NAPÚT 2007/4., 105–115. oldal
Tartalom
Goron Sándor
bolondos játék • bukás
Vincze Ferenc
Nekrológ egy városért
Várad költőfilozófusa
Jegyzetek Horváth Imréről
Nagyváradi hagyományok. „Kazinczy Ferenc – kezdte Ady Endre a nagyváradi A Holnap című korszakos antológiát bemutató előadását a városháza dísztermében – valamikor úgy vágyott Széphalomról Erdélybe, mint Petőfi vágyott később sokáig és hasztalanul Párizs felé. Erdélyi útján mámoros volt. Kazinczy reményeket falt, sőt bizonyosan jobbakat gondolt, mint amilyeneket kicsi, hamar összehúzódó fantáziájával írt. Tetszett neki minden, s a Wesselényiék zsibói ménese különb institúciónak látszott előtte, mint valami leendő akadémia. Ennek az egyszerre német és vadmagyar táblabíró-intellektuelnek csodálatos, ma is becsülendő szimatja volt, Erdély, a régi Erdély, mindig magyarabb és sokkal európaibb volt, mint a nyolcfelé osztott és béna Magyarország.”
Persze Ady is, akárcsak a most megidézett Kazinczy, vágyott Erdélybe, annak ellenére, hogy az imént idézett ünnepi beszéd idején még alig fordult meg az igazi Erdély földjén, csupán a Bánságban: Temesváron és a Partiumban: Nagyváradon – mindkét városban hosszabb ideig újságíróskodott, és valójában csak az első világháború éveiben ismerte meg a fejedelmi országrész távolabbi városait, Brassót és Marosvásárhelyet, valamint a Székelyföldet. Váradot azonban kiválóan ismerte, és a Paritumot nemkülönben, hiszen maga is a Szilágyság szülötte volt. Adyt, legalábbis költői indulásának éveiben, bátran tekinthetjük Nagyvárad költőjének, és ez a váradi identitás teljes természetességgel illeszkedett abba a kulturális, illetve irodalmi környezetbe, amely a huszadik század első két évtizedének Nagyváradában kialakult.
A város ugyanis egyike volt a „modern Magyarország” műhelyeinek. Váradnak igen nemesek voltak a kulturális, irodalmi hagyományai, és jóllehet ezúttal nem lehet feladatom, hogy szélesebb körben visszatekintsek ezekre a hagyományokra, mégis fel kell idéznem az örökség leginkább figyelemre méltó alakítóit. Így Vitéz János püspököt és unokaöccsét: Janus Pannoniust, akik Mátyás király korának reneszánsz kultúráját képviselték, igen hatékonyan a Kőrös-parti városban is. Vagy a reformáció és ellenreformáció korának neves váradi (vagy onnan származó) írástudóit: a protestáns Melius Juhász Pétert, Szenczi Kertész Ábrahámot, Geleji Katona Istvánt, illetve a katolikus Pázmány Pétert, Szántó-Arator Istvánt, majd a soron következő évszázadok neves írástudóit, így Székelyhidi Paskó Kristófot (Rákóczi György diplomatáját), Patachich Ádám püspököt, Pray Györgyöt (a püspök neves könyvtárosát), Baróti Szabó Dávidot (a váradi jezsuita rendház krónikását), Szentjóbi Szabó Lászlót (aki egy időben Teleki Sámuel főispán titkára volt), Budai Ferenc református lelkészt (aki a 16. század végéig készítette el Magyarország „polgári históriájának lexikonát”).
Nagyvárad azonban a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján került igazán a magyar irodalmi élet centrumába. Négy modern szellemiségű lapja: a Nagyvárad, a Szabadság, a Nagyváradi Napló és a Tiszántúl körül nőtt fel az az újságíró- és írónemzedék, amely európai műveltség birtokában, európai eszmények nyomán, a kulturális és társadalmi modernizáció szellemében újította meg nemcsak a város, hanem az ország életét. Csak néhány akkori publicista nevét idézem ide: Rádl Ödönét, Ritoók Zsigmondét, Márkus Lászlóét, Hlatky Endréét, Fehér Dezsőét, Hegedűs Nándorét, Várady Zsigmondét (a sok említésre méltó név közül). A nagyváradi redakciók egyszersmind az új magyar irodalomnak is műhelyei voltak, korábban Iványi Ödön és Thury Zoltán, később Ady Endre, Balázs Béla, Bíró Lajos, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Nagy Endre, Somlyó Zoltán neve minősítette a város irodalmi életét – egy kisebb irodalomra elegendő költő és elbeszélő. És persze Nagyvárad volt a modern magyar irodalom első nagy seregszemléjének: az 1908-ban megjelent A Holnap című antológiának a városa: „A Holnap városa”.
„Bizonyos – mondotta erről az imént idézett Ady Endre 1909-es Magyar lelkek forradalma című írásában –, hogy soha magyarabbul, bátrabban nem ébredt föl még a sokszor félreismert magyar géniusz. Bizonyos, hogy Apáczai Csere, Kazinczy, Kemény Zsigmond és – mondjuk – Arany János korszakai után jött el egy terhesebb, de gyönyörűbb korszak. A politika ellenére és kedvetlenségére Magyarországon olyan intellektuális kultúra indult, amely méltó volna egy skandináv államhoz.”
Ady Endrének (mint általában) ezúttal is igaza volt, és a „magyar lelkeknek” az a „forradalma”, amely 1908-ban néhány nagyváradi költő önzetlen erőfeszítései nyomán A Holnap című antológiában alakot öltött, végül is irodalomtörténeti eredményre vezetett. A váradi kezdeményezést és versgyűjteményt nem lehet kiiktatni a modern magyar irodalom történetéből. Alighanem a hányatott sorsú, a Nagyváradról is hamarosan a távoli, az ország északnyugati határán fekvő Szakolcára, száműzetésbe kerülő Juhász Gyulának volt igaza, midőn jó öt esztendő múltán a Nagyváradi Napló 1914. március 25-i számában közölt A Holnap városa (Lírai feljegyzések) című írásában ezekkel a szavakkal idézte fel a nagyváradi vállalkozást: „Igen bizony, jól esik erre emlékezni, mert valljuk be őszintén: ennél önzetlenebb, magyarabb, poétásabb irodalmi mozgalom nem volt azóta, mióta az irodalmat részvénytársasági alapon szervezik és még a költőknek is juttatnak belőle osztalékot. Szeretem az üldözött, a kigúnyolt és immár beszünt Holnapot, a gúny, az üldözés, az agyonreklámozás és agyonhallgatások dacára is szeretem, mert a fiatalságom volt ez a Holnap, őszinte, lelkes, örökké édesbús ifjúságom.”
Horváth Imre Nagyváradon. A huszadik század első két évtizedében kibontakozó modern magyar irodalomnak Nagyvárad volt az első (a fővárost is megelőző) szellemi otthona és tűzhelye. Ez a szerep azonban már a tízes években – Ady Endre, Juhász Gyula és mások távozása következében – erősen megkopott, és az első világháború végére Várad jóformán „beleszürkült” a vidéki nagyvárosok (Debrecen, Szeged, Pécs, Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár) sorába. Igaz, a háborút követő zűrzavaros hónapokban még élt benne annyi kezdeményezőkészség, hogy a magyar fővárosról és a maradék országról leválasztott délkeleti régiók irodalmi életének egyik központja legyen. Váradon jelent meg 1919–1920-ban a két első „erdélyi” irodalmi folyóirat: a Magyar Szó és a Tavasz, és ott alakult meg még 1919 elején az Ady Endre Társaság, amely a lassan magára találó kisebbségi magyar irodalom szervezésében vállalt fontos szerepet. Számos magyar lap, könyvkiadó vállalat és nyomda szolgálta az erdélyi magyar irodalmi kultúra ügyét, a város korábbi mozgalmassága mindazonáltal már alig volt fellelhető. Nagyvárad a hirtelen megnövekedett román állam északnyugati határvárosa lett, elvágva természetes gazdasági hátterétől: a magyar Alföldtől, fejlődése megrekedt és ez kihatott kulturális életére is.
Voltak persze írói Váradnak továbbra is, mindenekelőtt Tabéry Géza, aki fáradhatatlan munkát végzett Ady Endre szellemi örökségének és írói kultuszának gondozásában, emellett történeti regényíróként is maradandó műveket alkotott. Mellette egy időben a korán Magyarországra költözött Gulácsy Irén volt a váradi irodalom reménysége, illetve a város kultúrájának alakításában is részt vett néhány környékbeli, partiumi író, például Olosz Lajos, Károly Sándor, Szombati-Szabó István és egy időben az odaköltöző kiváló (és mára jóformán elfelejtett) regényíró: Berde Mária. 1927-ben a patinás Szigligeti Társaság is újjáalakult, 1931-ben Váradon szerveződött meg az Erdélyi Helikon irodalompolitikája ellen lázadó írók közössége: az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMIR), és színvonalas tevékenységet folytatott a történelmi múltú Szigligeti Színház is. Várad irodalmi élete mindazonáltal nemigen mutatott fel igazán új tehetségeket, egyetlen kivétel akadt: a költő Horváth Imre, a közeli Margitta szülötte, aki apai részről a hírneves irodalomtörténet-író: Horváth János, anyai részről a nevezetes nótaszerző huszárkapitány: Fráter Lóránt (és még korábbról: Madách Imre hűtlenkedő felesége, Fráter Erzsi) rokona volt.
Az 1906-ban született Horváth Imre valójában eseménytelen életet élt, hiszen alig mozdult ki szülőföldjének: a Partiumnak a határai közül, és alig vett tudomást korunk irodalmi és művészeti kalandjairól. Meglehetősen szűk körben élt, akár geográfiai értelemben is. Életének négy erdélyi város volt a színtere: Dés, ahol iskoláit végezte, Arad és Szatmár, ahol újságíróskodott, és mindenekelőtt Nagyvárad, ahol költővé érett. Vidéki lapoknál dolgozott: a nagyváradi Esti Lapnál (1927–1928), a szatmári Szamosnál és Szatmári Újságnál (1930–1931), a nagyváradi Erdélyi Lapoknál (1932–1933), az aradi Reggelnél (1933–1937), végül újra Váradon a Magyar Lapok szerkesztőségében. Riportokat, hírfejeket és tárcákat írt, munkáját szűkösen fizették, nemegyszer korrektornak vagy gépírónak használták. 1938-ban aztán búcsút mondott a szerkesztőségnek, hogy verseinek éljen csupán, s általuk teremtse elő a szűkös megélhetést.
Látszólag eseménytelen volt ez az élet, belül azonban annál nyugtalanabb. A fiatal költőt állandó létbizonytalanság gyötörte, apró napi gondok, bosszúságok, amelyek alattomban őrölték fel eleve érzékeny, szorongásra hajlamos idegzetét. Nagyvárad, ahol ifjúságának zömét töltötte, miként az imént már szó esett róla, hanyatló határ menti város lett a trianoni békeszerződés után, híján annak a rohamos fejlődésnek, amely a századelőn áthatotta. Már csak nosztalgiájában őrizte a korábbi emlékeket, az urbanizációs fellendülést, a zajló szellemi életet, Adyt, A Holnapot. Az újságírás robotot, szegénységet és kilátástalan jövőt jelentett; lapoknál, amelyeket bármelyik percben tönkretehetett az anyagi csőd, s amelyek függetlenségét eleve idézőjelek közé tette az, hogy rá voltak szorulva a nagyvállalatok és bankszindikátusok támogatására, hirdetéseire. Horváth Imre, az újságíró, ilyen körülmények között a városi kispolgárság szegényebb rétegéhez tartozott, és a sajtó nimbusza, ha volt egyáltalán, nem adhatott kárpótlást a kicsinyes anyagi gondokért; azért a szorongó közérzetért, amit az állandó bizonytalanság okozott. Talán ezért is vállalta kihívóan és dacosan a „szabad író” még szegényesebb, de talán egyértelműbb és több önérzetet ígérő státusát.
Nem mintha „szabad íróként” különösebben érvényesülhetett volna. Horváth Imre általában társak nélkül élt, írói magányban, alig néhány értő baráttal körülvéve. Midőn a nyilvánosság előtt jelentkezett, egy fiatal írói közösséghez tartozott; a nagyváradi Szigligeti Társaság Tűz című antológiájában (1932) jelentek meg első versei. Az antológia munkatársait azonban csakhamar szétszórta a múló idő (maga Horváth is Aradra távozott). Könyvei, közöttük az első verseskötet: az Örvény felett (1934), ezért kis példányszámban, saját kiadásában, néhány barátjának önzetlen segítségével kerültek olvasók elé. Az erdélyi magyar irodalom nagy hatású kiadója, az Erdélyi Szépmíves Céh nem érdeklődött a fiatal váradi költő versei iránt. A Céh és a mögötte álló helikoni írótársaság egy évtizeddel korábban még sorra mutatta be a romániai magyar irodalom nagy tehetségeit, Tamási Áront, Karácsony Benőt, Dsida Jenőt, Szemlér Ferencet, Horváth Imre indulása idején azonban a Helikon és a Céh már vesztett korábbi érdeklődéséből, nemigen vállalkozott arra, hogy az újabb írói törekvések és az induló tehetségek támogatója legyen. A váradi költőnek más irányban kellett tájékozódnia. 1937-ben Aradon, egy irodalmi esten ismerkedett meg Salamon Ernővel, Nagy Istvánnal, Csehi Gyulával és Méliusz Józseffel, vagyis a Korunk íróival, így került Gaál Gábor körébe, a Korunk munkatársai közé, s így lettek barátai a Nagyváradon élő baloldali értelmiségiek, elsősorban Korvin Sándor, Arató András és Csehi Gyula. Horváth Imre egészen a folyóirat 1940-es betiltásáig a Korunk szerzői közé tartozott, s csak a negyvenes években került közelebb az Erdélyi Helikonhoz, elsősorban a liberális szellemű szerkesztő, Kovács László révén, midőn a Helikon, a fasizmus elleni tiltakozás következtében, hatékonyabban vállalta az erdélyi humanizmus képviseletét.
A viszonylagos elszigeteltség és a helikoni irodalomtól függetlenül alakult pozíció a költő társadalmi helyzetére és verseinek szociális-ideológiai bázisára utal. Horváth Imre ugyanis ahhoz az erdélyi magyar polgársághoz tartozott, amely a polgári radikalizmus eszméinek elkötelezettségében kettős ellenkezéssel figyelte a körülötte zajló élet eseményeit, hivatalos eszmeáramlatait. Nemzetiségéhez és kultúrájához való ragaszkodása folytán szembekerült a román nacionalizmussal, demokratikus felfogása következtében pedig a magyarországi politika jobboldali orientációját utasította el. Ez a polgári réteg, ha elszegényedett is az idők során, mint például Horváth Imre korábban jómódú családja, nem mondott le kulturális igényeiről, és következetesen ragaszkodott az európai (nyugat-európai) művelődés és polgári haladás eszményeihez, a humanizmus, a progresszió és a racionalizmus ideáljaihoz. Öntudatában és műveltségében nem „burzsoá” kívánt lenni, hanem „citoyen”. (Különösen Nagyváradon, ahol, mint mondottuk, nosztalgikus emlékeket keltett a századfordulón megélt polgári fellendülés.)
Horváth Imre is ennek a liberális polgári rétegnek a képviselője volt. Ennek a polgárságnak az igazolt bizalmatlanságával tekintett a magyar és a román nacionalizmus egymást túllicitáló demagógiájára, a klaszikus polgári ideálokra hivatkozva utasította el a fasizmust, a német orientációt, s figyelte rokonszenvvel a fiatal baloldali értelmiségiek mozgalmát. Ha valamivel idősebb lett volna, s a húszas évek első felében kezdi pályáját, bizonyára szerepet kap a radikálisok között. A harmincas évek elején azonban már írói magánnyal és elszigetelődéssel kellett küzdenie. Nagyváradon távol volt a fiatalok Kolozsvárott szervezkedő nemzedéki próbálkozásaitól, ezért az ifjabb generáció reprezentatív antológiáiban sem szerepelt. Írói helyzetét ilyen körülmények között alapvetően határozta meg a magányos tájékozódás, az igazi szellemi társakat nélkülöző magányos távlatkeresés.
Az irodalmi élet peremén. A fiatal váradi költő későn talált értő közösségre, s valójában ekkor is az irodalmi élet peremén kellett élnie. A kisvárosi lét szűkös viszonyai, a szegénységnek kiszolgáltatott „szabad író” anyagi gondjai között, távol az irodalmi élet tűzhelyeitől, nélkülözve a sikert és az elismerést, magányos tengődésnek érezte sorsát, elesettnek és reménytelennek tudta önmagát. Önszemléletéről és helyzetérzékeléséről egy 1935-ös írásának címe árulkodik: „A költő útja széplelkű dilettánsok és hazug prókátorok között”. Valóban, úgy érezte, egyedül maradt, dilettánsok és prókátorok között, s kilátástalanul kell megküzdenie az önkifejezés, az íróvá levés gondjaival. Versei a társtalanság, a kiszolgáltatottság szorongató érzéséről vallanak, az ellenséges külvilágtól elidegenedő „izolált én” helyzetét mutatják. Korábban enyhe romantikával, „fin de sičcle” hangulattal, mint az Alkony Várad felett.
„…Jó volna most menni, menni, / kűzdve, bízva úgy, mint mások… // Nem így ülni tört ideggel, / zsibbadt aggyal, félig holtan: / nézve, előttem ki ment el – / keresve azt, aki voltam… // … Mert nem élet rossz rímekbe / róni itt a Kőrös-parton, / hogy könny pereg a szívemre, / s haldoklik a beteg alkony.”
Később lázadóbb szenvedéllyel, több nyugtalansággal, mint híressé vált verse, a Menekülés a fénytől: „Bort, nőt, nikotint adjatok! / Mérget, mámort, – akármit, – / csak ne lássam a fényt, amely / borzalmakra világít. / Nem nézhetek síri füvek / sűrű, sötét sorára: / fedjen vakság vagy őrület / hermetikus homálya.”
Kilátástalan és elidegenült helyzetében kora ifjúságának természetemlékeit idézte fel, a panteisztikus filozófiában, pontosabban életérzésben keresett menedéket. A természetben megtalált menedék nem volt ismeretlen Horváth Imre nemzedéke előtt. Magyarországon a Nyugat harmadik generációjának költői: Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Jékely Zoltán vagy Takáts Gyula szívesen kerestek otthont a természeti dolgok egyszerűbb rendjében, s az erdélyi magyar költők: Dsida Jenő, Szemlér Ferenc és Szabédi László is gyakran rejtőztek el a tájban a városi élet zaklató ellentmondásai elől. Ez a természetélmény és természetkeresés jellegzetesen a városi emberé, ihlető ereje a nosztalgia. A természeti keretek között élő költő, az alföldi Sinka István és Nagy Imre vagy az erdélyi Horváth István nem keresett oltalmat a természetben, ellenkezőleg, megküzdött vele. Számukra nem varázslatos idillt és nem menedéket jelentett a falusi táj, hanem a kemény, sokszor embertelen munka terepét. A természetnek azokkal a jelenségeivel: a szárazsággal, a hőséggel, a jégveréssel, a faggyal küszködtek, amelyek megnehezítették különben is keserves sorsukat.
Horváth Imre ezzel szemben nosztalgikus vággyal fordult a természethez, az egyértelmű dolgok egyszerű és tiszta rendjét kereste benne. És minthogy minden ízében városi költő volt, absztrakt és panteisztikus képet alakított ki róla, nem a természet konkrét dolgait szerepeltette, hanem az elvonatkoztatott, sőt szimbólummá alakított „fát”, „virágot”, „levelet” és „madarat”. Ő maga is egyik írásában a „természet ideája” iránt érzett vonzódásáról beszélt. A természet ideája egyszersmind jelképes erejű; a gyenge és esendő természeti jelenségeknek általában társadalmi szimbolikája van, és a füvekhez, fákhoz fűződő vonzalom a szegények, az elesettek iránt érzett részvétről beszél. A bukolikus ihlet valójában az emberi szolidaritás öltözete. Mint a Fűért, fáért című, sokat idézett versben is: „Éjjel-nappal, minden évszakon át / jártam magam fák és füvek között, / meghallgattam mindenik nyomorát, / s szívem velük szövetséget kötött. // Fához érni újjheggyel sem merek. / Fűre lépni álmomban sem bírok, / s hernyók, birkák, hatalmak, elemek / ellen mindig mellettük harcolok. // Fűért, fáért halljátok hát szavam: / követelem, hogy igazuk legyen: / itt élni fűnek, fának joga van, / akár völgyben sarjadt, akár hegyen.”
A természet dolgainak felidézése azonban magában rejt egy másfajta jelképességet is. Horváth Imre természetélményének sajátos lírai értelme van: az esendő és gyenge fák, füvek egyben a csendes helytállás, a viharokkal dacoló észrevétlen ellenállás szimbólumai. Földes László mutatott rá (Négysorosak világa – világok négy sorban című tanulmányában) arra, hogy a félszeg költői lélek szakadatlan súrlódásban van a valósággal, s ez a helyzet az „elesettség s egyben a helytállás fonák állapotát” alakította ki. „Ha tehát – állapítja meg Földes – viszonya a világgal paradoxális (helyt kell állnom, mert esendő vagyok!) – akkor legspontánabb életérzése vezeti az olyan jelenségekhez, amelyek rejtik-kínálják a paradoxális jelentést (élnünk kell, noha halalraszántak vagyunk). Ilyen jelenségek: a füvek, fák, levelek, ágak, virágok, madarak, felhők, esőcseppek, harmatcseppek, árnyak.” A természetről kialakított képzetek a költő helyzetének és filozófiájának kölcsönösségére utalnak tehát.
Horváth Imrénél a szorongásos-elidegenedett közérzetet ugyanis férfias etika ellensúlyozta, idegeinek állandó borzongását az ítélkezés cselekvő erkölcse egészítette ki. Így lett belőle az ellentmondás költője, aki átélte ugyan a személyes és a történelmi lét nagy konfliktusait, ám fölébe tudott kerekedni konfliktusainak, félelmeinek és meghasonlásainak. Minél erőszakosabb és alattomosabb kihívások érték, annál elevenebb lett benne az ellenállás szelleme, az ellentmondás ereje. A józan ész és a progresszív humanista erkölcs nevében utasította el a kor történelmi fertőzéseit és kihívásait: a diktatórikus rendszereket és a háborút. A harmincas évek végén, a negyvenes években Horváth Imre is hangot adott a halálfélelemnek, az általános pusztulás szorongató víziójának s annak a csüggedésnek, amit az európai civilizáció várható bukásának akkori látványa váltott ki az értelmiség széles köreiben (pl. Nekik jobb, Féregsors, Péter-Pál című verseiben). Szorongó szívvel és lemondással tett ő is vallomást: „Halálfélelmem – ez a vén tükör – / felém villan, töretlen tündököl, / s árulkodó fényében nézhetem, / mily gyönyörű vetkőző életem” (Halálfélelem).
A keserű vallomásokat azonban mindig az ellenállás és az ellentmondás gesztusa követte. Horváth Imre ellenállása erkölcsi igényességében, moráljának puritán szigorában öltött alakot; egy feddhetetlen és kérlelhetetlen humanista morál nevében protestált az általános hanyatlás közéleti, erkölcsi és kulturális jelenségei ellen, s ítélte el az erőszakot, a háborút. E protestálás magányos volt ugyan, az „izolált én” helyzetében történt, mégis fenntartás nélküli volt, szinte hősies. „A fejed mindig fönt hordjad nagyon – / és még az árnyad is fehér legyen!” – hangzik például az Ahogy a hattyú című vers; „Tiszta légy, mint a gyolcs, mit sebre kötnek. / Légy oly szabad, mint a be nem kötött seb” – szól a Ha egyszer hangod támad. Horváth Imrének a közéleti-történelmi helytállás erkölcsét sikerült megfogalmaznia ezekben az aforisztikus versekben.
A négysoros versek költői univerzuma. Horváth Imre szinte mindig négy verssorba tömörítette tapasztalatait és felismeréseit: a helytállás morális igénye és szenvedélye a négysorosokban öltött alakot. Korábbi kísérletek után 1938–39-től kezdve vette át a váradi költő lírájának vezető szólamát a négysoros. 1939-ben megjelent Elszánt kötelesség című verseskönyve nagyrészt már ebből az alakzatból épült; epigrammatikus tömörséggel, dialektikus szerkezetben fejezte ki közérzetét, adott hangot tiltakozásainak. De már a korábbi versek meditatív csattanója, kádenciaszerű lezárása is a négysoros formát ígérte (pl. az 1935-ös Percek szikrái közt). Horváth Imre mintegy költői anyanyelvét találta meg a négysoros vers szikár fegyelmében, belső rendjében, a végsőkig tömörített kifejezés nemes próbáiban. Ahogy barátja és kritikusa, Korvin Sándor megjegyezte: „négysorosokban gondolkodik”.
A négysoros fegyelmezett és tömör fogalmazást kíván, valójában egyetlen aforizmával fejezi ki az összetettebb gondolatot. Maga Horváth Imre is az intenzív totalitás formájának és lehetőségének tekintette. „A világot – mely tágasabb, mint hittem – / hogy lehetne négy sorba tömörítnem? / Mielőtt a munkába belevesznék / felmutatok tisztán egy porszemecskét” – írta 1963-as Ars poeticájában, valóban költészettan gyanánt. Régi és gazdag tradíciót vállalt ezzel, az epigramma egy változatát, a klasszikus disztichont rímes jambusokkal felváltva fogalmazta meg csattanós ítéleteit, aforisztikus felismeréseit. Az epigramma Martialisra utaló örökségéből azonban nemcsak a verselést, a „külső formát” változtatta meg, hanem a „belső formát” is: a versben megnyilatkozó költői szemléletet, művészi magatartást és formaszervező gondolatot. A latin (Martialis-féle) epigramma ugyanis a szatíra körébe tartozott, és a társadalom, a szellemi élet, a hatalmi berendezkedés fonákságait leplezte le és ítélte meg. A négysoros inkább a meditáció, az önvizsgálat, az eszménykeresés és a rezignált bölcsesség műfaja volt. Általában a költő meghasonlottságát, elidegenedését fejezte ki, s ezért azokban a társadalmakban és korszakokban jött létre, melyek a veszteglés, a válság vagy a bomlás képét mutatták. Vagy azokon a pályaszakaszokon, melyeken az alkotó művésznek önmagát kellett megítélnie, eszményei felett kellett (nemegyszer drámai) számvetést tartania.
A négysorosnak ezért határozott gondolati karaktere, mondhatnók, filozófiája van: a „sztoikus” bölcselőkre (Epiktétoszra, Senecára, Marcus Aureliusra), illetve az antik cinikusokra (Anthisztenészre, Diogenészre) utal. Etikai rendszerében az emberi méltóság, a felelősségvállalás, az igazságkeresés „sztoikus” fogalma, illetve a belső szabadság, az ösztönökön való uralkodás „cinikus” erénye ölt alakot. Ezeknek a filozófiáknak a révén jött létre a négysoros szerkezet belső dialektikája, antinomikus, sokszor paradoxonokban fogalmazó szerkezeti rendje is. E dialektikus módszer a lényeg és a látszat, az érzékelés és a tárgy, az illúzió és a valóság stb. ellentmondását volt hivatva megvilágítani.
A tizenkilencedik század európai irodalmában Goethe, majd Heine kezdeményezte a négysoros formát, abban a tartalmi és formai értelemben, amelyet jeleztünk az imént. Goethe híres Mementója ilyen négysoros (Rónay György fordításában): „Ellenállhatsz végzetednek, / ámde olykor ökle sulykol; / utadból, ha félre nem megy, / ej, hát térj ki te az útból!”
Ugyanez a forma nyilatkozik meg Heine Elsírtam nektek… című versében (Réz Ádám fordításában): „Elsírtam nektek a bánatomat, / ásítva vontátok vállatokat. / Rímekbe szedtem: ámultatok, / bókoltatok és bámultatok.”
A Goethére és Heinére utaló forma a későbbiekben Omar Khajjám Rubaijátjának hatásával gazdagodott, ez Edward Fitzgerald angol (1859) és A. F. von Schack német (1878) fordításai nyomán vált ismertté egész Európában. (Magyarra Erődi Harrch Béla már 1871-ben lefordította, a keleti nyelvekkel és irodalmakkal foglalkozó marosvásárhelyi tanár: Antalffy Endre pedig a húszas években közölt belőle fordításokat, amelyek igen népszerűek voltak az erdélyi magyar olvasók között.) Az Omár Khajjám-féle vers azután a századvégen szinte mindenütt elterjesztette a négysorost.
A magyar költészetben is a tizenkilencedik század második fele, illetve a századvég költőinél vált általánossá a négysoros forma. Vajda János Sírboltban és Mákszemek, Reviczky Gyula Az élet és Komjáthy Jenő Emléksorok című versei már nemcsak „külső formájukban”, hanem sztoikus filozófiájukban és antinomikus szerkesztésükben is valódi négysorosok. Például Komjáthy verse: „Rossz a világ? Légy jó tehát magad! / Üres a lét? Adj tartalmat neki! / Az ember szolga mind? Légy te szabad! / Hídd sorsodat bátor versenyre ki!”
Őket követve azután Vargha Gyula (Szilánkok-ciklus, Forgácsok-ciklus), Rudnyánszky Gyula (A csípős versekből), Kozma Andor (Igaz mondások), Zempléni Árpád (Törmelék-ciklus); és főként Palágyi Lajos írt négysorosokat, az utóbbi éppen három kötetre valót (Magyar állapotok, 1911; A deres, 1923; Parittya, 1925). A modern magyar költészet körében pedig Kosztolányi Dezső és József Attila fogadta el azt a kihívást, amit a négy sor művészi fegyelemre kényszerítő megszerkesztése jelent. Kosztolányi kései ciklusa: a Negyven pillanatkép már a Horváth Imre-féle etikai puritanizmust előlegezte, például Ötven felé című versében: „Ötven felé kivetjük önmagunkból / mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom / s olyan komor, fönséges lesz a lelkünk, / olyan hideg és kongó, mint a templom.”
József Attila pedig az 1931-es Tűnődő-sorozat versei között írt négysorosokat. Ezek között olvasható az Eperfa című költemény, amely már Horváth Imre természeti szimbolikájára utal: „Öreg eperfa áll az út felén, / zömök, tömött, mint hős paraszti dajka. / Úrvezető, vigyázz! a törzs kemény! / S óh koldus, nézd, mily lágy a gyümölcs rajta.”
Maga Horváth Imre persze nem formatörténeti tanulmányok nyomán alakított ki saját négysorost, hanem egyéni hajlama szerint. Hiszen alig ismerte az epigrammatikus költészet hagyományait és újításait: ő maga beszélt arról, hogy közelebbről csak Heine, Petőfi és Kosztolányi hatott költői indulására, majd négysorosaira. Heine költészete meghatározó befolyást gyakorolt első verseire, e hatásból eredt vonzalma az ellentétező szerkesztésmód iránt. Kosztolányi „pillanatképei” pedig éppen akkor kerültek a kezébe, midőn a négysorosokkal próbálkozott. Tájékozódásában azután Korvin Sándor ítélete erősítette meg, a közeli barát ugyanis éppen a négysorosokban fedezte fel költői tehetségének igazi lehetőségeit. Ekkor szokta meg az epigrammatikus formát, és csak ezután ismerkedett meg Kosztolányi kínai és japán versfordításaival, valamint Palágyi Lajos négysoros verseivel. Az évtizedek során viszont megtapasztalta és kipróbálta a forma összes lehetőségét, s valódi „tudós költő” módjára vizsgálta, ismerte a négysorost. Ars poeticát fogalmazó versei között több olyan akad, amely a négysoros forma belső törvényszerűségeit határozza meg. A Párhuzamok a logikai módon, geometrikus pontossággal szerkesztett költői struktúrát határozza meg: „Végtelenbe ti visztek, bonthatatlan, / szilárd párhuzamok.” A Metszés pedig az antinomikus fogalmazás értelmére utal: „Nem díszként lóg / a versem oldalán / a »de!«. / Gordiuszi csomó / nincs is talán, / mit át ne metszene.”
A váradi költő négysoros verseiben struktúrateremtő szerepe van ennek a de szócskának, azaz az ellentétekben történő szerkesztésnek. Földes László már idézett tanulmánya szerint ennek az ellentétezésnek két főbb formája alakult ki Horváth Imre négysorosaiban: a szillogisztikus és paradoxonokba font antinómia. Az első az erkölcsi magatartás általános mintaképéből indul, s a konkrét helyzetben kötelező erkölcsi parancs megfogalmazásához érkezik. Földes A sárga ház című nagyszabású történelmi összefoglalásra hivatkozik. A második típus két erkölcsileg ellentétes értékű vagy rejtetten párhuzamos jelenség között hoz létre paradoxonszerű kapcsolatot, például a már idézett Modern szerelmes versben.
Túl a négysorosokon. A négysoros forma alkalmas volt arra, hogy megvilágítsa az emberi létben és az emberi társadalomban tapasztalt ellentmondások lényegét, egyszersmind azonban le is egyszerűsítette ezeket az ellentmondásokat. A feltétlen ellentétezés és a feltétlen ellentmondás formája volt: tökéletesen adta vissza azt az egyértelmű tagadást, amellyel a költő a történelmi lét nagy kihívásaira, az általános erkölcsi hanyatlásra válaszolt, ám nem volt képes érzékeltetni a kétértelmű, ambivalens és bonyolult helyzeteket. Márpedig Horváth Imre egyre inkább ilyen helyzetbe sodródott; a háborús években erősen megrongálódott idegrendszere, a háború után pedig egy időre gyógykezelésre szorult. A belső egyensúly bomlását, a feldúlt idegélet ambivalenciáját pedig már nem lehetett a négysorosok egyértelmű és rövidre zárt antinómiáival kifejezni vagy feloldani. Tágasabb és összetettebb formákkal kellett kísérleteznie. A kísérletezés iránya szinte önként adódott: a modern költészet sokszor maga is szaggatott módon, szerkezeti törésekkel fejezi ki a komplex tudattartalmakat, a többértelmű helyzeteket. Horváth Imrének tehát egyszerűen füzérbe kellett rendeznie a négysorosokat, hogy a maga módján alakítsa ki a szaggatott, kihagyásos szerkezetet.
A négysorosokból alkotott „mozaikos” szerkezetű tágasabb formát általában a közös élmény vagy az egységes közérzet vezérli; ez teremti meg a verseket egybekötő kohéziós erőt. E „mozaikos” szerkezet jelentkezett már az 1942-es Naplemente és Látomás, valamint az 1944-es (már idézett) Fűért, fáért című versek szakaszaiban. A formai bővülés azonban az 1946-ban írott A sárga ház című költeményben következett be igazán. Horváth Imrének ez a verse tizennégy egymástól elkülönített, mégis szervesen összetartozó egységben foglalja össze az idegklinikán töltött idő érzésvilágát és felismeréseit. (Két évvel korábban a debreceni klinika idegosztályán fogalmazott Gyűrű rapszodikus sorai fejeztek ki hasonló élményeket.) Különleges helyzetben, ám a szellemi luciditás tökéletes pillanatában született ez a vers.
Érzékletes képekben, fegyelmezetten tömör szerkezetben foglalja össze a keserves tapasztalatokat, az eszmélet válságait, az öntudat megingásait. A neuraszténiás betegség és az idegosztályon folyó élet panorámáját vázolja fel. Ám nem marad a különleges helyzet zárt körén belül, a költő figyelmét nemcsak egy zárt világ köti le, hanem a falakon kívül zajló élet is. Sőt elsősorban e kívül zajló társadalmi és történelmi lét, a dühöngő, őrjöngő háború, majd a háború végeztével ismét az erdélyi magyarságra (és Nagyvárad magyarságára) zúduló történelmi megpróbáltatások sorozata. A költő következésképp egy jóval rettenetesebb, tébolyultabb világ képét rajzolja fel az őrültek háza köré: „Várad már nincs. Mióta itt vagyok, / elseperte az idő Váradot. / Így érzem itt, de hallga… ez a hang / úgy szól, akár a váradi harang. // --- // Ha az őrült rémtette érdekel, / ne jöjj ide, csak nézz az égre fel, / az égre, hol ezernyi harci gép / emlékeid ködéből ím kilép, / hogy bombázzon a békés táj felett. / Itt nincs bolond, itt nincs csak pár beteg, / nem ölnek ők, föl mit se gyújtanak… / Kint, kint keresd a tébolyultakat!”
A sárga háznak a négysorosokból álló mozaikos szerkezet szilárd formai egységét sikerült létrehoznia. Utána még néhány hasonló módon született költeménynek: a Kórházi verseknek, a Hűség verseinek, a Vérrel és korommal című epigrammasorozatnak. Valamennyi a költő alakuló-változó gondolkodásáról és közérzetéről tanúskodik. Mert közben Horváth Imre sorsa és helyzete is nagyot változott: 1945 után lassan felgyógyult betegségéből, társakra és feladatokra talált. Az újjászerveződő erdélyi magyar irodalom méltó elismerésben részesítette azt a költőt, aki a legnehezebb években is megingás nélkül tartott ki a maga humanista elvei mellett. A váradi költő lírája szinte újjászületett: a szorongás és az ellenállás ambivalens, kettős ihlete után egyértelmű szerepet vállalhatott. Ahogy az erdélyi magyar irodalom más képviselői, így Szabédi László, Szemlér Ferenc és Asztalos István, ő is őszinte lelkesedéssel állott a demokratikus átalakulás támogatói közé. Új verseiben az élet átalakulásáról beszélt, ahogy Gaál Gábor mondotta, „tyrtaiosi kérdésekre” válaszolt. Más kérdés, hogy néhány esztendő múltán neki is át kellett élnie a közéleti csalódásokat, és tapasztalnia kellett azt, hogy az ígért felszabadulás helyett egy újabb, igen hosszú időn át tartó elnyomás következett.
Az ünneplő versek és költői riportok mindenesetre átalakították a Horváth-vers korábbi szerkezetét. Csak néhány költeményben, például az 1948-as Hősnél többek címűben sikerült megőriznie a korábbi feszességet és arányosságot, fenntartania a négysorosokban kialakított zárt szerkezetet. A termés nagy része fellazította a korábbi szigorú arányokat, és bőbeszédű leírással vagy retorikával töltötte és duzzasztotta fel a korábbi zárt kereteket. Az olyan költemények, mint a Nagypiac, a Történelmünk, az Aradi elégia vagy a Kevés a dal, dicsérje tágabb ének anekdotikus elemekkel próbálták kibővíteni a rövidebb formát. A Jelszavak fegyverével, A béke érdekében vagy a Verj hidat pedig a retorika irányában kereste a formai bővülés lehetőségét, miként nemzedékének más költőinél is. Ám mindkét próbálkozás csupán a költői sematizmus közhelyeihez vezetett. Horváth Imrének nem sikerült megtagadnia önmagát, s költői anyanyelvével együtt veszítette el biztonságát is. Évekre válságba került, és csak akkor szabadult, midőn a sematikus korszak lezárulása után visszatérhetett költészetének természetes forrásaihoz és eszközeihez.
Alkotó személyiségének karakterét a dialektikus ellentmondás, a polemikus szenvedély alakította ki. Ez a karakter hozta létre az ellentétezésből szervezett epigrammatikus versszerkezetet. Az erdélyi magyar líra újabb átrendeződése után a hatvanas évek elején ezért magától értetődő módon tért vissza a polemikus szemlélethez és a négysoros formához. Költészete ismét virágzásnak indult, szinte újjászületett. Őszi remény (1964), Szürke szivárvány (1967), Túl a számokon (1968) és Janus-arcú órák (1971) című új köteteiben az öregedéssel, a test hanyatlásával, majd általánosabban az elmúlással és a metafizikai szorongással kezdett polémiát. Az élet humánus értékét, a munka és az alkotás megtartó erejét hirdette, s ahogy korábban a „füvek”, „fák” példája révén fogalmazta meg erkölcsi eszményeit, s mutatott rá arra, hogy szigorú önfegyelemmel kell úrrá lenni az esendő emberi lét körülményein, most Rotterdami Erasmus példáját idézte, és e példára hivatkozva fogalmazta meg életfilozófiáját; Erazmus című versét idézem: „Becsukódom, magam kitárva, / Felszabadít, mi bekerít. / Az egyszerűség komplikálja / tág világom szűk tereit.” Ez az életfilozófia megint a sztoikus örökségre utalt, és a költemény antinomikus szerkesztésében ismét a négysoros klasszikus belső rendje, logikai fegyelme és arányossága öltött alakot. Horváth Imre költői pályája így sajátos parabolát hozott létre: élete végén oda tért vissza, ahonnan ifjúságában el kellett indulnia. Várad „költőfilozófusa” végül ismét a tapasztalatok és gondolatok ütköztetésében találta meg költészetének erőterét.
Pomogáts Béla