NAPÚT 2007/8., 60–65. oldal
Tartalom
Csorba László
Férfibarátságban Teleki Lászlóval
Móser Zoltán
„Jaj de búsan süt az őszi nap sugára…”
„Batthyány és…” – e rovatunkba ilyen felütéssel kértünk írásokat történészektől és feltételezetten a témára és az ő történelmi alakjára, tragikus sorsalakulására, a kor miliőjére fogékony irodalmároktól, hogy a zászlóhajtást az első magyar miniszterelnök előtt a főhajtás egyéni gesztusaival gazdagíthassuk.
Miskolczy Ambrus
Gyulay Lajos naplója
„A Magyar Ministerium már ki van nevezve Batyáni Lajos, Deák Ferenc, Szécsényi Istvan, és Kossuth Lajos a’ nevezetesebb egyének, a’ haza bizodalmán – Éljenek!” – írta Gyulay Lajos 1848. március 24-én a naplójába, illetve majdnem másfél száz kötetre rúgó naplóinak egyikébe. Érdekes, hogy az erdélyi gróf éppen az arisztokraták nevét nem írta le helyesen. Kossuth nevét viszont nem vétette el. Úgy látszik, az intimitáshoz hozzátartozott a hanyag névírás, amit egymás között elnéztek, plebejustól viszont aligha vették volna jó néven. És az is igaz, hogy amikor minden egyes nap valami újat hozott, akkor nem értek rá a helyesírással törődni. Különben is, Gyulay Lajos nem volt nagy stiliszta, ha a nyilvánossághoz akart fordulni, akkor igazában nem is tudott egy gondolatot logikusan kifejteni, naplójában viszont olykor remek jellemzéseket találunk emberekről és helyzetekről. Igaz, rengeteget is fecseg, de ki tagadná, fecsegni jó, a fecsegés megnyugtató, persze a másé olykor idegesítő, de ha dokumentumértéke van, kellemes olvasmány.
Gyulay Lajos is azon radikális arisztokratákhoz tartozott, akik radikális fellépéssel akartak az események elébe menni. Alkatilag elutasította a medius terminusokat, mármint a kompromisszumokat, mert ezeket a nagy eszmény elárulásának tekintette, viszont félt a további radikalizálódástól, félt a girondista sorstól, mármint a vesztőhelytől, ugyanakkor a girondistákhoz hasonlóan meg akarta állítani a forradalmat, és egyben konszolidálni.
Jellemző ellentmondásnak lehetünk tanúi: egyedül Batthyányt tartotta államférfinak, közben pedig éppen az ő politikája ellen szavazott volna. Lélekben a kormányt bíráló radikálisokkal tartott, igaz, óvatosan. Diagnózisa azonban érdekes, jó megfigyelőre vall: az egykori ellenzék kormányra került, hívei a képviselőházban alkotják a jobboldalt és a centrumot. Így: „Helyét általvette egy nálánál is radikálisabb párt. Az oppozíció, az úgy nevezett bal oldal, azért van mindég minoritásban, mert feladata neki, előre készíteni az elméket, – a következő kornak emberei ők! A mü, mostani baloldalunk, azért oly törpe, mert óriási haladást tettünk, kevés holnapok alatt, többet tenni, alig lehete. Hihetőleg erősödni fog e párt időről, időre, országgyűlésről, országgyűlésre, de mostani emberei nem bírnak eldöntő hatalommal, – se jellem, se talentum kevés kivétellel, köztük. Kivételek közé pedig Teleki Lacit, Bezerédi Istvánt, talán Madarász Lászlót és Nyári Pált lehet számítni. Punctum.”
Gyulay persze csak néző volt és maradt, mert hiába nevezte ki őt Szemere Bertalan zarándi főispánnak, rögtön lemondott, és maradt a kényelmesebb képviselőségnél. Batthyányt viszont éppen stabilizáló politikája miatt csodálta, úgy tűnt, hogy Magyarország helyzetét is megszilárdította, amikor az erdélyi unió szentesítését kiharcolta az udvarnál.
„Átaljában Battyánit kivéve ministereink többike, inkább követ, mint minister” – írta augusztus elején. És még a forró nyári hónap közepén lelkesen készült. „Ma estve Batyánihoz fogok menni Ministerelnökünkhöz ki hetenként kétszer: Kedden és Pénteken estvélyeket szokott adni. Nejét még nem ismerem. Eszterházi Laci fog bemutatni, ha szavát tartja, mit hozzá kell adnom, mert tegnap nem tartá szavát, az oly emberekben pedig bízni nem lehet. Délelött még feredni fogok Ki tudja meddig fogok még feredhetni Duna vizében, ugylehet nem sokára szét oszlik a’ Nemzeti gyülés, az idő is nem sokára őszre fog fordulni, és akkor adieu partie.” Csakhogy másféle parti kezdődött el, a forradalom és az ellenforradalom nagy partija. Ezt még Gyulay nem tudta, és meg volt elégedve az estéllyel, mint augusztus 16-án írta: „Tegnap Batyáni estvélyen, meg ismerkedtem a’ lelkes Batyáni Grófnéval, ki igen jól beszél magyarul, és kinél átaljános magyar conversatio folyt.” Néhány nap múlva már komolyra fordult a dolog az országgyűlésben. Megindult a vita a hadseregszervezésről. „Batyáni szeretné még márol elhuzni, a’ szavazást, mint tegnap nyilatkoztatá, hogy hétföig megálapodás történhessék az Országlárok között, és hogy azalatt a’ csatatérröl is örvendetes tudositásokat vehessünk. A’ Szent Tamási ütközet sok vér áldozatba fog kerülni, mint mondják, el lehetünk készülve arra, hogy ott a’ gyözelem, 2000 ember veszteséggel lesz csak kivivható. Borzasztó dolog meggondolása is annak! Mikor lesz béke szeretete, átaljános kivánság e földön? Mikor lesz átaljános emberi szövetség, és barátságos egyetértés a’ nemzetek között? mikor fognak a’ nemzetiségek közti harcok megszünni? és csak az emberi jogok respectáltatni? Mikor fognak a’ nyelvek egybekeveredni? és egy közös nyelv uralkodni? nem is uralkodni, hanem összealakulni? Nem merném állitani, hogy ez, sohanapján fog csak megtörténni, de azt hiszem, hogy arra még sok idő fog kivántatni, hogy e harcban, a’ most növekedő öcséink is fognak még részesedni!”
Érdemes itt megállni ennél a bekezdésnél egy pillanatra, mert jelzi a helyzet drámaiságát, partikularizmus és univerzalizmus bonyolult dialektikáját. Magyarok és a szerbek egyaránt egyéni és nemzeti kollektív jogokat akartak, de testvérharcba bonyolódtak, és akik a kor nemes eszményeit vallották a partikularizmus érvényesítésével univerzális világ lehetőségével számoltak. „Legszentebb vallás a haza s emberiség” – hangzik Vörösmarty irányadása. Ugyanez olvasható Gyulaynál prózában, hétköznapi nyelven és olvashatjuk a számvetést arról, hogy miként valósul meg a hétköznapi gyakorlatban. Békét akartak, de háborúra készültek. A kérdés csak az volt, hogy meddig mennek el. Abban a kérdésben, hogy magyar lábra állítsák-e a hadsereget vagy nem, látnia kellett Gyulaynak is: „megszakadás van a’ Ministeriumban, Kossuth külön áll, de nem fél mert nép embere vagy ámitója? – nem tudok belé tekinteni veséjébe – részemröl több bizalmat helyheztetek Batyániba, mint ő benne”. Sőt, Lajos napján, amikor „Batyáni Lajosnak és Kossuth Lajosnak is nevenapja, – két nevezetes Országlárunk mindkettő, de gondolom nem fogadnak látogatást, ha fogadnak sem megyek, kivált Kossuthoz, kit inkább bámulok, mint szeretek és tisztelek. Batyánihoz meglehet hogy elmegyek, ott ma ugyis estvély van – péntek napi.” Aztán augusztus végén már vége szakadt az estélyeknek: „Mind roszabbnál roszabb hírek szárnyalnak Batyáni és Deák Országlárok ugy tudom hogy felmentek már Bécsbe, végét szakasztani a’ német ármánynak mely a’ Királ akarata ellen, idegen faju népeinket szüntelen bujtogatják magyarok ellen.” Szeptember 7-én: „Szomoru hírek terjednek Szécsényi felöl. Esztergom vagy Komárom körül a’ gőzhajórol beszökött volna a’ Dunába, de mint jó úszó a’ természeti ösztönnél fogva, mely magát oltalomba teszi, uszásra vette a’ dolgot és így utána eresztett csolnakkal kiszabaditották. Anyiban szomoritó e hír, hogy csak ugyan megzavart elmére mútat e tette, melyböl az irgalmas Isten ötet gyógyítsa meg. Beszéljenek bár mit ellenségei, jobb fiut e haza nem nevelt nálánál, és ha mind ily fiai volnának a’ honnak, nem félteném a’ magyar hazát. Szíve méljében hordja Ő a’ nemzeti űgyet, nem ugy mint az ábrándozó veres tollasok, Communisták egyenlőségi társak, kik már Batyánit és őtet, nyaktilóra kárhoztatták.” És emellett este „…már azon szomoru hír kezdett keringeni, hogy Szécsényi Posonban meghalt, azonban a’ legujjabb Martius szerint, mind ez csak szinlett dolog volna? Legyen bár milyen, szeretném hogy igaz ne volna halála Szécsényinek, mert elvesztése az ily férjfinak országos calamitas lenne. Minden gyengeségei mellett hozzá hasonló hazánkfia nincs. Ki tett, ki áldozott hazájáért többet mint Szécsényi? Kiben lehet, most több bizalom mint benne, mint Batyániban? Ezek, Nádorunkkal, menthetik még meg a’ hazát, az enyészettöl. Kossuth, bajosan, az Egyenlőségi Társulatával, mely ma, az Arany Kéznél tartandja gyülését délután 4 órakor az udvaron.”
Szeptember 10-én: „A’ város rémülésben van, Krawalról beszélnek, ha követeink jó választ nem hoznak Bécsből, – Dictatorságról etc. Vesselényi Miklós hallom, nagyobb bátorság okáért felköltözött Budára. Szegény menthető, mert vak, mindkét szemére. Egyébaránt, túlon tul retteg, nem a’ 34-es Wesselényi Miklos ő már, az akkori ellenzék vezére! Az ujj Pecsovicsok egyike ő, ki a’ mostani Ministeriumot, minden áron meg akarja tartani. Én is pártolom azt, de nem feltétlenül, őrködni jó, a’ leg jobb Ministerium felett is, mert elhiszik könnyen magukat. Leg jobb, ministernek nem lenni. Battyáni, Kossuth, Öetwös, ugy néznek ki, mintha börtönböl szabadultak volna ki, csak Deák prosperál, ő rajta, nem tetszik ki a’ tünödés, pedig, ha valaki, ugy ő bizonyára szívén hordozza a magyar ügyet. Tiszta lelkü egy ember!”
Szeptember 15-én: „Batyáni Ministeriuma még meg sincs alakitva, már bukó félben. Aligha ma még, Kossuth nem lép fel mint Minister elnök. – Sturm Petitióval is kiviszik ezt párthívei. – Nem is lesz addig csendesség mig reá nem bizzuk a’ Kormányt talán képes lesz, <úgy mint más senki, és jobban is> megmenteni a’ hazát a’ veszélytöl, mert benne, van nagyobb bizalom. Rendkivüli ember, meg kell azt adni neki, ékesszollása elragadó practicus esze mennyi van, azt be kell még bizonyitnia.”
Ez a bejegyzés már fordulatra vall. A honvédelem igyekezetében Gyulay is úgy radikalizálódott, hogy a korábban sokat bírált Kossuth mellé kezdett állni. Feljegyezte, hogy Batthyány ütőképes hadseregről nyilatkozott, de egyre inkább Kossuth lett a naplóban is az irányító. Szeptember 17-én: „Batyáni Lajos elválalta Nyári, Madarász és föként Kossuth lelkes felszóllitására már most harmadszor a’ Ministerelnökséget – és a’ mai gyűlésben már tudatta is a’ házzal hogy kiket fog maga mellé venni. […] Kossuth tegnap ugy fel buzditotta a’ levert hazafiak keblét, hogy ma már feledve a’ veszélyt mindenki csak azon gondolkozik, miként keljen a’ hazát megmenteni. Mindenki készül ásot venni kezébe, sáncok, torlaszok, etc. állitására, a’ nők forró olaj és vízzel várják az ellenséget – a’ toborzás szünet nélkül foly még pedig jó sükerrel, ugyhogy nem lehet félni. Hol a’ hazaszeretet ekkora, ott mentve lesz az!” Ugyanakkor ez némileg kellemetlenül érintette naplóírónkat. Egészen kétségbeesett, amikor neki magának kellett megtömnie a pipáját, mert legénye éppen az új fővárosunkat védő sáncok ásására ment ki. Kétségbeesett talán még azért is, mert a nagy mozgósítás légkörében úgy érezhette, szolgája otthagyja az inaskodást. A szolga pedig mintha csak úgy érezte volna, mint a mai olvasó, és talán maga a naplóírónk is: a kétkezi munka hasznosabb, mint semmittevőnek tetsző gazdája kedvében járni. De Gyulay Lajos becsületére legyen mondva, ő is fegyvert fogott. Batthyány pedig lassan eltűnt a naplóból. Október 5-én „Batyáni Minister elnök, és egyetlenegy Országlár, Bécsben mulatozván, itt egy honvédi választmány alakult, mely az igazgatást által vette.” És aztán december 3-án már kész a keserű ítélet: „Elévettem régibb naploimat folyó év Juliusában kezdetteket, azólta is ugylátszik, ha elveim nem is, de nézeteim változtak. Diaeta elein a’ megbukott Ministeriumot pártoltam, és hogy is ne tettem volna azt, mikor most is individualiter nem lehet kifogásom a’ személyek ellen: Déák, Szécsényi, Batyáni, Klauzal, mikor, nem fognának tiszteletre méltó hazafiak lenni, de bukniok kellett, mert az idő szelleme tovább ment. Ezekben tehát nem csalódtam, de igen Nádorunkban István hertzegben, kit több helyt magasztalólag emlitettem. Ő valóban nem érdemes a’ becsülésre, mert minden esetben gyáva egy ember, ’s lehet, annál is több. Ötwösröl mint politicusrol soha sem tartottam sokat, annál többet mint irórol, azért ötet sem vádolom. Szemerének meg vannak érdemei, Mészáros is becsületes ember, Eszterházi ugylátszik nem termett Országlárnak hátra van Kossuth hogy róla ítéletet mondjak. Róla is némely helyt kisebbitöleg szóltam, de vele kibékültem, mer el kell ismerni hogy ő a’ mostani Korszellemnek kifolyása, Ő felül áll mindeneken míg más elé nem áll nálánál különb. Nem tartják elég practicus észnek, de várjuk el, miként fejezi bé nagy munkáját, és remenyljük a’ jobbat! A’ bécsi expeditio elött, megvallom, okosabbnak tartottam mint jelenben de hiszen, az is nem ütött ki épen oly rosszul, mint üthetett volna ki, ha kevesebb ovatossággal történjék be ütésünk Osztrákföldre. A’ megbukott Ministeriumot vádolták velem együtt sokan, de nem lehet, a’ honvédi bizotmányt is hanyagsággal vádolni, Erdély, nem ez utobbi Kormány alatt esett e el? Emberek vagyunk hiába, felsőbb végzés határoz dolgaink felett, és bizzunk annál fogva a’ tömegböl kivált embereinkben, kik az igazgatást által vették mert meghíva érzik magukat arra, hogy hazánkat megmentsék. Mü pedig mindennapi emberekül, örködjünk felettök. Az aristokraták megbukásával, az egyenlőség anyira is elharapodzott már, hogy esze is van majd mindenkinek, és összes ész, összes akarat, többet is eszközlend ezentul, mint eszközöltek, egyes, fényes, ugyan, de lepergett lángeszek! Szerencsétlen ország az, melyröl el lehetett mondani egynek halála után: Meghalt Mátyás király nincs többé igazság, – Szebb, népeket, mint egyéneket, koszoruzva tekinthetni, mert az ily koszoru, nem hervad el oly hamar.”
December 7-én este a színházban azért őszinte részvétet tanúsított, amikor „Batyáni Lajost láttam páholyában, volt Minister elnökünket, szenvedő ábrázatával ugy néz ki mint az Öreg Mór, mikor fogházábol kihozzák. – Szegény, mennyi gyanusitásokon ment keresztül, pedig bár hasonló volna minden magyar hozzá! A’ Batyániak jobb része mind jó hazafiak Kázmér, kitünőleg az.”
December 12-én az újabb fordulat Batthyány és a nemzet drámájában: „Pacificaló követeink: Lonovics érsek, Batyáni Lajos, Maylath György, Maylath Antal, és Deák Ferenc Windischgrätz által letartóztatva, ezek közül Batyánit el sem fogadta az Ostrák tábornok, a’ többinek pedig röviden, feltétlen megadásrol beszélt – így álnak dolgaink. Ezt érdemelte a’ magyar a’ némettöl, ki még most is nem tért el a’ törvényes úttol, csak oltalmazza magát, mire féregnek is joga van, de nem hagy el az igazságos Isten, és megbünteti azokat kik népjogait tiporják.”
1849. február 22-én csak egy kis hír: „Batyáni Lajos volt minister elnökünk, ugy tudjuk 10 évre van elitélve, hogy hová viszik? nem tudatik.” És ezzel hosszú időre eltűnt Batthyány Lajos az erdélyi naplóíró emlékezetéből. Visszahozta viszont Horváth Mihály 1865-ös könyve a magyar függetlenségi harcról.
Gyulay Lajos aprólékos gonddal olvasta újra a múltat, és nemcsak Horváth, az egykori 1849-es miniszter, hanem ő maga is átírta a sajátját. Általában összefoglalta, amit olvasott, és úgy idézett Horváth Mihály művéből, mintha nem lett volna ő maga is az események részese. Időnként azonban elszabadultak az indulatai. Főleg Kossuth ellen, akit még „rossz vigéc”-nek is nevezett, mert az olasz segély kérdésében a nyilvánosság elé tárta saját politikáját. Ezek után Gyulay, miután Batthyánynak a magyar–német szövetség érdekében kifejtett lépéseit jelezte, minden logikai átkötés nélkül, az egész magyar politikai elitnek a szemébe vágta azon saját következtetését, melynek először – mint láttuk – a forradalom és a szabadságharc leverése nyomán adott hangot:
„A magyar népben nem volt hiba, csak vezéreiben. A magyar nép valóban, oly nagy volt önfeláldozó hazaszeretetben, hogy a függetlenségi harc alatt övé a legnagyobb dicsőség – leborulni kénytelenek vagyunk e nagyság előtt.”
Ő maga pedig leborult a politikai szükségnek tartott kiegyezés előtt. „A mostani március 15-e – írta – az 1848-kinak csak jogfolytonos örököse, az 1848-ki törvényeink elismerve, alkotmányunk visszanyerve.”
Örülni kellett, de mégsem lehetett örülni. A múlt azonban továbbra is kísértett. Szeremlei Samunak a Honvédelmi Bizottmány keletkezéséről szóló művének olvastán – 1867 májusában – Gyulay felidézhette, ahogy „Kossuth és Batthyáni mindketten Jellasics ellen harcoltak, csakhogy Batthyány mint bán, Kossuth mint császári tábornok ellen”. Mintha maga is lázadt volna: „Kossuth és Madarász elején alávetették magukat az elein Batthyány politikájának, csakhogy törvényes téren védhessék a hazát, de Bécsből az egymással legegybeütközőbb parancsok és leiratok küldettek, utoljára is nem volt mit tenni egyebet, mint az önvédelmet megalapítni. Olyankor ha jó kézre kerül a diktátorság, sem rossz. […] Mikor Jelasich megtette a híres Flankenbewegungot és meg sem állott Bécsig, Batthyáni rettenthetlen bátorságot tanúsított. Azalatt míg Kossuth ijedtében Szegedre menekült, ő egyenesen Bécsbe ment, hogy kiegyenlítse a dolgokat. Batthyáni kétségenkívül egyike volt a legmagasztosabb jellemeknek, melyekről hazai történelmünk szólni tud. […] Én is ott voltam a táborban, mikor Jellachichot kergettük, de utolérni nem tudtuk. A követekből alakult egy vadászcsapat, annak voltam én is egy közvitéze. Parendorfig haladtunk, ott vissza küldettünk, jó is volt, mert Schwechatnál mü is futásnak eredtünk volna.”
Gyulay tehát úgy állítja párba Batthyányt és Kossuthot, hogy saját magatartását igazolja. Időnként azonban megszólalt a régi, a szabadságharcos is benne. Gunyorosan írt az 1849. április 14-i alapító eseményről, de csak kitört belőle: „A függetlenségi nyilatkozatot Kossuth írta Szacsvayval, remek egy okmány, meg kell adni.”
Kérdés: Megszületett-e volna ez az „okmány”, ha nincs Batthyány Lajos? A kérdés tűnhet történetietlennek, de ki nem tesz fel ilyen kérdéseket, hiszen már a kérdés előtt tudjuk a választ: nem. És ezt azok is tudták, akik kivégezték. Gondoljuk végig, ahogy Gyulay hol egyik, hol másik rovására értékelte Batthyány és Kossuth nagyságát, és felejtsük is el azt a duális önigazoló értékelési technikát, amely átírja a múltat, egyénét és közösségét egyaránt.
A dolgozat alapja Csetri Elek és Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos és világa. In: Gyulay Lajos naplói. I. Bp., ELTE Román Filológiai Tanszék, KSH Levéltára, 2003. valamint Gyulay Lajos naplói a forradalom és szabadságharc korából 1848. március 5. – 1849. június 22. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta V. András János, Csetri Elek, Miskolczy Ambrus. In: Gyulay Lajos naplói. II. Bp., ELTE Román Filológiai Tanszék, KSH Levéltára, 2003.