NAPÚT 2007/8., 66–70. oldal
Tartalom
Miskolczy Ambrus
Gyulay Lajos naplója
Pomogáts Béla
Felelősség a vértanúságig
1 Ezen kis írás Peterdi Ede: Bicske, Batthyány-kastély (1996) és Jakab István László: Bicske története (1969) című könyvének felhasználásával készült.
2 Együd Árpád: 1848-as katonadalok és Kossuth-nóták Somogyban. Kaposvár, 1994. 30–31.
3 Szelényi István: Liszt Ferenc élete képekben. Budapest,1956. 46–47.
4 Magyarország története 1848–1890. Budapest, 1979. 6/1. kötet 310–311.
5 gr. Károlyi György (1802–1877): politikus, Széchenyi ezredtársa és barátja, Batthyány Lajos gr. sógora (Zichy Antónia nővére, Caroline férje), az MTA egyik alapítója, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnöke, az 1930-as években a Szatmár megyei ellenzék vezetője, 1839-től a főrendi ellenzék tagja.
„Batthyány és…” – e rovatunkba ilyen felütéssel kértünk írásokat történészektől és feltételezetten a témára és az ő történelmi alakjára, tragikus sorsalakulására, a kor miliőjére fogékony irodalmároktól, hogy a zászlóhajtást az első magyar miniszterelnök előtt a főhajtás egyéni gesztusaival gazdagíthassuk.
Móser Zoltán
„Jaj de búsan süt
az őszi nap sugára…”
Liszt és Batthyány – Arad és Bicske1
Október 6-a van, s a rádióból tudom, hogy a politikusok megint aktualizálnak: a vértanúk vére, az utódok, a családtagok fájdalma, az országra zúduló bosszú szóba sem került. Pedig ennek a napnak máig ható szörnyű tanulsága van. A beteg és kegyetlen Haynau véres példaadással akarta engedelmességre szorítani a rebellis magyarságot. Úgy vélte – idézzük –, hogy „száz esztendeig nem lesz többé Magyarországon forradalom, erről fejemmel kezeskedem.” A sors kegyetlen fintora, hogy ez így is történt. Haynau a kivégzésekkel Latour híveit akarta kiengesztelni, s ezért az október 6-i bécsi forradalom évfordulóján kellett meghalniok a honvédsereg azon főtisztjeinek, akik császári szolgálatból léptek át a honvédségbe.
Ennek a napnak a fájdalmas emlékét máig őrzi Az aradi vértanúkról szóló ének, amely Lévay József költeménye. Az Aradi nap című vers ponyvanyomtatványok útján került a nép közé. Az aradi vértanúkról szóló éneknek 1875-ből ismerjük első ponyvapéldányát, ahol a szerző neve nélkül olvasható a vers. Ennek ellenére biztosan mondható, hogy Lévay József a szerző. Lévay 48–49-ben a Hivatalos Közlöny újságírója, politikai költője volt. 1870-ig érthetően őrizte névtelenségét e költeménnyel kapcsolatban. Maga számol be Visszatekintés című önéletrajzában az 1852-től 1865-ig tartó miskolci tanárságának idején az őt is érintő otromba politikai tanfelügyelői zaklatásokról. Közvetlen utána pedig kényes borsodi főjegyzői megbízatása forgott volna veszélyben. De közben, tudta nélkül, a titokban terjedő szöveget Vahot Imre és Gánóczy Flóris – véleményünk szerint – tudatos beavatkozással 1861-ben veszélytelenítették a Honvédek könyve című, általuk kiadott műben. Ezen azt kell érteni, hogy a „németeket”, „bírákat” megemlítő sorokat egyszerűen kihagyták, és már eleve azzal védekeztek a cenzúra ellen, hogy lapszéli jegyzetben megemlítették: „e dalt a nép készíté és énekli.”
Az aradi vértanúkról szóló ének az egész nyelvterületen ismert, de legtöbbször műdalként. Itt most Együd Árpád somogyi gyűjtéséből idézem fel a 14 strófából álló ének szövegét:
1. Kisütött a késő őszi nap sugára,
Az aradi vártömlöcnek ablakára
Nézi azt a tizenhárom magyar vitézt,
Ki a magyar szabadságért meghalni kész.
2. Elítélték sorban mind a tizenhármat,
Szőttek, fontak a nyakukba ezer vádat.
Elnevezték felségsértő pártütőknek,
Kik a magyar szabadságért harcba keltek.
3. Uramfia, az ítélet akasztófa,
Mintha gyáva utonállók lettek vóna,
Mintha méltók sem volnának egy lövésre,
Katonákhoz, férfiakhoz illő végre.
4. Nyílik már a börtönajtónak vas zárja,
Készüljetek hű magyarok a halálra!
Búcsúzzatok el egymástól mindörökre,
Úgy menjetek, úgy szálljatok fel a mennybe!
5. Ki is jöttek vérző szívvel, haloványan,
Elbúcsúztak egypár szóval, katonásan.
Gyerünk fiúk az Istenhez fel az égbe,
Hadd fordítsa szemeit a magyar népre!
6. Jaj de boldog, kit elsőnek nevezének,
Ki a halált legelőször ölelé meg.
Ej, de akit legvégsőnek hagytak hátra,
Ki bajtársi szenvedésit végig látta.
7. Damjanichot hagyták végső vértanúnak,
Aki mindig a csatában elöl állott.
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
Számtalanszor végig verte őkelméket.
8. Ott áll köztük mankójára támaszkodva,
Mint egy szélben düledező templom tornya.
Mint egy tigris, mely rost közé vagyon zárva,
Ingerkedő gyereksereg játékára.
9. Dörgő villám, ezek hát az én bíráim,
Kiket összetörtek az én katonáim.
Mondhatom, hogy derék hősök, szép vitézek,
Nincs is kedvem az élethez, ha rájuk nézek.
10. És megállott olyan hősen, olyan bátran,
mintha honvédek közt állna a csatában.
Bajtársai már ott függnek mind előtte,
Őt is viszik, ő is ballag már előre.
11. És megállott akasztófa közelébe,
Megöleli megcsókolja keservébe.
Isten hozzád szabadságharc bitófája,
Rajtad halok meg hazámért nemsokára!
12. Sürög-forog már a hóhér a kötéllel,
Számolni egy magyar hősnek életével.
Damjanich most így kiált fel nyugalmában:
Vigyázz fattyú, föl ne borzaszd szép szakállam!
13. Mintha amit szenved, nem is halál lenne,
Mintha nem is sírba, hanem bálba menne.
A németek buta képpel bámulának,
Ő bátran mond jó éjszakát e világnak.
14. Aradi vár, aradi vár, halál völgye,
Tizenhárom magyar hősnek temetője.
Nyíljon ki a környékén a sírvirág is,
Felejthetetlen legyen a haláluk is!
(Énekelte: Nagy Mózes Lajos, Büssü, 1981.)2
Azért idéztem Lévay folklorizált versét, mert kevésbé ismert, másrészt ennek a gyásznapnak van egy másik zenei emléke is. Ez Lisztnek a Funérailles című műve. Az 1849. October alcím elárulja, hogy ez a gyászzene a magyar szabadságharc vértanúinak állít emléket. „A magyar szabadságharccal kapcsolatban két művével tesz közvetlen tanúbizonyságot: az egyik az 1848-ban írt Ungaria-kantáta (melynek szövegírója – Franz v. Schober – sajnos, teljesen a tájékozatlan külföldi romantikus szemléletével nézi hazánkat és népünket), a másik pedig az aradi vértanúk (elsősorban Batthyány Lajos gr.) emlékére írt Funérailles, amely nagyszerűen példázza Liszt magyar tematikájú műveinek hősi hangvételét és drámai felépítését.”3
Ezt a kis emlékezést Bicskén írom, ahol lakom, és ahol áll a Batthyányak kastélya. Ez a kastély az 1848/49-es szabadságharc alatt nevezetes esemény tanúja volt. Itt kereste fel az országgyűlés küldöttsége herceg Windischgrätz tábornokot, az osztrák haderők főparancsnokát, hogy még egy utolsó kísérletet tegyen a békés kiegyezésre.
1848. december 16-án a császári seregek betörése hat oldalról omlik rá az országra, s az osztrák fővezér, Windischgrätz a főútvonalon kezdi meg a támadást. A feldunai magyar seregek egymás után kénytelenek feladni a korszerűen felszerelt túlerőben lévő ellenség elől a győri, vértesi vonalakat. Kossuth döntő ütközetet sürget Görgeytől még Buda előtt, de úgy, hogy a hadsereget is kímélje. Windischgrätz időközben elérte Bicskét és itt ütötte fel főhadiszállását. A Batthyány-kastélyban rendezkedett be.
A katonai helyzet alakulása, Görgey folytonos hátrálása és Perczel seregének móri veresége folytán a főváros fenyegetett helyzetbe került és sürgős intézkedésekre volt szükség. A dec. 31-én délelőtt tartott zárt tanácskozáson Kossuth azt javasolta, hogy a Honvédelmi Bizottmány és a kormány tegye át a székhelyét olyan helyre, ahonnan zavartalanul intézheti az ország védelmét. Ugyanekkor Batthyány Lajos volt miniszterelnök, aki mint a sárvári kerület újonnan választott képviselője lett tagja az országgyűlésnek, azt indítványozta, hogy az országgyűlés néhány tagjából álló küldöttség menjen a császári fővezérhez és tegyen kísérletet valamilyen elfogadható feltételek mellett a békekötésre. Az országgyűlés a javaslatot elfogadta. A békeküldöttség vezetője gróf Batthyány Lajos lett, tagjai: Deák Ferenc, Lonovics József egri érsek, Majláth György gróf, volt országbíró és Majláth Antal gróf, egykori magyar kancellár. Windischgrätz a küldöttséget 1849. január 3-án a kastély első emeleti „vörös szalonjában” csupán magánemberként fogadta.
Bicskén pontosan az következett be, amire Kossuth számított: Windischgrätz, aki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Magyarországra történt benyomulásával ütött a magyar forradalom utolsó órája, éppen Batthyányval – az uralkodóház legelvetemültebb ellenségeinek egyikét látván benne – még szóba állni sem volt hajlandó, s a küldöttség másik négy tagját fogadta ugyan, de őket is csak mint magánembereket (hiszen a magyar országgyűlést október óta merőben törvénytelenül tevékenykedő testületnek tekintette), s még magánemberekként is csupán azért vezettette őket maga elé, mert tudomásukra kívánta hozni, hogy „azok után, mik az országban történtek, sem fegyvernyugvásról, sem bármi egyéb egyezkedésről szó sem lehet, hanem egyedül csak feltétlen alávetésről (unbedingte Unterwerfung)”.
Ez a kinyilatkoztatás pedig egyszeriben derékba törte Batthyány reményeit. Ő ugyanis abban a meggyőződésben élt, hogy az ellenségeskedések folytatása Magyarországnak is, az uralkodóháznak is csak kárára lehet, s ezért – mint a valóságban hazájához és a dinasztiához egyaránt tántoríthatatlanul hű ember – Pestről távoztakor még azt tervezte, hogy Windischgrätz békefeltételeinek megismerése után haladéktalanul visszatér majd a fővárosba, maga köré gyűjti az akkor még itt található képviselőket, s vélük nemcsak a szóban forgó feltételeket fogja elfogadtatni – bármilyen szigorúak lesznek is –, hanem Ferenc Józsefet is elismerteti törvényes magyar királynak, ezzel pedig mindkét szemben álló felet megfosztja a további háborúskodás hivatkozási alapjaitól. A Bicskén történtek fényénél viszont azon nyomban beláthatta, hogy tervei csupán légvárak voltak, hiszen Windischgrätz, mikor mindennemű engedménytétel elől elzárkózott, őt egyszer s mindenkorra elütötte attól a lehetőségtől, hogy bármit is tegyen még a Magyarországot az uralkodóházhoz fűző kötelékek fenntartása érdekében. S azután csakhamar azzal is leszámolhatott, hogy többé nemcsak ilyen nagy célok szolgálatára, hanem akár saját személyes biztonságának a megóvására sincs lehetősége. Mert Windischgrätz a küldöttség tagjainak még arra sem adott engedélyt, hogy válaszának meghallgatása után legalább visszautazhassanak küldőikhez.4
Ezt az eseményt megörökítette egy 1849-ben megjelent kőnyomat is, amely azóta is számos könyvben szerepel. „Történelmi tévedést kell kiigazítanom a császári főhadiszálláson megjelent magyar küldöttségről kiadott bécsi rajzzal kapcsolatban – írja Jakab István László Bicske történetében –, amely nem valós, ugyanis a bécsi rajzolóművész Batthyányt is megrajzolta a Windischgrätz előtt megjelent küldöttségben, holott a fővezér nem is engedte maga elé a volt miniszterelnököt.”
A küldöttség tagjai dolgukvégezetlenül csak az osztrák csapatok bevonulása után három nappal, január 8-án érkeztek vissza Pestre. Itt az osztrák fővezér szabadon engedte őket. Batthyány Lajost néhány óra múlva sógora – gróf Károlyi György5 – palotájában elfogatta. Az első felelős magyar miniszterelnök ettől kezdve a hírhedt laktanyában, az 1786-ban épült (1897-ben lebontott) Újépületben sínylődött. És itt is végezték ki 1849. október 6-án.
A rajzon, a sarokban egy magas cserépkályhát látni. Ez a díszes fehér kályha ma is megvan: sokszor láttam, de mindig csak arra gondolok, hogy milyen régi és milyen szép. Batthyány Lajos – és a többiek, mind a tizenhárom – csak akkor jut eszembe, ha erre a rajzra nézek. És akkor is, amikor megszólal Liszt gyászzenéje.