NAPÚT 2007/8., 8–16. oldal
Tartalom
Urbán Aladár
Megkésett ünneplés
Gergely András
A nádor és a miniszterelnök
1 A birodalom hadseregszervezetére és a benne szolgáló magyar alakulatokra lásd Hermann Róbert: 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete. Budapest, 2001. 33–39.; Barcy Zoltán–Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. Bp., 1986. 15–59.; Urbán Aladár: A magyarországi osztrák hadszervezet és a hazánkban állomásozó katonaság 1848 áprilisában. Hadtörténelmi Közlemények, 1963. 2. szám. 145–169.
2 1847/8-dik évi országgyűlési törvény-czikkelyek. Pest, Kiadja Lampel Róbert. 1862. 10–14.
3 Batthyány március 22-én kelt levelét közli Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. A dokumentumokat válogatta, a jegyzeteket készítette, az előszót írta Urbán Aladár. Bp., 1999. I. kötet (a továbbiakban Urbán 1999.) 149–150.
4 A 12 pont számtalan forráskiadványban szerepel, lásd pl. Ez volt március 15-e. Kortársak írásai a forradalomról. Közzéteszi Lukácsy Sándor. Bp., 1989. (a továbbiakban Lukácsy) 23.
5 A tervezetet közli Szemere Bertalan. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Hermann Róbert. Bp., 1998. (a továbbiakban Hermann 1998.) 169.; Urbán 1999. 166.
6 Lásd Hermann 1998. 210.; A törvénytervezet vitájára s ebben Batthyány szerepére lásd Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp., 1986. (a továbbiakban Urbán 1986.) 160–164.
7 A levelet közli Urbán 1999. 163-164.
8 Az 1848–1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta F. Kiss Erzsébet. Bp., 1989. (a továbbiakban F. Kiss) 18.; Az Eszterházy külügyminiszterhez írt ugyancsak április 12-én kelt levelet közli Urbán 1999. 308–309.
9 F. Kiss 30–31.
10 Urbán 359–360.
11 Eszterházy külügyminiszter jelentése István főherceg nádornak Urbán 1999. 372.; A nádor április 23-án értesítette erről a miniszterelnököt, levelét lásd Urbán 1999. 378.
12 A minisztertanács jegyzőkönyvét közli F. Kiss 35–36.; Batthyány levele a külügyminiszterhez Urbán 1999. 385–386.
13 Első hivatalos bécsi útjára lásd Urbán 1986. 351–359.
14 A felirati javaslat szövegét közli Kossuth Lajos Összes Munkái XI. kötet. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen 1847/48. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Barta István. Bp., 1951. (a továbbiakban KLÖM XI.) 619–628.
15 Lukácsy 23.
16 Kléh István: A pesti forradalom története 1848-ban. Adatul politikai életünk erkölcstörténetéhez. Közli Lukácsy 59–90. Az idézett rész 79.
17 A Rendre Ügyelő Választmány felhívása Pesti Hirlap, 1848. március 17.; Közli Pap Dénes: Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849. Pest, 1898. I. kötet. 14–15.; A nemzetőrség és honvédség szervezésére lásd Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Bp., 1973. (a továbbiakban Urbán 1973.)
18 Lásd erre Urbán 1973. 19.
19 A nyilatkozatot közli KLÖM XI. 668–669.
20 Kossuth felszólalásai KLÖM XI. 685–686.
21 847/8-dik évi országgyűlési törvény-czikkelyek. Kiadja Lampel Róbert. Pest, 1862. 54-60.
22 F. Kiss 22.
23 Ezzel kapcsolatos leveleit és a hatóságokat értesítő tájékoztatóját közli Urbán 1999. 361–363.; A Haditanács megszervezésére és hatáskörére lásd Urbán 1973. 49–55.
24 A két rendeletet közli Urbán 1999. 367–368.
25 A kérdésre átfogóan lásd Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Bp., 1980.
26 Az április 26-ai minisztertanács jegyzőkönyve F. Kiss 37–39.
27 Kossuth Lajos Összes Munkái XII. kötet. Kossuth Lajos az első magyar felelős minisztériumban 1848. április–szeptember. Sajtó alá rendezte Sinkovics István. Bp., 1957. 98–99.
28 Urbán 1999. 439.
29 Sztankó Soma: Adatok az 1848-dik év eseményeihez. Pest, 1869. 4–5.
30 Erről bővebben és adatgazdagon Urbán 1973. 225–235.
31 Baldacci kinevező irata Urbán 1999. 519.; a felhívás Urbán 1999. 527.
32 Batthyány a következőket írta Szemerének: „A toborzás útján felállítani rendelt önkéntes honvéd-seregnek létesítésére az országban 21 toborzási hely jeleltetvén ki…” Urbán 1999. 549.
Pelyach István
Országnak haderő
Önálló magyar hadsereg születik
1848 tavaszán az európai forradalmi hullám új helyzetet teremtett Magyarországon és a Habsburg Birodalomban is. Az udvarnak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy tartományainak népei sorra alkotmányt követelnek maguknak, egyes helyeken pedig – pl. a lombard-velencei tartományokban – egyenesen elszakadási, függetlenségi törekvések fogalmazódnak meg. A mozgalmak több helyütt fegyveres felkelésekbe torkolltak, ezáltal veszélybe került a soknemzetiségű Habsburg állam eddig megbonthatatlannak hitt egysége, sérthetetlensége is. Felértékelődött tehát a hadsereg szerepe, amely a dinasztia hatalmának legbiztosabb, leghatékonyabb támasza volt eddig is. Igaz, ez a haderő leképezte a birodalom nemzetiségi összetételét – lévén maga is soknemzetiségű –, viszont esküje a császárra szólt, s vezénylete és igazgatása garantálta megbízhatóságát. Mindenki tudta és érezte tehát 1848 tavaszán, hogy a katonaság, a hadsereg kérdése talán a dinasztia és birodalmi kormányzat legérzékenyebb pontja, ennek feszegetése, bolygatása előre látható összeütközésekhez vezethet.
Ezt a tényt – vagyis a birodalmi hadsereg egységét, megbonthatatlanságát – a reformkor nemzedéke természetes módon fogadta el. Megkérdőjelezhetetlen volt, hogy a Magyarország területéről sorozott gyalog- és huszárezredek a császári-királyi hadsereg szerves részét képezik, s ez a Habsburg Birodalom fő védelmi ereje. A Magyar Királyság birodalmon belüli rendi alkotmányos jogainak elismerése volt ugyanakkor már 1848 előtt is, hogy a Habsburg-katonapolitika a haderő egységének és központi irányításának elvén nyugodott ugyan, mégis különbséget tettek a Magyarországról és az egyéb tartományokból kiegészített alakulatok között, s ez megjelent pl. az egyenruhák különbözőségében, illetve az alakulatok szerkezetében is.1 1848 tavaszának izgalmas kérdése volt, hogy a polgári átalakulást, a birodalmon belüli alkotmányos berendezkedést minden elemében következetesen végrehajtani akaró első felelős és független magyar kormány – illetve az ennek működéséhez szükséges törvényeket meghozó utolsó rendi országgyűlés – milyen hadügyi politikát tart elképzelhetőnek és szükségesnek? Hiszen a végrehajtó hatalomnak, ha eleget akart tenni feladatának, s biztosítani kívánta az ország belső rendjét és biztonságát, rendelkeznie kellett valamilyen fegyveres erő fölött. Ezt a nyilvánvaló szándékot fejezte ki az is, hogy a kormány alakításáról rendelkező 1848:III. törvénycikkben szerepelt, miszerint a minisztériumnak lesz honvédelemmel foglalkozó osztálya is, melynek élén egy miniszter áll.2 Batthyány Lajos gróf miniszterelnök pedig kormánynévsorának ismertetésekor hadügyminiszternek kérte fel Mészáros Lázár huszárezredest.3 Vagyis a törvényhozó és a végrehajtó hatalom is egyértelművé tette, hogy önálló hadügyi politikát óhajt folytatni – igényt tartanak az ország hadügyi igazgatásának önállóságára –, mert a hon érdeke ezt kívánja. Ez azonban nem jelentette azt, hogy önálló hadsereg felállítását is tervbe vették volna.
A pesti radikális ifjúság által programmá nemesített 12 pontban a hadsereggel kapcsolatban a következő szerepelt: „A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”.4 A követelés a Habsburg katonai vezetés egyik alapelvének megváltoztatására irányult. Ennek értelmében az ezredeket nem a kiállító tartományokban állomásoztatták, hanem „idegenbe”, más nemzetiségek által lakott tartományokba vezényelték. Az egységeket így rendfenntartó feladatokra is bevethették, nem alakulhatott ki semmilyen együttműködés a lakosság és a legénységi állomány között. 1848 tavaszán Magyarországon túlnyomórészt idegen ajkú katonaság állomásozott, a márciusi ifjak ezek elvezénylését és a magyar katonák hazahozatalát követelték tehát. Március 20-a után Batthyány Lajos kérésére Szemere Bertalan, a kormány kiszemelt belügyminisztere törvénytervezetet készített, amely e katonaságcsere végrehajtásáról (is) rendelkezett volna.
„A magyar hadseregre nézve rendeltetik:
1. §. A magyar hadsereg a hűség esküjét az alkotmányra is leteszi.
2. §. Az eskü következő: Én … esküszöm az élő Istenre, hogy koronás királyomnak, hazámnak és az alkotmányának hű védője leszek. Isten engem úgy segéljen.
3. §. A magyar hadseregnek az ország határai közé leendő visszahozatala és a nem magyar katonaságnak az országbuli kivitele a minisztériumnak meghagyatik.
4. §. E törvénycikkely végrehajtása az összes minisztériumra bízatik.”5
A törvényjavaslatot március 21-én megismerhették az országgyűlési követek is, 22-én azonban Batthyány javaslatára félretették, mert „népszerű ugyan a jelen törvényjavaslat, de annak elfogadása szerfelett nehezítené a minisztérium állását, s midőn az örökös tartományok bizalmatlanságát keltené fel, s a magyar hadseregnek az ország határai közé leendő visszahozatala mostanában a dinasztiának lefegyverzése volna, mi a nemzetnek ő fölsége iránt tántoríthatatlan hűségével s őszinte ragaszkodásával meg nem egyeznék”.6 A kormányfő tehát jól érzékelte: minden, a hadsereg működésével kapcsolatos kérdés törvényhozás szintjén történő felvetése, a haderő egységének megbontására irányuló akár csak látszólagos kísérlet is nehezítené a Béccsel történő egyeztetéseket, a már felterjesztett törvénycikkek jóváhagyását, illetve a kormány névsorának elfogadását. A helyzet drámaiságát fokozta, hogy időközben kitört a lombardiai felkelés, s ez még érzékenyebbé tette az udvart minden katonasággal kapcsolatos kérdés iránt. A törvényjavaslat félretétele azonban nem jelentette azt, hogy a magyar kormányzat lemondott volna a Pest által is követelt katonaságcseréről. Pusztán csak az eszköz változott, amellyel el kívánták azt érni. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a miniszterelnök március 23-án a következőket írta István főherceg nádornak:
„Miután az ország különböző részeiben mozgalmakat tapasztalok, melyek növekedésben lévén a közbátorságra nézve veszélyesekké válhatnak,… Miután az országban benn lévő katonaság száma csekélyebb, semhogy azt oly nagy területen sükerrel és célszerűen elosztani és alkalmazni lehetne,… Hódoló tisztelettel, hivatalomnál fogva arra kérem meg Fenségedet, hogy 15-20 000 katonának behúzása iránt a szükséges rendeleteket sietve megtenni méltóztatnék. Ettől azonban sükert és csak úgy reménylek, ha a magyar katonaság fog behuzatni, mely rokon levén nem az egyesekkel a nemzetben, hanem magával a nemzettel, nem költ ellenséges indulatot maga ellen, midőn a rend helyreállítására alkalmaztatik. De különben alkotmányunk szelleme szerint is ezt kell kérnem. Miként és hova leendő elhelyezése iránt, nyerendő újabb tudósítások szerint egypár nap alatt fogom tenni újabb alázatos előterjesztésemet, kijelentvén, hogy katonai erő nélkül ily viharos időszakban a csendről és rendről nem felelhetek.”7
A katonaságcsere törvényi szabályozása kényszerhelyzetbe hozta volna az udvart megfosztván azt minden mozgástértől. Az új módszerben kevesebb volt a fenyegető erő, hiszen az egyeztetésekre helyezte a hangsúlyt. A nádornak kellett az udvarral folytatott megbeszélések eredményeként elérni, hogy a magyar alakulatok fokozatosan hazakerüljenek. Időben és térben is lehetőség nyílt ezáltal kompromisszumok kötésére, el lehetett pl. tekinteni a lombard-velencei tartományokban harcoló magyar ezredek hazahozatalától. Ezt a gondolatot és törekvést vitte tovább a Batthyány-kormány hivatalba lépése után is. Az április 12-én tartott első minisztertanácson elemezve az északi vármegyékben (Árva, Liptó, Nyitra, Trencsén, Selmec és környéke) kibontakozó veszélyes mozgalmakat megállapították, ezen „részekre magyar katonaság, éspedig nem szláv nyelvű lenne szükséges; ha lehet két ezred, éspedig az egyik mindenesetre lovas. Ezen katonaságot Galíciából lehetne bevonni, minthogy ott legközelebb vannak a magyarországi felvidékhez magyar ajkú ezredek.” Felhívták tehát Eszterházy herceg külügyminisztert, hogy „az érintett egy pár magyar ajkú ezrednek galíciábóli beszállítását minél előbb eszközölje”.8 Az április 20-án tartott kormányülésen már határozottabban fogalmaztak: „Miután az ország több helyein a közcsend és rend részint megháboríttatott, részint fenyegetve van, s ekkorig 26 megye kér katonaságot, miniszter herceg Eszterházynak a már elébb hozzá intézett felszólítás folytán megíratni határoztatott, hogy a minisztérium a mostani körülmények közt a közcsend és rend fenntartására elkerülhetlenül szükségesnek tartja mindazon magyar katonaságnak az országba rögtöni behozatalát, mely Galíciában és Morvaországban szállásol, különben az ország többi részei a legkomolyabb zavaroknak ki vannak téve, mert a minisztérium elégséges eszközök nélkül a rendet fenn nem tarthatja; és ezért minden innen eredhető felelősséget magáról elhárítván, azt egyenesen azokra veti, kik a minisztérium ezen igazságos követeléseinek eleget nem tesznek, s kényszerítve érzendi magát önigazolása végett annyi meghiúsult törekvéseit annak helyén, s idején nyílvánosságra hozni.”9 A dolog súlyát azzal is jelezték, hogy Batthyány István főherceg nádort kérte meg a kérés továbbítására Eszterházy külügyminiszterhez. A nádor levelében külön kiemelte, hogy a „minisztérium kénytelennek látja magát kijelenteni, hogy a közbátorság fenntartásáért csak úgy vállalhatja el a felelősséget, ha az említett fegyveres erő haladéktalan az országba rendeltetik”, ezért a külügyminiszter az ezredek hazavezénylését „minden módon siettetni hathatósan igyekezzék”.10 Eszterházy két nappal később jelentette, hogy a király hozzájárult Galíciából négy huszárszázad hazavezényléséhez, s egy nappal később az osztrák hadügyminiszter is tájékoztatta erről a kormányfőt.11 Ez azonban legfeljebb gesztus lehetett az uralkodó részéről, hiszen ilyen csekély erővel a kormány mit sem ért. Nyilvánvaló volt, az udvar időt akar nyerni, mert nem érdeke a magyar kormány megbízható fegyveres erővel való ellátása. Az április 24-ei minisztertanácson tehát immár harmadszor foglalkoztak az idegen tartományokban állomásozó magyar ezredek hazavezénylésének kérdésével, s az eddigieknél jóval határozottabb – már-már fenyegető – hangnemű döntés született. Batthyány gróf levelében arra hívta fel külügyminisztere figyelmét, hogy ha a mostani jogos kérés is „elutasíttatnék, s a közbátorság fenntartására szükséges katonaság behozatala tovább is gátoltatnék, a minisztérium oly lépések megtételét látja elkerülhetetlennek, minőkre felelősségének érzete kényteleníti”.12 A május 2-a és 10-e között miniszterelnökként tett első bécsi útja során ugyancsak szorgalmazta a magyar katonák hazaküldését, de tárgyalásai során csak részeredményeket ért el. Szóbeli ígéretet kapott ugyan három újabb ezred hazavezénylésére, erre azonban június második felében, illetve augusztus közepén került csak sor.13 A fenyegető veszélyek elhárítására ezen alakulatokat még nem lehetett tehát felhasználni. Mi lehet a megoldás? – tehették fel egyre gyakrabban a kérdést a miniszterek. Katonai erőre ugyanis akkor és ott volt szükség. Áthidaló megoldásnak tűnhetett a márciustól folyamatosan szervezett nemzetőrség.
A nemzetőrség szervezése szinte elválaszthatatlanul egybeforrott a polgári forradalmakkal. A nemzetőr-alakulatok felállításával a polgárság minden esetben olyan fegyveres erőt teremtett, amellyel hatékonyan tudott védekezni a régi rendszer, a megdöntött abszolutizmus visszatérési kísérleteivel szemben. Magyarországon 1848 előtt a szabad királyi városok bírtak azzal a joggal, hogy felfegyverzett testületet, vagyonosabb polgáraikból alakított polgárőrséget tarthattak fenn. A reformkor ’40-es éveiben azonban már a reformellenzék soraiban is általános vélekedés volt, hogy a nemzetőrég felállítása elkerülhetetlen és szükségszerű velejárója a polgári átalakulásnak. Kossuth március 3-i felirati beszédében az ország honvédelmi rendszeréről értekezve kiemelte, hogy az „nemzeti jellemünknek s a honlakosok különböző osztályai érdekegységének alapján gyökeres átalakítást kíván”.14 A követelés természetesen beépült a radikális ifjúság által fogalmazott 12 pontba is. Az ötödik pont rövid tömörséggel tett hitet a „Nemzeti őrsereg” megteremtése mellett.15 S ez nemcsak követelés volt részükről, hiszen gyorsan a tettek mezejére léptek. Pesten március 15-én este az „éji csendfönntartás a polgárőrségre bizatott”, s a „nyugalom egész éjen át legkevésbé sem háboríttatott meg”.16 Március 16-án pedig már arról értesítették a főváros lakosságát, hogy „a pesti polgári őrsereg eddigi száma jelenleg 1500-ra szaporíttassék, s mint nemzeti őrsereg nemzeti színekkel ékesíttessék”.17 A Rendre Ügyelő Választmány felhívása már a nemzetőrség toborzásának részleteiről is tájékoztatott. A magyar és német nyelven közzétett falragaszokban „minden becsületes ember” jelentkezésére számítottak. A gyülekezés helyéül a városházát jelölték meg. A jelentkezők ott átvehették fegyvereiket, s a megkülönböztető jelzéseket is: bal karjukra nemzeti szalagot, fövegükre nemzeti színű rózsát. Március 16-án tehát Budapesten érdemben elkezdődött a nemzetőrség felállítása, s a következő napokban több vidéki városban követték a példát. Főképp azokban, amelyekben működött a polgárőrség, s ennek szervezetére lehetett „ráépíteni” a nemzetőrséget. Figyelemre méltó azonban, hogy a nemesi vármegyék bizalmatlanul szemlélték a fejleményeket, több esetben is kételyeiket, aggályaikat fogalmazták meg. Meg lehet-e bízni a felfegyverzett alakulatokban? Milyen hatást vált ki, ha fegyvert adunk a „nép” kezébe? Borsod vármegye alispánja Batthyányhoz írt levelében a lényeget emelte ki: „…de aggódtunk azon is, hogy ha őrsereget állítunk ki Miskolcon, nem terjed-e mindenfelé azon hír, hogy félnek a vagyonosok, s nem izgatódik-e föl a külnép?”18 A probléma megoldása az országgyűlésre várt. A törvényhozó hatalomnak kellett keretek közé szorítani e spontán „népi” kezdeményezést, megfogalmazni a nemzetőrség szervezésének feltételeit, s ezáltal leszerelni, kioltani a megbúvó félelmeket is.
A reformországgyűlés március 18-án hozott határozatot a legfontosabb teendőkről: a nyilatkozatban megfogalmazott hat pontban ott szerepelt az „ország belbékéjének és szabadságának fenntartása végett a nemzeti őrseregnek azonnali” felállítása is.19 Az erről szóló törvényjavaslatot március 22-én tűzték napirendre, s érdemi, hosszú vita szinte csak arról folyt, hogy milyen (vagyoni) feltételeknek kell megfelelniük a nemzetőrségbe önként jelentkezőknek. Az mindenki számára természetes volt, hogy a szolgálatot vagyoni cenzushoz kell kötni, a vagyontalan – s ezzel az átalakulás mértékével minden bizonnyal elégedetlen – tömeg kezébe nem szabad fegyvert adni. A cenzust minél magasabbra helyezni szándékozókkal szemben azonban Kossuth két lényeges gondolatot fogalmazott meg: „egyik az, hogy a nemzeti őrség minden törvényhozás nélkül is megvan már a hazában, attól pedig, kinek kezében fegyver van, nehéz azt elvenni. Másik, hogy ha a jövedelem magasra tétetik, sok helyütt nagyon kevés lesz a nemzeti őr…”. Egy másik felszólalásában pedig leszögezte: „Mit a nép már bír, azt kezéből kivenni nem lehet, hanem törvényesíteni s organizálni kell”.20 A heves viták végén elfogadott törvényszöveg (az 1848:XXII. törvénycikk)21 végül azon 20 és 50 év közötti férfiakat kötelezte nemzetőri, tehát fegyveres szolgálatra, akik nem álltak gazdai hatalom alatt, ha városban éltek, rendelkeztek 200 forint értékű ingatlannal, a falvak lakói legalább fél telekkel vagy évi 100 forint jövedelemmel. A nemzetőrnek lehetőség szerint magának kellett gondoskodnia fegyveréről, azoknak, „kik a szolgálathoz szükséges fegyvereket megszerezni nem képesek, fegyver a közállomány táraiból fog kiszolgáltatni”. Az alakulatokat alapvetően a helyi rend fenntartására szervezték: „Kisebb rendetlenségek, úgymint utcai vagy korcsmai veszekedések meggátolása, a kihágók befogása, a befogott gonosztevőknek vagy kihágóknak a törvényes felsőbbség kezeibe általadása, úgyszinte mindenütt ott, hol a törvényes felsőbbségnek eljárásához karhatalom szükséges, a karhatalom kiszolgáltatása a nemzeti őrségnek álland kötelességében”. „Díjt” (napidíjat) csak abban az esetben kaptak, ha településükről elvezényelték, s más községekben, vármegyékben alkalmazták őket „a megzavart közcsend és béke helyreállítására”. A nemzetőrség szervezését, felállítását a törvény „a minisztérium hatósága” alá helyezte, az április 15-i minisztertanács azonban úgy határozott, hogy „a nemzetőrsereg első felállítása s organizációja a gróf miniszterelnököt fogja illetni”.22 Batthyány tehát miniszterelnökként nem vállalt ugyan tárcát a kormányban, de április közepétől az ő feladata lett a nemzetőrség organizációja, vagyis hirtelen fegyveres erőkkel kapcsolatos döntési pozícióba került, ugyanakkor szervezőmunkája során arra is volt „rálátása”, hogy a felállítandó alakulatok milyen harcértékűek, milyen feladatok ellátására alkalmasak. Április 20-án felállította a nemzetőrség központi irányító szervét, az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot, s ennek élére Ottinger Ferenc vezérőrnagyot nevezte ki.23 Április 21-én elrendelte a nemzetőrség lakóhely szerinti összeírását, ehhez azonban csatolt egy bizalmas kiegészítő rendelkezést. „Meghagyom ezennel a helyhatóságnak, miszerint a nemzeti őrseregbeli összeírást azon helyeken, hol ellene ellenszenv nyilvánul, most egyelőre életbe ne léptesse, és csak oly helyeken eszközölje, hol bátorságosan lehet a népet felfegyverezni, és a felől mennél előbbi felterjesztését haladéktalanul elvárom.”24
Alapvető problémák természetesen a szervezés folyamatában jelentkeztek. Sok helyen megtagadták az összeírásokat; nagyon kevés fegyver állt a kormányzat rendelkezésére, amellyel időben elláthatták volna a zászlóaljakat; vontatottan haladt a kiképzés; több alakulatot fegyelmezetlenségük miatt fel kellett oszlatni; s szinte első perctől kezdve komoly vita bontakozott ki arról, hogy fenn kell-e tartani a vagyoni cenzust. A nemzetőrség harcértékének tényleges fokmérője azonban az volt, amikor már nem a helyi rend fenntartására, hanem tábori szolgálatra vezényelték őket. Amikor már nem a helyi paraszti földfoglaló mozgalmakat kellett leszerelni, avagy egyes városokban a helybéli zsidóság irányában megnyilvánuló ellenszenvet kordában tartani, hanem a nemzetiségi mozgalmak fegyveres erejével szemben kellett volna helytállni. Ekkor vált mindenki számára egyértelművé, hogy a hagyományos nemzetőrség nem alkalmas ezen feladat szakszerű ellátására. Batthyánynak és kormányának ismételten lépni kellett, mégpedig úgy, hogy lehetőség szerint ne lépje túl az áprilisi törvények kereteit.
Május első felében sűrű viharfelhők gyülekeztek Magyarország fölött. Május 10–11-én Liptószentmiklóson a szlovákok, 13-15-én Karlócán a szerbek, 15–17-én Balázsfalván a románok tartottak nemzeti gyűlést, s követeléseik a nyílt fegyveres összeütközést vetítették előre. Valamennyien határozottan kiálltak politikai nemzetként való elismertetésük mellett, a szerbek ezen túl autonóm Vajdaság felállítását, a románok többek között számarányuknak megfelelő törvényhozási képviseletet követeltek.25 Május 15-én pedig kifejezetten riasztó hírek érkeztek a péterváradi katonai főhadparancsnoktól, Hrabovszky János altábornagytól, aki a szerb lázadás rémképét és a Szerb Fejedelemség területéről várható támadást ecsetelte borúlátó soraiban. A hír természetesen kiszivárgott, s délután már úgy terjedt a fővárosban, hogy a szerbek Zimonynál nagy sereggel és 50 ágyúval betörtek az országba. A kormánynak cselekednie kellett, hiszen nemcsak a radikális ellenzék, hanem az országa érdeke is ezt kívánta.
Mint láttuk, már az április 24-i minisztertanács határozott arról, hogy ha nem vezet eredményre a magyar alakulatok hazavezénylésére irányuló törekvés, a minisztérium „oly lépések megtételét látja elkerülhetetlennek, minőkre felelősségének érzete kényteleníti”. Két nappal később már nem szólamokban, hanem tettekben fejezte ki szándékát a kormány: „Az országbani mozgalmak vészteljes természete szükségessé tevén egy mozgó nemzetőrség felállítását, vagy egy önkénytes őrsereg kiállítását, most, midőn a katonaság hiányát annyira szükséges pótolni, annál fogva a 10 000 emberre költségvetés tétetni rendeltetett, a kivihetés iránti jelentés az illető pénzügyminiszter és elnök által, ki ideiglenesen vezeti a hadiügyet, annakidejében beadni köteleztetvén.”26 Kossuth a pénzügyi fedezet előteremtésére május 1-jén a Pesti Hirlapban közzétette, hogy kamatos kincstári utalványokat bocsát ki,27 május 2-án pedig Deák Ferenc (aki a Bécsben tárgyaló miniszterelnököt helyettesítette) utasította az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot egy „1200 rendes nemzetőrseregi részleg” felállítása tervezetének kidolgozására.28 A Haditanács a feladattal a Pesten tartózkodó Sztankó Somát, a 62. sorgyalogezred fiatal és tehetséges főhadnagyát bízta meg. Sztankó gyors és szakszerű munkát végzett, s május 8-ára elkészült a rábízott feladattal.29 A császárvárosból hazatérő miniszterelnököt tehát már kész tervezet várta, így május 15-én a vészteljes hírek hatására a kormány dönthetett egy 10 000 főből álló önkéntes sereg toborzásáról,30 s ezzel (az utókor már bizonyossággal állíthatja) megtette az első lépést az önálló magyar hadsereg megteremtése felé. Batthyány még aznap kinevezte a Haditanács új elnökévé Baldacci Manó ezredest, s minden szervezéssel járó feladatot e testület (tehát nem a hadügyminiszter vagy hadügyminisztérium) hatáskörébe utalt. E lépéssel azt is jelezni kívánta, hogy az új haderőt a nemzetőrségről szóló törvény paragrafusai közé kívánja bújtatni. Baldaccinak kellett kidolgoznia az önkéntesek toborzását meghirdető felhívást, amelyet már 16-án olvashattak Budapesten.31 Ebből nyilvánvaló lett mindenki számára: habár rendes (mobilis) nemzetőr-alakulatok toborzására hív fel a kormány, a szervezés a reguláris hadsereg követelményeinek alapján történik. Eltörölték a cenzust, az önkéntesek hároméves szolgálatot vállaltak, a sorkatonaság zsoldjához hasonló illetményt kaptak, az álladalom látta el őket fegyverrel és ruházattal, tisztjeiket a sorkatonaság aktív vagy kilépett tisztjeiből toborozták. Kijelölték a toborzási központokat, s ezzel megkezdődhetett a magyar honvédsereg első alakulatainak szervezése. E zászlóaljakat rövidesen már honvédzászlóaljakként emlegette a közvélemény és a sajtó is. A „honvéd” kifejezést Batthyány miniszterelnök használta először hivatalos iratban, amikor Szemere Bertalan belügyminisztert május 18-án értesítette a toborzási helyekről, s arra kérte, utasítsa a hatóságokat toborzási bizottmányok szervezésére.32
A forrásokból egyértelműen az derül ki, hogy 1848 április-májusában Batthyány Lajos gróf miniszterelnök idejének jelentős részét a katonai kérdések kötötték le. A nemzetőrség szervezését a minisztertanács utalta az ő hatáskörébe. A sorkatonasággal, az önálló magyar hadügy megteremtésével kapcsolatos problémákkal pedig azért kellett foglalkoznia, mert a kormány kinevezett hadügyminisztere, Mészáros Lázár csak május 23-án tért haza, s addig ő helyettesítette. S természetesen neki mint miniszterelnöknek kellett az udvarral, a bécsi kormányzattal megvívni azokat a „harcokat”, amelyek a hadügyi önállóság megteremtésére vonatkoztak. El kellett érnie, hogy a császári-királyi katonai igazgatás szerveit – a főhadparancsnokságokat – a magyar hadügyminisztérium, ezáltal a magyar kormány alá rendeljék. S végül a kritikus helyzetben, az ország alkotmányos rendjének biztosítása, megvédése érdekében ő kezdeményezte egy új típusú haderő – a honvédség – lábra állítását. Amit 1848 késő tavaszán és kora nyarán elkezdett, azt ősszel folytatta. Hadseregszervező tevékenységének köszönhető, hogy Magyarország képes volt előbb a horvát haderővel, majd a császári hadsereggel felvenni a küzdelmet, s előbb önvédelmi háborút, majd szabadságharcot folytatni mindaddig, amíg az orosz cári hadsereg be nem avatkozott ebbe a „párbajba”. Hadügyi politikája korszakalkotónak bizonyult. A honvédség életre keltésével – hosszú századok után először – az önálló nemzeti haderő alapjait vetette meg.