NAPÚT 2007/6., 82–84. oldal
Tartalom
Takács István Krisztián
a szamosnál
Mark Szergejevics Haritonov
Hetvennel visszapergetve
Balogh Ildikó
Manga bor
A balett-táncosnők tütüjéhez hasonlatos szoknyákban perdült elő két fiatalember. Alul vastag, fehér harisnyát, felül világoskék, mellényes inget viseltek, és a derekukra vászonsál volt kötve. Egymás vállára rakták a karjukat, és így táncoltak be viharos gyorsasággal és ujjongással a táncparkettre, a Zorba, a Görög nevű étterem legbelső helyiségébe, miközben a buzuki hangja messze szólt. Persze csak az ismert dalban, mert egyébként ott ült a Korgosz együttes egy kis emelvényen, buzukistul, énekesnőstül, és már vagy egy órája zenéltek. Minden péntek és szombat este adtak műsort a körúttól egysaroknyira fekvő étteremben.
Közben a két, fekete hajú táncosfiú egymásba kapaszkodva tett néhány kerge kört, majd perdült tovább az étterem kijárata felé, amikor az egyik vendéget szórakoztatásképpen elkísérték a toaletthez. Aztán nagy hujjogással visszatértek a táncparkettre.
– Hát ez jó! – nevetett fel Hokusi, a japán üzletember, aki az egyik közeli asztalnál ült. – Jók ezek a kék fények is a falon, ugye, Osata? – kérdezte a szemközt ülő barátját, aki épp lapozott egyet a térdén fekvő japán képregényben, a mangában.
– Kékek? – ámult el Osata, de nem nézett fel. – Hiszen a mangák fekete-fehérek, hogy látsz te benne színeket?
– Ki nézi a mangát? Én az étterem fényére gondoltam, ahol most vagyunk – és Hokusi még nagyobbat nevetett. Ugyanis a két görögösködő – netán görög származású – táncos közül az egyik lerogyott a földre, amikor a másik a hasára próbált ráállni. Valamilyen kaszkadőrszerű mutatványhoz készülődtek.
– Egy kis bort neki! – mutattak a zenekar tagjai az ájulófélben lévő táncosra.
– Egy korty is elég – kacsintott a még talpon álló táncosfiú, megpederte a bajszát, és egy udvarias hajbókkal felemelte az egyik vendég borát az asztalról. Megitatta a földön ülő társát, hogy az kicsit magához térjen. Aki hopp, már fel is állt, és ők is összenevettek, megint hujjogtak, hisz ez csak tréfa volt, görög móka. Úgy tettek, mintha tényleg baja esett volna a földre rogyó táncosnak.
– Frászt kaptam – mondta Osata, és továbblapozott a térdén lévő képregényben. Balról jobbra, mert a mangákat fordítva nyomtatják ki. – Ezek a táncosok jól megijesztettek, szegény fiú, azt hittem, tényleg rosszul lett.
– Nekem meg nagyon tetszett – mondta Hokusi. – Mondd, te miért a képregényben nézed őket, itt vannak az étteremben is.
– Nem látok éttermet, csak egy belső helyiséget és a szereplőket – válaszolta Osata. – Ja, és itt vagyunk benne mi ketten is.
– Képtelen letenni a mangát, ezt hívják odahaza mangaőrületnek – ásított egyet Hokusi.- Ráadásul Osata ide is magával hozta. Ahelyett, hogy élvezné ezt az estét.
– Várjál, most látom jobban kirajzolódni az étterem falait is – bólogatott Osata, és végigsimított a papíron. Megállapította, hogy a grafikus túl elnagyoltan dolgozott. Eddig nem is vette észre, hogy pontosan hol játszódik a történet. Hiába, a mangák csak megmaradnak filmszerűnek, ahol inkább a hősök alakjait és ruházatát emelik ki. Még jó, hogy ezeknek a szereplőknek nem rajzoltak olyan nagy bociszemet, mint amiket szoktak.
Közben előperdült egy harmadik, tagbaszakadtabb táncos, és egy dobot rakott az imént még földre rogyott táncos hasára. Aki mellesleg négykézláb állt, csak úgy, hogy a hasa az égnek felfele nézett. Aztán a másik, bajszos fiú megfogta a tagbaszakadt karját, és az ráállt a dobra. Felemelte a jobb lábát, és egy fél percig egyensúlyozott így. Már csak a görögtűz hiányzott. Ujjongtak, tapsoltak a vendégek, míg a pincérek néhány üres tállal szlalomoztak el a táncosok mellett, mivel osztozniuk kellett a nem túl nagy táncparketten.
– Tessék, itt a buborékkeretet sem rajzolták meg a párbeszédnek – csóválta a fejét Osata, és megpöcögtette a képregényt.- Csak úgy a levegőben lógnak a szavak.
– Nekem elég szappanbuborékot fújt az anyukám és a nagyanyám gyerekkoromban, sokáig azt hittem, az élet csak abból áll – szólalt meg az asztalukhoz lépő Anris, a budai, tervező grafikusként végzett fiatalember.
– Nem erteni, lenni japan – mondta neki mosolyogva Hokusi, amire Osata is rábólintott, bár továbbra sem nézett fel a képregényből.
Cserny Timi Pookah rajza |
– Ki volt ez? – kérdezte Osata, és lapozott egyet a mangában.
– Nem görög, azt hiszem, hanem magyar. Hát nincs benne a történetben? Hadd nézzem csak – és Hokusi átült Osata mellé, és beletekintett a képregénybe.
Egy hastáncosnőt látott a táncparketten, aki ezüstszálakkal átszőtt kendőt lebegtetett maga körül, és aranyflitteres szoknyában rázta a hasát. Hosszú, fekete haja fényesen omlott alá. A buzuki hangja és a dob is újra szólt. Aztán egy szőke, kicsit sápadt és álmatag arcú lány jött a műsor következő számaként. Olyan nyugodtan, mégis gyorsan kezdett el forgatni két tűzcsóvát a kezeiben, mintha azok csak sétapálcák lettek volna.
A kék fények mellett kis sárgásak is villództak az étterem falain, és pár méterrel arrébb a zenekartól ott ültek ők ketten: Osata és Hokusi. Tudta jól Hokusi, hogy ők is szerepelnek a történetben, mégis furcsa volt látni ezt a két, öltönyös üzletembert. Nem is értette, hogy miért nem öltöztek át kényelmesebb ruhába. És színesben látott mindent a képregényben is, pedig a mangák fekete-fehérek. Akkor valamilyen próbanyomás lehet, gondolta.
– Ez a manga bor hatása – suttogta Hokusi. Felemelte a poharát, de mivel ez az egy nem volt valódi, csak mangabeli rajz, a képregényt is magához vette Osata térdéről.
– Le ne idd a mangát – nézett fel végre Osata ijedten, és Hokusira bámult. Már nagyon a szívéhez nőtt ez a gördülékeny, európaias történettel átitatott füzetecske.
– Most miről beszélsz, ki nyúlt a te mangádhoz? – horkantott fel Hokusi.
– Te nyúltál hozzá, azt fogod a kezedben, fölötte meg a teáspoharaddal egyensúlyozol – felelte Osata.
– Nem is kértem teát, otthon eleget ihatunk, manga bort rendeltem – és Hokusi letette a képregényt, amit Osata azonnal magához vett. Az asztalon nem volt más, csak egy kávéscsésze, az ő kezében meg egy pohár citromos tea.
– Ez a manga bor hiánya lehet – állapította meg Hokusi, és letette a teát. Különben is, hogy rendelhetne manga bort egy görög étteremben. Aztán belenézett megint a képregénybe, és látta, hogy valójában ott sincs bor, csak ő képzelte bele.
Így hát Hokusi elővette az aktatáskájából a grafitceruzáját, és a kék asztalterítőre rajzolt egy kecses poharat, bele pedig manga bort. Testetlen, áttetsző és zamatos fehérbort. Osata mosolyogva nyugtázta, hogy a képregényben is megjelenik a rajz, és micsoda míves, szinte kalligrafikus rajz.
Nemhiába, Hokusi még az előző századot megelőző században fametszeteket készített, és amikor az első sorozatát kiadta, mangának nevezte el. Aztán jött ő, Osata, aki az előző század közepén ötvözte ezeket a nyugatias grafikával, és ezekből születtek meg a mai mangák. Most persze e századi üzletemberek, akik Európát járják, de nem felejtették el, hogy kik is voltak. Igen, ők a szülőatyák, és Osata elérzékenyült.
– Egészségedre – emelte fel Hokusi a manga bort, aminek az üvegén Osata elégedett arca tükröződött, és nagyot kortyolt belőle.
– Tessék, megint egy buborék, csak nem szappanból. Pont az utolsó képkocka egy csepp borbuborék – mondta Anris, ahogy megrajzolta Hokusi poharát, és benne a manga bort.
– Azt hiszem, kész vagyok velük – és Anris rágyújtott egy cigire. – A naiv japánok, hát persze hogy nem találtak a történetben, csak nem rajzolom magam oda. Igaz, a gondolatával azért eljátszottam.
Munkás megrendelés volt ez is, Anrisnak mindig éjszakába nyúlóan kell dolgoznia, ha jót szeretne kiadni a kezéből. Ráadásul ezt a képregényt számítógépes grafikával készítette, pedig van neki ecsete, festéke, vászna, sőt ceruzái is.
Mindenesetre megkönnyebbülve dőlt hátra a bőrszékében, mert pont kész lett a megadott határidőre. Fújta ki a füstkarikákat, és eszébe jutott az a padlizsános étel, amiből a Zorba, a Görög nevű étteremben csemegézett, miközben a buzuki hangja messze szólt.