NAPÚT 2007/8., 17–23. oldal
Tartalom
Pelyach István
Országnak haderő
Marjanucz László
Klauzál, a miniszter
1 Gergely András: Áruló vagy áldozat? István, az utolsó magyar nádor rejtélye. Gyomaendrőd, 1989.
2 Ennek ugyanakkor ellentmond, hogy a márciusi események folyamán, illetve a szeptemberi fordulatok idején István nádor nagy aktivitást fejtett ki – a két esemény közötti fél évben pedig működését egyszerűen kevés figyelemre méltatta a történetírás.
3 Molnár András: Batthyány Lajos a reformkorban. Zalaegerszeg, 1996. 76–77.
4 Széchenyi István: Napló. (S. a. r. Oltványi Ambrus) Bp. 1971. (a továbbiakban: SZIN) 1165–1166. (1847. augusztus 31.)
5 Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen. (Kossuth Lajos Összes Művei XI.) (S. a. r. Barta István) Bp. 1951. (A továbbiakban: KLÖM XI.) 270., 271. (Besúgójelentések 1847. január 24., január 30.)
6 Kizárt dolog, hogy Batthyány a saját nádorságára gondolt, hiszen még a jelöltségre sem volt semmi esélye. Az uralkodónak ugyanis két katolikus és két protestáns főrendet kellett jelölnie, és egy Habsburg főherceg jelölése mellett egy „katolikus” hely maradt volna, amelyet valamelyik magyar herceg, alkalmasint Batthyány Lajos távoli rokona, Batthyány Fülöp herceg foglalt volna el.
7 Legalábbis ezt jelenti egy besúgó 1847. április 6-áról. (KLÖM XI. 276.) Az elképzelésnek csekély a realitása (a konzervatív főrendi többség nem akart volna ebben részt venni) és nagy volt a kockázata: lehet, hogy a jelöltek között István helyett más főherceg neve jelent volna meg.
8 Molnár András: i. m. 124.
9 U. o. 134. Batthyány javaslatának a felső táblán ekkor csak egyetlen támogatója akadt, a nádort a két tábla közakaratával, a jelölőboríték felnyitásának mellőzésével választották meg 1847. november 12-én.
10 SZIN 1178. (1847. november 21.)
11 U. o. 1183. (1847. december 4.)
12 Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp. 1986. 17–38.
13 Attól függően alakulnak az értékelések, hogy a nádor Bécsbe írt, „ellenforradalmiként” is értelmezhető üzeneteit és tárgyalásait, vagy az országgyűlés törvényjavaslatai melletti kiállását tekintik valóságos meggyőződésének. Az újabb időkben megjelentek a „kétszínű” 1848. tavaszi nádorról szóló megállapítások is. A kétszínűséghez azonban a háttérben koncepció szükségeltetik. Megítélésünk szerint a nádornak ekkor sem volt politikai elképzelése, nem is volt egy ilyenhez sem szellemi kapacitása, sem társadalmi bázisa.
14 Az 1848–1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek. (S. a. r. F. Kiss Erzsébet) Bp. 1989. 9–14.
15 Ha Batthyány vagy Kossuth szállásán tartottak ülést, bizonyos, hogy azon a nádor nem vett részt, vagy nem is tekintették „hivatalos” tanácskozásnak.
16 A nádor és a miniszterelnök 1848-as működése elsősorban az alábbi forráskiadványokból, illetve feldolgozásokból rekonstruálható: [Joseph Anders:] Stephan Victor Erzherzog von Österreich. Wiesbaden, 1868; Németújvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre I–II. (S. a. r. Károlyi Árpád) Bp. 1932; Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. (S. a. r. Károlyi Árpád) Bp. 1936; Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp. 1986; Gróf Batthyány Lajos miniszterelnökségi, hadügyi és nemzetőri iratai I–II. (S. a. r. Urbán Aladár) Bp. 1999; Gergely András: i. m.
Gergely András
A nádor és a miniszterelnök
Nádor és miniszterelnök egyetlen alkalommal tűnik fel együtt a magyar történelemben: 1848-ban. Az 1848-as áprilisi törvények szerint ugyanis a nádor nevezi ki a miniszterelnököt (a király utólagos jóváhagyásával), egyszersmind a nádor a királynak az országból való távollétében annak csaknem teljhatalmú helyettese. A király nevében, a miniszteri ellenjegyzés kötelezettsége mellett, a nádor gyakorolja a végrehajtó hatalmat. (Ezek a törvények csak 1848-ban érvényesültek, 1867-ben formailag is hatályon kívül helyezték őket.)
Magyarország 1848. április–szeptember közötti politikai történetének két központi szereplője tehát az akkori nádor (Magyarország utolsó nádora), István főherceg (1817–1867) és Batthyány Lajos gróf (1807–1849), az első felelős magyar miniszterelnök. Személyes kapcsolatuk mindeddig nem került elemzésre, elsősorban azért nem, mert István nádor 1848-as szereplését a politikai értékelés függvényében ellenkező előjelekkel ítélték meg: vagy szembeállították (akár mint egy politikai alternatíva képviselőjét) a miniszterelnökkel, vagy az ábrázolásokban a nádor alakja elhalványult a miniszterelnök mellett, azt érzékeltetvén, hogy a szerepe nem volt jelentős. „Áruló” volt-e, avagy „áldozat”?1 – akár így, akár úgy, aktivitása, tevékenysége a legújabb időkig tartó közvélekedés szerint nem nagyon befolyásolta az események menetét – vagyis működése nem volt történelmileg jelentős, legfeljebb reprezentált az ország élén.2
A két személyiséget egymás mellé állítva szembetűnő az életkorbeli és a társadalmi különbség. Batthyány 1807-ben, István főherceg 1817-ben született. Tíz év korkülönbség csaknem nemzedéknyi időnek számított akkoriban, és az idősebb számára biztosított lélektani fölényt. A magasabb, főhercegi státus természetesen a nádornak kedvezett, emellett államjogi pozíciója is megingathatatlan volt, nem lehetett leváltani, sőt az áprilisi törvények szerint nádorként „sérthetetlennek” (felelősségre nem vonhatónak) számított. Egy főherceg és egy gróf között persze nem volt azért olyan nagy a társadalmi távolság. 1848 előtt már régóta személyesen ismerniük kellett volna egymást.
Mégsem tudjuk pontosan, hogy mikor találkoztak először. Útjaik nem kereszteződtek. Batthyány az 1830-as években Vas megyei birtokán, Ikervárott élt; illetve ebben az időben nagyon sokat utazott külföldön. Csak az 1839–40-es pozsonyi országgyűlésen vált országosan ismertté. 1841-től már sokat tartózkodott Pesten, persze megint csak tett külföldi utakat. Közben 1843–44-ben újra Pozsonyban volt, az országgyűlésen – ott pedig többször is éles konfliktusba keveredett a felső táblán elnöklő József nádorral.3
István főherceg húszéves korától kapcsolódott be a magyar közéletbe. Széchenyi naplójából nyomon követhető, ahogyan a gróf igyekezett vele megismertetni vállalkozásait. Bécsben azonban nem szívesen látták, hogy a főherceg Pest-Buda felső köreinek társadalmába integrálódik. Már 1839-ben kivonták onnan, Bécsben foglalkoztatták-taníttatták, majd 1841–43-ban tanulmányútra küldték. István 1844-ben Csehország helytartója lett, s csak atyja, József nádor halála után, 1847 közepén költözött vissza Budára, hogy előbb a magyarországi helytartóságot (és a vele járó Pest megyei örökös főispánságot) átvegye, majd 1847 novemberében az országgyűlés nádorrá válassza.
A gróf és a főherceg látásból esetleg ismerte egymást, hivatalosan azonban csak 1847. augusztus 31-én, a Pest megyei főispáni beiktatáskor mutatták be Batthyányt a főhecegnek. A számos tisztelgő Pesti megyei között ellenzékiek is voltak (Kossuth, Szentkirályi), akikkel a nádor az ebéd során elbeszélgetett, Batthyányt azonban szemlátomást mellőzte.4
Az érzelmi alapú szembenállás kettejük között ekkorra már létrejött. 1847. január 25-én ugyanis, József nádor feletti emlékbeszédében, Kossuth – az ellenzéki vezérkarral egyetértésben – azt javasolta, hogy az eljövendő országgyűlésen az elhunyt nádor fiát, Istvánt válasszák meg utódául. Más nádor, mint Sándor Lipót (1790–1795) és József főherceg (1796–1847) után harmadszorra is egy Habsburg főherceg, egyébként sem volt elképzelhető. De nem volt mindegy, hogy a – különben ekkoriban éppenséggel szűkös – főhercegi választékból melyik lesz a királynak (vagyis a helyette kormányzó Államértekezletnek) a jelöltje. A magyar ellenzék számára az volt a kívánatos, ha a nádori poszt mintegy apáról fiúra öröklődik – a tisztség kvázi-örökletessé tételével a dinasztia egy új, önálló ágának, afféle szekundogenitúrának a körvonalai sejlettek fel, ami erősíthette az ország önállóságát a Habsburg Birodalmon belül.
Batthyány azonban nem osztotta ezt az elképzelést. Titkosrendőri jelentések szerint azt hangoztatta, hogy „nemzeti”, tehát a magyar arisztokrácia soraiból kikerülő nádorra volna szükség.5 Amíg tehát Kossuth a közelgő országgyűlésen, közfelkiáltással történő nádorválasztást, konkrétan István főherceget javasolta, addig Batthyány azt követelte, hogy majd „nyissák ki” az uralkodó jelöltjeit tartalmazó borítékot, s azok közül válasszanak.6 Batthyány arra gondolt, hogy egy valóságos nádorválasztás során további alkotmányos garanciákat csikarhatnak ki az udvartól.7 Mindebből következően amíg az ellenzék zöme folyvást méltatta István magyarságát (legalábbis magyartudását), nemzeti elkötelezettségét és népszerűsítette a főherceget, Batthyány azt volt kénytelen kijelenteni, hogy nem bízik benne. Ha a sajtóból nem is, de bizalmas közlésekből a főherceg minderről értesülhetett. 1847 februárjában, amikor Batthyány Lajost is jelölték az arra utazó Istvánt üdvözlő Vas megyei delegációba, a gróf „röviden és megvetőleg” kijelentette: „én bizony nem megyek” – s ott is hagyta a közgyűlést.8
Az 1847 novemberében megnyíló pozsonyi országgyűlésen a felső táblai ellenzék vezetőjének, Batthyány Lajosnak a politikai pozíciója eleve feszültségforrást képezett a felső tábla elnökével, István nádorral szemben. Ráadásul Batthyány az utolsó pillanatig magán az országgyűlésen is azt szorgalmazta, hogy bontsák fel a nádori jelölést tartalmazó borítékot, és közfelkiáltás helyett válasszanak.9
Látványos és személyes volt konfliktusuk az országgyűlés felső táblai üléstermének tervezett átrendezésekor. Az országgyűlés elnöki pozíciójában még bizonytalan, a magyar jogszabályokkal, szokásokkal sem annyira ismerős nádor, akit korábban Prágában csak lojális, németül beszélő arisztokraták vettek körül, most öntudatos magyar oligarchákkal, politikai koncepciókat érvényesíteni akaró konzervatív és liberális arisztokratákkal ütközött. Batthyány jó emberismerettel vette észre, hogy az erőteljes fellépés a nádorral szemben sikerre vezet. (A nádor meg alighanem kissé félt tőle…) A konzervatív főrendek teremrendezés ürügyén a teremből a karzatra akarták űzni a hallgatóságot. A nádor hajlott erre a számára kedvező megoldásra, ám Batthyány erélyes fellépésére, aki az ellenzék nevében tiltakozott az új rendezés ellen, meghátrált. Széchenyi ebben István főherceg és Batthyány gróf közötti vetélkedést látott, és szomorúan regisztrálta István meghátrálását.10 Még nyilvánvalóbbá vált ez a személyes fölény, a belőle fakadó győzelem, amikor néhány nappal később a terembe érkező nádor becsukatta maga után az ajtót, hogy a hallgatóság kint maradjon – Batthyány azonban odament és feltárta az ajtószárnyakat. „István főherceg elsápad… Én a helyében… feloszlatnám az ülést… Én vagy gróf Batthyány Lajos?” – regisztrálja és értékeli az eseményeket megint Széchenyi.11
Újabb konfliktust hozott kettejük között egy társasági esemény: a nádor 1848. február 20-i farsangi báljára nem hívta meg Batthyány Kázmérnét (Keglevich Auguszta grófnő), aki protestánssá lett, elvált, s ekkor ment újra férjhez. Batthyány Lajos azok közé tartozott, akik ezt az ellenzék sérelmének tartva a bál bojkottját hirdették meg. (Más ellenzékiek a részvétel mellett voltak, s néhányan el is mentek.)
Politikai szembenállásuk tehát fokozatosan élesedett. Ismert volt, hogy Batthyány a leghatározottabban támogatta, hogy a párizsi 1848. februári forradalom hírére Kossuth olyan országgyűlési feliratot javasoljon, amely az egész Habsburg Birodalom s benne Magyarország azonnali és teljes körű polgári átalakulását követeli. Március 3-án hangzott el ez a történelmi jelentőségű felirati beszéd. A nádor, bécsi utasításokat követve, ezt követően a császárvárosba távozott. Következésképpen a főrendi tábla elnök hiányában nem tarthatott ülést, s így nem tűzhették tanácskozásuk napirendjére az alsó tábla által egyhangúan elfogadott felirati javaslatot. A március 13-i bécsi forradalom hírére azután nagyot fordult a világ. A Bécsből visszatérő nádor a feliratot március 14-én váratlanul elfogadtatta a főrendekkel, s annak az országgyűlési küldöttségnek az élére állt, amely Bécsben az uralkodótól a feliratban foglaltak elvi jóváhagyását kérte, felelős kormányt követelt és annak élére Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését szorgalmazta. István főherceg ekkor egyenesen nádori állását kötötte e követelések uralkodói jóváhagyásához!
A bécsi „kamarillát” alapjaiban rendítette volna meg e változás, ám magát Bécset mint a magyar ügyekben továbbra is döntő hatalmi központot nem számolta volna fel. A március 15-én gőzhajóval Bécsbe induló országgyűlési küldöttség vezetői ezért még a hajón, Széchenyi javaslatára, úgy döntöttek, hogy a nádor alter egová való kinevezését, vagyis teljhatalommal való felruházását fogják kérni, mert ezzel mintegy kikapcsolhatják a bécsi központot. Dinasztikusan antidinasztikus volt ez a megoldás: egy Habsburg, de egy Budán székelő, ráadásul Magyarországon roppant népszerű Habsburg, István nádor került volna eszerint az ország élére. Az új, nyilvánvalóan még a perszonális uniós (az államfő közösségén alapuló) kapcsolatot is lazító merész államjogi megoldást aznap este próbálták előzetesen elfogadtatni a hintóján Bécsbe érkező István nádorral. Széchenyi és Batthyány kereste fel: hiszen Széchenyi agyából pattant ki az ötlet, és Batthyány volt az ellenzék által kijelölt miniszterelnök. István nádor a javasolt megoldáshoz beleegyezését adta (igaz, lényegében saját hatalmának növeléséről volt szó, de „illett volna” egyeztetnie családja tagjaival).
Az uralkodó, V. Ferdinánd király másnap, március 16-án fogadta a küldöttséget, átvette az országgyűlés kívánságait. Az Államértekezlet, a birodalom legfőbb kormányszervének aznap este megkezdődő tanácskozása volt hivatott az érdemi válaszadásra. Sem a nádor teljhatalmát, sem Batthyány miniszterelnöki kinevezését nem akarták elfogadni. Végül másnap, március 17-én, olyan uralkodói kéziratot adtak ki, amely megadta ugyan István nádornak a kért teljhatalmat, Batthyány kinevezését azonban hallgatással mellőzte. A nádor ekkor, a magyar politikusok biztatása nyomán, bement a királyhoz, és a már megadott teljhatalom alapján szóbeli felhatalmazást kért tőle Batthyány kinevezéséhez, amelyet az akaratgyenge királytól persze meg is kapott, s ezt követően még aznap írásban kinevezte Batthyányt miniszterelnökké.12
Mellőzve most az eseménnyel kapcsolatos fontos történeti kérdéseket – az udvar István nádor iránti neheztelését, az államjogi kérdések boncolgatását, a történtek jelentőségét a békés átalakulás szempontjából –, fordítsuk figyelmünket a két politikus ekkortól megváltozott viszonyára: a miniszterelnök lekötelezettje lett a nádornak, hiszen utóbbinak az adott helyzetben nem kellett volna feltétlenül megtennie, amit tett (vagyis azt, hogy bement az uralkodóhoz, és kieszközölte a kinevezést). A nádor viszont e lépésével elveszítette az udvari körök bizalmát, hiszen főhercegi rangjával visszaélve megkerülte az uralkodót helyettesítő Államértekezletet. Mostantól kénytelen-kelletlen a magyar miniszterelnökre kellett hogy támaszkodjék. (Családjából egyedül János főherceg pártfogolta.) Talán egyikük sem gondolta végig, de a nádori és a miniszterelnöki pozíció a legszorosabban összekapcsolódott. Egyikük távozása-lemondása esetén elvileg ugyan másikuk maradhatott volna posztján, de valószínűbb volt, hogy egy politikai válság mindkettejüket elsodorja. Egymásra voltak tehát utalva. Legitimitást kölcsönöztek egymásnak. István hozta a „Habsburg”, a dinasztikus legitimitást (amelyhez – tudjuk – Batthyány mindvégig ragaszkodott). A miniszterelnök népszerűségvesztése idején, 1848 nyarának végén is politikai súlyt kölcsönzött számára ez a főhercegi támogatás. István nádornak pedig a magyarországi közvélemény, a majdani népképviseleti országgyűlés támogatását biztosította – amelyre támaszkodva Béccsel szemben is tényezővé válhatott. (Népszerűsége csakugyan az egeket ostromolta, noha ezt magyarországi politikai befolyásra soha nem tudta átváltani.)
Egymás iránti személyes ellenérzéseik fennmaradtak. Tartottak egymástól. Batthyány attól félt, hogy a nádor meghátrál a konfliktusok elől, leköszön, elhagyja Magyarországot, otthagyja őket, ha nehezülni látja a helyzetet – hogy legalább mentse főhercegi státusát. A nádor amiatt szorongott, hogy Batthyány radikalizálódik, dinasztiaellenes útra lép, illetve hogy számára vállalhatatlan konfliktusokba bonyolódik, hogy megtartsa az 1848 tavaszán elért alkotmányos vívmányokat.
A legfontosabb különbség persze politikai céljaikban határozható meg: a nádor konszolidálni kívánt (elsősorban persze saját pozícióját), egyeztetni próbált Bécs és Pest-Buda között, vállalva akár államjogi vívmányok feladását is – Batthyány pedig olyan minimumnak tekintette az 1848-as megoldást, amelyet meg kell védeni, a viszonyok kedvező alakulása esetén pedig tovább kell fejleszteni. Konfliktusaik elvileg be voltak programozva. De együtt kellett működniük, s ez 1848 szeptemberéig sikerült is nekik.
A különleges helyzet magyarázza a nádor március 17–április 11., vagyis Batthyány miniszterelnöki kinevezése és az átalakulás törvényeinek szentesítése közötti időben Bécs és Pozsony közötti taktikázását, amelynek részleteit feltárta és különbözőképpen értékelte a történetírás.13 A törvények szentesítése, április 11. után új helyzet teremtődött: a politikai feltételek, amelyek között működni lehetett, kezdtek megszilárdulni. A nádor és a miniszterelnök ezen az „áprilisi alapon” kezdte meg az együttműködést.
Színtere elsősorban a minisztertanács-ülés volt, ahol – ha megjelent – törvény szerint a nádor elnökölt. Mint ismeretes, pontos jegyzőkönyvsorozat a tanácskozásokról nem maradt fenn.14 Nem ismerjük az ülések számát, sok volt az informális ülés, néha egy nap több tanácskozást is tartottak. Történetírásunk nem foglalkozott azzal, hogy hányszor elnökölt a nádor az üléseken. Ehhez a távolléteket is figyelembe kell vennünk.
A nádor ugyanis nemritkán utakra vállalkozott. Mindjárt áprilisban nem ment le rögtön Pozsonyból Budára, hanem később és Bécsből érkezett. Május végén–június elején Széchenyi miniszterrel és Zsedényi tanácsossal Innsbruckban időzött; június végén megint Innsbruckot és Bécset járta meg, ezúttal Eötvös miniszter társaságában; július végén János főherceg hívására Bécsben tárgyalt Jellasiccsal; augusztus közepén, megint Eötvössel, Bécsben tartózkodott. Összesen mintegy negyven napot volt távol. Batthyány útjai ismertebbek: május elején Bécsben van, június első felében Innsbruckban tárgyal, azután július elején, majd július végén, végül pedig augusztus végén–szeptember elején Bécsben tartózkodik. Harminchat napot volt távol. Kettejük távolléte tehát mintegy két és fél hónapot tesz ki, vagyis az április 11–szeptember 11. közötti öt hónapban, amíg együtt kormányoztak, az időszak felében hol egyikük, hol másikuk volt távol. Együttes útra ugyanis nem vállalkoztak, csak július végén voltak mindketten együtt rövid ideig Bécsben, amikor János főherceggel és Jellasiccsal egy esetleges kiegyenlítésről tárgyaltak.
A nádor Budán, a miniszterelnök Pesten élt, találkozóikat bizonyára szervezni kellett, nem láthatták gyakran egymást. Annyi a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy a nádor, amikor itthon tartózkodott, maga vezette az üléseket, részt vett, részt akart venni a kormánypolitika alakításában.15 A források hiánya folytán nem tudhatjuk, hogy a látszólag zavartalan együttműködés mögött mennyi volt a fenntartás, ahogy azt sem, hogy a Batthyányval való szembenállásoknál támaszkodott-e egyik-másik miniszterre (ami egyébként nem valószínű, hiszen semmi jele nincs annak, hogy bármelyikükkel is rendszeres kapcsolatot tartott volna). Az öt hónapig tartó működést-együttműködést áttekintve annyi valószínűnek látszik, hogy paradox módon éppen a politikai feszültségek növekedésének időszakában a miniszterelnök és a nádor közötti ellentétek nem fokozódtak. Batthyány – mondjuk így – „48-as” politikája ugyanis világosan megfogalmazott, István számára vállalható politika volt. A nem jelentéktelen számú kisebb-nagyobb konfliktust pedig értelmezhetjük, mint egy államfő és egy miniszterelnök között mindenütt, mindenkor – hát még olyan bonyolult helyzetekben, mint az 1848-as Magyarország – előforduló nézeteltérést. Mind a nádor, mind a miniszterelnök számára „Innsbruck” és „Bécs”, az ellenforradalmi központok tervei, működése (és persze az európai helyzet alakulása) idéztek elő bizonytalanságot. István főherceg egyre kétségbeesettebb jelzéseket küldött Bécsbe: miről is van szó? Mi lesz az ő sorsa?16
Lemondásukban is kitapintható kölcsönös meghatározottság. A Batthyány-kormány, mint ismeretes, szeptember 11-én jelentette be leköszönését a képviselőházban. A nádor – nem tudni, kinek a tanácsára – előbb erőtlen próbálkozást tett arra, hogy miniszterek nélkül, vagyis törvényellenesen kormányozzon, majd szeptember 12-én újra Batthyányt bízta meg kormányalakítással. Közben Jellasics csapatai átlépték a Drávát. István nádor szeptember 16-án az országgyűlés kérésére elvállalta az országot védő csapatok főparancsnokságát – amely megoldás ugyancsak felvethetett alkotmányos aggályokat egy „sérthetetlen”, vagyis felelősségre nem vonható politikus esetében. A nádor mintegy cserében nyomatékkal kérte, hogy az országgyűlés az ő távolléte alatt semmi elhatározó lépést ne tegyen. A miniszterelnök és a nádor most már együtt várta, hogy Bécsből érkezik-e valamilyen, Jellasicsot megállító, a helyzetet stabilizálni kívánó intézkedés.
A nádor szeptember 18-án megérkezett a magyar táborba. Fegyverszünet kötésének szándékával megpróbálta felvenni Jellasiccsal a kapcsolatot. Majd – egy őt a fegyveres összeütközéstől eltiltó uralkodói levelet is megkapván – Batthyányval való konzultáció után szeptember 23-án Bécsbe utazott. Még remélte, hogy megoldást, de legalábbis újabb kompromisszumot talál. Hasztalan. Szeptember 25-én lemondatták, eltávolították.
Batthyány szeptember 27-én indult a magyar táborba, elsősorban azért, hogy a Bécs által váratlanul az országban található fegyveres erők főparancsnokául kinevezett Lamberggel találkozzék. Nyomatékkal kérte, hogy az országgyűlés távolléte alatt semmi elhatározó lépést ne tegyen. A találkozó meghiúsult, hiszen Lamberg nem a táborba, hanem Budára ment. Amikor Batthyány értesült Lamberg pest-budai felkoncolásáról, szeptember 29-én átment Jellasics táborába, majd sikertelen tárgyalás után Bécsbe utazott – ahol október 2-án végérvényesen lemondatták.
A pest-budai politika színteréről való távozás meglepő párhuzamai (a magyar sereg felkeresése, az országgyűléstől annak kérése, hogy távolléte alatt elhatározó lépést ne tegyen, a tárgyalási kísérlet Jellasiccsal, a váratlan elhatározáson alapuló Bécsbe utazás) azt mutatják, hogy inkább erősödtek a miniszterelnök és a nádor politikájának közös elemei. A bécsi ellenforradalom sodorta el mindkettőjüket. A biedermeier lelki alkatú, befolyásolható, az országot saját pozícióján keresztül stabilizálni akaró, egyébként inkább taktikázó, mint politizáló konzervatív osztrák főherceget és a dacos, konok, határozott, az 1848-as vívmányok mellett dinasztikus alapon mindvégig kitartó, következetesen politizáló liberális magyar grófot.