NAPÚT 2007/8., 56–60. oldal
Tartalom
Dobszay Tamás
Batthyány Lajos a nemzeti emlékezetben
Miskolczy Ambrus
Gyulay Lajos naplója
„Batthyány és…” – e rovatunkba ilyen felütéssel kértünk írásokat történészektől és feltételezetten a témára és az ő történelmi alakjára, tragikus sorsalakulására, a kor miliőjére fogékony irodalmároktól, hogy a zászlóhajtást az első magyar miniszterelnök előtt a főhajtás egyéni gesztusaival gazdagíthassuk.
Csorba László
Férfibarátságban Teleki Lászlóval
Teleki László az erdélyi eredetű grófi család Magyarországra átszármazott ágából e néven a harmadik. A drámaíró akadémikus, a párizsi diplomata, a liberális politikus 1861 áprilisában Magyarország legnépszerűbb embere volt – de május elején már öngyilkos halott.
Igazi, bizalmas férfibarátság volt az övék – és olyan erős politikai szövetség, amely hozzájárult a hazai polgári átalakulás reformkori és forradalmi szakaszában a magyar történelem alakításához.
Sok a hasonlóság közöttük: származásukra büszke, rátarti főnemesek, akik bizonyos formák betartását a mindennapi életben is megkövetelik környezetüktől – miközben politikailag a demokratikus eszmék úttörői és szószólói. Mindketten mintha a Széchenyi István megálmodta főúri reformercsapat megvalósítására születtek volna – ehelyett legalább annyit vitatkoztak ővele, mint a konzervatív ellenfelekkel. Mert Széchenyi programadó zsenije a harmincas években járt zenitjén – a tizenhat évvel fiatalabb Batthyány és húsz évvel fiatalabb Teleki viszont már a negyvenes évek bajnokai, akik szükségképpen mást és máshogy látnak és mondanak, mint a lezajló változások számos elemét már nem érzékelő „magyar civilizátor”.
A barátság korai szakaszában ugyan némi „kakaskodó” összeveszés is előfordul, de viszonyuk alapkaraktere a gondolkodás és érzelmek azonosságán alapuló, mély bizalom. Ez a „férfiszolidaritásnak” olyan klasszikus terréniumaira is kiterjed, mint pl. a házasságon kívüli szerelmi kapcsolatoknál a „falazás”: Teleki egy alkalommal Bécsbe siet, hogy barátja barátnőjével a viszályt elsimítsa, máskor a feleség figyelő aggódását „szereli le” elterelő információval. Nincs joga az utókornak megítélni e „veszedelmes viszonyok” erkölcsi tartalmát – de számon kell tartania, mert mutatja a két férfi kapcsolatának mélyebb dimenzióit.
Ám e barátság történelemformáló ereje természetesen elsősorban a politikai együttműködés terén érvényesült. Egyetlen példa legyen a tükörcserép, amelyben híven látható a hatásmechanizmus egészének működése. 1840. április 22-én, a Pozsonyban tanácskozó rendi országgyűlésen mindketten felszólaltak a szólásszabadság tárgyában. 1836-tól ugyanis a Metternich kancellár irányította birodalmi vezetés erőszakos úton próbálta felszámolni a magyar liberális reformellenzéket. A vezért, Wesselényi Miklóst, továbbá másokat (köztük a politikai nyilvánosság megteremtésében élenjáró Kossuth Lajost) koholt perekkel börtönbe záratták. Mivel a vád az volt, hogy pusztán azzal, hogy a kormányt bírálták, egyben felségsértést követtek el, a megyék nemessége a szólás szabadságán esett sérelemként tiltakozott a jogsértő intézkedések ellen. Az udvar végül belátta kudarcát, és az 1839–40. évi országgyűlésen a Deák Ferenc vezette reformerők – az újonc- és az adómegajánlás ellenében – elérték a státusfoglyok szabadon bocsátását. E vitákban szólalt fel a két mágnás jó barát, ekkor már abban a szellemben, hogy nem elég a személyes kegyelem, az amnesztia, hanem a mélyebb alkotmányos sérelmet kell valahogy kiküszöbölni. De Batthyány és Teleki azon a napon valami többet, valami egészen különlegeset produkált: olyasmit, amit nyugodtan a politika igazi magasiskolájának nevezhetünk.
A főrendi ellenzék tagjainak politikai együttműködése nemcsak a feladatok megosztásában érvényesült (vagyis hogy melyik kérdésben kik szólalnak fel), hanem mélyebben is: a viták során az érveket is mintegy „felosztották” egymás között. A napirendi témákra való felkészülés során a vezéreknél tartott értekezleteken azt is megbeszélték, hogy a sorban felszólaló ellenzéki szónokok milyen érvekkel, milyen gondolatokkal vívjanak meggyőződésük mellett. A választásban nyilván szerepet játszott a személyiség, az alkat, a temperamentum különbözősége – de az a taktikai számítás is, hogy a közönség ne unja meg a témát, hogy az ellenzéki „kórus” polifon legyen, hogy a felszólalások mindegyike mást és mást hangsúlyozzon a közös mondanivalóból. Innen nézve válik különösen érdekessé az, ami az említett, április 22-i felsőtáblai ülésen történt.
Előbb Teleki László emelkedett szólásra, és arra vállalkozott, hogy röviden, de velősen szétzúzza a metternichi politikát védő konzervatívok érvelését. Vannak, akik csak az egyes személy sérelmét látják, de nem az egész hazáét – ragadta meg a logikai fonalat bevezetőjében –, de ő nem, „mert világos előttem, hogy ugyanaz, mely eddigelé csak néhány polgártársaimat sujtotta, engem is fenyeget, s a közállomány minden egyes tagját”. Mert mi a nagyobb sérelem – tette fel a döntő kérdést –: az, hogy egy konkrét esetben jogtalanság történt, vagy az, hogy ez bárkivel bármikor megtörténhet? Vajon elég annyit elérni, hogy Wesselényivel és Kossuthtal ilyen többet ne történjen, vagy valójában azt kell biztosítani, hogy senkit se üldözzenek azért, ha olyat tesz, amit megenged a törvény? A következtetés világos: azért nem elég a személyre szóló kegyelem, az amnesztia – mert az újabb sérelem lehetőségét nem szünteti meg! Az állítást nyilvánvaló gazdasági példa illusztrálja: a nem fizető adós elleni törvények sem csupán a konkrét károsult érdekét szolgálják, hanem mindenkiét: hogy ilyen eset lehetőleg soha többé ne fordulhasson elő.
Milyen érvek szólnak a kormány tettei mellett? Vannak – kezdi ezek sorát Teleki –, akik szerint a cél a kormányhatalom mindenáron való biztosítása, mert nem működhet a hatalom, ha az alattvalók nem engedelmeskednek – ezért jogos megfenyíteni azt, aki ellenáll. Ugyanígy nincs társadalmi rend, ha a függetlenül hozott bírói ítéletet vitatni lehet. A két érv demagógiáját a református Teleki egyháztörténeti érvvel mutatja ki: a bírói ítélet igazságtartalmának társadalmi megbeszélését csak úgy lehetne ellenezni, „amint tiltja a vakbuzgó a gondolkodást a hit ágazatai felett”. Vajon „nem természetelleni-e?” azon elv, hogy ne lehessen felelősségre vonni azt akinek kötelessége a „nemzet legbecsesb kincse”, az alkotmány és a törvények betartatása? Hiszen az egész országgyűlési tevékenységnek nincs értelme, ha a hozott törvény betartásáról nem lehet felelősségre vonni annak alkalmazóit: a kormányt és a bírót! Hiába alkotnak a nemzet küldöttei bármilyen üdvös szabályokat, ha azok megvalósulását nem ellenőriztetik. Abszurd helyzet, hogy jogod van parancsolni, de nincs jogod ellenőrizni, hogy a parancsod betartották-e! Mert „mindenkor nagyobb bizodalmat ébreszt az, kiről meg vagyunk győződve, hogy a törvényeket még akaratja ellen is megtartani kénytelen, mint kinek az csupán lelkiesméretére bízatik”.
Sőt, van aki ezt az abszurdumot még azzal is tetézi, hogy azt állítja: a kormány parancsának akkor is engedelmeskedni kell, ha az törvénytelen. Pedig azonnal belátható, érvel Teleki, hogy ezen az úton az alkotmányt fokozatosan meg lehetne változtatni (mert ha nem kérhető számon a törvény, akkor rendeleti úton bármilyen korábbi törvény rendelkezése módosítható) – márpedig ezt nyilván az érv megfogalmazója sem akarja.
Azt az érvet, miszerint „a fejedelem és kormány egyet teszen”, cáfolják a rossz tanácsosok büntetéséről szóló régi törvények – mert hát kik is a tanácsosok? Természetesen ők alkotják a kormányt. Ha állna az, hogy ők az uralkodóval azonos elbírálás alá esnek, akkor a kormánynak is szentnek és sérthetetlennek kellene lennie – ám akkor minden sérelmi panasz egyben felségsértési ügy lenne, hiszen a király esküt tett a törvények megtartására, így mindenkor azzal vádolhatnák, hogy ezt az esküt nem tartotta be! Vagy pedig a király személye sem szent – és akkor odavan a Monarchia fennállásnak egyik legfontosabb alapelve.
Az egyik foglyot levelezés miatt ítélték el – ekörül újabb logikai lehetetlenségek találhatók. Hiszen ha egy levelet szabad írni – márpedig szabad –, akkor tízet és százat is szabad, és pénzért sem tilos árulni azokat. Ha pedig Kossuth bűne az, hogy az országgyűlési véleményeket tovább terjeszteni akarta, akkor a követeket még inkább meg kellene büntetni, hiszen ők a szerzői azoknak az elveknek, amelyeket az újságíró csak terjesztett!
Teleki a végén a kormánypolitika egészének súlyos elhibázottságát érzékelteti, amikor arra figyelmeztet, hogy „a kormány akkor érti legbalabban érdekeit, midőn bírói ítélet által akar ollyanokat megbélyegezni, kiket a közvélemény felmagasztal”.
Mit lehet még ezek után érdemben mondani? Az érvek igazak, súlyosak, találóak – sem vitatkozni nem lehet velük, sem más argumentumokkal tetézni mondandójukat. Miről beszélhet ezek után Batthyány? Ám itt mutatkozik meg az igazi tehetség – és egyben a szellemi nagyság is. Hirtelen érzékelhetjük, hogy valóban nem csupán rang, vagyon és ambíció, hanem ész és tudás is döntően közrejátszott abban, hogy Batthyány Lajos gróf lett a negyvenes évek közepére a reformellenzék vezére. És egyben persze a munkamegosztásos kooperációt is felismerhetjük a grófi barátok politikai duettjében.
Batthyány ugyanis már nem foglalkozik a konkrét érvekkel – hanem csak azzal a konkrét szituációval, amelybe a főrendek a szólásszabadsági sérelemmel kapcsolatos, immár huszonharmadszori (!) üzenetváltás során kerültek. Váratlan logikai bravúrt hajt végre, amikor mágnástársai támogatását nem tartalmi, hanem olyan formai megfontolásból kéri, ami ugyanakkor a liberális politizálás egyik legáltalánosabb alapelvéből következik. A gróf itt mesterfokon alkalmazza a reformellenzéknek azt a módszertani fogását – amelyet hasonló virtuozitással műveltek a többiek is, Wesselényi és Kölcsey, Deák és Kossuth –, miszerint a rendi alkotmányosság formavilágát úgy kezeli, mintha az pusztán „fokozatban” különbözne a polgári szabadságjogok rendszerétől. Vagyis a főrendeknek azért kell elfogadniuk valamely liberális alapelvet (például a miniszteri felelősséget), mert az már „tulajdonképpen” benne van a rendi alkotmányban is (lásd: hűtlen tanácsosok felelősségre vonása). A módszer nemcsak az ingadozók serkentését szolgálta – maguk az ellenzéki vezérek is sok esetben hitték azt, hogy a „hazaszerző ősök” már ezer évvel korábban rendelkeztek egy Montesquieu vagy egy Rousseau bölcsességével, és csupán a „bécsi ármány” és „absolutismus” szűkítette le később az általános emberi jogokban részesülő egész nemzetet csupán a kiváltságoltak körére.
A kezdő gondolat meghökkentő voltát akkor érzékeljük igazán, ha tudjuk, hogy – valamiképp nyilván a formálódó közvélemény nyomása ellenében – ekkoriban már a főrendi felszólalások visszatérő szetereotípiája volt az arra való hivatkozás, hogy mindenkinek joga van a megyőződését követni, még akkor is, ha az a többség véleményével ellenkezik. Ám ha nemcsak az alkotmány betűjét, hanem annak szellemét is nézik – vezeti fel gondolatát az ellenzéki vezér –, akkor immár abban az esetben is az alsótábla javaslatát kell elfogadniuk, ha annak tartalmával nem értenek egyet, ha az meggyőződésükkel ellentétes! Miért? Mert az alkotmányos szellemből nyilvánvalóan az következik, hogy az országgyűlésen végső soron a nemzet akaratának kell érvényesülnie, amelyet természetesen az alsótábla többsége fejez ki hűen – márpedig immár huszonharmadszorra derül ki világosan, hogy a főrendek többsége ezzel szemben áll. Ám vajon „kételkedik valaki azon, hogy ezen tábla majoritása csak egy igen csekély minoritás vágyait képviseli”?
Az ellenzéki vezér beszédében természetesen rejtetten benne volt, hogy a felsőtáblát nem tekintette a törvényhozás ugyanolyan súlyú elemének, mint az alsótáblát. Ezért is jelenthette ki, hogy ha mármost a felsőtábla immár világosan látja, hogy a nemzet többsége nem vele, hanem a rendekkel tart, akkor kötelessége engedni még akkor is, ha tartalmilag nem ért egyet – zárja gondolatmenetét Batthyány –, mert ellenkezése kormányzati válságba sodorná az országot, márpedig az, aki a törvények uralmát és a közjót követi, ezt semmiképp sem akarhatja. Az alsótábla ugyanis aligha enged igazából, amelyet joggal tart a nemzeti többség akaratának, így ezután nem javasol majd törvényeket, vagyis a passzív ellenállást választja (ezt így Batthyány nem mondja ki, de utal rá, amikor az 1823. évi események újbóli eljövetelét jósolja), ami az egész országnak rosszat tesz, méghozzá teljesen feleslegesen. Mert erőszakkal a dolog megvalósulását csak késleltetni lehet, de megakadályozni nem, hiszen – a hívő ember természetességével állítva párhuzamba a vallásos meggyőződést a politikaival – „mint valamint az igaznak imádsága, úgy az egyesült nemzetnek kérelme soha meghallgatlanul nem maradhat”.
Nos, úgy vélem, a beszédben használt szokatlan logikai csavarnak köszönhette Batthyány azt a megkülönböztetett figyelmet, amit ebben az agyontárgyalt témakörben a beszéde keltett. Teljesítményének méltatója, Molnár András a Batthyány reformkori munkásságát bemutató kötetében idézi azt a titkosrendőri jelentést, amely szerint ez volt a legjelentősebb ellenzéki felszólalás a vitában. Ugyanakkor jól látható, hogy Teleki és Bathyány beszédei, gondolatai egymásra épültek a vitában – előbbi a konkrét ellenérveket zúzta szét, és ezáltal lehetővé tette, hogy az utóbbi egy lépéssel magasabbról, szokatlan látószögből mutassa be a tárgyat. Ismerjük a logikai feladványoknak azt a típusát, ahol éppen a rutin, a megközelítés szokásos sztereotípiái akadályozzák a megoldás felismerését, így „ki kell lépni” kicsit a korábbi léptékből, kicsit szemléletet kell váltani ahhoz, hogy a heurisztikus rátalálás bekövetkezzen. Nos, valamiképp ugyanezt tette Batthyány Lajos, amikor azzal a látszólagos paradoxonnal lepte meg a főrendeket, hogy alkotmányos érzületből kell elfogadniuk azt, amivel nem értenek egyet.
A fenti példát 1840-ből hoztuk. Kilenc esztendő volt még hátra Batthány és Teleki barátságából. Tények és tények további hosszú sorát teremtette még meg ez a gazdag emberi kapcsolat, amely nemcsak számukra hozott sok örömöt – végső soron egy egész nemzet élvezte gyümölcseit.