NAPÚT 2007/8., 41–47. oldal
Tartalom
Egyed Ákos
Erély és engesztelés
Katona Tamás
A temetések
* Batthyány perére máig a legfontosabb Károlyi Árpád: Németújvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre. Bp., 1932. I–II. k. A per anyagát magyar fordításban, több, Károlyi által nem közölt okmánnyal kiegészítve kiadta Urbán Aladár szerk.: Batthyány Lajos főbenjáró pöre. Ford. Kurucz György. Bp., 1991. Igen fontos Urbán Aladár: Batthyány Lajosné visszaemlékezései férje fogságára és halálára. Századok, 1981/3. 587–620. o. Az újabb feldolgozások közül ld. Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége, fogsága és halála. (In:) Körmöczi Katalin szerk.: Batthyány Lajos gróf első magyar miniszterelnök emlékezete. „…minden hazám javára, ami csekély erőmből kitelik”. Bp., 1998. 159–169. o.; Hermann Róbert: Újabb adatok a Batthyány Lajos elleni felségárulási perhez. (In:) Csorba László–Erdődy Gábor–Gerő András–Hermann Róbert–Molnár András–Urbán Aladár–Varga János: Batthyány Lajos emlékezete. Szombathely, 2000. 99–122. o.; Szerencsés Károly: „Az ítélet: halál”. Magyar miniszterelnökök a bíróság előtt. Batthyány Lajos, Bárdossy László, Imrédy Béla, Szálasi Ferenc, Sztójay Döme, Nagy Imre. Bp., 2002. 55–57., 73–76., 92–117. o.; Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos pöre – a diszkreditáló vádpont. Századok (141.), 2007/3. 613–633. o.; Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos. Magyarország első alkotmányos kormányfője. Bp., 2007. 198–223. o.
Hermann Róbert
Perbe fogva felségárulásért*
Batthyány Lajos gróf, a lemondott miniszterelnök 1848. október 2-án Bécsből megküldte a magyar képviselőháznak mandátumáról való lemondását, majd néhány napig még a császárvárosban maradt. Az volt a terve, hogy családjával együtt Svájcba utazik, s ezért feleségét is Bécsbe hívta. Miután azonban nem kapott hírt hozzátartozóiról, október 5-én elhagyta Bécset, és Sopronba ment. Október 7-én az ide érkező Pulszky Ferenctől értesült az előző napi bécsi forradalom híréről. Batthyány ezután lemondott utazási szándékáról, s október 10-én csatlakozott a Jelačić Horvátországba hazaküldött csapatai, Kuzman Todorović vezérőrnagy mellékoszlopa ellen induló vasi mozgósított nemzetőrség táborához. Október 11-én azonban Hegyfalunál leesett lováról, és kificamította a kezét. (Ez a tábori intermezzo volt aztán Batthyány pörében a meglehetősen gyöngécske alapja annak a vádpontnak, hogy a gróf, mint kilépett cs. kir. tiszt, megszegte a kilépéskor tett esküjét, mert hiszen cs. kir. csapatok ellen fogott fegyvert.)
Miután távollétében a fővárosban a baloldali sajtó többször is támadta magatartását, Bezerédj István képviselő egy hozzá intézett levelére válaszul Batthyány október 14-én Hegyfaluról levélben számolt be 1848. szeptember végi – október eleji ténykedéséről, így arról, hogy igyekezett Bécsben megakadályozni a Magyarországgal szemben tervezett törvénytelen lépéseket, de mivel kísérletei sikertelenek maradtak, elhagyta Bécset. Ugyanakkor kifejtette, hogy az október 3-i, a magyar országgyűlést feloszlató, Jelačićot teljhatalmú királyi biztossá és főparancsnokká kinevező, s az országot ostromállapot alá helyező manifesztum kibocsátása után Magyarországnak önvédelméről kell gondoskodnia, s ő maga is ezért vett részt a Todorović elleni hadműveletben.
Október 20–21-én Batthyány járt a magyar hadsereg lajtai táborában, s amikor a magyar csapatok benyomultak Ausztria területére, a főhadiszálláson tartózkodott. Amikor a további teendőkről faggatták, azt tanácsolta, hogy a sereg térjen vissza a magyar határ mögé.
Időközben a hivatalos Közlöny közzétette Batthyány képviselői mandátumáról történt lemondását, s a képviselőház újabb választás kiírását rendelte el a sárvári választókerületben. Ezen Batthyányt ismét jelölték, de ő maga nem vett részt a választáson, hanem november végén visszatért Pestre. Célja az volt, hogy megpróbáljon Kossuthtal szemben pártot szervezni a képviselőházban. December 6-án ellenjelölt nélkül újraválasztották Sárvárott, de miután megbízólevelének igazolása késett, először a december 29-i ülésen vett részt egy név szerinti szavazáson.
December 31-én ott volt az országgyűlés zárt, majd nyílt ülésén, s ő javasolta, hogy küldjenek békekövetséget Alfred zu Windisch-Grätz herceghez, a cs. kir. hadsereg fővezéréhez. Noha Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke figyelmeztette, hogy talán jobb lenne, ha ő maga nem lenne a küldöttség tagja, Batthyány ezt kikérte magának, s január 1-jén ő is elutazott az ellenség táborába a békés kiegyenlítés érdekében.
Windisch-Grätz 1849. január 3-án a bicskei főhadiszálláson a küldöttség tagjait csak magánemberekként, Batthyányt pedig még így sem volt hajlandó fogadni. Batthyány megkérdezte Deák Ferencet, a volt igazságügyi minisztert, hogy szerinte veszélyben van-e az élete, mire az visszakérdezett: volt-e Batthyánynak része az olasz forradalmi mozgalmak vagy a bécsi 1848. október 6-i forradalom előmozdításában. Deák úgy vélte, hogy ez esetben nincs mitől tartania, de a bizonytalan körülményekre hivatkozva felszólította Batthyányt, hogy meneküljön. Erre az csak ennyit mondott: „Néhány hitvány év miatt csak nem leszek szökevény”.
A bicskei főhadiszálláson már ekkor szóba került, hogy Batthyányt le kellene tartóztatni, de hadiköveti (parlamenteri) mentessége egyelőre még megóvta őt. Windisch-Grätz néhány napig a főhadiszálláson tartotta a küldöttség tagjait, majd miután a cs. kir. csapatok elfoglalták a fővárost, katonai kísérettel Budapestre vitette őket. Miután a hadikövetek mentessége ezzel megszűnt, Batthyányt 1849. január 8-án a Károlyi-palotában Windisch-Grätz utasítására letartóztatták, és a budai Helytartótanács egyik épületében őrizték.
A Batthyány elleni per nem volt előkészítve, noha a birodalom döntéshozói szemében Batthyány – Kossuth mellett – a forradalmi párt legbűnösebbjei közé tartozott. Már az 1848. december 16-i osztrák minisztertanács ilyen értelemben foglalkozott a személyével. Ludwig Welden táborszernagy, Bécs katonai és politikai kormányzója pedig december 29-én elrendelte Batthyány letartóztatását, ha az külföldre akarna menekülni; december 31-én pedig Vas megyei birtokainak zár alá vételét.
A Windisch-Grätz által Budán létrehozott Cs. kir. Központi Katonai és Politikai Vizsgálóbizottmány (K. K. Militär und Politische Central Untersuchungs Commission) január 14-én kért felvilágosítást Windisch-Grätztől, hogy a vizsgálat érdekében tudassa azokat a különleges vádpontokat, amelyeken – Batthyány egyébként ismert megátalkodott büntetendő cselekedetein kívül – Batthyány letartóztatása alapult. Azaz, a Bizottmány számára sem volt nyilvánvaló, mik Batthyány letartóztatásának a jogi alapjai. Ezt mutatja, hogy január 17-én adatokat kért a bécsi cs. kir. városparancsnokság mellett működő Központi Nyomozó Bizottmánytól (Zentral Untersuchungs-Commission der k. k. Militär Stadtkommandantur zu Wien) arról, hogy milyen adatok bizonyítják Batthyány részvételét a Todorović csapatai elleni harcokban, illetve a bécsi forradalmárokkal való összeköttetését.
A Batthyány elleni per előkészületei hetekig elhúzódtak, így a gróf első kihallgatására is csak 1849. január 24-én került sor. A gróf ezen kinyilvánította együttműködési készségét a Vizsgálóbizottmánnyal, ám a bíróság illetékességével kapcsolatban kifejtette: miniszterelnöki tevékenysége fölött az uralkodó által szentesített törvények értelmében csak a magyar képviselőház és a felsőház tagjaiból álló bizottmány jogosult ítélkezni. Ami ezt követően magánemberként elkövetett cselekedeteit illeti, azokat szintén az érvényes magyar törvények értelmében kellene megítélni, s aligha hiszi, hogy az azokat megelőző tettekre nézve Windisch-Grätz proklamációja bírna jogszerű érvénnyel. Ugyanakkor tekintettel az ügy rendkívüli jelentőségére, kérte, hogy védelmét Deák Ferenc, a volt igazságügyi miniszter lássa el. Végül arra hivatkozva, hogy magyar alattvalót csak vádjával lehet letartóztatni, kérte, hogy óvadék ellenében szabadlábon védekezhessen.
Ludwig Leuzendorf lovag, hadbíró-százados még aznap pártolólag terjesztette a két kérést a Központi Vizsgálóbizottmány elé. A Vizsgálóbizottmány elnöke ezt január 25-én azzal a véleménnyel továbbította Windisch-Grätznek, hogy az első kérés teljesíthető, a második azonban nem, hiszen a katonai törvények értelmében „egy már fogságba vetett, olyan bűntettel vádolt gonosztevőt, amelynek elkövetése halálbüntetést von maga után, a bírósági eljárás során többé már nem lehetséges szabadlábra helyezni, még akkor sem, ha óvadékot ajánlanak fel”. Az irat rendkívül brutális megfogalmazása azért tanulságos, mert Batthyányt ekkor hivatalosan még nem vádolták meg semmivel. Windisch-Grätz január 26-án kelt válaszában a hadi törvényekre hivatkozva (amelyek értelmében a hadbíró egyszerre tölti be az ügyész és a védőügyvéd szerepét), elutasította mindkét kérést.
A Batthyány elleni vádakat először Hegyesy Péter királyi ügyész (Fiskal) állította össze, s Leuzendorf ezek alapján kezdte meg a gróf részletes kihallgatását. Batthyányt 1849. február 12. és március 26. között összesen 10 alkalommal hallgatták ki. Március 29-én Leuzendorf beterjesztette a Központi Vizsgálóbizottmányhoz a jegyzőkönyveket. Előterjesztésében javasolta, hogy kérjenek írásos nyilatkozatot Batthyány ténykedéséről István nádortól, valamint kérte, hogy a bécsi forradalommal és más vádakkal kapcsolatos vádak vizsgálatára Bécsbe utazhasson kutatni. Végül javasolta, hogy Batthyány szabadlábon folytathassa védekezését.
Windisch-Grätz Leuzendorf javaslatait – leszámítva a szabadlábra helyezést – jóváhagyta, a nádor megkeresése azonban – Windisch-Grätz leváltása miatt – végül elmaradt. Ezáltal Batthyányt egyik legfontosabb mentő tanújától fosztották meg.
Leuzendorfnak a lehetséges vádakról adott összegzésében szerepelt az uralkodói jóváhagyás nélküli 1848. szeptemberi papírpénz-kibocsátás és honvédújoncozás, a külhatalmakkal (Franciaország, frankfurti parlament) történő kapcsolatfelvétel, Jelačić betörésekor a népfelkelés és statárium meghirdetése, az uralkodói manifesztumok ellenjegyzésének megtagadása; a Batthyány lemondása utáni időszakból az október 6-i bécsi forradalom előidézésben való részvétel, népfelkelés elrendelése Vas megyében, a cs. kir. csapatokkal szembeni ellenállás; a törvénytelennek tekintett országgyűlésre való visszatérés.
A vádak képtelenségét az adta, hogy többségük az 1848. október 3-i manifesztum kibocsátása előtti időszakra esett, tehát Batthyányt ezek miatt nem lehetett volna felelősségre vonni. Emellett Batthyány ténylegesen nem szállt szembe Todorović hazavonuló csapataival, hiszen október 11-én balesetet szenvedett.
Februárra kiderült, hogy Bécsben nem találtak érdemi dokumentumot, ami Batthyány bűnösségét igazolná. A Leuzendorf által 1849 április–májusában végzett újabb kutatások sem jártak eredménnyel. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy Felix Schwarzenberg miniszterelnök érzékeltette vele: az ügy politikai szempontból nagy fontosságú.
A hadbíró június 13-i előterjesztésében kifejtette, hogy Batthyány ellen az október 3. előtti vádak ügyében a hadbíróság nem illetékes; a katonai fellebbviteli törvényszék azonban úgy határozott, hogy a Batthyány elleni vádakat egyetlen eljárás keretében, csak a főbb pontokra szorítkozva kell vizsgálni, hiszen a vádlott tevékenysége összefüggő egészet alkot. Ez már önmagában kérdésessé tette a per jogszerűségét, hiszen – amint azt Batthyány többször is kifejtette – ha az uralkodónak kételyei lettek volna az ő cselekedeteinek törvényességével kapcsolatban, aligha bízza meg őt szeptember 15-én az újabb kormány alakításával. Június 24-én az osztrák minisztertanács arra a kérdésre, hogy ha Batthyányt esetleg halálra ítélnék, végrehajtsák-e az ítéletet, úgy döntött, hogy a főbűnösöknek el kell nyerniük büntetésüket.
Batthyányt 1849 áprilisában, a magyar hadsereg sikeres tavaszi hadjárata miatt fogolytársaival a karinthiai Laibachba szállították. (A fogolyszállítmányt Budáról Laibachba kísérő katonaság parancsnoka utasítást kapott, hogy ha a foglyokat útközben ki akarnák szabadítani, lövesse agyon őket.) Laibachban Batthyányt nem hallgatták ki, viszont június közepén – nyilván az orosz intervenció híréről értesülve – felajánlotta az osztrák kormánynak, hogy közvetít a magyarokkal való kibékülés érdekében. 1849. július végén fogolytársaival együtt Pozsonyba szállították. Klapka György augusztus 3-i komáromi kitörése miatt azonban a foglyokat augusztus 11–12-én továbbvitték a morvaországi Olmützbe. Itt folytatták le ellene az újabb, részletes vizsgálatot 1849. augusztus 16–22. között. Batthyány jól és szellemesen védekezett, s azt bizonygatta, hogy az ország veszélyeztetett helyzetében nemigen cselekedhetett másként; s hogy ő, mint miniszterelnök, köteles volt az áprilisi törvények értelmében eljárni.
A Batthyány elleni legsúlyosabb vádak egyike az volt, hogy részt vett az október 6-i bécsi forradalom előkészítésében és kirobbantásában. Miután okmányszerű bizonyítékot nem sikerült találni erre a vádra, nagy szerephez jutottak azok a – többnyire arisztokrata – tanúk, akik a gróf októberi bécsi, majd soproni tartózkodásával kapcsolatban olyan adatokkal szolgáltak, amelyek megerősíthették vagy valószínűsíthették e vádat.
A hadbíró augusztus 29-ére készült el a vádirattal, amely 12 pontban foglalta össze a vádakat. Eszerint Batthyány a bankjegykibocsátással, a szentesítés nélküli újoncállítással és a külhatalmakkal történő kapcsolatfelvétellel beavatkozott a felségjogokba. Vádolta még a horvátokkal való kiegyezés elmulasztásával, valamint azzal, hogy nem akadályozta meg minisztertársainak Béccsel szemben ellenséges intézkedéseit. Miniszterelnöki lemondása után bűnösnek mondta az október 6-i forradalom előidézésében játszott szerepe, a Vas megyei népfelkelésben való részvétele, az október 15. előtt Bezerédj Istvánhoz intézett hegyfalvi levél felségsértő kitételei, valamint az országgyűlésre való visszatérése miatt.
Ugyanakkor három vádat ejtett, így a Jelačić elleni népfelkelés meghirdetését, a cs. kir. katonák zászlójuktól való elcsábítását és az uralkodói manifesztumok ellenjegyzésének megtagadását. A hadbíró szerint azonban a fennmaradó cselekedetek önmagukban, de még inkább összefüggésükben kimerítik a felségárulás fogalmát. Ezért a hadbíróság Batthyányt augusztus 30-án az ő előterjesztésére felségárulásért egyhangúlag teljes vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélte.
Ugyanezen a napon viszont a hadbíró rendkívül jól megindokolt kegyelmi kérvényt terjesztett elő, amelyet a hadbíróság egyöntetűen támogatott. Ebben Leuzendorf javasolta, hogy a Batthyány elleni felségárulási (Hochverrat) vádat módosítsák a fegyveres lázadás vádjára (bewaffnete Aufruhr). Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy Bécsben közölték Leuzendorffal: Batthyány elítélése politikai szükségszerűség, ugyanakkor a súlyos ítéletet uralkodói kegyelem fogja követni.
Az osztrák minisztertanács 1849. augusztus 27-i határozata értelmében a halálos ítéleteket végrehajtás előtt jóváhagyásra fel kellett volna terjeszteni Bécsbe. Azonban I. Ferenc József császár augusztus 29-én arra utasította Julius Haynau táborszernagyot, a magyarországi cs. kir. csapatok parancsnokát, hogy a halálos ítéletek végrehajtásának tényéről utólag tegyen jelentést, s augusztus 31-én az osztrák minisztertanács is ilyen értelmű határozatot hozott.
Ennek következtében Haynau pozíciója megerősödött, s azt is elérte, hogy az Olmützben raboskodó Batthyányt és fogolytársait szállítsák Pestre. Schwarzenberg miniszterelnök örömmel láthatta, hogy így a kormány, s maga a császár is mentesül Batthyány elítéltetésének ódiumától. Haynaunak pedig esze ágában sem volt megkegyelmezni. Október 3-án elrendelte az ítélet késedelem nélküli végrehajtását, majd ezt úgy módosította, hogy az ítéletet október 6-án – az előző évi bécsi forradalom és Latour cs. kir. hadügyminiszter halála első évfordulóján – hajtsák végre.
Az ítéletet október 5-én reggel hirdette ki a hadbíróság Batthyány előtt. A gróf nyugodt volt, mert nem számított a halálos ítéletre. Amikor megtudta, hogy kötél általi halálra ítélték, megdöbbent. Nem félt a haláltól, de az akasztást – amellyel köztörvényeseket szoktak büntetni – megalázónak tartotta.
Amikor felesége értesült az ítéletről, Budára sietett, de először nem engedték be Batthyányhoz. Végül mégis engedélyt kapott egy rövid látogatásra a siralomházban lévő Batthyánynál. A gróf egyszer korábban már mérget kért tőle, ezt azonban nem sikerült szereznie, ezért egy kis, íróasztalán fekvő tőrt vett magához, s azt vitte be a férjéhez. Ezt egy óvatlan pillanatban sikerült átadnia férjének.
Felesége látogatása után Batthyány az est folyamán búcsúlevelet írt feleségéhez. „…az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak – írta. – Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum [a magam útját jártam], ezért ölnek meg engem.”
Aztán lefeküdt, magára húzta a takarót, s a tőrrel a kivégzés előtti éjszakán felmetszette a nyaki ütőereit. Ám a tőr nem volt elég hosszú és elég éles ahhoz, hogy halálos sebet ejtsen. Batthyány csupán súlyos vérveszteséget szenvedett, de életben maradt. Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy, a pest-budai katonai kerület parancsnoka tudta, hogy Batthyány felakasztása ilyen körülmények között lehetetlen, de az ítélet végrehajtását sem akarta elhalasztani. Ezért úgy döntött, hogy agyonlöveti Batthyányt.
A grófot, aki a súlyos vérveszteségtől még mindig tántorgott, este hat órakor kísérték a vesztőhelyre, az Újépület mögötti fapiacra. Batthyány a kirendelt tábori lelkészbe, Ungváry Györgybe kapaszkodott. Fején arannyal hímzett kék selyemből készült házi sapka volt, fekete ruhájától elütött viaszfehér arca. A kivégzőosztag előtt fél térdre ereszkedett. „Éljen a haza! Allez Jäger! (Rajta, vadászok)” – kiáltotta, mielőtt eldördültek a lövések. Egy golyó a szívét, egy a tüdejét, a harmadik a fejét vitte át. A holttestet még éjjel kivitték a józsefvárosi temetőbe, de miután a megásott sírgödör túl rövid volt, az éj folyamán a pesti ferences templom kriptájában helyezték el. A sírtáblán csupán ennyi szerepelt: „Az 1849-dik évi October hó 6-kán az Urban elhunyt G. B. L. áldás és béke hamvaira”.
Mennyiben volt koncepciós eljárás a Batthyány elleni per?
A 20. századi közép- és kelet-európai koncepciós vagy konstruált eljárások történetét ismerve, a Batthyány elleni pert nem mondhatjuk teljes egészében konstruált eljárásnak, hiszen a volt miniszterelnök elleni vádak egy része tényszerűen nem volt kitalált vád. Batthyány valóban életbe léptette a képviselőház újoncozási és bankjegy-kibocsátási határozatait. Ám erre maga az uralkodó kényszerítette őt azáltal, hogy az ezekről szóló törvényjavaslatok szentesítését megtagadva, lehetetlenné tette a Jelačić elleni védelem törvényes megszervezését. A miniszterelnöki tevékenységével kapcsolatos többi vádpont viszont egyrészt kollégái cselekedeteiért tette őt felelőssé, másrészt természetesnek tekintette, hogy Magyarország és Ausztria konfliktusában minden esetben a magyar félnek kellett volna engednie. Az 1848. október 3. utáni tevékenységével kapcsolatos vádak közül a vádpontok között volt olyan, amely nem a cselekedetet, hanem a szándékot nézte (belépés a Todorović elleni nemzetőrök közé; noha Batthyány ténylegesen nem harcolt); volt olyan, amely a cselekedetet büntette (visszatérés az országgyűlésre, noha ezt Batthyány azért tette, hogy Kossuth ellen fellépjen). A bécsi forradalom kirobbantásában játszott szerepét csak áttételesen sikerült „bizonyítani”, illetve inkább levezetni; az önigazoló célzattal született hegyfalvi levelet pedig logikai bakugrásokkal sikerült felségsértő felhívássá változtatni. Azaz, a vádak jó része konstruáltnak tekinthető.
Előre eldöntött volt-e az ítélet? Batthyányt gyűlölték az udvari és katonai körök, s maga az a tény, hogy letartóztatását természetesnek tekintették, arra mutat, hogy le akartak számolni vele. Az az igyekezet, hogy mindenáron rábizonyítsák a felségárulást; hogy hol az 1848. évi törvények értelmében fennálló miniszteri felelősségét hangsúlyozták, hol pedig az ezek érvényességét semmibe vevő katonai törvényeket alkalmazták vele szemben, szintén nagyfokú rosszindulatra mutat. Láttuk, a budai Vizsgálóbizottmány véleménye már 1849. január 25-én megelőlegezte a halálos ítélet meghozatalát, s a magukat civilizált államférfiaknak tartó személyekből álló osztrák minisztertanács már 1849. június 24-én természetesnek tekintette, hogy a grófon a halálos ítéletet végre kell hajtani. Az a készség, ahogy a központi katonai hatóságok kiszolgáltatták őt Haynaunak, szintén arra mutat, hogy Batthyányval le akartak számolni.
Végül mindezek fényében, egyedi, különleges, vagy tipikus volt-e a Batthyány elleni eljárás? Áttekintve az 1849–1850. évi magyarországi eljárások történetét, Batthyány pere mindegyiktől különbözik. A perbe fogottak egyikénél sincs nyoma annak, hogy elítélésük alapjául döntő mértékben 1848. október 3. előtti cselekedeteiket vették volna figyelembe. A hadbíróságok több száz halálos ítéletet hoztak, ezek közül közel 130-at végre is hajtottak. Ám a vádlottak mindegyikének az 1848. október 3., illetve az 1849. április 14. utáni cselekedeteit rótták terhére. (Ez történt pl. a vele egy napon kivégzett aradi vértanúk, vagy az október folyamán Pesten és Aradon kivégzett katonák és politikusok esetében.)
A haditörvényszéki eljárások a magyar törvényeket nyilvánvalóan semmibe vették, s olyan uralkodói és fővezéri rendeletek alapján indították őket, amelyek törvénytelenek voltak. Ám még ezek logikáját elfogadva is közjogi képtelenség volt az, hogy az október 3-i manifesztum alapján meghirdetett ostromállapot szabályait, illetve a katonai büntető törvénykönyvet visszamenőleg alkalmazták Batthyány azt megelőző cselekedeteire. Az október 6-i bécsi forradalom kirobbantásában játszott szerepét nem sikerült bizonyítani, a többi, október 3. utáni cselekedeteit illető vád pedig olyan súlytalan volt, hogy azokból még a fegyveres lázadás vádja is aligha lett volna levezethető pártatlan eljárás esetén. Ezen az alapon valamennyi olyan képviselőt halálra lehetett volna ítélni, aki 1848. október 3. és december 31. között részt vett a parlament munkájában; emellett hírlapi cikket írt vagy proklamációt fogalmazott meg; s esetleg részt vett valamilyen hadműveletben.
Batthyány pere tehát egyedi az 1849–1850. évi magyarországi megtorlás történetében. A nyílt és nyers politikai bosszú megnyilvánulása volt, megelőlegezett bűnösséggel és előre eldöntött ítélettel. „No, ha Batthyányt is kivégezték – mondta Batthyány egykori politikai ellenfele, az ekkor Aradon raboskodó Nyáry Pál képviselő –, úgy el sem lehet gondolni, hol lesz a véres bosszúnak vége, mert ez valóságos justizmord.”