NAPÚT 2007/6., 142–144. oldal
Tartalom
Szörényi László
„A fa nem elégszik meg azzal, hogy fa legyen”
Szlanka András
Pestszenterzsébet pénzintézeti dokumentumai
A Hely ereje
„Az egyik belső udvaron tekintélyes, vastag törzsű ecetfa. Ismerem. Csemetekorában eshetett, hogy egy szebbre, többre vágyó lakó színes csónakzománccsíkokkal ékített, agyonkopott autógumit helyezett a tövébe. Virágágyásnak szánta: a lyukon át nyújtózott az ég felé a fácska. Aztán nekilendült, nőni kezdett. Mára a radiálgumi a második emelet magasságában repedezik a derékvastagra hízott törzsön. Ha én tervezném a Csikágó címerét, ez volna rajta: bádogszín mezőben legyőzhetetlen ecetfa, derekán gangmagasban ingó kék-vörös autógumi-gyűrű.”
(Békés Pál: Szívem, Csikágó)
A mostani Thököly és Dózsa György út, illetve a Damjanich és Rottenbiller utca által határolt területet Csikágónak nevezik. Nevét tengerentúli rokonától kapta, de akkor még nem a bűnbandák miatt, hanem a Chicago felépüléséhez hasonló rohamos fejlődés, illetve az utcák szabályos elhelyezkedése ihlette a névadást. Ha arra sétálunk, érdemes megfigyelni, hogy a házak szinte kivétel nélkül a millennium jegyében születtek, jól illusztrálva az 1870 és 1890 közti évtizedekben megjelenő bérházépítési lázat. Szinte pillanatok alatt húzták fel a körgangos épületbelsőkkel, hátsó lépcsőkkel és a szűk udvarokkal tarkított városrészt a néhai konyhakertek és káposztaföldek helyére, amely akkoriban a kontinens legnagyobb népsűrűségű, továbbá az egy lakosra számítva legkevesebb zöldterületű lakónegyede lett. A helyzet nem sokat változott az évek múlásával, hiszen a fényhiány és a szellőzetlenség mai napig gondot okoz a Keleti pályaudvar mellett fekvő kerületnek.
Békés Pál legújabb műve ebben a viszonylagosan zárt térben játszódik. Sajátos dolog az, ha ennyire pontos és behatárolt referenciája van az olvasónak a helyet illetően, ugyanakkor a szereplők tekintetében az írói fantáziára hagyatkozik. Persze ez utóbbi megállapítás nem teljesen helytálló, az alakok nem egészen újak, hiszen a szerző számtalan olyan figurát sorakoztat fel, akiket már régről ismerhetünk. Megtalálható itt a mindenről tudni akaró szomszéd néni éppúgy, mint a mogorva házmester, vagy akár az ideges, migrénes háziasszony. A huszadik század történelmének megörökítése közben az ő élettörténetükből olvashatunk részleteket, néha egész sorsokat követhetünk nyomon. Mégsem ők a főszereplők.
Békés Pál Csikágójának alcíme: gangregény. Bár formailag inkább hasonlít egy novellafüzérre, induljunk ki mégis inkább a címbeli műfaj lehetőségeiből. A már említett alakok közül csak egy-egy elbeszélés erejéig lehet fő- vagy mellékszereplőkről beszélni: akik az egyikben központi szerepet játszanak, a másikban csak jelenetekben tűnnek fel. Miért tekinthető Békés Pál könyve regénynek (is)? Az egyik ok, hogy – a fülszöveg tanúsága szerint – mégis beszélhetünk főszereplőről, még ha sajátos módon is. Ennek a regénynek ugyanis a központi szervezőeleme nem egy alak, hanem maga a hely, a Csikágó. Kijelentésünket számos tény támasztja alá, többek között az, hogy a regénybeli figurák nemcsak szorosan kötődnek, de az életükre ténylegesen befolyással is bír otthonuk, kinek jobban, kinek kevésbé. Legyen az honvágy, vagy akár elvágyódás, egy baleset kiváltója vagy akadály, amelyet le kell küzdeni, mind olyan érzelmi, értelmi hatás, amely a helyből egyenesen következik, annak atmoszférájából, változásaiból fakad.
Létezik olyan eset is, amikor az egyik szereplő annyira szorosan összenő a városrésszel, hogy egyesek már helytörténeti kuriózumként emlegetik: „Volt ebben az emberben valami időtlen. Mintha a járdából nőtt volna ki, és szürke aszfaltból, bitumenből, másra nem használható maradékból formálta volna a Teremtő. Már ha egyáltalán teremtették. […] A környék szülöttei közül akárki képzelte is maga elé a Nefelejcs utca és az István út sarkát – legyen akár távolba szakadt csikágói, hisz a korfordulók az idevalósiakat is százával szórták a négy égtáj felé –, ott látták Laját minden időben.”
Hogy minden a hely köré szerveződik a műben, jól példázza Citrom Bandi – „aki fogja még a Nefelejcs utca flaszterét taposni” – esete; bár ő nem ennek a regények a tipikus alakja, mégis feltűnik egy rövid jelenet erejéig, még kisfiúként. Az ő sorsát azonban már nem írják meg itt, mert a helyet elhagyja, és ezzel kikerül annak vonzásából, melynek jegyét minden szereplő magában hordozza ugyan, legyen bármely távol lakhelyétől; de Csikágó története már Citrom Bandi nélkül formálódik tovább.
A Csikágó azért tekinthető ezenfelül regénynek, mert bár sokszor úgy tűnik, hogy a városrész mindössze hátteret ad az eseményeknek, időnként kiderül, hogy a könyv az ő története, akár a cselekmény szempontjából is, hiszen az idő múlásával benne ugyanúgy megváltoznak a dolgok, utcáit át- meg átnevezik, lakói meghalnak, majd újak születnek, épületei elkopnak, átépülnek.
A kötet fejezetei nem tartanak egymással szoros kapcsolatot, a kihagyások azonban sokatmondóak lehetnek. Mert az a fentiekből látható, hogy a Csikágó nem szokványos felépítésű regény, mint az alcím is mutatja, gangregény. A kettős jelentésű „gang” szó nemcsak a budapesti kerületbe kalauzol minket, de rövid kitekintést tehetünk általa egy másik földrészre, ahol a bűnbandák világába is beleláthatunk rövid epizódok erejéig. Ennek ellenére minden szál Csikágóban fut össze vagy Csikágóhoz vezet vissza, ereje vitathatatlanul nagy mindenkire és mindenre.
Békés Pál nemcsak egyszerűen arra a feladatra vállalkozik, hogy megírja a hely történetét, de regényével egyfajta mítoszteremtés veszi kezdetét, és ennek a megalkotására egy mindentudó elbeszélőt választ. Ezzel ugyan nem illeszkedik szorosan a manapság divatos elbeszélőtechnikákhoz, és a módszer nyilvánvalóan buktatókat is rejt magában, ugyanakkor egy egészen más jellegű élménnyel gazdagítja a befogadás tapasztalatát.
A műben felbukkan ugyanis egy gyöngybagoly, amely a kezdetektől Csikágó egyik épületében fészkel, és már az első említett lakóval, a Janból lett Sumin Jánossal különleges viszonyt alakít ki találkozásuk alkalmával: „Úgy gondolta, nemcsak ő figyelt fel az éjjeli madárra, hanem az is őreá, az érdeklődés kölcsönös, talán amaz is megsejtette benne a lelki rokont, még ha elsőre megriadtak is mindketten, de mostantól másként lesz, nem veszítik egymást szem elől.” Ahogy haladunk előre az időben és a könyv olvasásában, egyre inkább körvonalazódik az érzés, miszerint a bagoly nem egyszerűen egy szereplő, de szoros kapcsolatot tart fenn az elbeszélővel, mégpedig a mindenlátás terén, hiszen több regényalakban is Sumin Jánoséhoz hasonló érzéseket kelt: „A fehér pártás halálfej közepén éppúgy sötétlett a mindenlátó, mindentudó szempár, mint akkor – mintha azóta nem moccant volna szedett-vedett fészkéről. […] Nézték tovább a madarat, és a percek múltával Frigyes úgy érezte, a sötét szempár égeti a bőrét, keresztüllyukasztja tekintetével, az éjjeli madár a szó szoros értelmében átlát rajta.” A közvetlen kapcsolat az elbeszélőtechnikával azt sejteti, hogy a szinte mitikus és egyben szimbolikus madáron keresztül mi, olvasók szintén beleláthatunk olyan dolgokba, melyek segítségével tevékeny részévé válhatunk egy most születő mítosznak, hiszen ezzel a gesztussal a mindenlátás képességét kapjuk meg, ha csupán egy regény erejéig is. Az üres szöveghelyeket mi gondolhatjuk tovább, közben pedig a szemünk láttára vonul el a huszadik század, annak minden sorsfordító eseményével és kiemelkedő vagy kevésbé fontos alakjával. Felvillan például Fedák Sári figurája, először mint a vörösöknek toborzó proletárasszony, majd mint Kukorica Jancsit alakító operettcsillag. Ezek a visszatérő motívumok körgangos folyosókon való sétálgatáshoz hasonlóak, melyekről hosszasan szemlélődhetünk, és arra is rádöbbenhetünk, hogy időnként ugyanoda érkezünk vissza, de akkor már, több tényezőnek köszönhetően, más megvilágításba kerülnek a dolgok, így mi magunk is.
Izgalmas útra csábítja hát Békés Pál az olvasókat, és mindezt rendkívül könnyed és olvasmányos stílusban teszi, ami talán annak is köszönhető, hogy a szerző otthonosan mozog e vidéken, hiszen gyermekkorát a Csikágóban élte, és számos személyes élmény került valószínűleg megörökítésre könyvében.
A regény utolsó lapjain a gyöngybagoly lakhelyéül szolgáló kis bádogtornyot lebontják, a madár elköltözik, az elbeszélő elnémul, a mítosz folytatódik tovább: „Néma volt a környék, mintha a baglyot gyászolná, amely tett egy búcsúkört, mindenlátó tekintete még egyszer végigsöpört az egyenes utcákon, tetőkön, gangokon, aztán végleg magára hagyta a Csikágót.”
(Békés Pál: Csikágó – gangregény. Palatinus, Budapest, 2006.)
Dobás Kata