NAPÚT 2007/4., 53–60. oldal
Tartalom
Vincze Ferenc
Ady hű titoknoka
Balázs Kovács Sándor–Gutai István
Bánátból bánatba…
* Részletek Vincze Géza A Kalota partján című, kéziratban lévő kötetéből, mely a Ráday Levéltárban található a C/102. jelzés alatt.
Vincze Géza
A Kalota partján*
VIII. Az érmindszenti Ady-kúrián
A következő évben, gyönyörű júliusi napon utazunk Erdélybe egy pesti tanártársammal, friss élmények színes ígéretével, vakációzó diákkedvvel.
A nagykárolyi állomáson kocsi fogad. Ady Lőrincné tekintetes asszony küldötte elibénk féderes kocsiját, mert hiszen az út jó hajtással is két-három órát eltart… Végig a határon learatott búzatáblák, messzi vetések hullámzó aranya s haragoszöld dohányültetvények. Az áldott falusi csönd igézete szállja meg lelkünket, ahogy közeledünk Érmindszenthez. Itt-ott a vetések között gólyák szállnak fel. Alkonyodik már, mire Érmindszent közelébe érünk. Olyan a falu, mint egy oázis a nagy tenger közepén. Zöldellő akácfasor vezet be a falu főutcájába, aztán oldalt kanyarodunk s a református templomtól nem messze feltűnik az Ady-kúria.
Virágoskert közepén ősz hajú öregasszony: Ady Endre édesanyja. Feláll a székről s integetve jön felénk. A lakásból most kanyarodik ki botjára támaszkodva Ady Lajos, mellette felesége… A viszontlátás öröme, pompás vacsora, vidám beszélgetések után pihenőre térünk… Nekünk az alsó lakásban rendeznek be szállást, ugyanabban a szobában, ahol Ady Endre született. Gondos kezek vetették a habos párnákat, igazították el a derékaljat, s az úti fáradalom után egykettőre elalszunk.
Barátom még a másik oldalára fordul, amikor engem már felébreszt a reggeli zaj, amit úgy szeretek és megkívánok falun, mint reggeli kávéhoz a friss, foszlós kalácsot. Városi ember el sem tudja képzelni, hogy mit jelent a falusi ébredés, mikor a természet ezer nyelvén mondja el, hogy itt a reggel… Falusi gazdaságról lévén szó, a madarak szerenádjába belevegyül a libák gágogása, állatok bőgése, a pásztor hosszan elhúzó reggeli kürtje…
Kis malacok turkálnak és vakkantanak az ablak alatt. Mikor meglátnak, pillanatra feltartják fejüket, bogárszemükkel megnéznek, aztán elkezdenek futni az ellenkező irányba az istálló felé… Onnan méltóságos léptekkel indul reggeli itatásra a gazdaság egyetlen tehene, a „Rádió”, a nagyasszony most két éve vette pesti rádiószereplése jövedelméből s innen a neve is.
Csak reggel látjuk igazán, hogy körös-körül minden csupa virág. Hogy a falusi hangulat teljes legyen – magunk hordjuk a mosdáshoz a vizet a gémeskútról, s míg kétszer-háromszor fordulunk, csupa virág és fényhullámban fürdünk. A legszebbek a tornácot és az ablakszárnyakat dúsan erdőző piros muskátli-virágok.
Szemügyre vesszük a szobát.
Láttam már, de most, hogy benne is aludtam, tüzetesebb vizsgálat alá vesszük.
Kis földpádimentumos szoba, hófehérre meszelve, felül padlásgerenda, a falon Ady Endre elmosódó képe, jobb sarokban ágy… Itt született 1877. november 22-én a költő. Ragyog minden a gondtól, tisztaságtól. A szobát kis pitvar (hátsó része kamarát rejt) választja el a másik szobától, ami kisebb, szintén takaros, rendes, de már nem az utcára, hanem az udvarra nyíló. Elöl széles tornác. Itt borozgatott egymagában késő estelen a kuruc fejtartású, kevés szavú Ady Lőrinc úr, míg a másik szobában aludni tértek a hancúrozásban kifáradt gyerekek.
Itten 1907-ig laktak, mert akkor felköltöztek a nagyobbik lakásba, mi a telek felső végében épült.
Közbül udvar és kert. Az otthon hangulata száll meg, az áldott magyar otthoné, a falué.
Nagy távolból szűrődik felém:
„Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.
Titkos hálóit értem szőtte…”
(Hazamegyek a falumba)
S ahogy járjuk keresztül-kasul a kertet, megszólal a többi Ady-vers! Mintha egy láthatatlan zenekar szólaltatná meg:
„De hó alatt, falu fölött,
Majdnem tavaszi szelek dúdolnak:
Holnap már derülés jöhet
S nem lesz már ilyen csönd holnap, holnap.”
(Rettegésben a falu)
A fojtott erejű szavak után megbékélés következik…
„… néha reggel késik a fény
S ülök büszkén, dölyfös örömben:
Köd a falun és én érzem jól,
Hogy biztos vagyok e szent ködben.”
Itt, az „Áldott, falusi köd”-ben az édesanya szíve közelében mindig talál – ha csak pillanatokra is – pihenőt a zaklatott életű költő… s új erőt merítve megy vissza a reá váró küzdelmekbe…
De már nincs időnk szemlélődni, mert Kati, a mindenes, az Ady-porta jobbkeze jön követségbe, hogy siessünk fel a filagóriába: a Tekintetes Asszony a reggelivel már vár.
De Uramisten, milyen reggelivel!
Az asztalon tejfölös kávé, falusi abált szalonna és juhsajt… A Tekintetes Asszony maga tálal, tehát mindenből kétszer is kell venni…
Személyéről és életéről annyi zavaros tudósítás látott azokban az időkben napvilágot, hogy a látottak és tapasztaltak alapján már akkor megtettem itt-ott lapokban a helyreigazításokat… Kétségtelenül nehéz, szűkös viszonyok között élt a fehér hajú matróna s Ady Endre édesanyja különb életet érdemelt volna…, de nyomorról szó sem volt…, ahogy egyes lapok megemlékeztek… A régi nagyasszonyok szívósságával és ügyességével alkalmazkodik a megváltozott viszonyokhoz, s szűkösebb keretek között is megkeresi a mindennapi élelemre valót…
Frissen, elevenen peregnek ajkáról a szavak, csak ősz hajának fehér selyemfénye s évről évre kisebbedő alakja beszél a gyorsan múló időről. Régi szépségének nyomai ma is feltalálhatók arcán, bár az idő és szenvedés mély barázdákat vágott rajta. Végtelen bánatos nézése van a szemének – ezek a szemek Bandi fiáé – s valami megnevezhetetlen báj van a hanghordozásában és magatartásában, ahogy közelebb hajolva bizalmasan, komolyan beszél. Tekintetét nem veszi le rólunk s nem is marad el tőlünk ez a tekintet sohasem, beszédes bánatával fogva tart a sírig, mint egy feledhetetlen Ady-strófa. A hangja lágy… néha azonban éles és pattogó, mint ahogy történetei is hamar fordulnak szomorúból vígba. Szeret beszélni, aki társaságában van, sohasem unatkozik, hanem felüdül. Kellemesebb és bájosabb öregasszonyt sohasem láttam, de a legelragadóbb talán akkor, mikor vacsora után megiszik egy fél pohár maga töltötte bort s utána rágyújt a napi egyetlen cigarettájára. Elnézni is gyönyörűség, milyen kecsesen tartja a cigarettát, milyen komoly rátartisággal füstöl s a kéklő füstbe nézve egy történethez kezd…
A régi világ patinája és az új idők zománca vonja be beszédét s teszi feledhetetlenül vonzóvá és kedvessé alakját, jellegzetessé időtöltéseit és szokásait. Kis gazdaságában minden a régi világ órájára jár… hajnali négy órakor már fent van, pattogó szava végighangzik a kis kúrián – a szobában azonban rádió hangja csendül, s Tasnádról másodnaponkint kapja a friss lapokat, tiszteletből még a pestieket is. El nem mozdítana egy követ a házban, s Pesten sem hagyná el séta közben kis ezüstnyelű botját, ruházatában, szokásaiban hajthatatlanul régimódi, de azért felülne szívesen egy repülőgépre, mint most egy éve Pesten repülőgépet nézve, elmondotta. Ragaszkodik a régi rendhez annyira, hogy nemcsak a bútorokon nem változtat, hanem a régi alkalmazottakat is megtartja, pedig most már nincsen gazdaság… de van magyar becsület, s ő úgy gondolkozik, hogy akik egy életen át őt és az urát szolgálták, azoknak eltartásáról a megváltozott időkben is, úgy, ahogy szerény tehetsége engedi – gondoskodik.
Délután kimegyünk a temetőbe. Lajos botra támaszkodva jött, Annus, a felesége vezette karonfogva. Tízlépésenként megálltunk, s megpihent egy széken.
Este a vacsoránál… ugyanabban a zöld lugasban ültünk, amelyben nyári estéken Ady Endre ült. A nádszék ma is megvan, amelyben olvasgatott. Kettő volt. Egyik a Bandié, a másik a Lajosé. A nap aranya beáramlik a lugas zöld csipkelevelein, megcsillan a poharak peremén… Képzeletben képet váltok. Itt valaha Ady Endre ült, suttogó, mély szava, fuldokló nevetése felhangzott a csillagvirágos ég alatt…
Lefekvés előtt sokáig évődünk az öreg kasznárral. Az istállónál áll, valamit motyog, de csak úgy befelé, önmagának, mint az öregek szokták…
Megszólítjuk fényes jókedvünkben. De olyan talpraesett feleleteket kapunk, hogy hamar elmegy a kedvünk a tréfától.
Nagyon rátartós ember az öreg. Azt mondja, hogy már újságba is kitették, s aztán le is fényképezték.
– Hát aztán tudja, hogy ki volt az az Ady Endre, öreg?…
– Jófajta ember volt az, instállom – feleli kalapját illemtudóan levéve az öreg –, ha leküldött a pincébe borér’, oszt két pengő forintot is adott; ha pedig elküldött a faluba valamiér’ – há’ még adott öt forintot is… Penig az nagy fene pénz volt abba’ a világba…
– Aztán az öreg Tekintetes úr hogy fogadta, ha hazajött?
Elmosolyodott az öreg kasznár. A szája felment a füléig. Olyan fényes lett az arca a holdvilágban, mint a vadalma.
– A Tekintetes úr mindjárt jókedvű lett, ahogy az úrfit meglátta. – Na megjött a nagy borivó! – mondta. Én aztán hordtam fel a bort a pincéből…
– Sokat?
– Ajjaj! Jaj! – vakarta a füle tövét az öreg.
Mikor már ennyi mindent megtudtunk, hagytuk a kérdezősködést másnapra.
De álom nem jött sokáig a szememre.
Folyton a Bandi úrfit láttam magam előtt, amint lebotorkál a pincébe egyedül, mert az öreg már lefeküdt, s neki, az örökké szomjasnak, még mindig kellett a bor…
Pedig nem is a bort szerette benne, hanem a mákonyt, a hűs feledést szerette benne, amit hajszolt életében a bor adott neki. Nem is tudta megkülönböztetni a bor ízét. Egyszer Csucsán a legrosszabb vinkót ittuk, s olyan élvezettel szürcsölte, mint a legnemesebb nedűt…
XIII. Az „Édes” halála
Oh, alig láttam olyan kék égboltot, mint akkor.
Mintha nem is november, hanem tavasz volna. A fák ágain villódzó fények, a levegőben madárcsipogás, lelkemben Ady-dal édes muzsikája:
„Víg a sírdomb, tarkák a völgyek,
Ihaj, be sok a tréfa-szó,
Tájék, kötődés, nóta, nő:
Meg nem állom, hogy ne fütyüljek.”
Kilenc óra múlt pár perccel, mikor megérkezünk a Szent János téri lakásra. Friss légáram a szobákban, a leány most teszi be a Tabánra nyíló szárnyas ajtót… A család tagjai házi dolgokkal vannak elfoglalva. Ady Lajos neszelődik a másik szobában.
Az „Édes” – Ady Endre édesanyja – frissen, nevetve jő elő.
– Készen vagyok, lelkeim, csak még ezt kapcsolom be…
Kezében vékony aranylánc, rajta kis medaillon, Bandi fia fényképével. Mindig nyakán hordja, csak éjszakára teszi le. Siet. Izgatottságában – kis kezével nem is tudja bekapcsolni… Feleségem segít. Miután teljesen készen áll az indulásra, megnyugtatom.
– Mari néni, van még egy negyedóránk!
Reánézek az órára: negyed tíz.
Megkérdezzük, jól érzi-e magát?
– Lelkeim, tegnap moziban is voltam.
Elkomorul.
– Jaj, de megbántam! Nem volt jó. Nem szerettem.
Leülünk.
Mari néni magas támlájú karosszékben ül, nem dől hátra, egyenesen ülve figyel.
– Reméljük, most már itt marad, Mari néni – szól a feleségem. – Legalább karácsonyig…
Titokzatosan mosolyog, nem tudjuk, mit nevet.
– Nekem otthon kell lennem jövő csütörtökre…
Másodszori unszoló kérésünkre, hogy miért kell elmennie, vallja csak be:
– Egy és fél disznóm van odahaza. – Kezével nevetve mutatja a nagyságot. – Egy nagy és egy kicsi.
Kacagunk.
– Abból ti is részesültök ám!
– Óh, drága Mari néni! – szabadkozik a feleségem. – Ne fáradjon még velünk is, most is bánt, hogy cipelte részünkre a szép jércét, habár ennél finomabbat sohasem ettünk. Ittunk is az egészségére.
– Jól tettétek, lelkeim! – mondja szaporán. – Az orvos megtiltotta, de – hamiskásan mosolyog – én is megiszom, ha lehet… egy kortyocskát… – teszi hozzá megbocsátást váró szempillantással.
Komolyabb témára kerül a szó.
Meghalkítja szavát:
– Kis pénzem lesz a jövő héten… Kocsit fogadok. Elmegyünk a múzeumba… Letesszük a gyűrűket, azután megnézzük Bandikám emléktábláját.
Sugárzik arca az örömtől.
– Szép gondolat, drága Mari néni, – lelkesedem. – Ady Endre édesanyja még életében megveti egy Ady-múzeum alapját. Ez lesz a mag. Aztán jönnek hozzá a többiek, adnak Lajosék is, mások is.
Édesen, fejét kissé félreejtve, figyel… Arca közepén ég a fekete szempár.
– A város megérdemli – folytatom. – Ott a Baross utcában a Wenckheim palota. Letétbe helyezzük, amíg megalakul az Ady-múzeum. Akkor aztán a főváros átadja. Írást is veszünk róla. Ha a főváros alakítja meg, annál jobb… Nála marad. Szimbólum lesz ez az adományozás. A város mindig jó volt Bandihoz. Emlékezzék, Édes!… Bandinak küzdelmes, kezdő éveiben 2000 koronás jutalomdíjat is adott. Meg aztán a főváros, az ország… Itt mindig voltak hívei…
Feleségem közbeszól:
– Utcát is neveztek el róla!…
Gyémántkönnyek hullanak a két fekete szemből… Ezüstfejét lehajtja:
– Az emberek jók. Ki gondolta volna?… A tegnapi jótevőkre gondolok…
Az órára néztem. Fél tíz múlt pár perccel.
– Induljunk!
Öltözködünk. Kétszer is rászólunk:
– Vegye fel a hócipőjét, „Édes”, mert megfázik!
Szabadkozik. Szaporán száll a szava.
– Nem fázok én meg, lelkeim!…
– Meg aztán – teszi hozzá lágyan… – könnyebbek is így a lépteim…
Kis imakönyvét veszi a kezébe. Régi selyemszalag látszik ki belőle, kézzel festett virágokkal.
Zsoltáros hangulat a levegőben. Advent…
Kezében van a kis ezüstbot is…
Indulunk. Ady Lajos felesége utánunk szól:
– Imádkozzatok Lajosért is!… Ma nagyon lehangoltan ébredt!… Azt mondta: „Vajon mit hoz a mai nap!?…”
A lépcsőn lehaladva, a gyengécske Lajosról beszélgetünk…
– Jobban van Lajos! – biztatom. – Csak persze nem az egészséges emberrel, hanem a beteggel kell összehasonlítani, aki a szanatóriumban volt… Napról napra javul…
– Drága jó Lajoskám! – mormolja maga elé…
Kiérünk az utcára. Elöl a feleségem, Ady Lajosné húgával. Hátrább én, karonfogva Mari nénivel…
Hirtelen kérdem:
– Nem jön-e fel Nagy Sándor mostanában? Rég nem láttam…
– Tegnap nálunk ebédelt a felesége – szól, nagy szemét rám vetve –, decemberben feljön…
Megáll. Féloldalt, kissé szembefordulva…
– Eljössz-e hát a jövő héten?… Megnézzük Bandikám emléktábláját.
– Lelkem!… hogyne mennék el! A múzeumba is… Az emléktáblához is…
– Jó lesz!… – Melegség fut át az arcán… Szeme könnyben. Utolsó gondolata is a két gyermek: Lajoskám… Bandikám…
Szorosan karolom a karját. Áttérünk az utca túlsó oldalára. Lassan megyünk.
Arcán derű. Szólni akar. Kétszer is visszatartom.
– Drága Mari néni! Ne haragudjon… Úgy beszélek, mint az anyámmal… Ne beszéljen… Kímélni akarom!
Kis szél fújdogál az utcán. Pár lépésre a Krisztina téri megálló. Elöl az asszonyok. Hátul én, Mari nénivel. Villamos közeledik hátunk megett.
– 44-es, nekünk nem jó! 75-ös kell – nyugtatom… – Pár perc még, és a Nagyenyed utcában vagyunk!… Milyen jó lesz!…
– Jó! Jó lesz!…
Pár lépésre Ady Lajos sógornője és feleségem beszélget dr. Muzsnai László református lelkésszel.
– Né, itt van Laci! – kiáltok fel örömmel.
Még látom, hogy Mari néni Laci keze felé nyúl.
Aztán egyetlen jajszó nélkül megtántorodik, keze kisiklik karomból, s mintha láthatatlan erőnek engedelmeskedne, egy-két lépést tesz még…
Úgy tűnik fel, mintha emelkednék…
Odaugrunk. Ketten is elkapjuk – Ady Lajosné húga és én –, de már érezzük, hogy a kezeink között rogy össze.
Muzsnai lelkész, feleségem és többek segítségével kocsiba emeljük… Még él… lélegzik, utolsókat sóhajt…
A rohanó gondolatok sorában felvillan az elhagyott, kis kúria… Kati a kertajtóban áll… köténye sarka a szemén. …Öntudatom világosodik… Meghal…
– Lajos!… – döbben a szívembe. – Nem is sejti…
Kint a kocsi előtt Muzsnai László búcsúzkodik. Ady Lajosné húga és feleségem az utolsó igazítást teszik a szegény „Édes”-en… Kalapját helyezik vissza fejére, ruháját egyengetik, kabátjával takarják be, hogy ne fázzon… Látják, mi történik, de a valóságot tagadó lelkük életet mímelő gyöngédségekbe menekül…
… A vég pedig itt van… talán be is következett… Ajka nem mozdul, szeme lecsukódik, keze elhidegül kezembe… A megérkező mentőorvos már csak a beállott halált konstatálja, ami pár perccel előbb következhetett be…
A tömeg egyre nő. Részvevő, sajnálkozó szavak hallatszanak. Megilletődött csendben veszik körül a kocsit, melyben a legtragikusabb életű költő édesanyja kiszenvedett…
S abban a pillanatban – jól emlékszem – megszólalnak a krisztinavárosi templom harangjai… Azé, amelyben egykor Széchenyi István esküdött Seilern Crescentiával…
A halál lovai megérkeztek…
„S aki előtt megállanak,
Elsáppad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.”
…Minden lehető helyre telefonálok. Ismerősöknek, barátoknak.
…Ady Lajosné jön… Kisírt az arca. Mellette Földessy Gyula, az Ady család egyik leghívebb barátja. Komoly, tudós arcán megilletődés. Rendőrautó érkezik. Orvos, rendőrtisztek szállnak ki.
Gyöngéden leemelik az „Édes”-t. A kapualjnál ideiglenes koporsóba fektetik.
Levett kalappal némán állunk… Feleségem lehajol s állát fehér zsebkendővel felköti. A koporsófedelet reáeresztik… s megindul sebes vágtában a fekete kocsi…
XIX. Ady hű famulusa
„Utolsó lélegzetemig
meghatottan és áldva köszönök
életnek, sorsnak, véletlennek,
hogy a szívedbe befogadtál.”
A nagyváradi Holnaposok közül talán senki sem állott olyan közel Adyhoz, mint a Holnaposok Benjáminja, Ady hű famulusa – Emőd Tamás. Az a mély sodrú, nagy Élet, mely annyi rajongást és gyűlöletet, hűséget és hűtlenséget látott – mindig maga mellett tudta ezt a nálánál fiatalabb, hű barátját…
A hárshegyi szanatóriumban ismerkedem meg vele, 1936-ban a szélütött Ady Lajos betegágyánál… Olyan elfogódottan, megindultan beszél az „Édes”-sel, mint a költő édesanyjával…
Egy év múlva a Szent János téri Ady-lakásban találkozunk Móricz Zsigmond s többek társaságában. Egy hűségét ércnél maradandóbban őrző költeményét hagyja az Ady-lakásban, melyből a fenti sorokat is citáltuk, „Ady Árnyának” a címe. Ma is bennem zenélnek a sorok:
„Hogy simogatott a szemed,
magához ölelt a karod,
vallattál és vallottál nekem
s aggódó, gyöngéd szeretettel
tanítottál embernek lenni.
…………………………………..
Maradtam hivő, aki hallgat,
hajdani, hü „titoknokod”
…………………………………..”
Ady Endre édesanyja halála után – az „Édes” életében tett kívánságának engedelmeskedve – most húsz esztendeje – meglátogatom lakásán az akkor már nagybeteg költőt.
Beszélgetünk…
– Mondjon valami emlékezeteset Ady Endréről, amit sose feled el!
– Egyszer bambusznyelű pálcát kap valamelyik ismerősétől ajándékba – meséli a költő. – Társas összejövetel után hiába keresi. Nincs sehol! Mintha a föld nyelte volna el…
– Keresd elő, Tamás! – szól reám keserűen.
Keressük is minden elgondolható helyen, de a bot nem kerül elő!
Ady kétségbe van esve. Hogy mi lesz most már ővele!?… Aki adta, lelkére kötötte, hogy vigyázzon reá! Addig lesz jó dolga, míg megvan a bot!…
Annyira hat reá a botügy, hogy otthagyja a társaságot – hazautazik Érmindszentre…
Fél év múlva ír:
– Tamás, mi van a bottal!?
– Sőt – kotorász elő Emőd egy újabb lapot – 1913 tavaszán még mindig a botot sürgeti… – Még egyszer került elő a bot! – sóhajt mélyet Emőd. – Egyszer távirat jön váradi lakásomra. Bandi küldi: „Ma este érkezem.” Aláírás: „Bátyád”. Megértettem! Az volt a megállapodás tudniillik közöttünk, hogyha nem akarja, hogy sokan várják, csak annyi az aláírás: „Bátyád”.
Magánosan, leverten érkezik Ady.
Pár ügyes-bajos dolgot lebonyolítunk – aztán ki ismét az állomásra.
Míg a vonat jön, iddogálunk… De nem sokat az ő mértékéhez…
A második üvegnél tartunk. A vonat jelez! Bandi feláll. Pár lépést tesz előre… Megszédül – s egész hosszában végigvágódik a földön.
Megijedek. Odarohanok. Akkor feltápászkodik…
– Nem a bor! – veti reám ijedt szemét.
– A bot! – tör fel bugyborékoló ajkai közül. – Tamás! Tamás! Látod!?…
Megrendülve állok! Soha még nem történt ilyesmi vele!…
A bot azonban mégiscsak előkerült, aminek dokumentuma az Akadémia levéltár-anyagában Emőd Tamás keze írásával található levél. 1913. szeptember 10-én írja Emőd Érmindszentre:
„Édes Bandikám! Nem tudom – elvonulva a várostól, redakciótól és minden városi embertől (Váradtól félórára, kinn lakom az Olaszi temető alatt) –, hogy értesítettek-e róla, talán már hozzád is juttatták: a megkerült botodat. Károly, a Bonbonniere pincére megtalálta. Azt mondotta, hogy a héten elküldi Mindszentre. Kértük tőle, de ő »személyesen« akarja feladni. Szóval: a bot megvan!
Csókol Emőd Tamásod.”
… Hirtelen feláll:
– Jöjjön csak!
Átmegyünk a másik szobába.
Meglepetve állok meg. A falakon Ady-emlékek, s közöttük mosolyogva, mintha csak a keretből kilépni készülne – az „Édes”, Ady Endre édesanyja.
Levélcsomagból lapot húz elő.
– Nézze csak!…
A háború derekán kelt. Ady invitálja le Csucsára ilyesformán:
– Hallom, Tamás, hogy kabaré-dalokat írsz!?… Gyere, tanulj meg itt igazi verseket írni!…
Hallgatunk sokáig…
– Nézzen ide! – mutat kemény lendülettel a falra…
Gondosan berámázva, a falról reám néz merészen a költő egyik leghíresebb versének („Néhai Vajda János”, megjelent először a Nyugat 1908. október 1. számában: „Egy néhai költő” címen) kézirata!
Mindig izgatott ez a forradalmi, robbanásig telített vers!… Sokáig állok elgondolkozva a szöveg-ráma alatt. Hiszen betéve ismerem, mégis így a költő keze írásával újra és újra átéljük egész élményanyagát.
– Egyetlen volt – dől vissza ágyába a beteg költő –, aki igazi verseket írt akkor Magyarországon… Mi mindnyájan – teszi hozzá szerényen és alázattal – háborús verseket is írtunk! Ő soha!… Nemcsak a magyarság – talán az egész világ élő lelkiismerete volt! Sohasem alkudott meg, mindig az igazat mondta.
Megszorítom a hű tanítvány kezét! Elbúcsúzom.
Sohasem láttam többet!
S mint egykorú lapokból tudom – amint múlt októberben Nagyváradon tett látogatásom alkalmával, a költő egyetlen élő húga, Dr. Popovitsné, Fleischer Anna nekem részletesen elmondotta, bátyja még 1938 augusztusában hazakívánkozott Nagyváradra… S ott is temették el, még az év októberében – fiatal emlékei városában…