NAPÚT 2007/8., 48–51. oldal
Tartalom
Hermann Róbert
Perbe fogva felségárulásért
Dobszay Tamás
Batthyány Lajos a nemzeti emlékezetben
Katona Tamás
A temetések
A kivégzőosztagot a pesti helyőrséghez tartozó vadászzászlóaljból rendelték ki, sietve, hiszen az első független és felelős magyar kormány miniszterelnökének bitófán kellett volna meghalnia, de mert a felesége által becsempészett kis késsel Batthyány súlyos sebet ejtett a nyakán, akasztásról szó sem lehetett. A három vadász, Lakits, Weber és Wurda (ha ugyan jól őrizte meg a nevüket az emlékezet) pontosan és az előírásnak megfelelően célzott. A két szélről álló a szívre, a középső pedig a hatalmas homlokra. Pontosan is találtak: a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthető a miniszterelnök fehér mellénye a szívtájon a golyók ütötte lyukakkal. A homlokon ütött lyukra pedig dr. Hausmann Ferenc, a Rókus Kórház kórboncnoka tett egy fekete tapaszt. A doktor munkája azonban ezzel inkább csak kezdődött, mint végződött. Koller pesti helyettes polgármester ugyanis engedélyt adott neki, hogy a szent nap, 1849. október 6. estéjén egy koporsót szállítson át a Pestet övező katonai őrvonalon. A gyalulatlan fenyőfa koporsóba beletették a megölt miniszterelnök holttestét, és a szekér sötét este megindulhatott szent terhével, no meg a kocsissal, a koporsócipelésre elvitt két kórházi szolgával és a doktorral.
A temetőben már várták Batthyány érkezését. Szántóffy (1844-ig Ackermann) Antal, Pest-Józsefváros fiatal plébánosa állítólag meg is ásatta a sírt, de szándékosan kicsire, így aztán a koporsót nem lehetett elhelyezni a gödörben (és az akkori kor barbársága még nem alacsonyodott le annyira, hogy koporsó nélkül, összedrótozott kézzel és lábbal, arccal lefelé fordítva temesse jeltelen sírba a kivégzetteket). A sírásót hangosan megfeddte – de azért összekacsintott vele –, majd a szekér koporsóstul megindult visszafelé. Az őrök alighanem elégedetten könyvelték el, hogy Hausmann doktor takarékos ember, és az üres koporsót visszaviszi a kórházba.
Szántóffynak később is volt baja az osztrák hatóságokkal temetés miatt. 1854 novemberében ő temette Vörösmarty Mihályt. A Vasárnapi Ujság képet is közölt a temetésről. Ott van rajta Vörösmarty özvegye az árvákkal, Deák Ferenc, aki a költő és felesége, Csajághy Laura kérésére magára vállalta, hogy az árvák gyámja lesz, és maga Szántóffy főpapi díszben, immár mint budavári prépost-plébános, amint a szertartást végzi. A szertartási szövegeken kívül azonban egy árva szót sem volt szabad szólnia. Olyan nagy volt az osztrák félelem, hogy tüntetéssé változik a temetés, hogy még öt évvel a szabadságharc leverése után is ehhez a szégyenteljes tilalomhoz fordultak!
Batthyány holttestét már a Rókus Kórház papja, Déry Mihály beszentelte a kivégzés estéjén, éjszaka pedig „…a pesti Szent Ferenciek boldog emlékű zárdafőnökének szíves beleegyezésével még ugyanazon éjjel a Szent Ferenciek kriptájába lőn áthelyezve; éspedig az akkori általános rémület és fájdalom miatt csak ideiglenesen, vagyis oly szándékkal, hogy kedvezőbb idők beálltával a Batthyányak birtokán levő családi sírboltba fog átszállíttatni. Azonban az évek mindig komorabb-komorabb alakban váltván fel egymást, a grófi család tanácsosabbnak vélte a hullát véglegesen a ferenciek kriptájában meghagyni” – írta le utóbb az eseményt Déry.
A boldog emlékű zárdafőnök Dank Agáp volt, akit Pesten sokan fekete-sárgának tartottak, hiszen 1849 februárjában Ferenc Józsefért mondott könyörgést a templomban. Most annál határozottabb hazafinak bizonyult. Szántóffy látogatásakor azonnal vállalta a holttetem elrejtését a kriptában – pedig könnyen találhatott volna kifogásokat.
Dank Agáp szavait Beszédes Kálmán jegyezte le. Halljuk tehát az ő szövegét:
„Az éj beálltával Agáp szertartásos ruháit felölté; kis keresztet vőn kezébe, s egy szerzetestársával, ki szenteltvíztartóval s viaszgyertyával látta el magát, a kijelölt órát nyugodtan várta. A zárda Hatvani utcai falkerítésének kapuján – hol most az oda később beépített boltok állanak –, éjfél tájban a csengetyűvel való jeladás elkerülése végett őrt álló szerzetesek, észrevevén egy kocsi érkeztét, s egyikök ezt Agáppal tudatván, az társával együtt azonnal megjelenik, s ketten magukra maradva a kaput kinyitja… Két kórházi szolga kitakarván leemelé a nehéz terhet, s a kis menet megindult; a szolgálattevő szerzetes elöl, utána a koporsót cipelő két kórházi szolga, ezek után Dank Agáp lépdelt. Ahol a templomban, a főoltárral szemben állva jobb kéz felől az első, Szűz Máriáról nevezett mellékoltár van, onnan emelkedik a torony, mely, mint tudva van, csak később emelkedett Agáp által összekoldult összegből mostani magasságára; ez alatt van a kripta, s a hely, melyet Dank az itteni sírüregek sorában kiszemelt, az említett oltár alatti sarokban volt. Ezen sírboltba indult a gyászmenet. Itt lent négy egyén volt jelen szemtanúként Magyarország első miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak a temetésén.”
Beszédes nagyvonalúan megfeledkezett Szántóffyról, pedig a kiállított temetési oklevélből tudjuk, hogy a józsefvárosi plébános is ott volt a koporsó sírüregbe helyezésekor.
„Másnap – folytatja tovább Beszédes – a gyengén beszegzett koporsó fedelét néhány szerzettársainak jelenlétében Dank felemeltette. A feketére mázolt közönséges fenyőfa koporsóban a holttetem feje alatt forgács volt, ruhája fekete bársony házi zekéből s fekete posztó pantallóból állt, homlokán fekete tapaszvászon fedte azon pontot, hol a golyó átfúródott. Az arckifejezésnek méltóságát a szenvedés, sőt a halál sem volt képes eltorzítani; mintha csak aludnék. Ismételt beszentelés után a koporsó fedelét kellően beszögezve, a holttetemet fejjel kifelé elhelyezvén a sírüregben, azt megbízható kőmívesek segélyével erősen befalazzák, az üreg nyílásához vörös márványkövet alkalmazván, melynek belső felén ezen felirat volt bevésve: 1849-dik évi October 6-án az Urban elhunyt G. B. L. áldás és béke hamvaira.”
Az özvegy minden évben természetesen elzarándokolt a kriptába. Ferenc Józsefnek soha nem bocsátott meg – bár Erzsébet királyné mindent elkövetett, hogy Batthyánynét megbékítse. A kiegyezés után sem kért vissza semmit az önkényuralom által elkobzott óriási birtokokból. (A kincstár addigra egy stájerországi birtok kivételével mindent elkótyavetyélt.) Készpénzért visszavásárolta Ikervárt, az Ybl által gyönyörű természeti környezetbe varázsolt kastélyt, amely szerelmük és házasságuk első, még boldog éveinek színhelye volt. Rákóczi óta ekkora anyagi áldozatot a hazáért senki nem hozott. Tartotta magát a férje búcsúlevelében olvasható mondathoz: „A te vagyonod elég leend nekik; jobb egy szerény sors, mint alamizsna azok kezéből, kik őket árvákká tették.” Ferenc József koronázásának napján egész Pest gyönyörűen ki volt világítva – egy ház kivételével. Az egyetemi hallgatók be akarták verni annak a hazafiatlan személynek az ablakait, aki tüntetően nem vesz részt a nemzet ünneplésében. De amikor meghallották, hogy a ház özvegy gróf Batthyány Lajosnéé, szégyenkezve lerakták a köveket, és elvonultak.
1870-ben elérkezett az idő, hogy Batthyány búcsút vegyen a ferencesektől. Március 29-én vették ki a széteső fenyőfa ládát a kriptából. A hatalmas barna szakáll még megvolt, a koponya homlokán ott volt a golyó nyoma, és a koponya alatti faforgács át volt itatva vörösesbarna színnel. A miniszterelnök vére festette meg. Most már díszes koporsóba helyezték a földi maradványokat. A korábban betűkkel befelé elhelyezett vöröses-szürkés tábla mellé hófehér márványtábla került. „E sírüregben őrizték keresztényi kegyelettel a budapesti (IV. ker.) ferencrendiek a rémuralom áldozatául esett Batthyány Lajos gróf Magyarország I. alkotm. minister elnökének általuk hazafias bátorsággal iderejtett tetemét 1849. évi oct. 6-ától 1870. évi junius 9-éig.”
Maga a gyászszertartás természetesen a pesti ferences templomban ment végbe a kövön megjelölt napon. A gyászmisét a szombathelyi megyés püspök, Szabó Imre mutatta be, aki maga is üldöztetést szenvedett 1849 után. Dank Agáp már nem lehetett jelen. A pápa a ferences szerzetesek második legnagyobb méltóságára emelte: ő lett a szerzet fődefinitora. A hideg római kolostorban Dank Agáp tüdőgyulladást kapott, és 1870. május 8-án meghalt.
Kitűnő ember volt azonban az utóda, 1848 és 1849 töretlen és törhetetlen híve, a szabadságharc idején az érsekújvári gimnázium kiváló tanára, a XVI.század eleji, többek közt a négyezer soros Szent Katalin-legendát tartalmazó Érsekújvári kódex és a róla elnevezett Piry-hártya megtalálója: Piry Cirjék. Ő mondta a gyászbeszédet. Nagyszerű beszédet mondott, alapigéjét Jézus, Sirák fiának (Ecclesiasticus) könyvéből merítve: „Fiam! A halotton könnyezz – takarítsd el testét szokás szerint, és ne hanyagold el az ő temetését.”
A templomban gondosan kijelölték a helyeket a család, a Batthyány-kormány még életben lévő tagjai és Andrássy Gyula gróf kormányának tagjai számára. Egy hely mégis üresen maradt: Deák Ferencé. A templom körül olyan óriási és sűrű volt a tömeg, hogy a hatalmas erejű Deák sem tudott utat törni magának, hogy kijelölt helyére jusson. Csak a menethez tudott végül csatlakozni.
„Igen, most kívánja közös részvéttel véghezvinni e nemes város s vele a nemzet azt, mit húsz év előtt az akkori hatalom tenni nem engedett. Akkor a megszentelt szokást érvényesíteni ama zordon idők tiltották, de most az önkénytelen mulasztást fényesen helyrehozni szent feladatának tűzte ki a hazafiúi kegyelet, mert a megboldogultban a már – Isten jóvoltából – kiderült szabadság és alkotmányosság nemzeti vértanúját ismeri és tiszteli.”
Piry igyekezett tapintatos lenni, de amikor a golyó nyomát említette, mely a szétroncsolt magas homlokon ma is látható, akkor úgy tetszett, mintha a Nemezis nemtője lebbentette volna meg egy percre sötét szárnyait. Mikor pedig az országszerte tisztelt özvegyet szólította meg, minden szem a gyászoló nemes alakja felé fordult, s a szemekben a meghatottság könnye csillogott – hogy egy szemtanú, Halász Imre miniszterelnökségi sajtófőnök visszaemlékezését idézzük. Végül felhangzott Komócsy Józsefnek Mosonyi Mihály által zenésített gyászdala, amely így kezdődik: „Hajtsátok meg a zászlókat le a földig.”
A gyászmenet nem a mai Kossuth Lajos utcán indult meg – az akkor csak fele olyan széles volt, mint ma –, hanem a Kecskeméti utcán, a Múzeum körúton és a mai Rákóczi úton jutott el a temetőig. A menet eleje már ment be a temetőbe, a vége pedig még jött ki a templomból: állítólag kétszázezer ember vett részt a menetben, csaknem annyi, mint ahány lakosa az akkori Pestnek, Budának és Óbudának együttesen volt.
Igen, valóban egy egész nemzet gyászolt és emlékezett. Akkor még volt Batthyány-kultusz. Később egy másik kultusz háttérbe szorította. Most, a Batthyány-emlékévben illő volna újra emlékezni rá. Azóta megépült, sőt az utolsó években megszépült a miniszterelnök mauzóleuma, és ha némi késéssel is, de jövőre a budai Batthyány téren végre szobra is lesz annak a miniszterelnöknek, aki életét is odaadta a nemzet Isten és természet adta jogainak, az uralkodó által szentesített csodálatos törvényeinek védelmében.