NAPÚT 2007/5., 108–113. oldal
Tartalom
Deres Péter
Aktus és infarktus
Király Nina
Lejegyzéstől az elemzésig
Szárnyfelvarrás
Egy könyvnek a cím a legkitüntetettebb eleme. Tüntessük ki hát legelőbb ezt figyelmünkkel. Annál is inkább, mivel jelen kötetcím fölöttébb feltűnő. S a borítón szereplő fülszöveggel ellentétben valószínűleg Hatházi András szerzeménye. Mivelhogy egyik darabjának a címe is. (A feltűnőségi rend tisztelete szóba keverhetné még a borítót. Melyről esetünkben mégsem fog sok szó esni, a kötet ugyanis sehol sem nevesíti a festményt, amelynek Unipan Helga a repróját használta. Bosszúból mi is negligáljuk a fedőlapot. – Olyasmiket viszont, szerencsére, hogy Polis, Kolozsvár, 2006, meg szerkesztette Demény Péter, nevesít a kötet.)
Tehát a cím. A hetérák tudománya. A, hetérák, tudománya.
Kezdjük hátulról. Tudomány. Félelmetes szó. Sokat ígér. Higgyük el, hogy ez lesz? Minden tudás felfedése? (Még ha hetéráké is.) Szűk 45 oldalon? (Ilyen hosszú a címadó darab.) Hajlunk arra, hogy nem. Nem sikerülhet.
(Pedig igen. Szinte. Illetve eléggé sikerül. Mármint a darabnak. Az általa koncipiált hetérák életbölcsességének valamiféle metszetét adnia. Meg kimenetelt is hozzá. Mondjuk úgy: visszájára fordulást. De miért kellene bíznunk ebben, a sikerben, miért innánk a medve bőrére, amikor még csak a cím áll az orrunk előtt? Ezt nem várhatják tőlünk. Ezt várják tőlünk?)
Szóval: erős a „tudomány”. Ahogy a „hetéra” szó is. Meg az „a”.
„Hetéra”. Gyakran előforduló címke a kötetben. Többnyire mint „k…”. (Nehéz leírni… Olvasni is az volt.) Szóval a női szereplők általában feleségek vagy „kurvák”. Illetve feleségek „és” kurvák. Ezért „természetesen” gyakran megölik őket. Othello-effektus. Illetve Woyzeck. Vagy Xanadu (Háy János). Lényeg a lényeg: sok az olyan alpári szereplő (szereplőpáros), aki sárral dobálja a többi figurát. Szó-sárral. Ha nő, azzal bosszantják, félrejár, ha férfi, ugyanezzel. Hogy felesége félrejár. (S még finomak voltunk.) Szerelmi háromszögek garmadája a könyv, s itt-ott befesti őket a halál.
Nincs ma semmi más, ami egy drámai hőst motiválni tud? (Van a kötetben egy gyerekdarab, azt majd válaszra bírjuk.) – Legyünk azért igazságosak: a szerelem és a halál mellett a hit kérdése is jelen van itt-ott-amott a darabokban.
Legyünk őszinték is: a kötet címe eredetileg más miatt kezdte piszkálni a csőrünk. Azért, mert Milyen egy női mell-szerű (Kőrösi Zoltán-féle kötetcím). A nőt használja cégérül. (Festve is – lásd borító.) A női testet. Persze miért ne lenne joga ehhez? A használathoz. Főként ha valamiképp átértelmezi (/né) a hagyományt, a drámák hősnőinek a testükhöz, testük szabad használatához való jogát. Hogy e nők végre ne a Desdemonák, Marie-k, Ophéliák, Gertrudok sorát gazdagítsák.
Na de a cím. Legvégül ott van benne még az „a”. „A” hetérák tudománya. Érthetetlen ez a makacs ragaszkodás a névelőkhöz. De a miénk. Lásd a kötetkezdő darab címét: A manipulátorok. Miért nem Manipulátorok? Úgy lazább, életlenebb lenne. Az „a” leszűkít. Azzal, hogy rábök, be is kerít. Intoleráns, okoskodó. Következik: A világrengetők. Nem jobb, ha Világrengetők? Előző alakjában alanynak látszik, így inkább jelzői a funkciója, esetleg állítmányi. Alanynak nem túl jó lenni, arról rengeteg mindent lehet (és kell) állítani.
A szövegekben is túl sokan vannak a névelők: „A gyerekek? Nőnek, mint a sírokon a fű.” (165.). Határozatlanul is: „ma egy különös nap van” (172.); „neked egy jó ürügy lenne” (169.). Van, hogy jelzőburjánzással tetéződnek. „Ez egy nagyon titokzatos figura” (55.); „egy nagyon hatalmas Isten” (A manipulátorok). Más nyelvhasználati kérdés: „Tegyél már egy csodát, könyörgök…” (50.); „megkapnak a pribékek” (115.) – nem elég jó a „megtalálnak”? A hetérák…-ban: egy levélben a „Kegyelmed”, valamint az ezzel járó magázás indokolatlanul váltakozik a „Neked”-del és az ezzel járó tegezéssel. Ugyanitt a szórendben is rendetlenséget találunk, ha keresünk: „Ha Kegyelmed azonban megjelöli azt a helyet és időt…” (75.). Némely szó fölösleges – „Várd meg, amíg majd te is ugyanezt teszed magaddal” (81.) –; a mondat feszesebb, vészesebb volna nélkülük: „Takarodj, és ha még egyszer meglátlak a közelében, imádkozhatsz, mert helyben szétszabdallak!” (84.).
De minek ezekre szót vesztegetni? Egy jó olvasószerkesztő lazán kisminkeli az ilyen mondatot. (Épp ezért kell ezekre szót vesztegetni. Hogy az olvasószerkesztőknek reklámot csináljunk. Mert egyre kevesebb van belőlük, pedig…) Ez a szakember nemcsak a kiadók irodáiban hiánycikk, a szellemi munkások fejében is (az eszményi beépített ember), lett légyenek ezek – a hiány kénytelen elszenvedői – drámaírók, szerkesztők vagy kritikusok.
Persze színrevitelkor kiderülhet, hogy a problémásabb szöveghelyekkel igenis tud mit kezdeni a színész (rendező). Sokszor jobb is így, van neki mivel játszani. Csakhogy szigorú olvasóként nem rendezhetjük meg fejben, amit elemzünk. Lebeghetünk a papír fölött, de hadd ne szárnyaljunk: a leírt szövegnek első olvasásra is pontosnak kell lennie.
Tovább: „elmennek a mesébe, hogy megkapják a papát” (178., de A világrengetőkben végig erősen köznapi a beszéd). „Nem voltál, és többet nem is leszel.” „Nanna, mért játszasz előttem is?” (81.) Nem „többé” kell ide, meg „játszol”? Na de honnan ez a vehemencia? Adja meg a választ valaki nyelvész. A regionális köznyelv esete a normatív nyelvváltozattal. Ha szociolingvista az illető, talán Hatházinak ad igazat. Ha megveszekedett nyelvművelő, úgy jár a könyv, mint A hét főbűn-beli novellájáért Orbán János Dénes. Bűnéül rótták föl (a Holmiban!), hogy szereplője „blattol”, és nem „jattot ad” a kalauznak. (Bocsánat! Jegykezelőnek.) OJD, az egy dolog, hogy Erdélyben szocializálódtál, oké, ott is kommunikálnak valahogy az emberek, de az nem az igazi. Átjárhatnál nyelvórákra Budapestre.
Vannak aztán olyan mondatok, amit nem, vagy nehezen ért meg az olvasó. Pippa és Lorenzo Istenről, illetve Nannáról beszél A hetérák…-ban. S egyszer csak: „Akkor önmaga ellen rebegnek ajkai” (94.)? Többnyire olyankor keletkeznek ilyen szöveghelyek, ha magasztos elmélkedésbe fog egy (vagy két) szereplő. Például hitbeli kérdéseket feszeget, és hatalmas ugrásokkal három oldalon felmondja az egész katekizmust (A manipulátorok). Mit felmondja, megszüli, kitalálja az egész krisztusi őrületet, fordulatokkal, értelmezésekkel, feltámadással. Ezt teszi Lucius, társa meg, Legio tetézi ezt a Miatyánk feltalálásával. Vagyis mindez két ember, két időszámításunk kezdetén élő bábszínész röpke órák alatt kiötlött agyszüleménye volna („történik Keleten estétől hajnalig az idő kezdetén”). Egy másik darabban, a Mankában is van egy szereplő, aki nagyon okosakat mond, csak épp nem mindig érteni, hogy mit (a Tanár Úr). Befejező mondata: „Akkor semmit sem tudsz, csak egy eleven ember vagy” (260.). A harmadik oldalon: „Még csak azt az egyet nem tudom, hogy a világot szerette-e Isten, amikor feláldozta Egyfiát, vagy éppen Egyfiát szerette annyira, hogy inkább kivonta a világból”. Eddig vele vagyunk, na de: „Ezt nem tudom. De attól még minden rendben van. Elvégezték a piszkos munkát mások. Miután kiderült a titok. Nem lett volna szabad. (Szünet) Minden titok kiderül. És nem igaz, hogy nem félek. Mert szép akarok maradni. Ki nem akar szép maradni? De a legendákat mind megírták. Csakhogy kinek? Sok tévedés volt, és ahová üzenni kell, ott már végérvényesen olyannak maradtam. (Manka megjelenik félszegen a pinceajtóban.) Mert gyümölcseikről ismeritek meg őket. A gyümölcseikről.” Stb.
Manka félkegyelmű nő, a Tanár Úr és ő titkolnak valamit, a tanár ezért hablatyol neki (lásd az utolsó két mondatát): hogy Manka ezeket a mondatokat rögzítse, ezt mondja vissza a többiek előtt, mint a gép, összevissza beszéljen, ne lehessen szétválasztani beszédében az ocsút és a búzát. Na de a Manka megjelenése előtti mondatok is milyenek. És ne feledjük, hogy a Tanár Úrnak ez a megszólalása nagyon a darab elején van, vagyis arra itt még nemigen lehet számítani, hogy a néző a színdarab során összeszedett információkkal alá tudja dúcolni a hallottakat. A szerző persze arra számít, hogy a keresztény mitológiából vett utalásait érteni fogja az olvasó előképzés nélkül is. De a monológ hátterében a figura élettörténete, gondolkodásmódja áll, amit mi, olvasók még a legkevésbé sem ismerünk, a szerző viszont már nagyon, mélyről abból dolgozik. Ezért előfordulhat, hogy teljesen másképp rakjuk össze a fejünkben, hogy ki miért mit, mint ahogy a szerző elképzelte. Sőt azt is, hogy ki kinek a kije. Legalábbis első olvasásra. Másodjára már a darab végén szerzett információkkal felvértezve kezdünk olvasni, s előfordulhat, hogy mi is másképp értjük a darab elején elhangzó célzásokat.
Mert elég bonyolult viszonyrendszert vázolnak fel a darabok. Például a Manka. Érzékeltetésül: a végén megölnek egy fiatal nőt, Nusit, de nem tudni, ki tette. Illetve Hatházi elszór néhány célzást, de azokat nehéz a helyükön értelmezni. Ott van például Manka és a Tanár Úr titokzatos viszonya. Látjuk reggel Mankát (aki férjes asszony) kisurranni a Tanár Úr lakásából. És tudjuk, hogy fiatal korukban szerelmesek voltak egymásba. Első olvasáskor tehát azt lehet hinni, viszonyuk folytatását titkolják. A gyilkos meg Rudi: a Tanár Úr és Smazenka Jolán fiatalkori szerelméből fogant fiú, aki szerelmes a férjes Nusiba. Második olvasásra már úgy tűnt, a Tanár Úr ölette meg Nusit, mégpedig Mankával, aki Aladár felesége. A Tanár Úr haragszik Aladárra, bosszút akar állni rajta, és Nusin keresztül teszi, mert Nusi Aladár fogadott fiának felesége. És saját fiát, Rudit igaztalanul bemártja, megöleti. (Kedves olvasók, hogyhogy nem értik?!)
Van egyrészt a daraboknak ez a szappanopera-jellege (az egyiknek az alcíme is ez: „szappanopera két részben” – aztán még „történet”, „szomorújáték” van a kötetben, de hogy miért ez a nevük… s van még „akár bábjáték is azoknak, akik szeretik”). A szappanopera-jelleget nemcsak az adja, hogy legfőbb mozgató a darabokban sokszor a (van, hogy bosszúálló) szerelem, meg az, hogy mindegyre kiderül, a vélt húg lánya a nővérnek, a szerető meg a fia, s a húgnak saját fivére a szeretője (A hetérák… fordulatai, röviden). A szappanopera-fíling abból is adódik, hogy a darabok többségére a klasszikus dramaturgiai építkezés jellemző, nincsenek bennük merész vágások, ugrások; részletezők, aprólékosak a jelenetek, zömmel a realista konvenciót érvényesítik. A történések többnyire egy nap leforgása alatt mennek végbe: A dilis Resner „péntek déltől másnap délig” játszódik, a második világháború vége felé, egy erdélyi kisvárosban; A világrengetők egy színházi előadás előtt, a szünetében és után történik, a színészek büféjében; a Manka „szombat estétől vasárnap délig”, egy társasház udvarán; A manipulátorok akciódús cselekménye is „estétől hajnalig” lecseng. (Legkevésbé épp A hetérák… ilyen – íródott „Pietro Aretino műve alapján” –, meg, érthető módon, a kis gyerekdarab, a Dolinka.)
Vesztegessünk még néhány szót a címekre: „A manipulátorok” meg „A dilis Resner” ugye, milyen csúnya cím. Ráadásul egyik darabhoz sem halálosan szükséges épp ez a címke. A manipulátorok sok szereplő sorsába enged betekintést. Két ágrólszakadt bábszínész, alias Lucius és Legio a másnap esti előadásra készül, de mivel régóta nem fizetnek a szállásért, a fogadós kihajítja őket az utcára. Bosszúból találják ki az egész üdvtörténetet. Hadd csüggjön a szeretet parancsán és sóvárogjon a mennyország után a világ. (Az egész a darabban sem sokkal világosabb…) A fogadóban Dolana, a hívő Simon felesége szajhálkodni kénytelen, mert a férje nagyon eladósodott. Megjelenik továbbá két pásztor, egy fiatal és egy idősebb, akik inni meg bujálkodni fognak a fogadóban. Természetszerűleg összetűzésbe kerülnek Simonnal. Mint mindenki mindenkivel. (A sok csetepaté egyrészt megfelel az ókori meg a középkori népi játék csetepaté-igényének, a mai nézőnek viszont már úgy tűnik, mondvacsináltak a konfliktusok, egy-egy replika után valószerűtlenül hamar következik a csihi-puhi. Ebből a szempontból a napjainkban, a színészek világában játszódó darab, A világrengetők a legsikerültebb – nem csoda –, mindegyik mondatát érezhető feszültség robbantja neki a másiknak.) A harmadik komikuspáros A manipulátorokban (csúnya idegen szó) a két római katona, Centurio meg Vigelius, akiket azért küldtek, hogy kutassák fel és öljék meg a vidékre tévedő, lehetőleg kisgyerekes idegeneket. Mit ad Isten, arra is keveredik egy Utas, valamint állapotos Felesége, aki a városszéli pajtában szüli meg gyermekét. Három állítólagos Bölcs is odaérkezik, akiknek kiváló – szó szerint – a kung-fu-juk. Nem tudni, kik ők, de roppant gyanúsak, semmiképp nem szabadna („a”) gyerek közelébe engedni őket. Lényeg a lényeg, a pajtában a szeretet nagyon áradni kezd, ettől kezdve senki nem bánt senkit (azelőtt már legyilkolásra kerültek jó páran). Az az izgalmas a történetben, hogy mindegyik szereplői vonalon megjelenik valamilyen formában a hit, és mind másképp jelentkezik. Simon már hívő, amikor Lucius kitalálja és terjeszteni kezdi a hit alapjait, és az ő monológjaiban is nagyon keveredik a jövő idejű elbeszélés a múlt idővel („De feltámadt. Saját magát is fel tudta támasztani.”, 60. – figyelem, a kisded épp akkor születik!). A pásztorok többistenhitűek, a „parázna” (?) Dolana Legio álszent (?) győzködésének hatására tér meg. Ezt a gazdagságot csapja le a cím azzal, hogy Luciusék mellett teszi le a voksát. Ők lennének ugyanis a manipulátorok, akik a bábjátékon csüggő egyszerű nép fogékonyságát kihasználva kezdik „mérgezni” környezetüket – bosszúból – a szeretet parancsával.
A dilis Resnerben Resnerrel nem is találkozunk. És csöppet sem biztos, hogy bolond. (Muszáj volt tehát a két „s”-t a címbe applikálni? A két „i” mellé?…) Beszélnek róla, meg felgyújtják a vagont, ahol lakik, de helyette egy ártatlan nő, Bede Klári, a kedvese ég bent. (Ártatlanul bűnhődő szereplővel találkozunk A manipulátorokban is – Dolana, Lucius, megöletésük minden másnál látványosabb –; A hetérák…-ban is – Pippának fogalma sincs arról, hogy szeretője a fivére –; a Mankában – a többszörösen megerőszakolt Manka, a meggyilkolt Nusi és Rudi –; A világrengetőkben – a halálos beteg Pista.) A dilis Resnerben is van két jómadár, akik A manipulátorok bohócpárosaira hajaznak (Barta Jani, Lázár Bandi), van benne alkalmi csendőr, aki alkalmi költő is egyszersmind, aztán a másik, a fennkölt oldalon a kereskedő Schielle, ártatlanul hírbe hozott felesége, Margit, a már említett Klári, egy sikertelenül menekülni próbáló zsidó könyvtáros, valamint a gáláns hősihalott-jelölt, Regensdorf százados. (Nem érdemes tiszta embernek lenni, láthatjuk, a világ rendje nem kedvez nekik.) Mindannyiuk életébe, lett légyen az komikus vagy tragikus, bepillantást nyerünk; miért épp Resner neve kerül a „cím-lap”-ra? Resneré, aki, nem tudni, milyen okból, időnként kimegy a folyóhoz, reszelgetni a híd acélszegeit.
Jól van, ne tegyünk úgy továbbra is, mintha nem sejtenénk, a szerző a cím által „üzen”… A sokféleségben így próbál valahogyan rendet vágni. Megmutatni, hol keresgéljünk, ha az ő szemszögéből látszó „lényegre” vagyunk kíváncsiak. Eszerint a darab Resner alakjában a meg nem fejtett titokra mutat rá, amihez ki-ki másféleképp viszonyul. Akik negatív magatartással fordulnak felé (azok nevezik „dilisnek” a szereplőt), valószínűleg nem az igazságot látják. Mégis az ő igazuk, az intoleránsoké érvényesül. Mert övék a cselekvő erő. Nem tudásuk, rosszul tudásuk konok tettvággyal párosul.
A hetérák… meg a Manka mintha ezen a felismerésen lépne tovább. Ezek is a bosszú darabjai, mint A manipulátorok. A hetérák…-ban Nanna bosszút akar szolgáltatni azért, ami vele történt. Hogy az apjával kellett hálnia. De visszájára fordul a terv, mert ellenfele, a Duce több titok és nagyobb hatalom birtokosa. Nanna végül azzal szembesül, hogy önnön fiával is szerelmeskedett. Az ármányon győzött a véletlen. De előbb még az ármány megölte a szerelmet.
A Mankában (a legutóbbi olvasásból kirajzolódó felállás szerint) a Tanár Úr eggyel továbblép, mint Nanna. A bűnök, elhallgatások pokoli kavargásából csak áldozatok megtételével lehet kilépni. A rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt, a gyümölcsöket (a felnevelt zabigyerekeket) el kell pusztítani.
De ez csak egy a darab lehetséges felfejtései közül. És ez is nagyon ingatag talajon áll. Kevésen múlt, hogy így értettük. A Tanár Urat nyakon ragadja a kemény legény, Jancsi, aki erre beárulja Rudit, a fiát. Hogy Rudi lenne a gyilkos. (Azután meg visszavonja a szavát.) És nekünk, olvasóknak fogalmunk sincs, hogy blöffölt-e a Tanár Úr, gyávaságból mondta-e ki ezt a nevet, vagy szándékosan ráfogja, netán tényleg úgy tudja, Rudi a gyilkos. Azon múlik, hogy a darab elején melyik szereplőnek kezdtünk hinni. Mert ellentétes állításokat hallunk, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy mit is kellene elhagyni, mit kellene megtartani ahhoz, hogy összeálljon a fejünkben egy egységes kép.
Azért tetszik a Dolinka, a gyerekdarab, mert megpróbál kiszállni ebből a rendből. Az összetartó, egymást feszítő elemek rendjéből. Az esetlegesség, a játék, a tökéletes megkettőződés/megtriplázódás, a csere, a körben járás segít abban, hogy a történések el bírjanak szakadni a ragacsos realitás padlójáról. Ennek az iránynak a képviselői volnának a felnőtt-darabok bohócfigurái is. Meg a sarkított jellemek, A világrengetőkben.
Az utóbbiban, a színész-darabban határozott karakterekkel kísérletezik a szerző. (Bátran mondhatjuk, hogy kísérletezik, hiszen első kötetről van szó.) A büfés, Pici alázatos, szolgalelkű, állandóan „művészúr”-azik. Bence forrófejű, Vilmos kimért, unalmas, sznob alak. Pistát alkoholista hajlamúnak ismerjük meg, de ez alapján az egyetlen este alapján nemigen ítélkezhetünk. (Érdekes, hogy a színészekkel ellentétben a színésznőknek nincs határozott kontúrjuk. Őket inkább az alapján tartjuk számon, ki kinek a volt felesége, élettársa, jelenlegi szeretője… Pedig láttunk már Hatházitól izgalmas női figurát. Tetszett például Dolana A manipulátorokból. Ahogy beszélt róla a többi szereplő, teljesen mást vártam tőle, másfajta megszólalást, mint amilyennek végül mutatkozott.)
A világrengetők, mint a kötet többi darabja is, az összes lábával a talajon áll. Az összes szereplő összes lábával. Látszólag. Kisszerű jellemek, kisszerű problémák – persze ezeken múlik az élet minősége. Emberek, és egyszer csak észrevesszük, hogy kikandikál kabátjuk alól egy szárny. A darabban itt-ott szárnyak suhannak. A színészek (a darab szereplői) meg akarják rengetni a világot, amit nem nagyon lehet: az előadást már temetik. Erre egyszer csak rájuk zuhan egy árnyék: itt járt, szólni, hogy létezik, a halál. S minden kisszerűség elmehet a fenébe. Katarzis van. Persze ebbe valakinek rendesen bele kell majd halni.
Ez a legjobb a darabokban. Hogy próbálgatják nyújtogatni a szárnyukat. Leszögezetlenül hagynak például helyeket: ki a frász valójában a három Bölcs? Mi a fenéért rágja egymást Bence és Vilmos? Mitől nem teljesült be annak idején a Tanár Úr és Manka szerelme? És egyáltalán, ki a gyilkos? Vagy nemes egyszerűséggel csodák történnek. Megérkezik a Küldött, és az agyonvert Fogadós leporolja magát, voilŕ, meghajlás, ennyi volt, köszönöm. Máskor meg a beszéd röpköd magaslatokban. Tágabb dimenziókat nyitva. Mármint azok előtt, akik haloványan bár, de értenek belőle valamit.
A legjobban ebből a sorból Lorenzo monológjai tetszenek nekem. Ahogy a városi tanács tagjai előtt előadja magasztos törvénytervezeteit. S mi olvasók tudva tudjuk, hogy minden javaslata szerelmi élete egyenes folyománya. Gyönyörűséges párlat, megér egy misét.
Legvégül hadd vonjak vissza mindent, amit eddig írtam. Vagy legalább félig hadd visszakozzak. Mert nem mindig (jól) értettem a szerző mondatait. Az általa letett köveket gyakran nem vettem észre, emiatt önkényesen léptem a következő kőre. Lépni akartam valahová. Több mint bizonyos, hogy a következő olvasó más kavicsot, más utakat, más patakot talál.
Egyik szereplő ezt mond, a másik azt, s nem tudni, ki mögött áll ott a szerző, hol bólogat. Bújócskázik. Azt sem tudni, hogy ő maga tud-e erről. Mármint hogy mikor látszik ki a szereplő mögül a palástja. Szerintem nem tud. Mert néha túlontúl elrejtőzik. De ettől jó a bújócska. Mert egyre jobban keresgélni kezdünk a redők közt. És mind izgatottabbak leszünk, mire rátalálunk. Valami igazira. Ami a földön áll, de szárnya van.
(Hatházi András: A hetérák tudománya. Polis, Kolozsvár, 2005)
Zsigmond Andrea