NAPÚT 2007/6., 139–141. oldal
Tartalom
G. Komoróczy Emőke
„Nem foghat azon semmi átok, kit az Isten keresztre vet”
Dobás Kata
A Hely ereje
*Elhangzott a Magyar Írószövetségben a kötet bemutatóján, 2007. február 23-án.
„A fa nem elégszik meg azzal,
hogy fa legyen”*
A Mysterium carnale, vagyis a „hús misztériuma”, a „testté vált hittitok” asszociációi itt is megjelentek most, ráadásul egy ilyen ihletett és abszolút hiteles tolmácsolásban, mint amilyet a költőtől és lányától az imént hallottunk. Ha az ember önmagát a kötetet szemléli a különlegesen megtipografizált képekkel és szövegekkel, a pauszokkal és versekkel, valamint a tartalomjegyzékkel, ami részben rendezőelvet és magyarázatot is ad előre az értelmezéshez, vagy akár az összevissza olvasáshoz, akkor azt mondhatja, hogy rendben van, ez egy alapjaiban jól átgondolt, jól megszerkesztett verseskönyv. És, ha hozzátesszük a most hallottak akusztikus részét is, akkor még inkább az.
A cím, az alcímről van most szó: Hommage ŕ Pilinszky. Pilinszky János életművéből kiindulva tehát, és Köpöczi Rózsa fölolvasott fülszövegéből a nyomatékosított misztika mint alapprobléma felől közelítve vagy indítva a kérdést, összeszedtem a kötetben hivatkozott Szög és olaj című prózai műből néhány jó és tömény Pilinszky-idézetet, amelynek segítségével az én műolvasatomat megpróbálom ezennel megalapozni.
„Egy remekmű szobor – mondja a „Párbeszéd” Istennel című esszéjében Pilinszky, amit 1968-ban írt –, bármily odaadással szemlélem, néma marad. Látszatra semmi szava hozzám, semmi üzenete, s főként semmi személyemre szóló szava nincsen. Valójában: mélyebb érdekeimben, s lényegesen személyesebben érinthet, mint sok valóságos evilági párbeszéd.” Az egész nem hosszú, de nagyon tömény szöveg. A többi része pedig arról szól: hallgatni az Istent, amikor beszélgetünk vele.
S ha nem hallgat, akkor mi módon lépünk vele kapcsolatba? A kötet egyik alapproblémája ez.
A másik, A Bizalomról című írás. „A kettő közti távolság – mármint a világ és Isten közti távolság – végtelen. A misztikusok éjszakája ez, az a színtér, ahol a létezés erejének és isten valóságának interferáló hullámai kioltják egymást, legalábbis tudatunkban, »nyelvezetükben«. Van ugyanis az élménynek és a beszédnek egy »pontja«, ahol az egyenes beszéd lehetetlen.”
Hoz példát is, amikor a szerelmes anya kisdede fölé hajolva azt mondja, hogy te „csúnya”, vagy amikor Krisztus már-már magán érzi a halál szorításán túl az Atya ölelésének súlyát, szerelmét, s így kiált föl: „Uram, Uram, miért hagytál el engem!”
És talán még egy részletet… „Az igazi misztikusok valójában hyperrealisták. Nem elszakadni kívánnak a valóságtól, hanem ellenkezőleg, visszatalálni annak forró magjába, centrumába. A puszta felszín szükségszerű hidegéből, megosztottságából, számkivetettségéből a valóság oszthatatlan szívébe” – írja Pilinszky János1974-ben, A valóságról című esszéjében. Sokat lehetne idézni még ebből.
De akkor most megmutatom, hogy a versek kapcsán miért is voltak revelálóak ezek az idézetek. Itt van a kötet végén a Diófa hajlékában című prózai szöveg, amely a Szög és olaj írásaira lábjegyzetben hivatkozik, s abban, több helyen is idézi Pilinszkyt: „Mert mit is mond egy fa a csecsemőnek? Pontosan azt, ami kimondhatatlan.” Pilinszky valahol azt mondja, hogy az Isten a világot úgy adja át az összes csillag milliárdjával együtt egy villanásnyi idő alatt a csecsemőnek, aminél nagyobb ajándék és több nem is létezik. Alapvetően visszatérő kép ez: a csecsemő sorsa, bizalma, kiszolgáltatottsága és hite.
A másik, a valóság kétféle szintje. „A valóságé, ami egzisztál, de nem valódi.” Ez a Simone Weil-i idézet Pilinszkynél olvasható. S amely nem egzisztál, de igaz.
S ez a mélyebb. Az ő lírájának és Németh Péter Mikola költészetének is az a célja tehát, hogy oly’ módon idézze fel azt a minden gyermekben megőrzött, vagy szerencsés esetben nemcsak megőrzött, de fel is idézhető eljegyzettséget, vagy ráébredést a világ lényegére, mint amit ebben a nagy esszében a csecsemő fölött álló Diófa beszéde jelképez. Itt most ugye idéznem kell Mikolát, a költőt: „Emlékeim egyike, ez a számtalanszor megismétlődő, gyermekkori. A belső szem fotográfiája, úgy lehet. Negatívján, több mint negyvenöt esztendő távolából egy idillikus kert kora délutáni csendjének hangulata körvonalazódik, s abban, a diófa árnyékában, mint szobor szelete a tájban a fehérre festett ágy rácsokkal: benne egy újszülött, a karjait az égre tárva mozdulatlanul és hangtalan. A szeme nyitva már…” S akkor a fa az, amely itt elvégzi, tulajdonképpen erre az egy emlékszeletre nézve a beavatásnak azt a csodáját, a nyelvnek és a tudásnak azt az átadását, odaajándékozását, amit máshol, másféle jelképekkel fejez ki akár Mikola, akár Pilinszky maga. Aki beszél egyébként a fákról, mondván azt, hogy a fa, ebben az értelemben a misztikus nyelv, a misztikus beszéd hierarchiájának értelmében nem elégszik meg azzal, hogy fa legyen. Úgy tanítja a saját valóságát egy másik magasabb, vagy azzá válható létformának a szintjén, hogy fel akar kapaszkodni, ki akar szabadulni. Egyesülni akar azzal a valósággal, amely mögött ott van az a nem egzisztáló, de igaz valóság. S amely a Teremtő valósága, a teremtésben. Ez egy ilyen paradicsomi pillanat az ember életében. Ez izgatja tehát a misztikus nyelv keresésében a költőt, Németh Péter Mikolát. Másodszor pedig a paradicsom elvesztése. A Parancsolat című versére hivatkozom, ahol a kilakoltatottságról, a száműzettetésről beszél, keresvén egy új, az ilyen negatívumokkal teli helyzetre is érvényes imádságnak a hiteles szavait. A kilakoltatott lélekben… A kilakoltatott fejekben… Ez a kilakoltatás sokféle jelentésű lehet. Ám, ebben az apokaliptikus jelentésben, nyilvánvalóan összefügg a Paradicsomból való kiűzetéssel. Mindazonáltal, ha a halál gondolatát gondoljuk most tovább, akkor ezekben a költeményekben felfedezzük a sír, a temető, a kereszt motívum sokszoros értelmét. S az alkalmazott fotográfiai és grafikai elemeknek a kiválogatását, nemcsak az alapvető sírkereszt motívumnak, a végkifejletként kettős kártyarajzzá „torzuló”, vagy inkább kiteljesedő változását láthatjuk, hanem meglátjuk azt a halált is, ami egyszerűen a mindennapjainkban „körbe táncolja”, körülveszi az embert. Körülveszi a lakóhelyét. Körülveszi az élő társait, tehát az élő állatokat, növényeket, a hegyeket, magát az országot. Ilyen országúti haláltánc verset én most nem kívánok itt felolvasni, mert látom a forgatókönyvben, hogy a Csend-élet című opusz például elhangzik majd. Csak határozottan szeretnék utalni rá, hogy az összes szöveg úgy van összeválogatva, hogy minden, látszólag szokatlan mozzanat is, amit látunk és olvasunk, vagy asszociálunk, az a szövegekben is megjelenjen, ahogy a hídi szobrok esetében a váci kőszentes híd barokk szobrai. A Gombás-patak hídjának pusztuló kőszentjei, vagy miként a kötet elején még szójátékba rejtett anagrammatikus Csontváry: – „Csonkolt Cédrusom. / Egyetlenem! Árván! / Meglásd / erdő lesz belőled” – ahogy külön kibontva epigrammává változik.
Az egész Mysterium carnale című kötet ilyen módon, valójában, minden kísérletével s minden javaslatával együtt abban a törekvésében csúcsosodik, vagyis abból nő ki – s ezért a könyv Pilinszky János emlékére történt beállítása teljesen jogosult –, hogy ti., tovább folytatja Pilinszky szellemében a némaság és a megszólalás határán lévő élethelyzetek feltárását, vizsgálatát. A csend természetének a kutatását. A csönd rétegeinek a kimutatását. És, ha nem is olyan mértékben, mint ahogyan Pilinszky – különösen élete második felére jellemzően –, ám a bűn és a megbocsátás problémáját állította a középpontba, főleg a sokszorosan visszatérő Dosztojevszkij Zoszima sztarec alakokban, s ily módon a bűn benne van a kivettetésnek, a paradicsom elvesztésének a motívumában. Ugyanakkor benne van az összes olyan értékvesztést, halált, leromlást jelző metaforában is, illetve a hozzá kapcsolódó képekben, amelyek a gondatlanságból, az életbe való tudattalan beletörődésből, annak elvesztéséből, illetve a halálba való beletörődésből fakadnak. Ezzel szemben, közbeiktat a költő, ugyanúgy, miként Pilinszky Dosztojevszkijtől – ennyiben ez a világérzés Pilinszky utáni –, a kultúra idoljaiból valamit.
Egy váratlan pillanatban Pilinszky János például kijelenti, hogy egyre kevesebbet olvas. S ha olvas, mindig ugyanazt olvassa. Azokban, akikben még bízott, s akiknek a műveit még mondjuk, hogy úgy mondjam profán eredetű, de a liturgiában alkalmas szövegeknek tartotta, azokhoz tért vissza újra és újra, s azoknak a szavait „faragta” tovább a saját céljaira.
Így azt lehet mondani, s akkor ebben talán nem tévedek olyan nagyot, hogy, amivé Pilinszky számára Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, a Karamazov testvérek írója lett, azzá vált Németh Péter Mikola számára Pilinszky János, a Trapéz és korlát, a Harmadnapon, a Nagyvárosi ikonok, a Szálkák, a Végkifejlet, a Kráter szerzője. És a most bemutatott kötetével ezt kívánja, óhajtja leginkább tudatosítani olvasóiban a költő. Egészen pontosan Pilinszky életművének szakrális olvasatát egy olyan időszakban, amely „logikusan” folytatja azt a rettenetbe hajló kort, amelyben ő élt. De ez a mai kor talán még kilátástalanabb, ha lehet és szabad ilyet mondani, mint amilyen neki, a 20. században megadatott.
(Németh Péter Mikola: Mysterium carnale. Hommage ŕ Pilinszky [Németh Zoltán Pál fotográfiáival]. Napkút, Budapest, 2006)
Szörényi László