NAPÚT 2007/4., 120–125. oldal
Tartalom
Szászi Zoltán
Összekötő tizenegyek
Csűry István
Laudáció a Partiumi Magyar Művelődési Céh tiszteletére
Karakterek körtánca
A Csíkszentmihályi család kiállítása a Hegyvidék Galériában
Az egy vagy több generáción végighúzódó művészcsaládoknak szinte föltörhetetlen a titkuk. A génekben adatik tovább az az erő, az a teremtőképesség, ami tudással, gyakorlással, szorgalommal a fiakat művésszé avatja? A környezet, a munka légköre, az önkifejezői bátorság – hogy merjünk önmagunk lenni – van rá hatással? Az ellesett mozzanat – vagyis hogy apám, anyám így csinálja – ösztönzi valamely utódot, hogy próbálkozzék, és folytassa tovább ősének tevékenységét?
Ez is, az is, mind alakíthatja a művészpalántát, aki – szinte észre sem veszi – játszadozó kísérletezőből valódi alkotóművésszé nő. Ehhez természetesen a különböző stúdiumok (Képzőművészeti, Iparművészeti Főiskola, illetve Egyetem) is hozzáteszik a maguk részét, de az induló lépés, a családi fogantatású ösztönzés, példamutatás fontossága letagadhatatlan.
Ismerjük a harmincnál több művészt adó, generációkon áthullámzó Brueghel család tevékenységét – miként a tíz év előtti nagy bécsi kiállításon is (Kunsthistoriches Museum) kiderült: mindannyian festők voltak –, és azt is tudjuk, hogy az egy bokorból kirajzó tehetségek nem ugyanazt a pályát futják be. Arra is van példa, hogy az utódok némelyike fölülmúlja „családi” mesterét. A kérdéskör jóval bonyolultabb annál, hogy egy röpke meditációval megoldjuk a művészcsaládok – s azon belül a már egyedi arcokat mutató utódok – alkotás-lélektani rejtélyét: mi miért így, és mi miért másképp.
A Csíkszentmihályi családot szemlélve – mindenekelőtt az édesapát: Róbertet, a kitűnő szobrászművészt, és gyermekeit, Rékát (textil), Bertát (grafika), Sárát (textil), Mártont (fotó) – azonnal szembetűnik a műfajbeli sokoldalúság. Magyarán: egyik gyermek sem akarta a plasztikában különleges eredményt elért apát másolni, hanem más kifejezési módot választva a saját útján indult el. Ezek az utak természetesen az idők során – hiszen fiatal alkotókról van szó – változhatnak (mindőjük előtt még ott a pálya!), alapértékeiket megtartva gazdagodhatnak. Szerencsés esetben megközelíthetik – de ahhoz igen sokat kell tenni – az elementáris erejű apa művészetét, de ha „csupán” megmaradnak annak, amit mai tehetségük révén látunk, akkor is jellegzetes egyéniségei lesznek a képzőművészek táborának.
A család – azt nem mondhatni, hogy kényelmesen, sokkal inkább nagy munkával – vitorlázik a tengeren, s akinek minden mozdulatát nyugodtan követheti (mert benn ül a hajóban is, ugyanakkor – paradox – világítótorony), az nem más, mint a vezérhajós: Csíkszentmihályi Róbert.
Miért lehet figyelni rá? Mert kialakult életművet mondhat magáénak – nagy művész. Figurális szobraiban – a tárlaton csak bronzba öntött műveit látjuk – plasztikai értelmezését kapjuk a világnak, a kis és nagy „forradalmaknak”, az emberi lét – a küzdelem, a szeretet, az egymás megsegítését szolgáló önzetlenség, a makulátlanokban dübörgő közjó – megannyi ünnepi és hétköznapi mozzanatának.
Ugyanakkor ezek a plasztikák sosem elbeszélő jellegűek, hanem tömbhatásukkal, a patinázott paláston rejtező-megbúvó s egyidejűleg megvillanó fényükkel, a teret sok részre osztó, fókusz voltuk folytán izgalmas jelenlétükkel hatnak. Mitológiai-bibliai meghatározottságuk letagadhatatlan – gondoljunk csak Csíkszentmihályi kétalakos szobraira, s mellettük az itt is szereplő Tangóra (2003), Áldozatra (2003), Szárnyasra (1995), Sugallatra (2001) –, vagyis az invenciózus formaélményt, illetve az általa keltett hatást a jelképek-szimbólumok sokasága igencsak növeli. (Csak a szárny egyetlen vonzatáról: például „a földről az égbe távozó lélekszárnyakon száll az isten-istenek elébe”.)
A Hegyvidék Galériában szereplő szobor-kollekció – nem életmű-kiállításról van szó – attól különösen eleven, hogy egyben a művész kb. másfél évtizeddel ezelőtt kezdődő új korszakának a mustrája. Ilyen fölkavaró hatású – az ember-állat azonosságát, különbözőségét, rejtezett sokértelműségét és jelképi tágasságát mutató – szobor-együttest: érzések, viselkedésmódok bestiáriumát, még nem láttam. Szinte lélegeznek ezek a szobrok: a Bácsi (1994) a magába forduló gúnyos bölcsesség, a Ködös reggel (1994) valaminő végtelen bánat, a Szárnyas (a már említett bibliai értelmezése mellett) a kitárulkozó szabadság, a Parlaghy Sass (2005) az önmagunkat kibillenteni nem hagyó, szilárd alapokon álló méltóság, s a Maca (2005) – József Attilát parafrazeálva, a boldogság szőke volt, és másfél mázsa – a mindannyiunkat sújtó állati érzékiség-mértéktelenség szimbóluma.
A két tárlóban háromnegyedszáz míves, gondosan metszett, szellemes, elő- és hátlapjában is megannyi plasztikaleleményt fölvillantó érem-plakett arról tanúskodik, hogy Csíkszentmihályi a kis, zárt, gyakran alkalmakhoz kötött formákban is plasztikai gondolkodásának egész univerzumát adja. Sorozataiban: a dinamikus Futásban (1982–83), az archaikumban megmerülő Ősi hangokban (1970) és a mitológiai és valóságos alakokat látványcsodává emelő Opus Mirabile (1998–2005) ciklusban a fölényes „vésnöki” tudás tobzódó ötletességgel párosul. Emlékérmeinek is ez a sajátja; aki akár csak egyetlen érmét (például a Berzsenyit – 1976) szemügyre veszi, az elő- (arckép) és a hátlap (niklai ház) egymást kiegészítő kettősét megtapasztalja, fölfedetik előtte a titok: a plasztikai élmény csak rengeteg művelődéstörténeti adalék összevonása révén teljesedhetik ki.
Richter Sárát, a textilművészt ugyancsak „irodalmi” anyag segítette nagyszabású textilképe megalkotásához. Weöres Sándor és Pásztor Béla incselkedő, szellemes, angyali és ördögi különcségekkel is telített versciklusa, a harmincöt négysorost egybefogó Holdaskönyv – elámító bűbájolásával és farsangi létértelmezésével – olyan terrénumot nyitott meg a fiatal, a filozofikus élmény alapján ihletet kapó művész előtt, amelynek „anyagbéli” végiggondolása tán életre szóló feladat. Elsősorban attól, hogy az irodalmi műnek, melyben a manócskák haláltánca nem az egyetlen búcsúmegidézés, számtalan alakja, fordulópontja, értelmezési köre van.
Richter Sára műve – a nagyméretű színes textilkép, amelynek „kazettái” könyv alakban is megjelentek (Napkút, 2005) – ciklusokon keresztül (Az ifjú boszorkányok éneke, A bolondok éneke, A bohócok éneke stb.) egymásba átbújva, egymásból kifejlődve jelenítik meg a megfoghatatlan varázslatot. Ez a képzőművészeti, a nyelvi tüneményt a látvány nyelvére „lefordító” alkotás annyival több, mint – a különben kitűnő grafikus – Gaál József Holdaskönyv-értelmezése (litográfia), hogy Richter Sára bravúrosabb, mert ezerarcú alakteremtő, mint jó nevű kollégája.
Aki közelebb merészkedik a textilképekhez – a nagyméretű Weöres–Pásztor interpretáláson kívül még két, hasonló fölfogásban, csak csupaszítottabb felülettel készült mű is ki van állítva (Az ifjú boszorkányok énekeiből – 2004; A falak énekeiből – 2005) –, az látni fogja a megidézés gazdagságát (nyomtatott szöveg, applikált anyagok: csont, fa, réz, műanyag, spiccvas, gomb, kulcs stb.). Zárt térben vergődik az a bizonyos corpus, s onnan kiszabadítani – jóllehet a művész alkotása ellentmond ennek – nincs semmiféle erő, a hatalmat térdre kényszerítő varázslat.
Csíkszentmihályi Réka – aki húgához hasonlóan ugyancsak textilművész – egy pillanatra el is szakadt a textil bársonyától (némely „keretképén” csupán kiegészítőnek használja), meg tükörmélységben közeledett is hozzá, hiszen a merev tűzzománc jelfigura hátán lévő vörös, illetve narancs bársony fog e sajátos megidézésben tükröződni. Alkotásai – szépségük szerint ékszernek is tekinthetők – tele vannak plasztikai ötlettel (nyílt tér, zárt tér, s a kettőt áthidaló senki földje), anyagokat – fa, rézháló, pamut, tűzzománc – leleménnyel váltogató kép-szobrok, iparművészeti tárgyak.
A keret (kő- és fakeret) színeivel – barnával, azúrral, kékkel, meggypirossal – és a belső élekhez kifeszített rézsodronyok, díszített létpallók variációival el tudja érni, hogy minden tárgyában egy belső tündérkert kivetülését lássuk. A Kereszteződések IV. (1996) látványvilágában – itt sincs semmi jelkép nélkül – a krisztusi szenvedés eszköze, a kereszt éppúgy megjelenik, mint az V. művön a kék üveggolyó, Földünk kicsinyített mása. Egészen föltűnő szépségű – artisztikusan archaikus és modern –, ahogy a sodronyvégek a díszített tűzzománc háromszögek garmadájához csatlakoznak.
Nagy hatású iparművészeti tablója, a Tükör által bársonyosan (2006) a Bibliától Tarkovszkijig húzódó értelmezési körrel van megszentelve. Nyolc fekete és nyolc fehér fakeret fogja közre – mindenikben négyzet alakú tükör – „az igazság, a leplezetlen Valóság jelképét”, vagyis – a Bölcsesség könyve szerint – „az isteni sugallat által szerzett bölcsességet”. A tűzzománc mértani-organikus jel (különféle pózokban, „viselkedés” variációkban) egyfajta ismétlődő zeneiséget ad a hatalmas, 16 részből álló képnek, ugyanakkor (furcsamód: visszáját mutatva) részt vesz az önátvilágító tükrözésben mint akcióban.
Csíkszentmihályi Bertában, kiállított grafikái szerint, két lélek lakozik: a gyermeki tisztaságú, amely főképp színes gyermekkönyvek illusztrációiban (Kányádi Sándor-mesekönyv; indián és dél-amerikai népmesék) ölt testet; és egy ettől jóval „durvább”, valóságközelibb, amely úgymond felnőtt irodalmi művek interpretálásában nyer létjogot. A részletező, igényes miniatúráknak is elmenő lapokkal (indián és dél-amerikai népmesék) szemben itt egy tárgyiasabb, a modern képregényekhez hasonló alakrajz-sor jeleníti meg a történetet (Thomas Bernhard: A színházcsináló). Ennek még modernebb változata is látható a falakon (Gothár Péter Jancsi és Juliska című forgatókönyve), melynek tipikus – és legkifejezőbb – példája a kis szerencsétleneket a rengetegben fák mögül vizslató szempár mint sokkoló világjelenség (8. rajz).
Csíkszentmihályi Mártonnak, a fa és a természet szerelmesének – műtárgyfotósnak is kiváló (lásd a Csíkszentmihályi Róbert-albumot) – a fényképezőgép jutott. Mert – mint az anyag megszállottja – talán ebben a szemmel megfogott-kiválasztott valóságrétegben tudja megjeleníteni (lírai és drámai hangsúlyokkal) egyszerre valódi és látomásos világát. A fa, a kő – hiszen a fotók között kinagyított szoborpalást-részlet is van – fényeivel, árnyékaival, gyűrődéseivel olyan struktúrát állít elénk, amely esztétikailag is hat a nézőre. Ezek a színes fotók a teremtő nyugodtság lenyomatai.
Időtlenné váló szépségkeresés
Kocsis Miklós kiállítása a Visual Grand Hotel Szoborgalériában
Bár a szobor esztétikai minősége nem anyagától függ, hanem az alkotó plasztikai invenciójától, azért a magyar szobrászatban (a dróthajlító imitátorok és egyéb „művészek” mellett) különleges rangot vív ki magának az, aki márványban dolgozik. Ezt a reneszánsz irányultságú, az anyagnak is tiszteletet adó teremtést az idősebb és a fiatalabb korosztály egy-egy jelese (Bencsik István, Farkas Ádám, illetve Szmrecsányi Boldizsár) ugyancsak magáénak vallja. Mert a nemes anyaggal való megküzdés, a fizikai munkát is ideértve, nem kis próba, s aki vállalja, az közelebb jut a kristályos fényű kő titkaihoz? Mert a szenvedés s egyben öröm stációi edzik a márványtömbbe már eleve belelátott forma kibontóját?
Akármiben is leledzik a márvány tisztelete és szeretete – ha Michelangelo nem is az egyetlen, de örök példa –, van valami kultikus mozzanat abban, ahogyan a megannyi munkafázis utáni csiszolással, a felületet csaknem szakrális tartalommal megtöltve, a fény megteremtődik. Felületet hullámoztató játéka úgyszólván plasztikai elem, görbületek, élek stb. kapnak általa hangsúlyt. Igaz, a tér mindig a monumentummal rendeztetik be, de honfoglalását megannyi járulékos elem (viszonya az esetleges meglévő tárgyakhoz, megvilágítás) segíti.
Kocsis Miklós, az anyag megszállottja mindezt jól tudja.
Azt is, hogy egy szobrot nem föltétlen a méretei miatt látunk monumentálisnak. Magas és nagy tömegű plasztika is lehet semmitmondó, ha nincs benne az a tartalommal telített formai bravúr, ami magához vonja a nézőt. Ellenben a kis- és középméretű szobor is lehet jelentős (vagy remekmű), ha a művésznek sikerül akár egyetlen plasztikai jegyet – a tengelytől való kibillentéssel, a formarészek közti csavarral, az egymás alá futó formákkal, a torzó vagy az arc felületi minimalizálásával – karakteressé tenni.
Ez a kiemelés – általánosító gesztussal – minden jó mű alfája és ómegája.
Henry Moore lyukakat is plasztikai valóságnak láttató levegőssége és Brâncuşi formatömbjeinek zártsága egyként hatásos. Kocsis meríthetett volna a klasszikus elődök formaképzéséből – főképpen nagyméretű szabadtéri szobrain látszik, hogy mennyire biztosan uralja a teret –, figurateremtésében kötődhetett volna nem egy magyar klasszikushoz. Ő modern figuralitásával, jóllehet halovány emlékképként ott az art deco – igaz, visszafogott – szépségimádata, csak a saját útját akarja járni.
Bár ebben az egyéni arcot kereső, gondolatilag is végigvitt kísérletben bizonyos művelődéstörténeti elemek is szerepet játszottak – leginkább Modigliani csodálatos munkatársának-modelljének, Jeanne Hébuterne-nek artisztikusan megnyújtott, sok érzelemteli rejtélyt hordozó arca –, annál érdekesebb a tőlük való elszakadás. Hiszen, az ott meglelt vizuális élmény fordítódott át kifejezésben-gesztusban ugyancsak nem szűkölködő plasztikává.
A Felhő J. H. (2004) fehér márványa nem a „franciásan” megnyújtott arc miatt érdekes, hanem a lapos kőből kimetszett arc és az alul megcsavart nyak statikai-formai virtuozitása okán. Nem beszélve az elementáris erejű lecsupaszításról – az arcon plasztikailag csak az orr van kiemelve.
Ez a plasztikai, a tömbnek valaminő érzéki tartalmat is közvetítő játék föllelhető a kubai szürke márványból faragott Ázsián (2003) is. A szélesre „nyújtott” fej, az orron kívül a nagy ívű – mandulavágású? – szemet, szemöldököt kiemelve, keleties bölcselmet s valaminő földöntúli jóságot-nyitottságot revelál. (Eme szobor modellje állítólag a művész legkisebb lánygyermeke volt.) Erős szobor – lírai jelleggel, amelyen a visszafogott plasztikai villódzás: érzelmek kivetítője.
Ez az artisztikus, az időt időtlenné, az egyedit általánossá tevő szépségkeresés – noha a kubisztikus (?), inkább avantgárd irányultságú Földre néző (2003) „nyugodt” drámaisága sem megvetendő – folytatódik a tárlat legfrissebb figurális alkotásaiban. A magas, trieszti mészkő posztamensen álló J. H. visszanéz (2005) – kubai szürke márvány –, a megdöntött fejű, gesztusrendszerében valaminő érzékiséget mutató Madonna (2005) és a felső és alsó tömbök kontrapunktos elhajlását drámai erővel visszaadó Fekete madonna (2005) a térhódításnak ugyanazon eszközével él. Ez nem más, mint a tömbön belüli mozgás dinamikája – a megcsavarás által hol az „él”, hol a „lap”, vagyis a negatív-pozitív töltet s a kettő közötti ellenpont adja a feszültséget.
Ha arc és büszt – márványragyogású érzékiséget sugallva – a Kocsis Miklós-i művészet egyik fontos terrénuma, akkor hogyne volna az a test (a többnyire torzó voltában megjelenített női test) mint plasztikai érzelemhullám, gyűrődés, nyitottság és zártság, heves szomj és elernyedés anyagban megfogant szimbóluma. Szimbolikája az érzésnek, amely – látvány voltában, érthető – ugyan a szexualitásra, a mélyen átélt erotika könnyen el nem engedő bozótosaira utal, ugyanakkor a megpihenés, az otthonosság, a lágy hullámokban való megbékélés jelképe is.
Egészen különös, absztrakt vagy félfigurális voltában is egy kissé hivalkodó (hogy ne mondjam, édeskés) a Felhőcske (2003) fehér mintás márványának – a posztamens tardosi vörös mészkő, zöld betétekkel díszítve – ellengő-úszó, elöl a has, hátul a tompor hegyrajzát megérzékítő felhő-redője. Minden meg van mutatva, és mégis zárt – mert hivalkodó? – ez a nyitottság. Viszont a Torzó II. (2005) kissé megdöntött, az egymás mögé futó formákat kihangsúlyozó, a kő erezetét erotikus testhálóként magára öltő figurája – kubai rózsaszín márvány feketegránit-alappal – remek plasztikai megvalósítása a női formának mint utolérhetetlen szépségnek.
Ugyanevvel a hatással büszkélkedik – a kebel ugyancsak el van rejtve, hasonlóan érzéki a kőerezet testhálója – a szintén kiváló Kis rózsaszín torzó (2004) is. Az Ébredés (2006) nyújtózkodó torzója – a márványtest felületén a vöröses-barnás erezet némelyütt szinte tasiszta festmény-töredék hatását kelti – valaminő kiszakadást, a reggel harmatát-újrakezdését vetíti elénk. Hogy a széppé álmodott corpus – szenvedés-e a szépség? – részeiben szintén megvan csavarva, az elernyedésből való magára ébredés dinamikáját sugallja.
Az Akrobata (2006) ívet leíró alakja – torzó lendületben. Az elöl és egy másik síkban föllendülő láb, az egész (töredék) testnek erőteljes mozgást sugallva, maga a hajlításban feszülő erő. A zöld, egymáson elcsúsztatott ellipsziseknél talán rusztikusabb alapot érdemelne, viszont az alak rózsaszínű márványában megképződött kagyló- és csigarajzolatok felületi hatása tagadhatatlan.
A tárlat az új korszakában lévő szobrászművésznek arra is alkalmat ad, hogy kísérletező kedvét villogtathassa. Kocsis Miklós absztrakt szobraira – Hullám; Fekete virág; Pörgés (mindhárom 2005), ha volna ilyen meghatározás, az „organikus konstruktivizmus” lenne a jellemző. Mindhárom plasztika tiszta szerkezetet revelál, szobrászati kérdéseket vet föl. Ahogyan a külső és belső forma – a műtárgy sajátságos „héjszerkezete” – az indukált pörgéssel-csavarással becsukódik és kinyílik, a fény simogatta márvány az életrevalóság képzetét tudatosítja bennünk.
Szakolczay Lajos