NAPÚT 2007/4., 94–97. oldal
Tartalom
Barabás Zoltán
Parafrázis odaátra • Mediterrán etűd
Kinde Annamária
Humortalan, laza, magyar • Tom Vanguard énekel fekete-zöldet
Szilágyi Aladár
Nincsenek csodák
Keserű úr, az epizodista, mindennap pontosan egy órakor nyitott be a kávéház ajtaján. Kényelmesen elhelyezkedett a sarokasztalnál, akkurátusan megkavarta a kapucínert. Lecsípte a szivarja végét, rágyújtott, elővette az újságot, megfejtette a keresztrejtvényt, megoldotta a sakkfeladványt, majd a hátsó oldallal kezdve kiolvasta a lapot az utolsó betűig. Két órakor felállt, és egy ötöst hagyva az asztalon távozott. Minden fizetéskor és a premierek napján – akár kapott szerepet, akár nem – egy deci konyakkal toldotta meg a kávét. Azon a napon is szokása szerint elővette jól kihegyezett ceruzáját, és nekiveselkedett a keresztrejtvénynek. Játszi könnyedséggel oldotta meg. Szisztematikusan, egyenletes betűkkel töltötte ki a fehér kockákat, mígnem megtorpant. Ceruzát markoló keze a levegőben maradt, a homlokán nehéz verejtékcseppek jelentek meg. A függőleges tizenhétnél ez állt: „Jó nevű kővári színész”… Hat betű. Lassan silabizálta ki a vízszintes szavakat: akarat, ered, hasad, vedel, fakír, zűr.
Félhangosan újraolvasta:
aKarat
Ered
haSad
vEdel
fakíR
zŰr.
– Annyi mint… Keserű! Te jó Isten, még hogy én… jó nevű kővári színész… akarat… ered… ez stimmel, ez mind stimmel. Hasad… vedel… Apropó, Sárika, egy deci konyakot kérek!
– Ünnepel a művész úr?
– Nem én, azazhogy… igen. Fakír! Zűr!
– Óhajt még valamit?
– Nem, csak egy deci konyakot!
Huszonöt évig színészkedett Keserű Kázmér, huszonöt évet töltött a kővári társulatnál. A frontról került ide. Első bemutatójukat a front elvonulása után egy hónappal tartották a színházban, a szabad ég alatt. Igen, a színházban, a szabad ég alatt, mert a háború az üszkös falakat se hagyta épen. A nézők úgy ültek körbe a romokon, mint egykoron Hellászban, az amfiteátrumban. A belépés díjtalan volt, előadás után a színháziak és a közönség együtt kezdték eltakarítani a romokat. Másnap ott folytatták, ahol abbahagyták. Három hét múlva, mire minden törmelék eltűnt, új darabot mutattak be Kővárott.
Keserű Kázmérnak bámulatos emlékezőtehetsége volt. Tucatjával fújta kívülről a színdarabokat, s néhány nap alatt minden szerepet megtanult kívülről. Romeltakarítás közben fennhangon mondta a szöveget, a kollégák elismételték utána, ki-ki a maga szerepét, mígnem összeállt az előadás. Ennek az esetnek köszönhette, hogy a színháznál maradt. Ugyanis Keserű Kázmér azelőtt világéletében nem tette színpadra a lábát. Igazság szerint egy kis szélhámossággal került a társulathoz. Néhány napja lézengett már Kővárott, se ereje, se kedve, se pénze nem volt továbbmenni, a lábsebe is kínozta. Falragaszon egy közleményt talált, melyben a színigazgató kérte a városban tartózkodó színészeket, hogy gyűljenek össze a színház újjászervezése érdekében. A toborzó végén mindenkinek a jelentkezés napjától kezdve fejadagot ígért. Kázmér fantáziáját a fejadag szó ragadta meg, és már másnap jelentkezett. Színész voltát bizonyítandó, kellő iratok hiányában elejétől végig elmondta a Hamlet-monológot, majd tovább folytatta Ophélia és a dán királyfi kettősével, míg le nem állították. Pocsékul, de hibátlanul tudta. Az igazgató-rendező nem teketóriázott sokat, parolázott vele, és szerződtette gyér számú társulatához.
Így lett Keserű Kázmér segédkönyvelőből Keserű úr, az epizodista, a legengedelmesebb színész. Kísérteties pontossággal tartotta be a rendezői utasításokat, továbbra is bevágott minden szerepet, jó szolgálatot téve a többieknek. Memorizáló képességéről legendák keringtek. Művészkörökben újabb és újabb anekdoták születtek róla. Hogy miért nem kapott nagyobb szerepet? Talán éppen azért, mert túlontúl szabályosan játszott.
Félig se itta ki a konyakot, amikor berontott Csóri, a titkár.
– Szervusz, Keserű, mit szívsz, keserűt?
– Szellemes vagy…
– A nagyfőnök küldött. Hívat.
– Mit akar?
– Csak jót. Gyere hát!
Egy hajtásra eltüntette a maradék italt, fizetett, és gyors léptekkel ment át a színházba.
– Hívtál, főnök?
– Na lám, Kazika, már itt is vagy? Komoly ügyről van szó.
Keserű bizalmatlanul topogott az íróasztal előtt.
– Parancsolj, foglalj helyet. A… fővárosban ítéletidő van…
– Azért hívtál, hogy az időjárásról társalogjunk?
– Dehogy, dehogy. Úgy látom, harapós kedvedben vagy ma, öregfiú. Az a helyzet, hogy Tücsi nem tud estig hazajönni. A rossz idő miatt kénytelen lesz vonattal bumlizni.
– Szegény…
– Nos, rád gondoltunk, öregfiú. Te segíthetnél rajtunk, a te memóriáddal kimenthetnél bennünket a pácból…
– Hogy én?…
– Igen, ma este beugranál Tücsi helyett.
És Keserű Kázmér epizodista eljátszotta élete első főszerepét.
Fáradtan, halálos fáradtan kuporodott le a tükör elé, félig letörölte már az arcát, amikor lehanyatlott a karja, mereven, magába csavarodva, félig hunyt szemekkel nézett a semmibe.
Kinyílt az ajtó, és sorra belopózott az öltözőbe a főnök, Lizi művésznő, Csóri meg a többiek. Nem vette észre őket, nem fordult feléjük, még akkor sem, amikor nagyot pukkant a pezsgősüveg dugója. Nagy ovációval vették körül, a vállát veregették, a kezét szorongatták, Lizike meg egyenesen szájon csókolta. A főnök pohárköszöntőt mondott, majd kijelentette, hogy holnaptól kezdve Tücsivel felváltva, kettős szereposztásban fogják játszani a főszerepet.
Halkan, nagyon halkan válaszolt:
– Nem szabad, srácok – motyogta –, nem szabad… Talán majd újabb huszonöt év múlva kifogok egy ilyen nagy napot…
Másnap délelőtt Keserű Kázmér epizodista nem jelent meg a próbán. Utána küldték Csórit, a titkárt. Kázmér ijedt képű háziasszonyával tért vissza.
– A művész úr egész éjjel nem feküdt le… Csak járkált fel s alá a szobában, és hajnalban elutazott.
– Hová?
– Nem tudom, kérem.
– Üzenetet se hagyott?
– Nem… Azaz egy cédulát találtam az éjjeliszekrényen.
– Mi van rajta?
– Hat szó, hat összefüggéstelen szó.
– Olvasd hát! – förmedt Csórira az igazgató.
– Akarat… ered… hasad… vedel… fakír… zűr…
A kéz
A sötétség tökéletes volt, annyira tökéletes, hogy csodálkozni tudott rajta. A bal vállára s a lábaira nehezedő fájdalmat már megszokta. Csak a sötétség nem enyhült. Nem is a szemével érzékelte, hanem a bőrével, a pórusaival tapogatta, anyagivá, súlyossá váltan. A sötétséget hitte a fájdalmak okozójának, a fájdalmak az életet jelentették, ezért örült a sötétségnek. A hallása is visszatért. Nem tudta, mennyi idő telt el a belövés óta, egyre gyengülő zúgásként még mindig a fülébe visszhangzott. Ugyanakkor más, halkabb és egyenletesebb zajra figyelt fel, amit egyre tisztábban hallott. Ritmikus, sziszegő hang volt, meghatározhatatlan irányból jött, néha erősebben, néha gyengébben hallatszott. Jó időbe telt, míg megállapította, hogy a tüdejéből kipréselt levegő okozza. Csuklásszerűen felkacagott. Valahol, a feje fölött jókora üregnek kellett lennie, mert a kacagása felerősödve tért vissza. Megpróbált felülni, de két lábát és a bal kezét betemette és erősen szorította az omladék. Csak a fejét meg a jobb kezét tudta megmozdítani.
„Túl kell élnem – vágott agyába a gondolat –, túl fogom élni… Levegőm is van. Talán már a mentők is elindultak.”
A bal karját mintha satuba fogták volna. Jobb kezével megpróbálta kiszabadítani. Lassan, türelmesen kaparta a törmeléket. Minden erőfeszítés hiábavaló volt. Ujjai kemény, mozdulatlan faldarabokba ütköztek. Emberfeletti igyekezettel a feje alá tuszkolt egy lapos téglát. Viszonylag kényelmes helyzetben feküdt. Már csak a tehetetlensége dühítette. Valahol, nagyon közel a füléhez vékony erecske csordogált lefelé. Megtalálta. Kissé oldalt fordította a fejét, hogy a hűs cseppek az arcára peregjenek.
„Vizem is van – gondolta –, túl fogom élni… vizem is van.”
Jobb kezével újból és újból végigtapogatta testének hozzáférhető részeit. Tele volt zúzódásokkal, de nem bánta. Szinte kedvteléssel markolt bele saját húsába, annyira örült az életnek. Ujjai hirtelen megakadtak valamiben. A valami rándult egyet, majd elernyedt. Egy kéz volt.
„Úristen – gondolta –, ez Tamás keze. Róla egészen megfeledkeztem.”
Ismét megtapogatta a rángatózó ujjakat.
„Tamás, hallasz?” – szólongatta.
Az üreg tompán verte vissza a hangját.
„Tamás – suttogta –, hallasz engem?”
Nem kapott választ. Görcsösen szorította meg a kezet. Ott lógott arasznyira a melle fölött, csuklóig szabadon. A hozzá tartozó kart már elzárta az omladék.
„Hogy került ide – tűnődött –, hiszen legalább négy méterrel mögöttem tartózkodott a tankágyú golyójának becsapódásakor… Talán a robbanás dobta fölém!”
„Tamás – szólalt meg újra –, ha hallasz engem, szorítsd meg a kezemet. Jó, Tamás?” A kéz rándult egyet. „Nem tudsz beszélni, Tamás?” A kéz elernyedt. Megérezte az ütőerét. Lassan, egyenetlenül vert. Aztán saját mellére szorította a saját szabad tenyerét. „Élünk, Tamás, mozog a vérünk!…”
„Jó, hogy hallasz engem, Tamás, mert beszélnem kell. Érted? KELL… Ki gondolta volna a tankok megjelenésekor, hogy együtt kerülünk a patkányfogóba, te meg én… Éppen mi ketten. Jó, hogy itt vagy a közelemben, legalább nem vagyok egyedül. Ne félj, nem rohadunk meg itt, mert már a ruszki tankok elinaltak, és elindultak a mentők. MÁR ÉSZREVETTÉK, HOGY HIÁNYZUNK.”
„Nagyon összetörted magad?… Kár, hogy nem tudsz beszélni. Én talán megúszom egy-két töréssel. Csak a bal karomat nem érzem.”
„Tamás, nekem vizem is van… Végigcsorog az arcomon. És ha kissé oldalra fordítom a fejemet, belecsorog a számba A VÍZ.”
„Melyik kezed csüng itt fölöttem, a bal vagy a jobb? A bal… Igaz? Kemény ütés volt… hehe… Kétszer is megfordultam a tengelyem körül… Váratlan ütés volt. EGY NŐ MIATT. Te, ha ezt megússzuk szárazon, visszakapod! Nem haragból, MERT ÉN MÁR NEM HARAGSZOM. Röhejes, hogy megmondom neked. Éppen most mondom meg. Aztán kvittek leszünk. Utána megiszunk néhány korsó sört, ugyanabban a Széna téri kocsmában. A nő mehet!”
„Kiszáradt a torkom. Hiába nyalom ezeket a vízcseppeket… Tudod-e, hogy nagyapámat is egy orosz tank ölte meg az ostrom idején? Őt is. DE MINKET NEM. Mi ketten megmenekülünk. A mentők nemsokára ideérnek.”
„Ha most tisztább lenne az agyam, kiszámítanám, hány tonna faltörmelék nyomja a lábamat… Néha úgy érzem, süllyedek. Máskor mintha hullámok dobálnának a magasba.”
„Ne vedd el a kezedet, Tamás, ne rántsd el! Hadd, hogy érezzem: nem vagyok egyedül… Ne félj, visszakapod tőlem azt az ütést…”
„Érzed, milyen meleg a föld? Sosem volt ennyire meleg… Olyan nagy szívem van, Tamás… Örülök a kezednek… Ezzel ütöttél meg… ezzel…”
– Él?
– Él.
– És megmarad?
– Meg… Félig betemetve, tágra nyílt szemekkel találtuk. A jobb kezével a balt szorította. Annyira erősen, hogy most sem lehet megfeketedett ujjait szétválasztani.