NAPÚT 2007/8., 33–40. oldal
Tartalom
Marjanucz László
Klauzál, a miniszter
Hermann Róbert
Perbe fogva felségárulásért
Egyed Ákos
Erély és engesztelés
A miniszterelnök Erdély-politikája
A magyar történelmi emlékezet ugyancsak hajlamos arra, hogy különösen nagy, az illető korszak történeteit meghatározó személyiségek nevével jelölje múltunk különböző időszakait. S mert az emlékezet minden bizonnyal szükségszerűen erősen szelektív, jelentős történelemformáló egyéniségek szorulnak a háttérbe vagy mennek feledésbe. A reformkori emlékezetben Széchenyi István neve tündököl, 1848–1849-et inkább Kossuth fémjelzi, az abszolutizmus és a kiegyezés korát viszont szívesen kötjük Deák Ferenchez. De sokszor segítenek az évfordulók, amikor a közemlékezés, régiesen: a nemzeti kegyelet megpróbálja kiegészíteni a történelem hiányos évlapjait olyan személyiségekkel, akik valamilyen okból arról lemaradtak, illetve méltánytalanul perifériára szorultak. A fent érintett jelenség fokozottan megfigyelhető a kisebbségi helyzetbe kényszerült magyarság körében, így az erdélyiek közt is. Több évtizedes tapasztalat alapján mondhatom, hogy ez történt gróf Batthyány Lajossal, az első magyar miniszterelnökkel is, akiről a történelemtanítás közismert hiányosságai miatt még a múltunk iránt érdeklődők is keveset tudnak, Erdély-politikájáról pedig aligha hallottak valamit. A mostani évforduló jó alkalmat kínál tehát, hogy a hiányt legalábbis részlegesen pótoljuk.
A 200 évvel ezelőtt, 1807. február 14-én Pozsonyban született Batthyány Lajos már az 1840–47-es évek között jelentős tagja volt a nemzeti ellenzéki mozgalomnak, de szerepe a 48-as forradalom kitörése után vált meghatározóvá, miután a király március 17-én az első felelős magyar kormány miniszterelnökévé nevezte ki. Ettől kezdve Erdély nagy történelmi kérdéseivel is foglalkoznia kellett, és ezt nem is mulasztotta el.
Tudott-e érdemben foglalkozni Erdéllyel, voltak-e elegendő ismeretei helyzetéről?
A források alapján úgy látjuk, hogy ő nem tartozott az Erdélyt látogató, vele szorosabb kapcsolatot kiépítő magyarországi kortársak közé. De ismerte Erdély legkiemelkedőbb politikusát, báró Wesselényi Miklóst, akinek nyomon követte a „hűtlenségi perét”, s így betekinthetést nyerhetett a sajátos erdélyi kérdésekbe. Ez az ismeretség később, miniszterelnöksége idején bizonyosan segítette működését, s valószínű Wesselényi Miklós javaslatait, nézeteit mindenekelőtt vette tekintetbe. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Batthyány kormányában olyan kiváló erdélyi politikusok dolgoztak államtitkárokként, mint Kemény Dénes, Kovács Lajos és Szász Károly, a belügyi, a közlekedésügyi, illetve a közoktatásügyi minisztériumban. Ugyanakkor Batthyány miniszterelnököt személyesen, vagy miniszterei közbeiktatásával beadványok, levelek által számos erdélyi politikus vagy magánszemély igyekezett szükséges vagy csak annak vélt információkkal ellátni, gondolunk itt Teleki József főkormányzóra, Teleki László, idősb Bethlen János, Teleki Domokos és más politikusokra. A legfontosabb kérdésekben azonban Wesselényi szava nyomott legtöbbet a latban 1848 tavaszától egészen július végéig. Ennek megvoltak az elvi alapjai: mindketten a magyar liberális reformellenzékhez tartoztak s meggyőződéssel vallották, hogy a régi rendszeren eljárt az idő, megváltoztatása elkerülhetetlen. Abban is közös nézeten voltak, hogy az abszolutizmus helyett a parlamentáris rendszernek kell következnie, s Magyarországnak önállóságot kell kapnia a Monarchiában. A belső viszonyok azonban nem kis mértékben különböztek Magyarországon, illetve Erdélyben, ezért bizonyára jól jött a miniszterelnöknek Wesselényi komoly tanácsadása.
Erre a következtetésre jutott e sorok írója Batthyány Lajos és Wesselényi Miklós levelezéséből, illetve a Wesselényi javaslatait követő miniszterelnöki döntések alapján. Batthyány Lajos 1848. március 17-étől 1848. október 2-áig volt Magyarország felelős kormányának elnöke. Következésképpen ebben az időszakban kellett végrehajtania azokat az átalakításokat, amelyeket már a reformkorban megfogalmazott az ellenzéki politika, de megvalósításukra Bécs és a magyar konzervatívok ellenállása miatt nem kerülhetett sor. A forradalom idejére maradt teendőket azonban az új helyzetben gyakran újragondolt formában és a lehető leggyorsabban kellett a gyakorlatba átültetni. Miniszterelnökként elsősorban Batthyányra nehezedett a felelősség súlya azért, hogy az unió végrehajtása során a nemzetiségi ellentétek ne éleződjenek jóvátehetetlen konfliktusokká – és Batthyány ennek tudatában próbálta irányítani a magyar kormány működését.
Konkrétabban szólva: a Batthyány-kormánynak már megalakulása után szembe kellett néznie az erdélyi unió körül csoportosodó problémákkal, amelyeknek több elágazása és csomósodási pontja volt. Az egyik a Partium helyzete és visszacsatolása Magyarországhoz, az erdélyi országgyűlés segítése abban, hogy az uralkodó hívja össze a rendeket, és hagyja jóvá a határozatokat, miközben a belső rend és az ország védelme nap mint nap új feladatokat rótt a kormányra.
Észak-Partium (Kraszna, Közép-Szolnok vármegyék, Kővár-vidék és Zaránd egy része) visszacsatolásának kérdését Wesselényi Miklós vetette fel és szorgalmazta nagy kitartással. Ez a kérdés a magyar politika előtt nem volt ismeretlen, hiszen már az 1830-as években foglalkozott vele a sajtó, a közélet. Wesselényi ugyan egy ügynek tartotta Erdély unióját és a Partium reincorporatióját, de taktikai okokból mégis jobbnak látta külön kezelni, mivel a visszacsatolást könnyebben megvalósíthatónak vélte, mert az erdélyi országgyűlés megkérdezése nélkül elintézhető volt. Ezt az álláspontot terjesztette elő az 1833. évi pozsonyi diétán, de azt sem a felsőházi konzervatívok, sem Bécs nem fogadta el. Később azonban, 1836-ban ugyanaz az országgyűlés mégis megalkotta a Partium visszacsatolására a XXI. törvénycikket, de az sem kerülhetett megvalósításra.
1848 tavaszán azonban Wesselényi elérkezettnek látta az időt terve teljesítésére, s valóban Pozsonyban sikerült megszavaztatnia az uniót, külön azt, hogy a Partium követei megjelenhessenek a magyar országgyűlésben, ugyanakkor – Szemere belügyminiszter közbenjárására – megbízatást kapott mint kormánybiztos a reincorporatio végrehajtására.
Mi volt a szerepe Batthyány miniszterelnöknek Wesselényi megbízatásában?
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen jelentős kérdés rendezése csak a felelős miniszterelnök előzetes beleegyezésével történhetett. Erre vall az is, hogy április 20-án Wesselényi jelentést küldött Batthyányhoz, kifejtve véleményét az ország helyzetéről, 23-án pedig Szemere Bertalan külügyminiszter előterjesztést tett István nádornak a visszacsatolásról s egy végrehajtó bizottság kinevezéséről, amelynek elnökévé Wesselényi Miklóst javasolta. A nádor az előterjesztést jóváhagyta, és így Wesselényi a kinevezés birtokában tért vissza Zsibóra. Batthyány végig támogatta Wesselényit a visszacsatolás végrehajtásában.
Batthyány széles látókörű politikus, kereste a békés megoldásokat, erről minden körülmény között bizonyságot tett, de bizonyos helyzetekben kénytelen volt a belbéke és a biztonság érdekében a fegyveres erőt is igénybe venni, azonban akkor is inkább a megelőzés, semmint az erőszak alkalmazása érdekében. 1848. április 27-én viszont azért kellett Wesselényi számára fegyveres erőt kérnie, hogy a reincorporatio, amelyet országgyűlési törvény írt elő, s István nádor rendelt el, lehetőség szerint súlyosabb konfliktusok nélkül menjen végbe. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a miniszterelnöknek, aki akkor a hadügyminisztérium vezetője is volt (április 7–május 22. között) tudomása volt a Partiumban kirobbant parasztmozgalmakról. Szemere belügyminiszter május 2-án a kormány nevében leiratot küldött Wesselényinek, arra kérve őt, hogy „Belátás, tapintat és erély együtt” legyen, hogy a nép érezze a gondoskodást, ami meghozza a várt sikert, bár tudja, hogy „az elmék jelen lázas állapotában a közrendet és csendet nehéz fenntartani”.
Wesselényi ennek a felhívásnak azzal próbált eleget tenni, hogy bejelentette: a visszacsatolással a szilágysági jobbágyok felszabadulnak a jobbágyi helyzetükből, éppúgy, ahogy ez Magyarországon már megtörtént, de ennek kevés eredménye volt. Batthyány és Wesselényi politikája az úrbériség felszámolásában a reformkorban lényegében azonos volt, de megvalósítása 1848-ban mégis eltért: a miniszterelnök már márciusban sietett kihirdettetni Magyarországon a jobbágyok felszabadítását, Wesselényi viszont ezt össze szerette volna kötni az unió megvalósításával. Emiatt 1848 márciusában csak a jobbágyterhek könnyítését tartotta helyesnek Erdélyben és a Partiumban. Kormánybiztosként úgy módosította elképzelését, hogy a visszacsatolással együtt a Szilágyságban eltörlik az úrbéri rendszert, fenntartotta azonban azt az álláspontot, hogy Erdélyben az uniós országgyűlés mondja ki az úrbériség felszámolását. De az erdélyi országgyűlés csak késve, május 29-én ülhetett össze, emiatt a jobbágyfelszabadítás kimondása is késett, ami pedig hatalmas belső feszültség és konfliktusok forrása lett.
Addig azonban Wesselényi igyekszik kormánybiztosi teendőit elvégezni, amiről május 11-én beszámolt Batthyánynak. Érdekes, hogy a levél nem is annyira a Partiumról, mint a történeti Erdélyről szól, mert amint írja, „Erdélynek Magyarhon s Corona számára meg vagy meg nem tartása forog kérdésben.” Kifogásolja Teleki kormányzó erélytelen működését, Puchner katonai főparancsnokot azért marasztalja el, mert a béke és engedelmesség fenntartására, egy parasztháború megelőzésére, „minek ott szélén állanak”, székely katonacsapatot nem enged igénybe venni. Mindezekért teljhatalmú királyi biztos küldését kéri Erdélybe: „királyi biztosnak – írja Wesselényi Batthyánynak – legjobb lenne Perényi Zsigmond, Vay Miklós vagy Vay Ábrahám is betölthetnék helyöket.” Wesselényi erről már írt Szemere belügyminiszternek. Az erélyes fellépést azért is szükségesnek tartja, mert a Partiumba kért katonai segítség sem érkezett meg.
Tanulmányunk tárgya szempontjából különösen fontos hangsúlyoznunk: Wesselényi azt javasolta a magyar miniszterelnöknek, hogy küldjenek teljhatalmú megbízottat Erdélybe, lehetőleg az előbb említettek közül. És mint ismeretes, a magyar kormány éppen Perényit, majd utána Vay Miklóst nevezte ki erdélyi kormánybiztosnak. Világos tehát, hogy Batthyány miniszterelnök erdélyi politikáját jelentős mértékben befolyásolta Wesselényi Miklós. Ezen mit sem változtat az, hogy 1848 nyarán Széchenyit is javasolta erdélyi királyi biztosnak, akit a minisztertanács szívesen ki is nevezett volna, de ő nem vállalta, s akkor kapott megbízatást Vay Miklós. Ennek az együttműködésnek alapja a régi, már bizonyított kölcsönös bizalom lehetett, s mivel a Partium reincorporatiója is sikeres volt, az együttműködés folytatódott. A reincorporatio befejezéséről Wesselényi 1848. május 26-án a következő jelentést küldte Batthyánynak:
Miniszterelnök Úr!
Jelentem miszerént a vissza csatolt részbeli megyékben a törvényes rend és engedelmesség helyre van állitva. Az uj polgárok most már nyugodtan viselik magokat; s az oláhok közt sincsenek az erdélyiekhez hasonló mozgalmak, sőt a csaknem mind oláhokból álló Kővárban is a magyarok iránt minden jóra kész szellem mutatkozik.
Ezen jelentésem nem oly siető ugyan, hogy sürgönyt igényelne, de mégis azáltal küldeni helyesnek látám, mert Deák, Klauzál, Szemere és Eötvös Minister uraknak igen fontos és nagyon sürgető tárgyról kelle a végre irnom, hogy ők azt Önnek, a fenséges helytartónak s az egész Ministeriumnak igen sietve elébe terjesszék. Könyörgök Önnek e végre haladék nélkül Ministertanácsot tartani, s nekünk az erdélyi országgyűlés tagjainak sietve választ adni, mert attól, hogy hamar és jó választ kapjunk, nagyrészt függ az Unió sikerülése vagy nem sikerülése.
Alighogy kihirdette a Partium visszacsatolását, Wesselényi gondolatai már a május 29-ére Kolozsvárra összehívott erdélyi országgyűlésre összpontosultak. Ez volt egyébként az a másik nagy esemény, amelynek története Batthyány miniszterelnök neve nélkül hiányos lenne, ezért erre valamivel részletesebben ki kell térnünk.
Első kérdésünk: mi lehetett, mi volt az a sürgős ügy, amiért Wesselényi a minisztertanács összehívását kérte a miniszterelnöktől? Ezt megtudjuk abból a levélből, amelyet többek között Deák Ferenchez intézett.
Wesselényi hivatkozik a pozsonyi országgyűlésnek a VII. törvényére, amely kimondotta az uniót, s mivel bízott abban, hogy az erdélyi országgyűlés is ugyanezt teszi, tisztázandó volt, hogy az erdélyi követek milyen alapon mehetnek majd Pestre a július 5-ére összehívott magyar országgyűlésbe. Wesselényi kérdése az volt, hogy az erdélyi követek csak új választások alapján jelenhetnek meg Pesten, vagy a Kolozsváron megjelenők mandátumot kapnak, annál inkább, mivel az erdélyi országgyűlés követeinek „nagyobb része már a magyarhoni gyűlés számára is van választva”. Wesselényit az aggasztotta, hogy új választások esetén, Pestre „hű szövetségesek helyett egy jó rakás ellenség fog küldetni”.
Batthyány ezúttal is teljesítette Wesselényi kérését, összehívta a minisztertanácsot, amely meghozta az erdélyi politikus által óhajtott döntést. Ezt a miniszterelnök május 31-én közölte Wesselényivel: „… sietek főispán urat, a ministeri tanács határozata következtében értesíteni: miszerint a ministerium az ellen, ha talán a már megválasztott követek fognak a magyar országgyűlésen megjelenni, részéről semmi kifogást nem teend, – a választás módjára nézve azonban, azon kívül, mit a törvény rendel, semmi utasítást nem adhat; nem kis mértékben óhajtván, egyébaránt, hogy ezen kérdés megoldásában az ottani lakosok közt minél csekélyebb súrlódás idéztessék elő.”
A válasz megnyugtathatta volna Wesselényit, hiszen az erdélyi követek (képviselők) nehézség nélkül megjelenhetnének majd júliusban Pesten. Közben az erdélyi politika is módosította álláspontját, s így részben az új választási törvény, részben megyei választóbizottsági döntések alapján fognak Erdélyben követeket választani.
Bár az erdélyi országgyűlést összehívó királyi rendelkezés, amelyet egyébként csak hosszú küzdelem árán sikerült elérni, az unió ügyét csak harmadik pontként határozta meg, Wesselényi javaslatára elsőként tűzte napirendjére az országgyűlés, s május 30-án egyhangúlag el is fogadta az egyesülésről szóló törvényt. Ezt követően a törvényjavaslatot a bevett szokásoknak megfelelően az országgyűlés királyi megbízottjának, Puchner tábornoknak hivatalos úton az uralkodó elé kellett terjesztenie megerősítésre. Ez megtörtént ugyan, de Wesselényiék nem bíztak ez unióellenességéről ismert tábornokban, ezért Pálffy János és Veér Farkas képviselőket a törvényjavaslat másodpéldányával Pestre küldték a kormányhoz, hogy segítsen a törvény mielőbbi megerősítésében. Erről, valamint az Innsbruckban történtekről Pálffy János tollából első kézből részletes forrás maradt ránk, és fennmaradt az Innsbruckban június 7–8–9- és 10-én Ferenc Károly elnöklete alatt Erdély ügyeiről tárgyaló értekezlet jegyzőkönyve is. A tárgyaláson jelen volt Batthyány Lajos miniszterelnök, valamint Zsedényi Ede, aki a jegyzőkönyvet vezette.
Az erdélyi országgyűlés küldöttei június másodikán érkeztek meg Pestre, s nyomban jelentkeztek Deák Ferencnél, majd Batthyány miniszterelnöknél, aki mindkettőjüket meghívta a minisztertanács ülésére. Azon – Batthyány mellett – jelen volt Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József és Klauzál Gábor. A minisztertanács Batthyányt bízta meg azzal, hogy maga menjen Innsbruckba, ahova a király és kísérete a bécsi események miatt menekült. Batthyány vállalta, hogy együtt utazik a kolozsváriakkal a királyhoz. Közben Wesselényi levélben fordult Széchenyihez és Deákhoz is, kérve támogatásukat a szentesítés ügyében.
Emellett – mivel kitudódott, hogy szász és román delegáció is készül Innsbruckba, hogy az unióval kapcsolatos ellenvéleményeket beadják – id. Bethlen János és társai is levelet küldtek Pestre a kormány tagjainak és más politikusoknak. A levelekkel Jakab Elek fiatal publicista, a későbbi híres történész indult május 31-én Biasini gyorskocsiján Pestre. Ott először Nyáry Pált kereste fel, majd Széchenyihez és Kossuthoz kopogtatott be, hogy tőlük Batthyányhoz siessen. Jakab Elek tollából ismerjük a fogadtatást, amely nemcsak érdekes, de lényeges is a magyar nagypolitika gondolkodásáról Erdélyt illetően. Ezért valamivel részletesebben szólunk róla.
Hogy Batthyány Lajos miniszterelnök mennyire komolyan és elkötelezettséggel érdeklődött Erdélyről, az a Jakab Elekkel folytatott beszélgetéséből is kiderül. A párbeszéd Jakab Elek szerint körülbelül így zajlott le:
Jakab Elek: Küldőim az ország békéje és a rend érdekében intézkedést kérnek.
Batthyány: Értesülve vagyok mindenről. Nem nagyítják a dolgokat Ön honfitársai? Aki az árnyéktól fél, a testben megjelenő veszélytől elszalad.
Jakab: Csak óvatosak, s megelőzni akarják a bekövetkező rosszat.
Batthyány: Helyesen. Gondoskodunk róla.
Jakab: Utasítva vagyok, kegyelmes úr, szükség esetében szóval felvilágosításokat adni a szász és oláh gyűlésekről.
Batthyány: Egyebekről föl vagyok világosítva, csak a szászok valódi számát óhajtanám tudni.
Jakab: Százötvenezer, kegyelmes úr.
Batthyány: Honnan hát nagy befolyásuk?
Jakab: Kiváltságaik, nemzeti pénztáruk, míveltségük, és az udvarnál kedvességben létök adja, miniszterelnök úr!
Batthyány: A kiváltságok most megszűnnek. Hát a magyaroknak nincs hasonló nemzeti alapjok?
Jakab: Nincs, kegyelmes úr!
Batthyány: S míveltségben hogy állnak?
Jakab: Az megvan, de a szászokét a nagy Németország gazdag irodalma teszi intensivvé.
Batthyány: Közintézményeink reformja, az iskolák s idővel gyarapodó irodalmunk majd segítenek ezen. És az oláhok? Mi voltaképpen az ő sérelmök?
Jakab: Hogy nem ők az uralkodó nemzet, mint voltak Decebál korában a dákok.
Batthyány: Ez phantom. […] Nem igen kihívók-e önök irányukban? Nem követelnek igen sokat tőlük? Vessenek önök véget a viszálynak. Az új alkotmányban alkalom van kézfogásra. Igyekezzenek kiengesztelődni. Tegyék ezt. Isten önnel, levélben majd többet, mondjon minden jót otthon.
Világos, hogy Batthyány – aggodalmai ellenére – bízott az unió békés megvalósításának lehetőségében, s ilyen meggyőződéssel indult Wesselényiék kérésére Innsbruckba, hogy az Unió-törvényt szentesíttesse V. Ferdinánd királlyal.
Batthyány miniszterelnök teljesítette Wesselényi kérését azért is, mert híve volt az uniónak, amelynek törvényességéhez végig ragaszkodott. Tette mindezt olyan körülmények között, amikor olyan sürgető és életbe vágó kérdést kellett a kormánynak megoldania, mint a határok védelme a déli országrészt fenyegető szerb felkelők s Jelačić készülő felléptetése ellen. Meg kellett tehát szervezni a határvédelmet, s ebben Batthyány Erdélyre, nevezetesen a székelyekre is számított. Május 19-én felhívást intézett a székelység vezetőihez, hogy a Szegeden létesítendő katonai táborba küldjenek önkénteseket. Felhívását lelkesen fogadták, de a Gubernium és a katonai főparancsnok ellenkezése miatt csak a nyár folyamán kerülhetett sor Batthyány kérésének teljesítésére. Lássuk röviden Batthyánynak a román kérdéshez való viszonyulását.
Emlékezünk arra, hogy Batthyány Jakab Elek kolozsvári publicistát azzal az ajánlattal bocsátotta vissza Kolozsvárra, hogy a magyarok egyezzenek ki a románokkal az új törvények alapján. Ez a nemes felszólítása azonban különböző okok miatt nem következett be, sőt 1848 őszén már polgárháborús állapotok kezdtek kialakulni. Az új helyzetben is Batthyány növelni szerette volna az országgyűlésben és a hivatalokban a románok részvételét, sőt szorgalmazta, hogy törvényjavaslatot készítsenek a román kérdés megoldására, ebben Wesselényit és Kossuthot támogatva, akik már korábban tettek javaslatot egy nemzetiségi törvény kidolgozására.
Valóban, Wesselényi már 1848 augusztusában törvényjavaslatot nyújtott be az országgyűlés felsőházában, amelyben az egyházi autonómiát, a román nyelv tanítását és használatát a közigazgatásban ajánlotta az országgyűlés figyelmébe. Aztán szeptember 19-én a képviselőház egy olyan nemzetiségi törvényjavaslatról tárgyalt, amelynek kidolgozásában, Kossuth kérésére, részt vettek a magyar országgyűlés román követei (képviselői) is.
Amint említettük, Batthyány is siettetni szerette volna a megegyezést, újabb fellépésére alkalmat adott az, hogy a szeptemberi balázsfalvi román nagygyűlés után az ott megválasztott bizottság (Simion Bărnuţiu, Treboniu Laurian, Nicolae Bălăşescu, Timotei Cipariu, Florian Micaş, Ioan Bran) szeptember 16-án beadványt juttatott el Batthyány miniszterelnöknek. Kérik, hogy a magyar kormány legyen velük igazságos, szüntesse be a katonai összeírást, az elítélteket engedjék szabadon, alkalmazzanak képzett románokat a közigazgatás minden ágában, a románok tarthassanak szabadon gyűléseket. Ehhez a beadványhoz egy általuk összeállított törvénytervezetet csatoltak, a „Román nemzet polgári jogainak egyenlőségének biztosításáról”.
Szeptember 19-én öt román politikus (közülük ketten a Nemzeti Bizottság tagjai) a maguk nevében is eljuttatták a miniszterelnöknek ugyanazt a tervezetet az emlékirattal együtt.
Batthyány késlekedés nélkül intézkedett: megbízta Kemény Dénes államtitkárt az ügy továbbvitelével. Az államtitkár már szeptember 22-én „a miniszterelnök nevében” felkérte Teleki Józsefet, az Unióbizottság elnökét, hogy a románok beadványának megtárgyalására „méltóztassék az unió iránt országgyűlésen választott bizottmányt még ma összehívni és megjelenésre tanácskozásközbeni részvétre felhívni azon románajkú egyéneket is, kik ezen bizottmányhoz a ministerium által pótlólagosan kineveztettek”.
Teleki József szeptember 23-ára hívta össze az Unióbizottságot, amelyben valóban részt vettek az említett román politikusok is. Ők először kijelentették, hogy „mint egyes polgárok jelennek meg és kívánnak nézetni, nem pedig mint a román nemzet meghatalmazott képviselői”, de furcsamód mégis a balázsfalvi nemzeti Komité májusi határozatát és az ezzel kapcsolatos királyi válaszokat kívánták volna vitára bocsátani, nem pedig a miniszterelnökhöz eljuttatott beadványukat. (Nyilvánvaló, hogy itt politikai húzásról volt szó, amely később be is bizonyosodott.)
Az Unióbizottság viszont azokat a pontokat, amelyeket a román képviselők megemlítettek, „elenyészettnek” tartotta, mert azok az Unió előttiek, és a román képviselők törvényjavaslatának tárgyalására tértek rá. A gyűlés jegyzőkönyve szerint, a románok jelenlétében „olvastatott az általuk szeptember 19-én aláírt és a minister elnökhöz szóló folyamodvány, úgy az általuk, mint egyes személyek által a román nemzetet illetőleg négy fejezetben és húsz pontban készített törvényjavaslat”.
Ennek alapján készült el a „Törvényjavaslat az Erdélyi románokról” című tervezet, már szeptember 23-án. Ebből kimaradtak azok a pontok, amelyekkel a bizottság nem értett egyet. Azokról a pontokról volt szó, amelyek „a magyar nyelv diplomaticai állását” és fenntartását kérdőjelezték meg. De biztosította a románok nemzetiségi és nyelvi jogainak fenntartását, s nagyrészt a román tervezetet fogadta el.
Az öt román politikus azonban továbbra is elégedetlen volt a változtatások miatt, és már szeptember 24-én újabb „folyamodványt” juttatott el Batthyány miniszterelnökhöz, megjelölve a kifogásolt részeket. Az említett törvényjavaslatot – írták a román politikusok – csak némi módosítások mellett fogadták el, éspedig a 3. § szerint a jegyzőkönyveket a román nyelv mellett magyarul is vezetni kell, ahol a románok többségben vannak; kifogásolták azt a paragrafust is, amely az új választási törvényre vonatkozott.
Ezzel tulajdonképpen megszakadtak a tárgyalások, a román politikusok rövidesen elhagyták Pestet, Batthyány miniszterelnök pedig a közismert politikai viszonyok miatt ezzel a kérdéssel már nem tudott foglalkozni. Azonban amit eddig tett, bizonyította, hogy a megegyezést őszintén kívánja, és ennek érdekében minden törvényes eljárást hajlandó volt támogatni.
Vázlatosan ugyan, de végigkísértük Batthyány Lajos és Erdély kapcsolatait, különösen miniszterelnöki politikáját Erdéllyel kapcsolatban. Láttuk, hogy a rá jellemző határozottsággal és felelősséggel, de kellő körültekintéssel látta el miniszterelnöki feladatait erdélyi politikájában is. Azt tette, amit hivatala szerint tennie kellett, ti. az országgyűlés törvényei és határozatai alapján. Ezekhez mindig megpróbálta megszerezni a királyi megerősítést, hogy Magyarországnak a bécsi vezetéssel való viszonyában valahogyan a konfliktusok kiéleződése elkerülhető legyen. De a hivatali elkötelezettségen túl Batthyány őszintén bízott a márciusi törvények jótékony hatásában az ország polgári átalakítása terén, tudván azt, hogy az unió által az átalakulások Erdélyre is kiterjednek, és bízván abban, hogy ezek természete lehetővé teszi az összefogást a románokkal.
Batthyány miniszterelnök az Unió-törvény megerősítéséig főként Wesselényi Miklósra figyelt, aztán inkább Kemény Dénes belügyminiszteri államtitkár javaslatai befolyásolták erdélyi politikáját. De mindig a békés átalakítások érdekében cselekedett, amíg erre lehetőség volt, de nem volt hajlandó lemondani semmilyen törvényen már kivívott nemzeti szabadságjogról. Tiszta ember, rendkívül bátor politikusként a haza boldogulását mindenekfelettinek tartotta. Mártírhalálával 1849. október 6-án ezt meg is pecsételte.