NAPÚT 2007/8., 71–72. oldal
Tartalom
Móser Zoltán
„Jaj de búsan süt az őszi nap sugára…”
Lackfi János
A Batthyány-rap
„Batthyány és…” – e rovatunkba ilyen felütéssel kértünk írásokat történészektől és feltételezetten a témára és az ő történelmi alakjára, tragikus sorsalakulására, a kor miliőjére fogékony irodalmároktól, hogy a zászlóhajtást az első magyar miniszterelnök előtt a főhajtás egyéni gesztusaival gazdagíthassuk.
Pomogáts Béla
Felelősség a vértanúságig
Batthyány Lajos gróf nemcsak az első „felelős magyar kormány” elnöke volt, hanem az első erőszakos halált halt magyar miniszterelnök is. Hosszú sor követte: Tisza Istvánt meggyilkolták, Teleki Pál önkezével vetett véget életének, Imrédy Béla, Bárdossy László, Sztójay Döme és Szálasi Ferenc akasztófán végezte, közülük Szálasi igazából nem is lehetett volna miniszterelnök, hiszen a kormányzó a közvetlen erőszaknak engedve, a Gestapo által elhurcolt fiával megzsaroltan írta alá kinevezését – az utóbbi négyet valójában nem lehet a mártír miniszterelnökök sorában említeni, hiszen működésük a legkevésbé sem szolgálta az ország érdekeit, Sztójay vagy Szálasi tevékenysége pedig mindenképpen kimerítette a hazaárulás fogalmát. Aztán: Nagy Imre, aki éppen a forradalom utolsó napjaiban emelkedett a magyar történelem nagy hősei, majd megtörhetetlen jelleme következtében vértanúi közé. És persze ott vannak a száműzetésben meghalt magyar miniszterelnökök: Károlyi Mihály Franciaországban, Bethlen István szovjet fogságban, Kállay Miklós Amerikában, Lakatos Géza Ausztráliában, Nagy Ferenc Amerikában (itt is akad méltatlan ember, aki inkább zsarnok volt, mint miniszterelnök: Rákosi Mátyás a Szovjetunióban). Ebben a névsorban és ezekben a politikusi-emberi sorsokban ott van Magyarország több mint egy évszázados történelme: vértanúk és hazaárulók, szentek és zsarnokok története. Lehetünk büszkék és szégyenkezhetünk…
Nos, az „első felelős magyar kormány” elnöke, egyszersmind az első vértanú-halált szenvedett magyar miniszterelnök sorsában is ott rejlik az a nemzeti, történelmi tragédia, amely olyan sokszor homályosította el a magyar történelemnek a fényes korszakait is. Batthyány Lajos sorsában külön tragédiát jelent, hogy (akárcsak egy jó évszázaddal később Nagy Imre) ő is mérsékelt, mondhatnám: „középutas” és megegyezésre törekvő, ámbár elvei és hazája mellett mindvégig következetesen és megalkuvás nélkül kiálló politikus volt. A főrendi ellenzék soraiban vállalt sokéves (1830-ban megkezdett) politikai pályafutása után lett az első magyar kormány feje, mindvégig arra törekedve, hogy valamilyen kompromisszumot találjon a forradalmi lázban égő Magyarország és a birodalmi érdekeket mindenáron érvényesíteni kívánó uralkodóház között. Személyes tragédiája, egyszersmind a nemzet tragédiája volt, hogy a miniszterelnöknek ez a kísérlete kudarcot szenvedett, és éppen a megegyezésre és a háború elkerülésére törekvő államférfi lett a megtorlás egyik első áldozata: ugyanakkor, október 6-án lőtték agyon a pesti Újépület előtt (ahol ma örökmécsese ég), midőn Aradon bitóra küldték a tizenhárom tábornokot.
Batthyány Lajos politikai perének iratai hosszú időkre elvesztek a bécsi levéltárak dzsungelében, és csak 1918 után kerültek elő, midőn a békeszerződések rendelkezései értelmében magyar kutatók előtt is feltárultak az addig rejtve tartott dokumentumok. Károlyi Árpád, a neves történetkutató adta közre 1932-ben a periratok eredeti német szövegét, majd a magyar változatot 1991-ben az ugyancsak neves történettudós: Urbán Aladár jelentette meg (és írt hozzá igen gazdag bevezető tanulmányt). Nos, ennek a kis jegyzetnek az anyagát ebből a kötetből merítettem. Valójában két olyan mozzanata volt a tragikus véget ért eljárásnak, amelyet most, az ünnepi pillanatban, érdemes feleleveníteni. Az egyik: a miniszterelnök rendkívül (mondhatnám: a naivitásig) tiszta egyénisége. Batthyány ugyanis többször is megszökhetett volna üldözői, illetve fogva tartói elől. Önként ment az osztrák főhadparancsnok: Windisch-Graetz táborába, és Deák Ferenc javaslata ellenére sem akarta elhagyni azt a missziót, amelynek vezetését magára vállalta – így került fogságba. Már fogoly volt, midőn Jánoshidán egyszerű emberek kiszabadítására szövetkeztek, ő azonban, igazában bízva, lebeszélte szándékukról ezeket. A másik mozzanat: a periratokból kitetszik, hogy Batthyányt valóságos „koncepciós per” keretében ítélték el. A tárgyalás során nem idézték be azokat a tanúkat, akik védelmére szólalhattak volna meg, általában eltekintettek a mellette tanúskodók vallomásától, és valójában az akkori osztrák vagy magyar büntetőtörvényeket is semmibe véve hozták meg ellene az ítéletet. És amidőn bírái nyomban megkegyelmezését javasolták az uralkodónak, a Magyarországon hatalmat gyakorló Haynau elrendelte a halálos ítélet végrehajtását.
A halálos ítélet igazi hátteréről és jogszerűségéről a periratokat első alkalommal sajtó alá rendező Károlyi Árpád így vélekedett: „Amit hát az egykorú hazai és külföldi közvélemény állított, hogy justizmord esete forog fönn, azt a kutató historikus is megállapíthatja. Premeditált politikai gyilkosság ez, melynek indítéka az udvar és a kormány főtényezőinek, a hoch-tory társadalomnak és a legfelső, akkor mérvadó, sőt mindenható katonai köröknek közös bosszúvágyában keresendő.”
Az első magyar miniszterelnök (és ebben is kései utóda: Nagy Imre lehet méltó társa) teljes emberi méltóságában ment a vesztőhelyre. Hadd idézzem fel búcsúlevelét, amelyet október 5-én írt feleségének: „Elnézéssel és szerelmünk első éveire gondolva emlékezzél rám. A gyermekeket áldd meg és csókold meg az én nevemben, ne szégyelljék, nem kell szégyellniük atyjukat, az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum, ezért ölnek meg engem.” A magyar történelem legnagyobb – és nemegyszer erőszak áldozatává vált vagy száműzetésben meghalt – hősei valamennyien joggal írhatták volna ezeket a sorokat búcsúlevélként. Nem kívánták a véres eseményeket, békés úton próbálták szolgálni a nemzetet, emberi tragédiájuknak ez adja igazi értelmét. Erkölcsi példájuk mindazonáltal érvényes a jelen elvadult küzdelmei között.