NAPÚT 2007/8., 52–55. oldal
Tartalom
Katona Tamás
A temetések
Csorba László
Férfibarátságban Teleki Lászlóval
Dobszay Tamás
Batthyány Lajos
a nemzeti emlékezetben
Az első felelős magyar miniszterelnökkel méltatlanul bánt az utókor. Nem az elsők közt szokott az emlékezőknek eszébe jutni a polgári átalakulás korából, megalapozóinak sorából. A reformkor kezdeti szakaszából leggyakrabban Széchenyi, esetleg az árvízi hajós, Wesselényi, a negyvenes évekből meg Széchenyi és Kossuth alakja idéződik fel. A forradalom szimbólumává Petőfi vált, a szabadságharc jelképévé ismét elsősorban Kossuth, míg az önkényuralom éveinek helytállása és a kiegyezés Deák nevével kapcsolódott össze. Batthyány emlékét a szélesebb közvélemény hovatovább csak mártíruma miatt ápolja. Örökmécsest állítottak kivégzése helyére, mauzóleumot kapott a nemzeti sírkertben, de egész alakos köztéri szobrot a közelmúltig a fővárosban nem, noha az általa betöltött tisztség és szerep a vezéregyéniségek közt jelöli ki a helyét.
Mi az oka a kollektív feledésnek? Hiszen senki nem vonja meg tőle a tiszteletet – arcéle mégis homályosabb, mint a többi jeles korszereplőé.
Minden bizonnyal Batthyány személyiségében keresendő az első ok. Az előkelő nagyúrral nem volt könnyű a kortársaknak sem személyes kapcsolatot tartani. Kimért viselkedését sokan érezték-értelmezték gőgnek, s ebben bizonnyal volt is némi igazság. A népszerűség helyett vezéri szerepének elismerését igénylő, határozott politikus elsősorban nem a szeretet jeleire várt környezete részéről. Persze, ha viharos gyermekkorára, apa nélküli felnövekedésére, az anyai szeretet és közelség hiányára gondolunk, egyes viselkedési sajátosságok, vonások más magyarázatot is kaphatnak. Így vagy úgy, de a tisztelet, az elismerés dacára Batthyány irányában csak legszorosabb baráti körében beszélhetünk kifejezetten szeretetről, ami azután az utókor ítéletét is befolyásolhatta.
A környezet és a személyiség konfliktusát más vonatkozásban is figyelembe kell venni. Batthyány anyanyelve a német volt, iskolaéveinek legnagyobb részét sem idehaza töltötte. Sem magyar nyelvtudása, sem szónoki tapasztalata nem volt mérhető a hazai politikustársakéhoz. Az egykorú magyarországi iskolai képzés gerincét adó gimnáziumban kiemelten tanulták a latin orációt. Az erősen retorikai iskolázottságú, utóbb a megyei köztanácskozásokon és az országgyűlési tapasztalatokon edzett magyar politikusok méltán számítottak az osztrák kortársak szerint is félelmetesen kiváló szónokoknak. Egy ilyen politikai közegben a tapasztalatlanabb, magát nehezebben – olykor szinte nehézkesen – kifejező Batthyány lényegre törő, de szárazabb beszédei, felszólalásai nem arathattak szónoki babérokat, nem hozhattak sikereket és elismertséget.
Valószínűleg a magyar nyelvi felkészültség hiányosságai is hozzájárulhattak egy következő tényezőhöz: Batthyány igen csekély mennyiségű saját írásos forrásanyaggal segítette személyének, szerepének kutatóit és az emlékező utókort. Kortársaival összevetve meglehetősen keveset írt, s azt sem különösebben gördülékeny, érdekes vagy szép magyar nyelven, így írásos munkásságának esztétikai értékei sem ellensúlyozzák a mennyiségük okozta hátrányt. Az egyébként szintén nem grafomán, viszont kitűnő szónok Deák beszédei és írásai hat kötetet töltenek meg. Széchenyi művei több folyóméternyi helyet igényelnek a könyvtárakban. A hírlapíróból lett politikus, Kossuth több száz cikke mellett számos más formában rögzítette s adta részben közre gondolatait, véleményét. Batthyánynak gazdasági szakkérdésről írt egyetlen sovány szakcikke mellett reformkori beszédei egyetlen kisebb kötetet töltenek meg. Csak a papírt emésztő, sokszor inkább hivatali rutint, mint személyes véleményt tükröző kormányzati munka eredményezett számottevő írásos hagyatékot. Ez utóbbi iratok a személyiséget jellemző határozottabb irányultságot inkább csak összességükben mutatnak.
Batthyány – számos kortárstól eltérően – naplót sem vezetett, és levélíróként sem volt különösebben szorgalmas. Deákot ugyan nemegyszer rótták meg kortársai válaszainak késlekedése miatt, ám ha aztán tollat ragadott, terjedelmes, gyakran szinte értekezésszámba menő levelekkel jelentkezett. Batthyány gyakrabban hivatkozott levelei viszont sokkalta rövidebbek, olykor csak pár sorosak, és inkább gyakorlati-szervezési információkat tartalmaznak. A reformellenzék vezére, az első miniszterelnök tehát nem könnyítette meg az utókor dolgát egy részletező, árnyalt Batthyány-kép alapanyagának összegyűjtésében.
Batthyány kultuszának építésében további nehézséget okozott a politikuspálya rövidsége, amelynek terjedelme pl. a csaknem az egész évszázadot végigélő Kossuthéval időben szinte össze sem vethető. Deák is – igaz, hosszabb szünetekkel – négy évtizeden át volt meghatározója a magyar közéletnek. A kor legjelesebbjei közül talán csak Petőfi üstökösszerű, tüneményes pályája hasonlítható rövidségében Batthyányéhoz, de a költőzsenit a fiatalság és a forradalom különleges körülményei az események középpontjába emelték.
Batthyány leszerelése, birtokainak visszaszerzése és önálló életének megkezdése 1831 után illeszkedik bele a hazai életbe. Ám még ezután is évek kellettek, míg a birtok rendbetétele, az anyagi függetlenség megteremtése, a nyelv megfelelő szintű elsajátítása és politikai ismereteinek, alaptájékozottságának megszerzése után, 1839-ben valóban ki mert lépni a politika küzdőterére. Nem egészen tíz esztendő – ennyi jutott a politikából az első magyar miniszterelnöknek, hiszen 1848 őszén már a kormányhatalomból kiszorult, védekezésre, önigazolásra kényszerülő politikus, s mire politikai pályakezdésének tízéves évfordulóját elérte, már fogoly, aki körül egyre szorosabbra fonódik a koncepciós eljárás béklyója.
S ha pere pontot tett rövidsége ellenére is történelmi jelentőségű politikai szereplésének végére, egyben életének is véget vetett, megfosztva őt az oly sok kortársnak megadatott lehetőségtől, akik még évekig-évtizedekig magyarázhatták, értelmezhették – olykor átértelmezhették – utólag saját szerepük egészét, megvilágíthatták pályaívük kritikus, homályos vagy félreérthető pontjait.
A politika sem tudott mit kezdeni Batthyány terhes emlékével. Az őt kivégző önkényuralmi rendszer természetesen mindkét periódusában hallgatott róla. Bár a vezetésben is akadhattak olyanok, akik nem értettek egyet kivégzéséve,l sőt annak hibás, hasznot nem hajtó, de annál nagyobb morális presztízsveszteséget okozó voltát idővel minden bizonnyal az uralkodó legszűkebb környezete is beláthatta, a kiegyezésig nemigen volt mód megtalálni azt a formát, amely az uralkodó megalázása nélkül állítja helyre Batthyány emlékét. S bár a ’67-es Deák-szerephez igazítva kissé átstilizált Batthyány alkalmas lett volna a kiegyezés szimbólumának szerepére, az ő kivégzésében személyesen felelős uralkodó iránti kímélet, a kiegyezés kedvező légkörét veszélyeztetni nem akaró tapintat megakadályozta ezt. Bármilyen formát választhatott is a kiépülő rendszer Batthyány kultuszának ápolására, Ferenc József számára mindenképp kínos lett volna. Így aztán a dualizmus fél évszázada háttérbe tolta Batthyány emlékét, s Deákot vagy éppen a kiegyezés ellenzőjét, Kossuthot éltette. Az ellenforradalmi korszak viszont a konzervatív vagy konzervatív reformer szerepbe tolt Széchenyit választotta ideológiai szimbólumául, aki mellett megint csak nem lehetett szerepe annak a személynek, akit a főhős ráadásul gyakran támadott. 1948 után a forradalmi ideológiának Petőfi és Táncsics, esetleg Kossuth személye bizonyult alkalmasabb jelképnek.
Batthyány „elfeledésében” szerepe van annak a ténynek is, hogy őt nehezebb más korszereplőkkel ellentétpárba állítani. A köztudat a történelmet szívesen írja le egymással vitázó, megküzdő személyek ellentéteként: Széchenyi emléke azonnal előhívja legismertebb vitapartnerének, Kossuthnak az alakját. Kossuth felidézése az eseménykörnyezettől függően Széchenyit, Görgeit vagy Deákot juttatja a legkevésbé tájékozottaknak is eszébe. Az emlékezés logikai vagy még inkább pszichológiai mechanizmusa felnagyítja, könnyebben megjegyezhetővé teszi azt a személyiséget, akiről saját vélt „ellentétpárja”, a másik küzdőfél is felidéződik. A viták, ütközések a politika lényegéhez tartoznak, ezért aki ezekben nemcsak szerepel, de központi alakja az ellentétpárnak, azt felértékeli az emlékezet. Mindehhez hozzájárul a korszak magyar iskolai műveltséganyagának antik-humanista jellege, latinos, deákos hagyománya is, amely megalapozta, illetve felerősítette ezt a kézenfekvő ábrázolásmódot: a plutarkhoszi „párhuzamos életrajzok” a történeti emlékezés megfelelő keretének, önkéntelenül alkalmazott technikai eszközének tűnhettek.
Batthyánynak nehéz helyet találni az ilyen kétpólusú gondolati szerkezetben. Mire elhelyezkedett kora politikai életében, addigra kialakult az egyik meghatározó törésvonal a mérsékelt középutas és az ellenzéki liberalizmus között, s a két oldal már összekapcsolódott egy-egy nagy súlyú, meghatározó személyiséggel. Ráadásul Batthyány eleinte bizonytalan volt saját útválasztásában, s mire vezető politikussá ért, addigra az általa vezetett irányzat végképp Kossuth nevével forrt össze. Utóbb, ’48 folyamán és kapcsán mintha ismét felmerülne a lehetőség arra, hogy az immár „radikalizálódó” Kossuthtal szembeállítva egy valamiféle „békepárti”, a Habsburgokkal való megegyezést kereső irányzat megszemélyesítője legyen. A magyar politika vezető csoportja azonban 1848 áprilisától az év júliusának végéig lényegében egységes állásponton volt a magyar önrendelkezés épségének megtartását illetően. Ezt követően pedig a birodalmi vezetésnek a magyar önállóság korlátozását célzó törekvése esélytelenné tette a megbékélést. Mivel ezt az 1848-as áprilisi törvények alapján Kossuth sem zárta ki, másfelől az udvar engedményeket követelő álláspontja az elvhű hazafi Batthyány számára sem volt elfogadható, dinasztikus lojalitása dacára sem látta esélyét, értelmét egy Kossuthtal szembeni fellépésnek. Ideje sem volt rá, hiszen szeptemberben még a válság megoldására tett erőfeszítések kötötték le erejét, majd sérüléssel járó balesete, illetve politikai legitimációjának megerősítését célzó újraválasztatása miatt egy már kész helyzetben kapcsolódhatott be újra az év végén a politikai életbe.
Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy Batthyány jelleme, vezéri hajlama és ambíciója nem szélső vélemények megjelenítését, hanem – elvi következetessége dacára is – az egy elvet valló irányzatok közötti egység megteremtését vagy legalább egyensúlyozását, egyeztetését jelölte ki számára feladatként. Politikai barátai-szövetségesei közt tehát inkább közvetített, igazi ellenfelei felé viszont leghatásosabban nem ő, hanem nálánál jobb szónokok, írók képviselhették a közös álláspontot.
Batthyány szerepének háttérbe szorulásában furcsa módon szerepe volt a történetírásnak is. A dualizmus korában professzionalizálódó történettudomány eleinte – a bécsi források hozzáférhetetlensége miatt – nem tudott kellően mély és részletező képet kialakítani. Két ellentétes elvárást tükröző álláspont fogalmazódott meg tevékenységével kapcsolatban: a kortársak egy része Béccsel, más része a forradalommal és Kossuthtal szembeni „erélytelensége” miatt marasztalta el a miniszterelnököt. Nagy hatása volt a családdal szoros személyes kapcsolatot ápoló Horváth Mihály Batthyány-képének, aki erőteljesen kihangsúlyozta a „mártír-miniszterelnök” tevékenységének törvényességét, a Habsburgok iránti lojalitását. Furcsa módon az utóbb megnyíló levéltárak anyaga is eleinte mintha ezt az értékelést támasztotta volna alá. A per anyagát először elemző Károlyi Árpád ugyanis túlságosan is hitt forrásainak, a halálos ítélettel fenyegető perben magát védő s ezért saját szerepét talán a valóságosnál is lojálisabbnak mutató Batthyány vallomásainak. A XX. század derekán az ellentétes elvárást megfogalmazó megítélés kapott ideológiai megerősítést a kiépülő kommunista kultúrpolitikától. A lojális miniszterelnök korábbi képe ekkor a további forradalomtól elhatárolódó, az udvarral, a reakcióval szemben naivnak, gyengének bizonyult, sőt azzal az ország önrendelkezése rovására alkudozó arisztokrata ábrázolásává deformálódott. Ezzel ellentétes vélemények nem tudtak a szélesebb köztudatban érvényesülni.
A historiográfiai fordulatot az 1970-es, 1980-as évek hozták meg. Urbán Aladár a miniszterelnöknek a honvédelem megszervezésében játszott döntő szerepét mutatta ki, s helyesbítette az e téren kialakult téves értékelést, amely már 1848 folyamán Kossuthnak tulajdonította a sikeres harcra való felkészülés érdemét. A nyolcvanas évek elején a Századok című folyóirat már egész számot szánt Batthyány pályafutása elemzésének, amelynek szerzői (például Urbán Aladár, Szabad György, Gergely András) meggyőzően igazolták kimagasló szerepét a polgári átalakulásért folytatott küzdelem vezetésében. Ezt az értékelést azután elmélyítették a Batthyány tevékenységének egyes szakaszait bemutató monográfiák. Meghatározó volt Urbán Aladár Batthyány miniszterelnökségéről szóló kötetének megjelenése, míg a reformkori pályaszakaszra nézve Molnár András, a külpolitikára Erdődy Gábor, a nemzetközi környezetre pedig Gergely András munkássága említendő. Urbán Aladár jelentette meg Batthyány miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratait, míg a reformkori szereplést Molnár András dokumentálta beszédeinek, leveleinek, cikkének kiadásával. Közben Erdődy Gábortól szélesebb közönség számára is megjelent szöveggyűjtemény és életrajz, így manapság a korábbinál jóval terjedelmesebb és műfajilag is gazdagabb anyagból meríthet a művelt közvélemény Batthyányt illetően.
Ma már más színben s felértékelt jelentőséggel látjuk Batthyány szerepét, aki határozott, kockázatvállaló, ambiciózus, biztos kezű vezérnek bizonyult a reformkorban, s aki döntő szerepet játszott a polgári átalakulás törvényi megalapozásában, valamint az önrendelkezést biztosító alkotmányos áttörésben, utóbb az eredmények konszolidálásában, védelmezésében.