NAPÚT 2007/6., 131–138. oldal
Tartalom
Lászlóffy Csaba
Fehér csontunk, hűlt porunk?… Egy frászt!
Szörényi László
„A fa nem elégszik meg azzal, hogy fa legyen”
„Nem foghat azon semmi átok,
kit az Isten keresztre vet”
Koppány Zsolt, „a mai magyar irodalom jelese”, ahogy regényében némi öniróniával aposztrofálja önmagát – bizarr, már-már abszurdoid művel lepte meg a könyvhétre az őt kedvelő olvasókat. Nemcsak saját sorshelyzete ellentmondásait örökíti meg benne, hanem – áttételesen – képet ad elfuserált „rendszerváltozásunk” fonákságairól, kulturális életünk anomáliáiról is, s arról a szomorú tényről, hogy mindazok, akik a Kádár-korban „körön kívül” voltak, mindmáig ott is maradtak. Egyik politikai szekértáborhoz sem csatlakozván, nem sikerült a szellemi életbe integrálódniuk, s hovatovább még a létezéshez való joguk is megkérdőjeleződik. Így az önéletrajzi fogantatású mű áttételesen korrajznak is tekinthető, amelyből világossá válik, hogy ezredvégi „feltámadásunk” a művészetet, amely korábban a diktatórikus uniformizáló politika kereteibe volt szorítva, teljes gazdasági-anyagi kiszolgáltatottságba taszította. Azaz: a „tetszhalál” állapotából a „tetsz”-élet vermébe lökte.
A cím ellenére a regény korántsem vallásos indíttatású (legalábbis a szó dogmatikai értelmében nem az), mégis szoros szálakon kapcsolódik az apokrifokhoz: a művész „örök krisztusi” sorsára utal. A szerző elfogulatlan őszinteséggel tárja elénk alteregója, Koprázi József, a „kiválasztott”, valamint felesége, Káprázatos Margit, „az Állami Műház lépés- és ugraművésze” (tetsz)halálának, feltámadásának, újabb kálváriájának s második sírba tételének történetét. Szemtanúi vagyunk az evangélium e világi visszavonásának, a közönséges emberek által történő megcsúfolásának; ugyanakkor a mű mégis nyitva hagyja a reményt: a másodszori sírba tételt (is) feltámadás követi talán… Így a mitológiai tér/időbe ágyazódó, egyszerre reális és szürreális történések a művészsors „itt és most” („hic et nunc”) vonatkozásait az „örök élet” dimenziójába emelik. Ugyanis az igazán jelentős alkotó – alászállva a létszenvedés legmélyebb bugyraiba – az Igazság („a valóság égi mása”) felmutatására törekszik; s mivel nem tesz engedményt a politikai – társadalmi – közízlésbeli elvárásoknak, többnyire marginalizálódik. De épp megőrzött függetlensége teszi őt képessé/alkalmassá arra, hogy műve korokon átívelően érvényes legyen.
A szerző – jóllehet ötvenéves korára több mint húsz műve (versek – esszék – novellák – drámák – forgatókönyvek stb.) megjelent – ugyancsak perifériára szorultnak érzi önmagát: az életforgatag félresodorta, s párjával együtt a „tetszhalál” állapotában él. Ahogy egyik versében írja: „Hol vak vagyok, hol világtalan. / Hol pedig halott vagyok” (Verseim elé). Nem merül bele a siker és a pénz utáni hajszába; inkább „balek”-ként kívülálló marad, s mint valódi „Krisztus-hordozó”, az Igazság pajzsát emeli maga elé. Nem véletlen, hogy sors-regényét Krisztus „öt seb”-ére utalva bontja fejezetekre: ő maga, személy szerint is, viseli a stigmákat, amelyeket a köznapi érdekekbe, a közönségességbe alámerülő világtól kapott. Alteregó-hőse ezért száll alá újra szinte megkönnyebbülten – a „próbafeltámadás” kudarca után – sírjába: inkább a halál, mint a „tetsz”-élet! „Egyszer tévedtem életemben, / amikor megszülettem. / Immár jóvátehetetlen tettemet / elbújtatom. Nappal is / magamra húzom az éjszakát. / … / A végtelen tájba olvadok” (Döbbenet). Regénye olyan, mint egy tarka szőttes, amelynek alapszíne a fekete; élőként is az „örök sötétség” labirintusában („földi pokol”) bolyong. Hőseiről – némileg eltávolítván őket magától – egyes szám harmadik személyben szól, ami lehetővé teszi, hogy olvasóinak „magasabb síkról” is rálátást biztosítson a történésekre, s ne szubjektív belső monológként hasson elbeszélése. A narráció természetesen fiktív; az egész eseménysor szimbolikus sűrítettségű: néhány lényegi mozzanat köré az író mély ember- és életismeretről árulkodó „sztorit” sző. A fantasztikum és a realitás megfelelő arányú keveréséből az utóbbi másfél évtized értelmiségi drámája bontakozik ki, s a hatni-változtatni tudás lehetetlenségének alapvető okaira is fény derül.
Az első seb a hősök „feltámadásának”, illetve az életbe való visszahelyezkedésük nehézségeinek története (Feltámadás és kezdődik az élet). Húsvét hétfőjének kora hajnalán 2000-ben, pontban 0 óra 15 perc 40 másodperckor a Farkasréti temető csendjét váratlan esemény bolygatja meg: a művészparcellában megmozdul a föld, és egy emberpár – több mint tíz esztendei nyugalom után – előkúszik-mászik sírjából. A tetszhalál állapotából új életre kelt férfi és nő megpróbál elhelyezkedni a – reményeik szerint – azóta megváltozott valóságban. 1989 szentestéjének délelőttjén választották az önkéntes halált; 13 óra 25 perckor találtak rájuk otthonukban („a padlón hevertek és fogták egymás kezét”). Most értetlenül állnak a sors tréfája előtt: vajon „virtuális” halottak voltak eddig, avagy most lettek „virtuális” élők? A „hamleti kérdésen” hosszan eltöprengve végül is úgy döntenek: megpróbálnak belehelyezkedni hajdani életük köznapi kereteibe.
A Polgármesteri Hivataltól beszerzett halotti anyakönyvi kivonattal a zsebükben az Összművészetek Szövetsége támogatásával kis garzonhoz jutnak a Ferenciek terén, az Ecclesia Kiadó könyvesboltja – ahol hajdan Koprázi mint fiatal elárusító dolgozott – épületében (mivel a lakást a Szövetség a halott Kopráziék peremkerületi otthonának értékesítéséből vásárolta, így jogosan tartanak rá igényt). A jelenleg ott élő költő-palánta, Medárdy Zoltán készséggel engedi át helyét december végéig a Mesternek, akinek naplóját ő mentette meg az utókor számára, s most annak alapján akar drámát írni. Egy bizarr novella máris elkészült róluk (Egy pár csirke), amelyben „a mai magyar irodalom jelese” és híres „ugraművész” élete párja – „a kakas és a szép jérce” – kiszenvedésének történetét örökítette meg. Szeretné, ha a Mester néhány szatirikus novellában feldolgozná „tetszhalott éveiket” is. „Mert nem lehet, hogy a tízéves halál csupa némaság volna!” Nem is az volt, persze; visszamenőleg mégis „síri álom”-nak tűnik az egész! A Mester és Margitja (a névhasználat egyértelműen Bulgakov Mester és Margaritájára utal!) mindenben kiegészítve és támogatva egymást, közösen rótta-rója a maga pokolköreit; életük gyertyája is egyszerre lobban el. De míg Bulgakov hősei – ha fényt nem is – legalább nyugalmat kaptak, a Koprázi–Káprázatos párnak még a halálban sem lehet megnyugvása.
A második seb (Koprázi utolsó novellafüzére) egy viszontagságokkal s színes élményekkel teli „kalandregény”, amely hősei sorsában a 80/90-es évek fordulóján bekövetkező – látszólag felívelő, de csakhamar újra megtorpanó – változásokat manifesztálja. 1989-es „halálukat” megelőzően Koprázit a Minden Hírlapot Kiadó Vállalat egyszerűen „lapátra tette”; felesége azonban – hosszú és keserves mellőztetés után – váratlanul szerződést kapott egy nyári fellépésre a mörbischi szabadtéri színpadon („Tíz kerek, de remélhetőleg csodás, ezerfényű nap”!). A jól megérdemelt és nem kis összegű gázsiból bejárhatják végre fél Európát (Németország, Hollandia, Benelux államok stb.), sok-sok izgalmas élménnyel, látvánnyal töltekezve, s sok-sok fényképen megörökítve a „nagy kalandot”. A létbizonytalanság és a megnyílt lehetőségek káprázata tehát egyszerre, együttesen határozza meg életérzésüket. Frankfurtban jártukkor Koprázinak fantasztikus idő-utazásban van része: míg felesége a szállodában mély alvásban piheni az út fáradalmait, ő bekukkant a majdani, 1999-es könyvvásárra, ahol a magyar pavilonban meglepődve fedezi fel az egyik pult alatt a saját (1989-ben még csak részben megírt!) tíz kötetét. Egy jól öltözött, magyarul beszélő úr, Józsai (aki Krúdy Hét bagoly című regényének Józsaiására emlékeztet) felvilágosítja: ide csak mások ajánlásával lehet bekerülni. „Maga, kedves barátom, nincs benne a családban!” – inti szerénységre az írót, aki azonban az egyik standon épp most bukkan rá újabb, 2000-ben írt műveire. Gyorsan betömi őket egy nagy szatyorba, s viszi Margitnak, az arab pavilonból elemelt – a Jordán vizével töltött – üvegcsével egyetemben. Álom és valóság elemei tehát szürreális lebegéssel elegyednek képzeletében; s ekkor még úgy reméli: a „szerencse-fiak” sorsa vár rájuk. Visszaútjukon, átlépve az osztrák–magyar határon megtudják: „Kádárnak nuku!” – mire boldogan igyekeznek kis Polski Fiatjukon haza. Margitot, akinek élete, mindene a tánc, az Állami Műházban új szerződés várja („címzetes magánlépés- és ugraművész”!); bíznak tehát benne, hogy csakhamar eljön az ő idejük is! Ehelyett csalódások sora vár rájuk, kisvártatva mindketten állás nélkül maradnak; ez vezet 1989 karácsonyán öngyilkosságukhoz. S aztán következnek „a tetszhalott évek”…
A művész házaspár sorsában a szerző azt is érzékelteti, hogy a rendszerváltás során zömmel épp azok sodródtak partvonalra, akik leginkább hittek benne, s a maguk módján küzdöttek is érte. Koprázi, „a katolikus irodalmi jeles”, sokat imádkozott ebben az időszakban, de ez sem az ő, sem Margitja sorsán nem segített. 1995-ben Sakál, az új „lépés- és ugraigazgató” – több más kiváló, ismert nevű „ugráfussal” együtt – Káprázatos tündér-művésznőnek is útilaput kötött a talpára, végkielégítés nélkül, előnyugdíjazását is lehetetlenné téve (20 évnyi munkaviszonya volt, míg a nyugdíjhoz az ugraművészeknél 25 szolgálati év szükséges!). Koprázi most már káromolta Istent, siratta-vigasztalta asszonyát, de hiába: Margit búskomorságba esett, pszichiátriai kezelésre szorult; otthonuk, „az egyszoba, a depresszió mély, fekete fészke lett”. Sorsukat az író novellafüzérben örökítette meg; Margit – mély kábultságából fel-feleszmélve – el is olvasta az írásokat, de nem reagált rájuk: alámerült a lélek sötét éjszakájába. Mint annyi – sok-sok ezer! – sorstársa. A legszűkösebb anyagi viszonyok között tengették napjaikat; Koprázi vissza-visszatérő fülzúgása, Margit kóros aluszékonysága örökös társul szegődött hozzájuk.
A harmadik seb („A szerelem sötét verem”) a feltámadásuk utáni újrakezdést – azaz „tetsz”-életüket örökíti meg. Páros magányra ítélten hiába próbálnak belevegyülni az „élők” közmegegyezésen alapuló szokásrendjébe, hétköznapi, „élelmes”, érdekekre épülő világába – személyiségalkatukból eredően erre képtelenek. Az író versben is megfogalmazza számkivetettségét: „Leprás vagyok, / megszült és eldobott a világ. / Karom, hajam leválik lassan; / velőmig hasít az árvaság” (Egy költemény). Főhőse pedig azon töpreng: „Meghaltam, és most mégis itt vagyok. /…/ Lehet, hogy ez csak egy próbafeltámadás. Az úr megnézi, mit teszünk ezzel a plusz-idővel. Ha jól viselkedünk, maradhatunk.” És ha nem? Akkor nincs többé kegyelem a számukra!
No de hogy viselkedhetnének „jól”, mikor mindketten „kilógnak” az átlagemberek közül? Míg mások a látszatok fenntartására fordítják erejüket, s a köznapi jólét előnyeit keresik-élvezik, addig ők abszolút őszinte, egymást megértő-támogató, nyílt és „nyitott” viszonyban élnek, szeretetteljes testvériségben, ami másokat inkább irritál és taszít, semmint vonzana. Koprázi büszke rá: „Margit a barátom. A barátság meg fölötte áll minden pitiáner dolognak, mint a féltékenység, irigység, versengés”. Ők ketten „szabadok, mint az ég madarai, nem köti őket semmi össze, csak a szeretet, ami a legtöbb, legfényesebb”. De bármennyire is szilárd bázist jelentenek egymás számára, nem sikerül lábukat megvetniök a hétköznapok világában. Koprázi – Margit tudtával és beleegyezésével – megkísérel mélyebb kapcsolatot kötni Ivettel, a házukban lakó háromgyerekes, életvidám, álomszép ifjasszonnyal, még novellafüzérét is odaadja neki betekintésre, de az visszariad „tolakodásától”: „Én mindig éreztem, hogy a művészt nem szabad megismerni. /…/ Az írót olvasni kell, a festményt csodálni. De közel engedni, azt nem szabad!” Férje (Kuvik Bandi, a nyers húsember, mérnöki végzettsége ellenére trolibuszsofőr!) képtelen elviselni a művész-pár szellemi fölényét, Margit nagylelkűségét (aki legszebb „ugraházi” ruháit ajándékozza Ivettnek), s egyre idegenebbül és ellenségesebben figyeli magasröptű társalgásaikat. Így hát Koprázi számára nem marad más, mint búcsút venni álmaitól s fantáziája ihletőjétől („Bocsásd meg vétkeimet, mint ahogy én is megbocsátom a te vétkeidet, mit elkövettél ellenem. Ellenünk.”). Ivett hűvösen: „Maradjunk semleges viszonyban.” Sebtiben visszahozza a Margittól kapott ruhákat, de a novellákról megfeledkezik.
A Kuvik-pár aztán csakhamar – „menekülésszerűen”! – el is költözik a házból. Kopráziban viszont még inkább megerősödik a Margittal való életszövetség; immáron ők végérvényesen összetartoznak. Most és mindörökké. „Ennyit a szeretetről…”
A negyedik seb (A megalázottság eszkalációja) a labirintusban való bolyongásuk, kálváriájuk újabb stációit idézi fel. A temetőben a művészparcellában felkeresik egykori sírjukat, ahol sokkal-sokkal jobb volt nekik, mint itt e földön. Margit máris szeretne ide visszatérni: „Nekem az élet: a halál. Születésem óta…” De férje türelemre inti: még próbatételek sora vár rájuk – nem lehet egykönnyen átlépni a holtak birodalmába! Az író gyöngéd és fájdalmas iróniával mutatja be, mennyire nem „életre való” a szeretet hatalmában feltétlenül bízó művész-páros, s mennyire nem képes szót érteni a magasabb értékek iránt „süket és vak” közemberi világgal. A novellák visszaszerzése mindennél nehezebbnek bizonyul, s Kopráziéknak számtalan megalázást kell ez ügyben elviselniök. Kuvik Bandi még meg is fenyegeti a jussához ragaszkodó írót, hogy feljelentést tesz ellene „zaklatásért” (ti. jogos tulajdona visszakövetelése miatt!) az V. kerületi rendőrkapitányságon, vagy beutaltatja az ideggondozóba, esetleg elvereti kocsmai haverjaival. Így működik tehát a „vaskos valóság”, melyben az „élhetetlen” szellemi emberek csak pórul járhatnak!…
Az Élet azonban mégiscsak tartogat olykor váratlan örömöket az ő számukra is! Koprázy, aki őszinte tisztelője, Medárdy révén némi pénzhez jut, befizet egy ötnapos párizsi buszos kirándulásra. Míg Margit otthon mély és zavartalan álomba süpped (hiszen ez lett most már szinte a legfőbb életformája!), ő halotti anyakönyvi kivonata révén „sürgősségi” útlevelet kap, s irány: a Művészetek hazája! Ott látvány-szinten sikerül megtekintenie (és lefotóznia) minden fontos épületet, történelmi emlékhelyet, emlékművet, múzeumot, képtárat, híres-neves kávéházat, az esti fényárban úszó Eiffel-tornyot, de alapos körültekintésre természetesen nincs lehetősége (részben idő híján, részben mert a nagy művészetközpontokban sztrájkoltak a dolgozók). Hazatérve aztán lelkesen beszámol Margitjának az élményeiről, de „testvérét” még a csoda-fotók sem hozzák lázba: ha nem gyakorolhatja az „ugráfiát”, nincs miért élnie s nem érdekli igazán semmi…
Így fest tehát egy alkotóművész házaspár élete az ezredfordulón! Állandó létbizonytalanság, anyagi szűkösség és légüres tér, amelyben kínos-keserves fuldoklásra van ítélve a szellem! Minden kísérletük, amely a reális világban való elhelyezkedésre, kapcsolatkötésre irányul, kudarcba fullad. Margit megpróbál egy közeli ifjúsági házban óvodás gyerekeknek „ugráfiát” tanítani; pár héten át fénylik, ragyog – de aztán fellázadnak ellene mind a gyerekek, mind a szülők: „túl igényes”, túlságosan szigorú. Így hát továbbra is csak az alvás marad számára az egyetlen menedék. Koprázi, hogy némi keresethez jusson, a Szabadegyetemen tart előadásokat a Kelet folyóirat négy nemzedékéről; hallgatói rajongva figyelnek rá, de az anyagból készített míves esszéit sehol sem sikerül megjelentetnie. „Milyen jó lenne valódi halottnak lenni megint!” – sóhajtják mindketten; s máris remélik: tavaszra újra odakint lesznek a temetőben, sírjukban. „Hát nem volt jó ott pihenni tíz éven át?” A férfit fura előérzet gyötri: „Valami súgja, bebújik a bőröm alá, olyan közel van. És motoszkál. Kavar. Szenteste után? Nem tudom… Talán akkor jár le a próbafeltámadás…” Leghőbb vágya, hogy Krisztussal találkozzon. „Mert ő az egyetlen, aki tudja a lényeget…”
December 23-án délelőtt aztán végre Kuvikéktól is visszakapja kéziratát („Ez a mi karácsonyi ajándékunk!” – vágja le dühödten a paksamétát az író elé). Kisvártatva pedig Medárdy jelenik meg egy – a Szabadegyetemről – ismerős pár kíséretében, s meghívót nyújtanak át a Mesternek 24-én este 22 órára a Szeretet Színháza új bemutatójára: „Az apokrif sírbatétel” című darabra. A szerző maga Medárdy, s ő alakítja a darabban a Fiút is, míg a két másik a Koprázi–Káprázatos párost.
Színház tehát a színházban. Azaz a regényben. Az ötödik seb (Az apokrif sírbatétel) egyszerre konkrét és szimbolikus, profán és szakrális. A színpadon a művész-házaspár sorsdrámája zajlik, ami aztán a valóságban be is teljesül… Az est hősei kissé megkésve érkeznek a Károlyi Palota Műkedvelők Termébe: a kivételes alkalomra való tekintettel a Centrál Kávéházban előbb túrótortát fogyasztanak – Margit kedvencét! De valójában azért késlekednek, hogy ne kelljen szót váltaniok az egybegyűltekkel, hiszen a meghívót minden haragosuknak is elküldték! Mikor belépnek, a színen épp civódik a házaspár – otthonuk a valóságosnak hű mása; s egyéb tekintetben is magukra ismernek a szereplők mozgásában, párbeszédében. A darab lélektani hitelessége mellbe vágja őket: mindkét hős karakterének és sorsának mély ismeretéről tanúskodik (nemhiába a Mester naplója alapján írta a szerző!). A veszekedés szeretetteli megbocsátásban oldódik fel („az ember a szeretteit bántja legjobban”); majd belép a Fiú, „kezében makulátlan fehér, törölközőnyi vászon”, s mint Jézus az utolsó vacsorán a tanítványaiét, megmossa ő is a házaspár lábát. Aztán saját arcát is belemossa a vízbe („Szent víz lett. Tiszta, szent víz”). Majd ünnepélyesen kéri a párt: „Este 11 felé gyertek le a Nereidák kútjához. El ne késsetek! Éjfélig van még idő. Addig. Egy perccel se több.” Mikor távozik, a színpad elsötétül, a padlóból füst csap fel. Fölülről hatalmas feszület ereszkedik alá korpusz nélkül. A nézőtéren óriási taps; Medárdy szorongva kérdi: „Mester, mit szól?” – Kopráziék dicsérő szavai megnyugtatják; érzi: sikerült megragadnia a lényeget.
A II. résznél változik a díszlet: a Ferenciek terének egy szögletén, a Nereidák kútja kőalapzatán üldögél a házaspár; most is civakodik (életük tarthatatlan, hiányoznak a megélhetés alapjai stb.): „Itt még az élőket sem tekintik senkinek, nemhogy a holtakat”. Várják a Fiút: „Mindjárt jön és teszi a dolgát”. Sétálgatnak a kőfeszületig és vissza, az Ecclesia kirakatáig. Koprázi hirtelen felkiált: „holnap húsvét hétfő!” – azaz feltámadásuk hajnala; holott karácsony éjszakája van. Krisztus születésének ünnepe tehát most egy másfajta feltámadást ígér nekik: a „tetsz”-életből most fognak átlépni az „örök élet”-be, méghozzá testi haláluk árán; így a való világban nem kell többé botlogolniok. Kettős misztérium szemtanúi vagyunk tehát. A játék-téren és játék-időben a Fiú hirdeti: „közeleg az éjfél”, sorsuk beteljesül az Atya akaratából. Így számukra a szenteste (1989-es haláluk évfordulója) hozza el a megváltást – ami a húsvéti feltámadással fonódik össze tudatukban. A kőkereszt tövében váratlanul megnyílik az aszfalt: lépcső vezet a föld alatti kriptába. A Fiú fennhangon: „Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese – kiválasztott!” Mire ő térdre esik: „Áldj meg engem, Fiú! Áldj meg, Krisztus! Ugye Te vagy az?” A Fiú, fejét lehajtva: „Te mondád…” Koprázi és Margarétája boldog: „Alászállunk az égbe! – Örök életre lettünk ítélve; nem itt, hanem a Mennyben!”
A darab lezárása valóságos sírba tétel. A Fiú búcsúztatja a kriptába alászállókat. Ő még legalább 12 évig marad itt a Földön; de aztán őrá is kereszthalál vár. „Nem az én akaratom érvényesül, hanem az Atyáé” – mondja lehajtott fejjel. Koprázi lassan elindul a lépcsőkön lefelé… Ekkor felhangzanak Rachmaninov C-moll zongoraversenye középső tételének utolsó taktusai – Margit könnyes szemmel: „Első ugráfiám zenéje…” – s követi ő is férjét. Az aszfalt bezárul. A Fiú keresztet rajzol a levegőbe: „Mennyei Atyám, vigyázz rájuk! És add vissza testüket is az utolsó órán…” Megszólalnak a harangok – éjfél van. Zúg a tér, szél támad, villám cikáz, a kút kiapad. Nagy robajjal megmozdul a templom fala, kődarabok hullanak alá; a korpusz jobb karja leválik a kőkeresztről, a templom kapuja kitárul. Hatalmas dübörgés; a Fiú eltűnik a templomban…
A színjáték frenetikus sikert arat; maga a Koprázi–Káprázatos pár is ünnepel. Amikor az üdvrivalgás elül, Medárdy ünnepélyesen bemutatja a közönségnek „az est valódi főszereplőjét”, s kéri a Mestert: üdvözölje ő is az egybegyűlteket. „A mai magyar irodalom jelese” udvariasan maga mellé szólítja „kishúgát”, Margitot, majd megköszönve a tapsvihart, bevallja késésük, szorongásuk okát: „Nem szerettünk volna saját jövőnkben kutakodni. /…/ De megérkezve láttuk, itt prófécia készülődik. /…/ Valódi evokáció ez a darab. És sajnos: pontos. A legutolsó jelenet pedig gyönyörű epitáfium – szívesen elfogadnám saját sírfeliratomként is…” Majd: „Igyekezzenek, nehogy lekéssék az éjféli misét!” A terem lassan kiürül. Koprázi búcsút vesz Medárdytól: „Viszlát, de nem itt a földön. Én annyira félek a haláltól, hogy elébe megyek. Margit meg sosem akart élni. Időutazás, drága barátom – találkozunk egy másik dimenzióban.” Majd Margithoz: „Éjféltől Krisztuséi vagyunk…” Aztán belépve a templomba, Koprázi a Jordán vizével telt üvegcse tartalmát a szenteltvíztartóba önti; Margit a párizsi parfümjét locsolja szét a bejáratnál – hiszen az édes illat „a megszentelődés gyümölcsét érleli…”. Aztán megkondulnak a harangok: itt az éjfél. Kopráziék kilépnek a templomból – a téren rájuk váró ellenségeik hirtelen „fölszívódnak mint a pára”. Felszárnyal Szűz Máriához „a fohászos ének” („Ne feledkezzél meg szegény magyarokról…”). „Valami pulzálva villantott a több száz fényévnyi magasból. Isten kacsintása” (?).
A rövid zárórész majdnem pontosan megegyezik a bevezető résszel, azzal a különbséggel, hogy most nem húsvét hajnala van, hanem 2000 szentestéje. „0 óra 15 perc 47 másodperckor megmozdult a föld. A szeizmográfot mély depressziójából hiába próbálta kibillenteni. Nem volt rengés. Csak a Farkasréti temető művészdombján, a legmeredekebb lejtőn, a gaz benőtte, korhadt fakereszttel és fejfával jelölt sírban 10 év nyugalom után megmozdult két halott. Tizenöt és fél centit csúsztak. A koporsókból megmaradt vékony deszkavég lágyan kopogtatott az alattuk megbújt, szomszédos sírgödör agyagos falán.”
Feltámadtak tehát? – most már végérvényesen? – második sírba tételük után? – a földi pokolból a Mennybe jutottak? Szerencsére a történet csak az abszurd képzelet síkján „igaz”, s a regény hősei „ma is élnek – míg meg nem halnak”. Mint a mesében. Istenre bízták, bízzák sorsukat, jövőjüket: vagy segítse őket „boldogulni” eme keserves földi életben, vagy emelje őket magához, kiszakítván a sötét labirintus fogságából…
Koppány Zsolt – József Attila ars poeticájához híven („az Igazat mondd, ne csak a valódit”) – a bizarr eseménysor keretében nagyon lényeges dolgokat tár fel hitelesen korunkról, sőt magáról az Élet természetéről is. A nagy társadalmi „hazugság-összjáték”-ban elvész minden, ami „emberi”. Aki „az isteni törvények” szerint próbál élni, azt a társadalom „bünteti”, megfosztja az életlehetőségektől, /tetsz/halálra ítéli (voltaképpen ez az ókori tragédiák alaphelyzete is). Jelen esetben mégsem fordul igazi tragédiába a mű; inkább az „üdvözülés”-re esik a hangsúly, ami – ha e világon nem is – a „túlvilágon” mindenképp bekövetkezik. A főhősök „megdicsőülnek”; számukra megváltás a halál, hiszen szemükben a lelki-szellemi-erkölcsi értékek fontosabbak a puszta életnél. Az író értékrendjében első helyen a krisztusi szeretet áll; ugyanakkor mélyen gyötrődik amiatt, hogy miért vannak mindazok „szenvedésre ítélve”, akik a szeretet-törvény szerint rendezik be az életüket. Az önérvényesítésért, önérdekeikért bármily eszközökkel küzdeni tudók minden tekintetben háttérbe szorítják azokat, akik az isteni parancsot („szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”) komolyan veszik. Utóbbiak sorsa tehát a kirekesztettség, a megalázottság, a szenvedés. Jézus azonban azt is világosan kijelentette: „Az én királyságom nem e világból való”. Tehát annak, aki az ő „lelki birodalmában” próbál otthonosan mozogni, le kell tudnia mondani az e világi hívságokról, „érvényesülés”-ről. Hősei ezt felismerik, el is fogadják; sőt, voltaképpen vágynak is rá, hogy mielőbb „túl legyenek” az életen. A „tetsz”-élet fogságából szabadulva, örömmel fogadják tehát az „üdvözítő” halált, s lépnek át az „örök élet”-be. Így számukra a halál pillanata: a feltámadás…
Ugyanakkor – túl a metafizikai problémákon, amelyek az írót foglalkoztatják – választ kapunk arra a kérdésünkre is, miért nem tekinthetjük igazán nemzeti „feltámadásnak” a rendszerváltás folyamatát, miért került csapda-helyzetbe a szellemi élet, s miért nem látszik a „kiút” immáron másfél évtized múltával sem? Egyre világosabbnak tűnik: össztársadalmi „üdvözülés” helyett kinek-kinek egyénileg kell egyfajta „modus vivendit” találnia. Ami egyáltalán nem könnyű…
(Koppány Zsolt: Feltámadás és az élet, avagy az apokrif sírbatétel. C.E.T., Budapest, 2006)
G. Komoróczy Emőke