NAPÚT 2007/4., 61–72. oldal
Tartalom
Vincze Géza
A Kalota partján
Ilnicki Beáta
Német telepesfalvak Kárpátalján
Balázs Kovács Sándor–Gutai István
Bánátból bánatba…
Szilánkok egy Végvár-krónikából
Közismert, hogy a Közép-Duna-medence déli felében páratlan etnikai viszonyok alakultak ki a török kiűzését követően, a 18. században. Különösen érvényes ez az egykori Bánság – az ott lakó népek nyelvén Bánát – területére vonatkozóan. A Maros–Tisza-köze, amikor Savoyai Jenő 1716–18. évi hadjárata nyomán felszabadult, az Alföld leggyérebben lakott, mocsaras, elvadult tája volt. (Az 1717. évi összeírás során 663 falut találtak a Bánságban 21 289 lakóházzal.) A háborút követően e területet Temesi Bánság néven császári koronatartománnyá alakították, s – előbb katonai, később polgári kormányzó révén – közvetlenül Bécsből irányították. A magyar rendek követelésére 1779-ben ismét visszaállították a megyerendszert s az alkotmányos formákat.
A merkantilista gazdaságpolitikát folytató bécsi udvar az adózó népesség számának gyors növelését külföldi, főként a Német-római Birodalom területéről származó lakosság betelepítésével valósította meg. A Habsburgok a bánsági telepítések során a financiális érdekek érvényesítése mellett sem feledkeztek meg azonban katolizáló törekvéseikről. A császári adminisztráció minden eszközzel akadályozta a magyarok betelepülését a Bánságba.
A német telepesek mellett kisebb számban még olaszok, spanyolok, franciák is kerültek e területre, akik rövid idő alatt beolvadtak a németségbe. A Monarchiának szinte valamennyi népét képviselték itt kisebb-nagyobb telepes csoportok. A szerbek, románok, németek közé csehek, szlovákok, horvátok, macedónok keveredtek. A tartományi kormányzat 63 éve alatt magyarok csak szórványosan, gyakran a magyar hatóságok, a megyei pandúrok elől menekülve szöktek a Bánságba. Tömeges betelepítésük kamarai és magánföldesúri birtokokra a 18. század utolsó két évtizedében kezdődött, elsősorban a Tisza bal partján, Torontálba. A 19. század első felében keletkezett bánsági magyar telepek többsége a dohánytermesztéshez kapcsolódott. A kincstár és a magánföldesurak a nagy haszonnal értékesíthető dohánytermesztésre sok magyar kertészfalut létesítettek (Majlátfalva, Józsefszállás stb.).
Ahonnan a telepesek érkeztek: Tolna megye, a Sárköz
Végvár helytörténeti krónikája úgy tudja, hogy az 1794-ben elüldözött németek helyére érkezett magyar telepesek Csanád, Csongrád és Békés vármegyéből, Szentes, Makó és a Tisza környékéről jöttek. Nem szól azonban sem az irodalom, sem az emlékezet arról, hogy távolabbról, a Duna mellől is érkeztek ide telepesek. Igaz, nem az első, 1794. évi hullámmal, hanem pár esztendővel később. Tolna megyéből, a kisnemesek lakta Dunaszentgyörgyről (a településről írt monográfia sem tud erről az elköltözésről), a Sárközből: Decsről, Őcsényből, Alsónyékről és Sárpilisről, illetve a mai Bács-Kiskun megyei, külső-sárközi településről, Érsekcsanádról költözött ide több teljes háztartást alkotó család. A végvári református egyház anyakönyvei sem említik ezeket a származási helyeket, Dunaszentgyörgy még csak-csak előfordul, de a sárközi falvakat nem jegyezték fel.
Az 1798 és 1803 között érkező sárközi telepesek azonnal be is kapcsolódtak az itt formálódó közösség életébe, hiszen 1800-ban a bírói székben már a pilisi Korsós Péter ül, ezt a posztot töltötte be 1811-ben, 1812-ben is, a közbülső időben esküdtként szerepel az iratokban, sőt 1815-ben is esküdt. Ebben az évben az esküdtek között szerepel Takács János és Németh András is.
A Bánátba költözésnek az oka nemcsak a sárközi határ korlátozott földterülete lehetett, hiszen gazdaságilag viszonylag erősnek mondható háztartások is elköltöztek. A bánáti kedvező lehetőségek csábíthatták a sárközieket: kilátás földszerzésre, jobb minőségű termőterületek megszerzése. Az elvándorló családok egy része az új gazdaság megalapozásához szükséges induló tőkével is rendelkezett, hiszen a Sárközben felszámolta, értékesítette házát, telkét, jószágállományának zömét.
Három jelentős gazdasági erőt képviselő háztartás is felkerekedett, tehát a Végváron új életet kezdő sárközi famíliák zöme megfelelő pénzösszeggel, állatállománnyal rendelkezett gazdasága beindításához.
A szülőfalujukkal való kapcsolat a távolság ellenére is fennmaradt, sőt a 19. század kilencvenes éveiben egyes ekkor elköltözött családok (pl. a pilisi Korsós család) leszármazottainak egy része visszatért a dédapáik által elhagyott falvakba.
Ahová érkeztek a telepesek: Temes megye, Végvár
Végvár Temes megye legnagyobb magyar lakosságú községe. Mai nevét 101 éves fennállásának emlékére 1895-ben nyerte el. A település képviselő-testülete 1892. máj. 2-án kérte a névváltoztatást, arra való tekintettel, „minthogy a község német hangzású neve – Rittberg – az összlakosság magyar voltának nem felel meg”.
Végvár Temesvártól délkeletre a Temesközben fekszik, 37,9 kilométernyi távolságra a megyeszékhelytől. Területe 8863 kh, lakóinak száma 2494, házak száma 533 (1900). Szántó 6621, kert 105, rét 224, szőlő beültetve 40, parlagon vagy kiirtott 50, legelő 746, erdő 651, terméketlen 464 kh. Az uradalmi birtok területe 2964 kh. Eredetileg a birtok a kincstáré volt, míg báró Sina Simon örököseitől az aradi Neumann Testvérek cég vette meg.
A települést a kincstár 1786-ban német telepesek számára létesítette és Rittbergnek nevezte el. A név eredetének többféle magyarázata van: az első telepesek a kiemelkedő fennsíkon telepített községet a rajta elterülő rétek, gazdag legelők miatt Riethbergnek nevezték el. Mások szerint Rittberg Mária Teréziának kedvenc tábornoka volt, kinek neve Bécsben a királynő szobrának talapzatán is meg van örökítve. A község monográfusai szerint ezt látszik bizonyítani az a tény is, hogy a telepítés idején az itteni uradalom a mindenható Kaunitz herceg osztrák kancellár tulajdonában volt, ki Rittberg tábornokkal szoros barátságot ápolt, így róla nevezték el az új települést.
A német telepesek azonban rövidesen továbbköltöztek. Az akkor még Végvár közvetlen szomszédságában, alig másfél kilométerre fekvő Sipet község román lakói által folytonosan háborgatva, rablási merényleteik és gyújtogatásaik által megrémítve, alig ötesztendei itt tartózkodás után egy éjjel titokzatos módon elhagyták a községet és Vecseházán telepedtek meg. Ezután Végvárra 234 német család költözött 1786-ban, akik evangélikusok voltak. E családok közül nemsokára többen elszöktek s 34 házhelyet hagytak üresen. 1790-ben a kamara 34 elhagyott házhelyre az abaúji Havec községből költöztetett be ugyanannyi magyar családot. Azonban a vízhiány és terméketlenség miatt legtöbben elhagyták telkeiket.
1794-ben a végleg elköltözött németek helyére Csanád, Csongrád, Békés és Heves megyékből 150 református magyar családot telepítettek be. A telepítés szervezettségére utal, hogy a telepesekkel együtt érkezett református lelkészük, Boros István és családja Makóról, valamint Szedery János tanító Szentesről. Ezekhez kisebb, a Bánságban már korábban megtelepedett református magyar töredékek csatlakoztak (pl. Daruvárról). A helyi hagyomány szerint sok család költözött be Végvárra a kunmadarasiak által alapított bácskai Ómoravicáról is.
Számon tartják, hogy az alapítása óta megszakítás nélkül fennálló, homogén magyar falu sok, kisebb-nagyobb büntetés elől menekülő magyar jobbágynak adott menedéket. Önérzetesen elutasítják viszont azt az állítást, miszerint községük alapítói a szegedi csillagbörtön lakói, feltételesen kiszabadított rabok lettek volna.
A telepítési szerződést 1795. júl. 3-án írta alá a kincstár képviselője és 103 betelepült magyar családfő, valamint nyolc itt maradt német gazda. 12 pontban szabályozták a telepesek mindennapjait, jogait, kötelességeit.
A németek által elhagyott házakat és az azokhoz tartozó földeket csak református magyar családok kapják meg, azzal a kitétellel, hogy a szántókat és a község belterületén lévő erdőséget irtani tartoznak. Ez a munka viszont beleszámít robotjukba s a kiirtott fákat is megkapják. 1795. november 1. és 1798. október 31. között adómentesek. Készpénzben semmi segítséget nem kapnak, viszont az 1795. esztendőre a szűkölködőknek a kincstár vetőmagsegítséget oszt, melyet három év alatt kell visszafizetni. A három adómentes év alatt a lelkipásztor 150, a tanító 75 forint éves bérét a kincstár fizeti, és kiszolgáltatja az évi 24 pozsonyi mérő kétszeres búzából és hat pozsonyi mérő kukoricából álló „naturális deputátumot”. Emellett a lelkipásztor – megélhetésére – kap egy egész sessiót, egy hold szőlőföldet, a tanító pedig ennek felét.
A letelepedő családok vállalják, hogy 1798. november 1-jétől tíz évig, tehát 1808. október utolsó napjáig a településen maradnak, ez idő alatt a házakat felújítják, a határbeli földeket megtisztítják, a földesúri és alkalmi adókat megfizetik és magukat az urbárium szerint viselik. A házak felújításához szükséges alapanyagokat (nád, mész) a kamara ingyen bocsátja a betelepülők rendelkezésére, a fát pedig a szokásos erdei árszabás szerint kapják. A téglát maguknak kell verniük.
A kincstár kötelezi magát, hogy a háború után az egyháznak templomot, a lelkipásztornak pedig még a háború alatt tisztességes lakást építtet. Ezeket az épületeket azután a közösség köteles karbantartani. A prédikátor mostani házát pedig kötelesek átalakítani tanteremmé és tanítói lakássá, az átalakítás és a későbbi karbantartás a község feladata.
Minden családnak a kamara által juttatott földön kívül még négy hold (egy hold szőlő, három hold kender- és káposztaföld) jár. Ezeket a területeket azonban még fel kell törni, ezért négy év adómentességet kapnak rájuk, „mindazonáltal csak egy láncz az tudniillik: a melly szöllő kertnek fog kimérettetni, fog csak mind tulajdon, a többi három láncz pediglen árendaképpen, és titulo precaru csak azon időre engedtettni, méglen ezen contractus tartani fog – következőképpen utolsó octoberig 1808. Melyért a Camaralis Uraságnak minden Lánczról, aztat kivévén, melly szöllő hegynek destinálva vagyon, és mellyért 30 xr dézsma nélkül fog fizetődni esztendőnkint 30 xr és mindentűl Dézmát mihelyest az szabad esztendők exspirálni fognak adni, kötelesek lesznek.”
„Mivel Rittberg nem Promontorialis hellység, következőképpen a helységnek csak egy fertály esztendeig tartó Kortsmálásra légyen jussa az contractus kötő familiáknak azon okból, hogy nekiek tulajdonul szöllő kerteknek föld adattatik, egy fertály esztendeig tartó kortsmáláson kivül több jusst nem engedtethetik.”
„Az 1401 Lánczokból álló remanentialis föld fog contractus kötő familiáknak, és pediglen első Nov. 1795. Utolsó Octoberig 1798. a mostani Arenda árán esztendő által negyven két forintért további első November 1798. Octoberig 1803. minden láncz 3 xr a vagy egy summában esztendőnkint hetvenkét forintért, és első Novembertűl 1803. utolsó Octoberig 1808. minden láncz 6 xr, a vagy egy summában esztendőnként Száz Negyven Négy forintokért, azon móddal árendában adattattni, hogy ezen földek mint minden különbözés nélkül, a tőkéktől, s tövisektől, ezen tizenhárom esztendők alatt, méglen ezen Contractus tartani fog, hogy Urbárium szerint míveltethessék, és hasznossá tétethessék kitisztítatni tartozzanak, s kötelesek legyenek. Ellenben a három kutaknak felállítására (mellyeket magok ásni és elkészíteni tartozzanak) az ahhoz szükséges hetven nyoltz darab négy öles és tíz nyoltz fákat ingyen fog kiszolgáltatni.”
Mivel a település mellett semmilyen erdő sincs, ezért a kincstár háromszáz hold földet ad erre a célra, melyért árendát tartoznak fizetni. A község kútjait a kincstár teteti rendbe, de utána a karbantartás a közösség feladata.
Az aláírók között még egyetlenegy Tolna megyei vagy sárközi család sincsen. A migráció a telepítőknek is komoly gondot okozott, pár héttel a szerződés létrejötte után már kiegészítésekkel toldották meg. Az ötödik pontra nézve „a familiáknak által adatott töllök pedig megjobbítandó, s jó állapotra hozandó házak csak olly móddal leszen tulajdonok, hogy ha ők illendőképpen Rittbergben megmaradni nem pedig a 10. esztendők elfolyása után máshova költözni fognak”. A hetedik ponthoz a következő bejegyzés került: „A földes Uraság nekiek egy Templomot és a Lelkipásztorjoknak egy házat fel fog állíttatni, ha már egyszer bizonyos lészen abban, hogy a nevezetes Familiák megtérvén az eő álhatatlanságoktól, magokat tellyesen az állandó maradásra eltökéllették légyen.” Ez az állhatatosság azonban a következő években sem jellemezte az új telepeseket. Az 1795. évi szerződést aláíró 111 családfőből az 1800. évit 58 írta alá, a többiek elköltöztek a faluból, köztük valamennyi német család is.
1800-ban új szerződést fogalmaztak. Ez több ponton egyezik az 1795-ben kötöttel, de lényeges eltérések is vannak. Ez a szerződés tulajdonképpen a végleges okmány a kincsár és a végvári telepesek megegyezéséről, mivel ez magában foglalja a két előbbi javított és mindkét fél számára elfogadhatóbbá tett pontjait (az első kelt 1795. július 3-án, a második pedig 1799. június 23-án). Az öt év alatt a lakosság jelentős mértékben kicserélődött, igen sokan elköltöztek, esetleg csalódva a körülményekben visszaköltöztek szülőföldjükre. Új területek kapcsolódtak be a telepesek kibocsátásába.
Az 1800. június 7-én megkötött szerződést már 144 református magyar családfő írta alá. „A Régibb Rittbergi Lakosok a Felséges Magyar Kamara 24k április 1799. N. 4170 alatt költ resolutiója szerént 1ő Novembertől 1795. utolsó Octoberig 1801 számlálván hat esztendőkig minden Urbarialis adózásoktól és marháktól egésszen szabadok és mentek lesznek, és mivel ők ezen esztendők alatt, valamivel a Földes Uraságnak már adóztak, az nékiek a szabad esztendők elfolyása után az Uraság adó fejébe be fogja számlálni.”
„Mind a régibb, mind az újabb Rittbergi lakosok köteleztetnek azon életet a mellyet a földes Uraságtól vetés fejében kölcsön kaptak, éppen annyit a mennyit vettek in natura mennél hamarabb vissza téríteni.”
„Kötelesek lesznek Lelki Pásztorjokat, és Oskola Mesterjeket az 1ő Novembertől 1798 fogva magok fizetni, de a Földes Uraság amannak egy egész házhelyet és egy hold földet szöllő kertnek minden adó nélkül tulajdonképpen oda engedi a mint már valóban is oda engedte.”
Ezzel a szerződéssel „köteleztetnek a Rittbergi Magyar Lakosok arra, hogy magokat itten már állandóúl le teszik, innen többé el nem költöznek, szorgalmatos Gazdák lésznek a Földes Uraságnak és Tisztyeinek önként engedelmeskednek és magokat mindég tsendesen viselik”. Ez utóbbi kitételt nem minden telepesnek sikerült betartani. Az akkori betelepülőknek több mint fele a községet elhagyta még a korai időszakban. Valószínűleg, több családot a honvágy űzött vissza, másokat talán a Végvár körül fekvő román községek lakosaival való folyamatos küzdelem ejtett kétségbe afelől, hogy itt valaha boldog otthont alapíthatnak. Többen csalódhattak a környék gazdasági lehetőségeiben, a telepítés körülményeiben, és ezért vehettek vándorbotot.
A telepesek egy részének elvándorlását az említett okokon kívül az a körülmény is okozhatta, hogy a kincstári birtokot előbb a francia származású Rohan herceg, majd tőle néhány év múlva gróf Vojkffy Ferenc vette meg, akik a kincstárral kötött szerződést nem újították meg, a végváriak mindazon előnyöktől elestek, melyeket a szerződés biztosított nekik. Az uradalom azután a Sina család birtokába került. Báró Sina György a régi szerződést s benne a lakosoknak biztosított kiváltságokat megújította.
Ludovico Nagy szerint 1828-ban Végváron 238 házban 1242 lakos élt, ebből 1186 református, 56 pedig római katolikus. Fényes Elek szerint 1839-ben1478, 1851-ben pedig 1834 református, 22 római katolikus, 30 evangélikus, 31 zsidó és 12 görögkeleti vallású lakosa volt a falunak. A népesség gyors gyarapodásával párhuzamosan folyt a birtokaprózódás és a társadalmi polarizálódás is. Az 1839-es 136 egész jobbágytelek 1847-ig 82-re apadt, ugyanakkor 101 féltelkes, 17 negyedtelkes gazda és 77 zsellér élt a faluban. Határa 8701 hold 540 négyszögöl, melyből szántó 4000 hold 1420 négyszögöl, rét 1261 hold 360 négyszögöl, legelő 582 hold, szolgalom föld 164 hold 800 négyszögöl, erdő 1000 hold, irtás alá való cserjés 819 hold 1550 négyszögöl, belső telkek 324 hold 1340 négyszögöl, három malomkert, 12 hold temető, 4 hold kutaknál, marhalegelő 78 hold 1320 négyszögöl, ország s más utak 419 hold, hasznavehetetlen 34 hold 150 négyszögöl. Úrbériség 4971 hold. Majorság: szántó 635 hold, legelő 112, cserjés legelő 250, kivágások 124 hold, kaszáló 180 hold, erdő 1000 hold, irtani való cserjés 569 hold 1550 négyszögöl. A föld sűrű agyag, mely a vizet nehezen szívja be, s ezért kevés a víz. Búzát, zabot és kukoricát terem.
A 19. század folyamán állandó mozgásban volt Végvár lakossága: az elköltözöttek helyére jött az utánpótlás az Alföld egész területéről, néha távolabbról is. Új települések kapcsolódtak be a lakosság felfrissítésébe: Szabadszállás, Mezőgyán, Fehérgyarmat, Cegléd, Kiskunhalas, Izsák, Magyarcérna, Újfehértó, Sárszentmiklós, Tiszafüred, Dunaföldvár.
A túlnépesedett községből az 1880-as években több család visszatelepült a Tolna megyei Pilisre, Decsre, Őcsénybe. A visszatelepülésre így emlékezett egyik Korsós leszármazott: „A XIX-ik század végén lett Rittbergből Végvár. Az ünnepélyes közgyűlésen ott szavazott a pilisi Korsós Ádám is, akit csak Fehérbajszos Korsósnak híttak. Helyénvaló nevet választottak: ez a község csakugyan »végvára« volt a szökött jobbágyoknak, a vízi életre unt sárközieknek, a Tisza meg a Körösök táján tengődő s végre földhöz jutott zsölléreknek. A sárközi »gyarmatosok« itt sajátították el a rendszeres földmívelés tudományát. Ám ez időben megindult visszaszivárgásuk az anyaközségbe. Híre járt a vízi világ szűntének, az immár kiszélesedett határ haza várta gyermekeit. Eddig is tartották a kapcsolatot Pilissel, akár ma Végvárral. Most azonban küldöttség ment haza szertenézni, és azonnal birtokba vették az ősi jusson dukáló földet. Pedig jól éltek Végváron, Kurdiné édesapjának földjei mellett lóval »húzott« olajütőmalma is volt. Forrásom ismét buzog:
– Midőn visszatértek, bátyám rögtön egybekelt egy pilisi özvegyasszonnyal, mivel maga is özvegyi sorban élt. A kutyánkat is magával vitte. Mikor otthagyták egy időre Pilist, és Végvárra jöttek az egész családért, a kutyát nem hozták magukkal. Az meg kijárt a földekre, ahol gazdái dolgoztak, kereste őket, és rítt. Bizony, rítt a kutya.
A hazatérőkre nehéz idők következtek. A tizenkilencedik század utolsó évtizedében esős esztendők jártak, a határ laposabb részei megteltek talajvízzel. Tócsa és tócsa mindenfelé, néhol csak lóval bírtak átgázolni rajtuk. A határ felosztása terén pedig a közösségi elv a legnagyobb széttagoltsággal elegyedett:
– Legalább tíz helyen feküdtek a földjeink. Művelés szerint osztották föl a határt, így kenderes földre, kolompéros földre. Ezeken kapta ki-ki a magáét.
Volt ebben okosság is, aszerint történt az általános elosztás, hogy minek a termelésére alkalmas a föld. Ám ilyen mérvű széttagoltság rengeteg időt, erőt tékozolt. Azután a század végén itt is elpusztította a filoxéra a szőlőket, az új század elején friss telepítés történt tömérdek költséggel. Benyomult a falusi életbe a pénzgazdálkodás, a bankkölcsön, a kezesség, a váltó. Egy nagyralátó, gőgös rokon rávette Korsóst, hogy kezeskedjék érte. A rokon fölvette a pénzt, a fia elverte, s akkor derült ki, hogy már utolsó kvadrátjukat is megterhelték. A Korsós család meg fizethetett, és elszegényedett.” A 20. század fordulóján sokan települtek ki Végvárról az akkor létesített Bodófalva, Szapáryfalva, Sztancsófalva bánsági községekbe, sőt az erdélyi Nagysármásra is. Lakosainak száma 1910-ig mégis 2884 főre duzzadt.
A rokonsági kapcsolatok továbbélése
Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés Romániának ítélte egész Erdélyt, továbbá a Tiszántúl keleti szegélyét és a Bánát keleti felét. A román fennhatóság alatt a színmagyar település lakossága sok megpróbáltatást állt ki. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án Észak-Erdélyt és a Székelyföldet 43 104 négyzetkilométer területtel, 2,4 millió lakossal (köztük egymillió románnal, míg Dél-Erdélyben négyszázezer magyar maradt) visszaadta Magyarországnak. Végvár lakossága is román fennhatóság alatt maradt. A második világháború alatt azonban olyannyira nehézzé vált a magyar lakosság helyzete, hogy sokan – elsősorban a katonaköteles fiatalemberek – átszöktek a magyar határon. Ez viszonylag könnyen ment, hiszen Végvár közelében húzódott a hármas (magyar–román–szerb) határ.
1941. június 1-jén sorozták a 20-asokat, 10-én pedig a 21-eseket. De akkor már nagyban pengett a háború. Visszakerült Magyarországhoz Erdély. De a mi részünk nem!
Akkor már a 19-beli születésűek szöktek át Magyarországra. Füleken voltak táborban, ott őrizték őket. Írták haza: ezt a papírt kérik, azt a papírt kérik. Amikor ezt megtudtam, mentem a paphoz, a községházára, összeszedtem a magaméit. „Minek kell ez, Imre?” kérdezték, de tudták. Magyar emberek voltak. „Nem akarok oláh katona lenni!”
Édesanyám megtalálta a kabátom zsebében az iratokat. Sírt. „Itt akarsz hagyni bennünket?!” Megfogadtam, hogy nem megyek el, ha az oláhok szíjat hasítanak a hátamból, akkor se.
Minden nap vártam a behívót. (Akkor Temesváron dolgoztam egy kovácsmesternél, aki a háború után átkerült ide, Bátaszékre és megkeresett Pilisen.)
Lakott az utcánkban egy lány, aki szintén Temesváron dolgozott. (Sokan bejártak Végvárról Temesvárra már akkor is.) Megbeszéltük, hogy ez a D. Kovács Rozi értesíteni fog.
Éppen kint vasaltam az utcán a temetkezési vállalat kocsiját, meg a lovait patkoltam.
Jön Rozi:
„Tiszta a ruhád.” (Ez volt a jelszó.)
Megyek a mesterhez:
„Mester úr! Ide a pénzt! Tiszta a ruhám.”
Nem értette, miről beszélek.
„Menjen haza és hozza!”
„Menni kell Romániából! Megjött a behívó!”
„Jól van, segéd úr.”
Azonnal vonatra ültem és mentem haza.
Bujdosó meg észrevett. Valahogy megneszelte. Járt a nyakamra délelőtt, délután. Végül eljött velem.
Édesanyám összecsomagolta a motyómat: „Menjél, fiam!”
„Megígértem, hogy nem megyek” mondtam, de akkor már ő küldött.
Az egyik végvári embernek volt két jó futó lova, meg könnyű kis kocsija. Apám beszélt vele.
A helybeli malom tulajdonosának, Juhász Ferencnek tanyája volt a határ mellett. Oda kellett eljutnunk. A kocsis este befogott. Rongyot tekert a stédlire (no, ez is német szó!), hogy ne kattogjon. „Csak addig bírja, amíg kiérünk a faluból!”
A temető felé mentünk, Sipetnek. A községeket elkerültük. Másnap délutánra odaértünk a tanyára. Mit ad Isten? (A mester úr, akinél annak idején inas voltam, összedolgozott egy bognárral. Neki is volt inasa. Egyszer megpofozta, mire az inas /Jancsi volt a neve/ otthagyta. Ő volt ott a tanyán!)
A kocsis megetette a lovakat és visszament Végvárra.
Ez a Jancsi akkor azt mondja:
„Én nem megyek veletek, de megmutatom, merre kell menni.” A nap már ereszkedett lefelé szépen, pirosan. „Ha átmentek három kis árkon, már Jugóban vagytok!”
Átmentünk mi négyen is! Jó meleg idő volt. Egy helyen leültünk a levágott csalamádéba. Kezdtem elaludni. „Gyere! Gyere!” mondja egyszer Bujdosó. Nem mentünk 15 métert, találtunk egy követ. A Karcsinak jó fókuszzseblámpája volt. Rávilágított. Nézzük a követ: R van rajta. Nézzük meg a másik oldalát is! Abban a pillanatban durr! durr! Lőttek, de nem miránk, odébb valahol. Ott is ilyen dezertőrök lehettek, mint mi. Ha tovább várunk, a járőr biztosan elkap bennünket.
Mentünk tovább. Egyszer azt mondja a Karcsi: „Állj meg!” Megálltunk. Két alak jött szembe. Nézzük… nézzük… lefekszünk, úgy nézzük… mit ad Isten: két napraforgószár mozgott, azokat láttuk embereknek.
Végül találtunk egy szállást. Három kopó kutya jól körbejárt bennünket. Nálunk meg semmi ütleg! Fordulunk a tanya mögé, hallgatózunk a kis ablaknál.
„Nehogy beengedj valakit!” halljuk egy nő hangját.
„Magyarul beszélnek!” mondja erre egy férfi.
Beengedtek bennünket. Ott ringott a kisbaba a bölcsőben.
„Mondja meg, hol vagyunk!” kértük a férfit.
„A senki földjén.”
Mondtuk, hogy Romániából jövünk.
„Honnan?”
„Végvárról.”
Hihetetlen, hogy az ember hol és hogyan akad rá valakire! Azt mondja ez az ember: „Én is végvári vagyok.” (A szülei költöztek Végvárra. Kétszer átszökött Szerbiába, erre az oláhok bedutyizták.)
Utána bejött velünk Kanakra a felesége (beszélt szerbül, mi meg: kuss!), hogy megmutassa, melyik vonat megy Debeljacára. Magyarul Torontálvásárhely. (Abból a Pataki családból, amelyikből a nagyapám származott, egy férfi, Pataki Mátyás odanősült még Nagymagyarország ideje alatt.)
Debeljacán megyünk az utcán. Vasárnap volt aznap, úgy emlékszek, mintha tegnap történt volna. Valamilyen ünnepet tartottak. Mit ad Isten: találkozunk egy Bocskai-sapkás gyerekkel. Kérdem tőle: „Hogy hívnak?” „Pataki Józsefnek.” Hát annak a nagybácsinak, Pataki Mátyásnak az unokája volt!
Ennek a Mátyás bátyámnak a sógora, egy nyugalmazott csendőr tiszthelyettes, Szegeden lakott. Doszlop Sándornak hívták. Mátyás bátyám öregebbik fia szépen áthozott bennünket Szegedre. Doszlop Sándor elismert bennünket retyerutyájának. Magyaráztuk neki, hova akarunk menni. „Gyerekek! Nem lehet ám csak úgy utazgatni. Jelentkezni kell.”
Másnap elmentünk jelentkezni. A börtönnél volt a rendőrkapitányság, vagy mi. Azon nyomban becsuktak bennünket a Csillagba! Rácsos kapu, rácsos ablak… el voltunk savanyodva. Voltak ám ott nagyszakállúak is! Nem volt, aki feleljen értük.
Kérdezgettük:
„Te mióta vagy benn?”
„15 hónapja.”
„Hát te?” „
„Tíz hónapja.”
„Négy hónapja.”
Sanyi bácsi másnap jött értünk és kihozott bennünket. Kaptunk ingyenjegyet föl Csepelre. 1941. november 28-án mint szakmunkás mentem dolgozni. Elszöktem egyszer a munkahelyről. Elmentem a préskovács osztályra. Láttam a füstös embereket, érdeklődtem tőlük, ők meg útbaigazítottak. Mentem a művezetőhöz. Elmondtam, ki vagyok, hogy kerültem oda és hogy szeretnék a szakmámban dolgozni
„Fiam, itt nincs lópatkolás!”
„Nem baj, de vassal kell dolgozni itt is!”
Hat hónap alatt hőfokellenőrnek képeztek ki. Tudni kellett, ez és ez az anyag milyen, mi a kovácsolási hőfoka… nagyon jó helyem volt. Volt a préskovács osztálynak egy kisebb szerszámkészítő részlege, Bujdosó Karcsi oda került.
Egyszer mondja a bácsikám:
„Imre! Ha lemegy vidékre – Csepelen ez volt a szó –, kérdezze meg, kell-e nekik lúgkő.”
Decsen megkérdeztem az ángyikámtól.
„Hú! Dehogynem!”
„De elég drága. Azt mondták: 1 kiló lúgkő 1 kiló zsír.”
„Ha 1 kiló lúgkövet hozol, 2 kiló zsírt kapsz!”
Megindult a bolt. Ha nem jelentkeztem volna önkéntesnek… annyi pénzem volt! Olyan ruhákat csináltattam magamnak! Jegyre cipőt?!
Negyvenhárom tavaszán Laci bátyám elvitt Pataki Károlyhoz, egy vezérkari huszárőrnagyhoz. (Ekkora a Pataki család!)
Azt mondja ez a Károly bátyám: „Gyerek! Az olaszok kiestek a frontvonalból. A románok se jól viselkednek. Magyarország nemcsak Erdélyt, hanem a Bánátot is elfoglalja.”
Ekkora lettem!
Megírtam a kérvényt. Három sor volt az egész. Fogtam magam, bevittem a Verpeléti út 3-ba. Önként jelentkeztem harctéri szolgálatra. Három nap múlva a kezemben volt a behívó. Gyorsan megvolt a kiképzés is. Sajnos, Bánát helyett bánatba kerültem. Fehéroroszország, Pinszki-mocsarak, Rokitno… Két évig voltam frontszolgálaton. A Hunyadi hadosztálynak már csak egy zászlóalja maradt. Kétszeres vitézséget kaptam volna, ha mi nyerünk.
Németországban estem fogságba, 3 nappal a háború vége után.
Egy út vágta ketté a tábort. Egyik felén a németek, a másik felén mi. Harmincötezer magyar foglyot számoltak meg és nyolcezer németet Graz mellett.
Egyszer csak átkísértek bennünket Jánosházára. Jánosházától Foksányig 23 napig tartott az út. Nyolcvan ember a kisvagonban, százhúsz a nagyban. Olyan szorosan ültünk, hogy összepiszkoltuk egymást. Naponta egyszer kaptunk egy vödör moslékot. Jánosházán 1 kulacs víz, Budafokon a Dunából 1 kulacs víz, Békéscsabán 1 kulacs és meg kettő a Marosból, nem tudom hol. A vérhas elvitte a nép nagy részét. Az ezerhatszázból kétszázhetvennyolcan maradtunk. Öt embernek szétverték a fejét, már Romániában, mert a többiek megszöktek.
Foksányban szőrtelenítés. Csak a bajusz meg a szemöldök maradhatott meg. Itt kaptuk a parancsot: a Vöröskereszt vagy valamelyik világszervezet elrendelte, hogy a foglyokat szabadon kell bocsátani.
Kértem magam Végvárra, de nem engedtek. „Magyar katona, Szegedről menjen haza, ha tud!”
Hat napig utaztunk Szegedre. Ott fél nap alatt elintézték a papírokat. Onnan irány Decs!
Amikor megérkeztem, Gyuri bátyámnak a lánya kint ült a küszöbön. Jól megnézett, aztán beszaladt és bezárta a kaput. 39 kiló voltam. Az ángyikám jóvoltából aztán följavultam.
Ott Decsen elmentem dolgozni egy kovácshoz, úgy karácsonyig. Akkor elmentem egy másikhoz.
Közben Bujdosó Pali bátyám agitált: Menjünk haza, mert amnesztia van Romániában. A szökötteket nem büntetik meg.
’46 február lehetett. Átmentünk. Otthon megint kovácsműhelyben dogoztam, közben gyűrűs menyasszonyom lett. Úgy volt később, hogy átjön ő is Magyarországra. Háromszor próbálkozott, egyszer sem sikerült neki. (Nekem 15 tiltott határátlépésem van, de csak kétszer kaptak el!)
Pataki Laci bátyám eljött Pilisre meg Decsre rokonlátogatóba. Anyám nekem is sokat mesélt Pilisről. Valamikor ott laktak a szüleivel, amikor még kislány volt. Egyre mondta, hogy jöjjek ide a rokonokhoz. Nagyanyámék tízen voltak testvérek. Öt fiú, öt lány. A tízből nyolcan Pilisen laktak. Először nem akartam. Meg másodszor se.
Közben megjött Laci bátyám felesége meg lánya, Zsuzsa és a fia, Laci is. A Bán Korsósék házukba mentek lakni. Ott laktak a háború végéig. Akkor visszamentek Végvárra. (Hencz Imre 1921. Végvár)
Akik átszöktek: (a magyar férfiakat mind vitték a frontra) Pataki Berti bátyám, Kótai Jóska, K. Tóth Zsiga bátyám… Laci bátyám már ott volt, Vilma ángyom a két gyerekkel: Zsuzsikával meg Lacikával szökve mentek által, Szerbián keresztül. Titelnél vitték át őket a Tiszán, csónakon.
Az én nővérem, Pataki Ilona is ment a vőlegénye, Haág Mihály után, aki már szintén odaát volt.
Akkor a két férfi: Laci bátyám (Vilma férje) és Mihály mentek értük és a titeli gyűjtőtáborból kikérték őket. Vállalták a felelősséget, a jövendőbeli férje a testvéremnek aláírta, hogy igenis feleségül veszi. Akkor kiadták.
Négy évig ott laktak ők is Magyarországon.
Nem mind Pilis meg Öcsény környékén voltak letelepedve, de a lakodalomra összegyűltek a végváriak. Például Pataki Mihály Csányon (Heves megye) volt szegődve egy dinnyetermesztőhöz.
Amikor vége lett a háborúnak, kocsira pakoltak és hazajöttek.
Amikor elkezdtek azok is hazajönni – ez még a ’40-es években történt – akik addig Pilisen meg a környéken tartózkodtak, Erzsi néni (Tavali Kovácsné) – annak a vőlegénynek a nagymamája, akinek a lakodalmán ott voltunk a férjemmel, Lajossal és a kislányommal, Rozikával – azt mondta nekik: „Gyertek vissza családostul!” (Várdombon nagyon sok üres ház maradt a svábok után.)
Hazajöttek, a családot megtalálták. Egy se ment vissza! Az a ragadós végvári föld itt fogta őket.
Tormába esett féreg a végvári ember. Másutt nem szeret. A tormába esett férget áttehetik édes gyümölcsbe, de az visszamászik a tormába. Nehéz művelésű a végvári föld, de mégis ragaszkodnak hozzá. Ezt a mi korosztályunkra értem. (Korsós Lajosné Pataki Rozália 1927. Végvár)
Végváron születtem 1932. június 10-én. Ott végeztem a három osztályt, utána 1942-ben elkerültünk Magyarországra. Háború volt. Apámat elvitték katonának és ő átszökött. Mi pedig jöttünk utána. Édesapámat Pataki Lászlónak hívták, édesanyámat Tóth Vilmának, aki akkor már tüdőbeteg volt.
Pilisen végeztem négy osztályt, ott konfirmáltam. Bogár tanító tanított, a lelkész pedig Simon István volt. Miklós Éva volt a legkedvesebb barátnőm. Meg Kozma Bözsi, Mózes Bözsi… Gutai Pistát is ismertem… Kati Jancsit, Ács Jánost.
Amikor apukám átjött, először nem Pilisre ment vagy Decsre. Pesten, a Hunnia filmgyárban dolgozott. Pataki Károly bácsi vette a szárnyai alá. Nem volt ott sokáig, nem szeretett élni a nagyvárosban. Akkor ott már bevezették a jegyrendszert. Hiába, háború volt. Amikor édesapám először eljött a Sárközbe, Korsós Pálhoz ment Decsre. Ő mondta neki: „Öcsém, van Pilisen egy üres ház, én megveszem neked az asztalos szerszámokat és majd ott dolgozol.”
Korsós Istók bátyáméknál laktunk, ők fogadtak be bennünket. Majd (miután lebontották a házat) elkerültünk egy másik épületbe. Azután nagyon sokan kerültek Végvárról Pilisre. Édesapám volt igencsak az első. Utána jött Bujdosó Pali, Pataki Albert (ő édesapám testvére volt), Hencz Imre, Viszáki Tóth, K. Tóth Zsiga, K. Tóth Sándor, Pataki Péter, Szarvas József… ők, amikor bejöttek az oroszok, hazamentek. Pilisen csak Bujdosó Károly és Hencz Imre maradt. Apám is elment Végvárra, hogy szétnézzen: hogyan tudnánk hazamenni. Anyám akkor már a végét járta. Nem akart idegenben meghalni.
Apámat Temesváron elfogták, bevágták a fogolymenetbe. Foksányból került elő pár hónap múlva, csont és bőr volt.
Negyvenhatban (úgy augusztus táján) összeszedte a családot. Először velem és a kishúgommal, Lidikével (akit anyám már betegen szült) indult haza. Anyám és az öcsém Pilisen maradtak. Miután apám hazavitt bennünket, visszafordult és elvitte őket is. Anyám a következő évben, negyvenhétben meghalt. (Oláh Bálintné Pataki Zsuzsanna 1932. Végvár)
Szentyai Györgyné Bujdosó Mária visszaemlékező szavaiból Végvár és Sárköz másfajta kapcsolata is kirajzolódik.
Édesapám kint volt négy évig Sárpilisen meg Őcsényben. 1942. pünkösd szombatján ment el itthonról. Átúszta éjjel a vizet. Tizenvalahányan mentek: K. Tóth Zsiga, K. Tóth Sándor bácsi, Szarvas Józsi bácsi, Viszáki Tóth Miska bátyám, Pataki Laci… meg a Rebi néni férje, Tóth András. Ő aztán orosz fogságba esett. Úgy tudjuk, tüdőgyulladásban halt meg. Rebi volt egypárszor itthon, meglátogatta az anyósát. Gondolom, már ő is meghalt. Károly bátyám is átment. Édesapám 1946. január 28-án jött haza, szintén szökve. Tavasszal visszaszökött, elhozta azokat, akik még ott maradtak. (Szentyai Györgyné Bujdosó Mária 1937. Végvár)
1945. február 24-én Sárpilisen összeírták az új demokratikus hadseregbe a katonaköteles férfiakat, még mindig hét végvári származású fiatalembert találtak itt az idefutott 15 főből. Természetesen elsősorban a sárközi rokonoknál leltek menedékre, akinek nem volt itt rokona, azokat is befogadták, működött a végvári szolidaritás. A határon át Magyarországra menekült végvári férfiak (Hencz Imre, Bujdosó Károly, Bujdosó Pál, Pataki László, Pataki Albert, Pataki Péter, K. Tóth Zsiga, Kótai József, K. Tóth Sándor, Viszáki Tóth Mihály, Szarvas József, Tóth András, Pataki József, Pataki Mátyás, Bujdosó Zsigmond) közül mindössze kettő házasodott meg itt és maradt meg a sárköziek között: Bujdosó Károly és Hencz Imre.