NAPÚT 2007/4., 116–117. oldal
Tartalom
Pomogáts Béla
Várad költőfilozófusa
Szászi Zoltán
Összekötő tizenegyek
Nekrológ egy városért
Akadnak helyek, melyek kiemelt jelentőséggel bírnak az irodalom történetében; gondoljunk csak Esztergomra, hol Balassi utoljára indult rohamra, a fájdalmas emlékű Szárszóra, esetleg Székelykocsárd homályos vasútállomására, s gondoljunk legvégül Nagyváradra, a Körösre, Juhász Gyulára, Adyra és Lédára, a művészvárosra, melyet a huszadik század legvégén ellepett a szemét, a földből pillanatok alatt kinőtt blokkrengetegek, s gondoljunk a lepusztult külvárosra, az omladozó belvárosra. Barabás Zoltán kötete nemcsak Váradról szól, hanem elmúlt szerelmekről, a még mindig jelen lévő, bár rejtőzködő Istenről, pillanatokról, melyek mégis valahogy a városhoz kapcsolódnak. A Kútbanézők cím mintha nem is a kötetet jellemezné, hanem sokkal inkább az olvasót: a könyvben szereplő versek segítségével mi magunk vagyunk azok, akik kútba nézünk, azaz a múltba. Visszatekintünk valamire, ami már rég elmúlt, viszont illatfoszlányai, megkopott házfalai, egy-egy zug ismerős hangulata még mindig itt kísértenek.
A kötetnyitó, Jajtipró című vers ismétlődő sorai nemcsak a nyomatékosítás poétikai eszközei, hanem egyúttal a pillanat kimerevítését is szolgálják. Az idő megállt, nem mozdul, s úgy tűnik, csak a fájdalom maradt: „Lassan, alattomosan, / Lassan, alattomosan, // bogárzott szívük felé / bogárzott szívük felé // a bestiális szürkület. / a bestiális szürkület.” S ha már Nagyváradról és ismétlésről van szó, eszünkben juthat Karinthy Adyt parodizáló verssora: „Hát maga megbolondult, / Hát maga megbolondult, / Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?” (Törpe-fejűek). Igen, itt Barabás Zoltán is mindent kétszer mond, s ha asszociációink révén fel is idéződik Karinthy, mégsem paródiaként, humorként fogjuk fel a fentebbi sorokat, hiszen a vers kimondhatatlan fájdalommal telítődik. S ilyen a folytatás is. Az első ciklus (Szerelmed nehezen lélegzett) nyitó verse a már említett Székelykocsárdot és Dsidát idézi meg, a Nagycsütörtök című szöveg hangulata és sorai (pl. fullatag sötét) tűnnek elénk: „Koszos, / süketnéma / vonatok / rostokoltak / az államilag / szabályozott / sötétben.” (Állt az óra). A sorok pártállami időket idéznek, mikor még fentről szabályozták a villanyáramot, ugyanakkor az álló óra képe az első vers időtlenségének hangulatához kapcsolódik. Érdemes kiemelni, hogyan jelenik meg itt a város: „Állt / egy alak / az üres kirakat előtt, / háttal a fegyenc / városnak.” Ebből a fegyencvárosból a kötet végére már „lázári sorba taszított” város lesz. A negatív töltetű fegyenc jelző átalakul, és a város előtt ott a lehetőség a feltámadásra. „És a ki csak él és hisz bennem, soha meg nem hal” – mondja Jézus János evangéliumában, s a lázári sors a választás e lehetőségét hivatott felmutatni: a feltétel nélküli hit az egyetlen lehetőség a feltámadásra, a város újjáéledésére. Míg azonban elérkezünk e kiemelt pillanathoz, elénk tárul a város a maga kietlen, lepusztult valóságában, s minden részletben, minden képben ott remeg a hanyatlás gondolata. „A Brémer téren / feslett égbolt / árulja testét.” – láthatólag prostituálttá válik az ég, utcalánnyá (Mintha én volnék Hölderlin…), áldozatokká a fák („Talán a Macskadombon kiirtott akácok kiáltozásai” – Váradi etűd), s mintha a város folyója szégyellné magát: „Odább a Körös: szemetet zabáló / halait lehallgatva araszol innen” (Hajó tér). És semmi sem térhet ki a pusztulás elől: „Reménytelen kép- / mező // nyílik / a kifosztott temetőre.” (Minden hant alatt rablak). A város utcái, szegletei, házai antropomorfizálódnak, s az olvasóban felmerül a kérdés, vajon milyen város az, hol még a halottak sem nyugodhatnak békében, még őket is kifosztják. A Barabás Zoltán verseiben körvonalazódó Nagyvárad-kép kicsit sem pozitív, azonban meg kell jegyezni, hogy minden negatív kép, megszemélyesítés és metafora ellenére ott rejtőzik a sorok között a várost féltő és sajnáló ember képe. A leírások végigkísérik szinte az összes szöveget, hol kocsmaasztalhoz („Nagyvárad / mocskos / képe / kocsma- / asztalként / fénylett / a Körösben.” – Szótlan istenség követett), hol halotthoz („Szabályossá lett a város, / mint a holtak arca.” – Elvéti a szót) hasonlítja a szerző, s végül az álommal – tehát a nem létezővel – teszi egyenlővé: „hiszen ez a város / már csak egy vak / költő retináin él” (Váradi apokrif). Barabás Zoltán képei néhol súlyosan, máshol könnyedén peregnek, s éppen e két tulajdonság feszültségéből jön létre az a termékenység, melyből többnyire értékes versek születnek. A sötétség, a kisebesedett tárgyak és élőlények, a fel-feltörő sikoltások visszatérő motívumai a szövegeknek, s ezek alakítják, formálják a város, Nagyvárad képét is. Úgy tűnik, mintha nekrológot mondana a költő a város felett, azonban ne feledkezzünk meg Isten állandó jelenlétéről, s legvégül – a már említett – lázári feltámadás feltételezett bekövetkeztéről. A hit, mely átszövi és behálózza – még ha gyakran rejtve és láthatatlanul – a szövegek megszólalásait, végül megkísérli felülírni a kötet nekrológjellegét. S a halál és a feltámadás szembeállítása adja Barabás Zoltán verseinek feszültségekkel terhelt különlegességét.
Barabás Zoltán: Kútbanézők. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006.
Vincze Ferenc