NAPÚT 2007/4., 73–80. oldal
Tartalom
Balázs Kovács Sándor–Gutai István
Bánátból bánatba…
Jakobovits Miklós
festményei
Szilágyi Aladár
Térbe kilépő
Ilnicki Beáta
Német telepesfalvak Kárpátalján
Kárpátalja területe bár nem nagy, mégis jelentős szerepet játszik történelmi szempontból. Ezt a tényt többek között az is bizonyítja, hogy az eddig fennálló politikai rendszerek mindegyike megpróbálta a terület magyarságát megtörni betelepítésekkel. Ezek a kolonizációk persze mind különböző célt szolgátak: a 18. század végén és 19. század elején történő német betelepítések gazdasági szempontból voltak fontosak, hogy a Rákóczi-szabadságharc után üresen maradt földeket benépesítsék adófizető jobbágyokkal; a cseh éra idején az 1920–1930-as években létrehozott kolóniák a csehszlovákokhoz való asszimiláció meggyorsítása érdekében történtek; míg a szovjet éra idején a betelepítés az oroszosítás folyamatának volt egyik fontos taktikai lépése.
Az elsőként említett német kolóniák létrehozásnak fő oka a már említett adófizető jobbágyok betelepítése. Számuk csökkenését az okozta, hogy a Rákóczi-szabadságharchoz csatlakozott jobbágyok szabad földművesek lettek családjukkal együtt. Ehhez hozzájárult az a tény, hogy Kárpátalján sok föld vált gazdátlanná, mert a tulajdonosok elestek a harcok folyamán, vagy a megtorlástól tartva elmenekültek.
A szabadságharc leverését követően 1726-ban a munkács-chynadievói valamint a szentmiklósi területet elkobozták II. Rákóczi Ferenctől. A munkácsi részt III. Károly (1711–1740) az osztrák származású Lothar Franz Schoenbornnak (Lothár Ferenc Schoenborn) adományozta, aki Mainz érseke és a Monarchiához hű választófejedelem volt.
Az érsek egy év múlva elhalálozott, így az érsek unokaöccse, Friedrich Karl von Schoenborn (Frigyes Károly von Schoenborn), bambergi római katolikus püspök örökölte és virágoztatta fel a vidéket. Az uralkodó megajándékozta Frigyes Károly püspököt a munkácsi terület többi részével, aki erre a nagy kiterjedésű birtokra német telepeseket hívott a Schoenborn család Frank állambéli birtokairól.
Dr. Nikolaus Kozauer történelemprofesszor és az egykori szófiai telepesek leszármazottja szerint a létrehozott falvak lakosságát Hessen–Darmstadt, Bajorország, az osztrák Alpok, Észak-Csehország és a szlovák és galíciai nyelvszigetekről származó németek alkották. Továbbá leírja, hogy nagyjából 12 telepesfalut hoztak létre a Schoenborn-időszak alatt.
Frigyes Károly von Schoenborn halálát követően a munkácsi birtok 1741-ben Anselm Franz von Schoenborn (Anselm Ferenc Schoenborn) tulajdonát képezte. Őt unokaöccse, Eugen Franz Erwin von Schoenborn (Ferenc Ervin Jenő von Schoenborn) követte, aki később Bereg vármegye zsupánja lett. Az ő 1801-es halálát követően a vagyon a család Schoenborn–Buchheim ágára szállt, akik még erőteljesebb betelepítést folytattak. A birtok Franz Philip Schoenborn (Ferenc Fülöp Schoenborn) grófot illette meg. 1804-ben Ferenc Fülöp még felszólította a német telepeseket egy új falu létrehozására, melyet 1807-ben alapítottak, s felesége, Leyen és Hohengeroldsegh grófnője, Sophie (Zsófia) tiszteletére „Sophiendorf”-nak nevezett el. A falu lakosságát Csehországból áttelepült németek képezték. A falu alapításakor 240 lelket számlált és 48 portája volt.
A Schoenborn gróf és a sophiendorfi telepesek között született szerződés szerint 300 aranyforintot, 18 hektár földet és 6 évi tehermentességet kaptak, amely hitelt 10 éven belül kötelesek voltak visszafizetni. A korabeli magyar törvények továbbá kötelezték őket 10% beszolgáltatására a mindenkori termésből.
Valószínűleg 7 család alapította a ma Szófia néven ismert falut. Az 1828-as földösszeírás során 21 házat regisztráltak, ezek között 5 családnevet találunk: Kozauer, Bekkert, Sinn, Pfeiffer és Seiler. Nikolaus Kozauer emlékiratában ezeket a neveket még 1944-ben is megtalálhatjuk a településen.
Lehoczky leírása alapján megtudjuk, hogy a telepesfalvak egymáshoz nagyon hasonlítottak, mivel mind hazai mintára épült: „a német, vagy mint itt általában nevezik, sváb faluk, már külsőleg is előnyösen kiválnak a többi helységektől. Az utczák rendesek, a házak, melyek többnyire kőből vagy vályogból épitvék és zsindellyel, helyenkint cseréppel is fedvék, szépen fehérre meszelvék. Az utczára nyiló két ablak, valamint az udvar felöliek is, kékre mázolt, vagy tarka virágokkal kifestett fatáblákkal ellátva. A ház közepét a tornácz (pitvar) választja el a lakószobáktól s a kamrától; de a tehetősebb gazda az udvaron külön épit magának tűzbiztos kamrát, mely alatt sokszor pinczeszerü alépitmény is van. Az istálló és a csűr hátul állnak az udvaron, melyeken tul van a gyümölcsös kert. Az utcza szögletein vannak közkutak, hol a marhát is itatják, de az udvarokon külön gémes kút is szolgáltatja a szükséges vizet. Az udvar egyik szögletében áll szép boglyákba rakva a felvágott tüzifakészlet, míg a szekerek, szánok s egyébb gazdasági eszközök a csűr átjáratában elhelyezvék.”
A lakosok önerőből felépítették 1877-re a falu első kőtemplomát (a korabeli helyi szokásoktól eltérően ez kőből, nem pedig fából készült), melynek kegyeleti tárgyait és a Szent Istvánt ábrázoló oltárképet a Schoenborn család Bécsben készíttette, ajándékként a szentelési ünnepségre. A templom nevét az oltárképről kapta, így lett Szent István-templom.
Az új lakosoknak, akik bár föl voltak vértezve az adott területen még nem ismert nyugati földművelési szokásokkal, beletelt egy időbe, míg kitapasztalták, hogy a föld és az éghajlati viszony mely növények termesztésére a leginkább alkalmas. Legmegfelelőbbnek a szőlő bizonyult, így a lakosok hozzáfogtak hatalmas szőlőskertek létrehozásához.
A telepesek elboldogultak a szőlőtermelésből származó pénzből, valamint saját szükségleteikre a háztáji kertben szinte minden haszonnövényt sikerült megtermelniük. A megélhetésük mellett igyekeztek megteremteni a pénzt a ház hazai szokások szerint való berendezésére: „a szobában két ágy áll, melyeken czifra himzett vánkosok és dunyhák magasra rakvák; az ajtóval szemben a falnál huzódnak a karos falóczák s azok előtt, vagy a szoba közepén áll az asztal. A falat különféle szent képek diszitik, valamint tükör, mely mögé pávatollak és szentelt bárka illesztvék, mely utóbbi villámháritóul is szolgál.
A polczos szekrényben festett tányérok, kancsók, tálak, poharak láthatók, valamint a fiókos ’kaszlin’ különféle findzsák, poharak, virágtartók és higanyfényes üveg gyertyatartók. A szobákban van a takaréktüzhely is, de sokhelyt a tornácz hidegkonyhául is használtatik s olyankor az meszeltetik, holott különben hamvas-szürkére van kifestve, melyre burgonyába metszett mintával meszes csillagok alkalmaztattak. A pad nemcsak magtárul, hanem különféle lom, üres hordó, tiló, tört fazék, fosztott és fosztatlan toll s egyéb félre tett apróság tartásául is szolgál. A burgonyát az udvaron gödrökben, vagy földdel fedett halmokban tartják” – Lehoczky leírása alapján.
Lehoczkytól megtudhatjuk azt is, hogy étkezési szokásaik szintén eltértek a helyi lakosok szokásaitól: takarékosak voltak, így étrendjükben leginkább főzeléket, burgonyát, gombát, tejet és rántott leveseket találunk, kenyerüket rozsból készítették, húst ritkán fogyasztottak. Szőlőtermelő létükre italt mértékletesen fogyasztottak s lenézték, kiközösítették a részegeket.
A sophiendorfi és más, vidékünkre érkezett német származású lakosok megtartották otthonról hozott kultúrájukat és római katolikus vallásukat. Ez a kulturális másság, mely nagyban megkülönböztette őket a helyi lakosoktól, szoros köteléket font közéjük. Épp ezekből az okokból kifolyólag a vegyes házasságok más helybeli etnikum és a németek között ritkák voltak egészen a 19. század végéig, a 20. század elejéig.
Kozauer visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogy az anyaországból hozott szokásaik tovább éltek a közösségben, úgy, ahogyan azt szüleiktől, nagyszüleiktől tanulhatták, holott néhány szokást ezek közül az idők során a német hazában már teljesen elfelejtettek.
Ilyenek például a korai házasság, nászünnepélyek, a Krichweiz (a templom ünnepe). Lehoczky Tivadar Bereg vármegye című művében pontos leírást kapunk az általa legérdekesebb szokásnak minősített nászünnepélyről. Népszokásaik sorát bővítik azok a dalok, melyeket Lehoczky nemcsak lejegyzett, de le is fordított.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar nyelv hivatalos állami nyelvvé vált és oktatása kötelező lett az iskolákban. Ezzel egy elmagyarosodási folyamat vette kezdetét. Sophiendorfban 1878-ban felépült egy állami iskola, ahol az aktuális magyar oktatási törvényeket tették kötelezővé. Erre az időre tehető a falu nevének magyarosítása is, ezek után a hivatalos iratokban Zsófiafalvaként szerepel. Valószínűleg ennek a folyamatnak az eredménye például a Bekkert név Beckertre történő változtatása. Bár ennek a folyamatnak hatására a helybéli németek vagy svábok kultúrája hanyatlani kezdett, mégis több pozitívuma volt: megkezdődött a falusiak írás-olvasás és magyar nyelv oktatása. A népiskolák fejlesztésének köszönhetően a nagy családok gyerekei, akik nem kaptak földet, a családi birtok elaprózódásának megakadályozása érdekében, el tudtak menni Munkácsra tanulni, hol ipari képesítést szereztek. Más fiatalok a katonaság 3 évét letöltve munkát vállaltak a helyi fegyházban mint őrök (iskolázottságuk lehetővé tette számukra a szakmai előmenetelt).
Ebben az időszakban lettek a Schoenborn-jobbágyok szabad, független parasztokká. A földművesek birtokai viszont folyamatosan csökkentek, mivel azt meg kellett osztaniuk fiú örököseik között. A városi munkavállalás mellett még egy lehetőség kínálkozott számukra: a paraszti réteg körében divatos szerencsepróba – az „Újvilág”, azaz Amerika meghódítása. Ahogy Európa-szerte sokan, így Zsófiafalvában is akadtak olyan bátor kalandorok, akik úgy döntöttek, szerencsét próbálnak a „tengeren túl”. A hajók utaslistáin sok Zsófiafalváról ismert névvel találkozhatunk. Ezek érdekessége abban rejlik, hogy bár a magyar nemzet részét képezték, mégis német etnikumúnak vallották magukat.
A korabeli leírások alapján a település csendes és békés volt, anyagi javakban nem szűkölködött, ahol az emberek szoros családi kötelékekben éltek és szükség esetén segítették egymást. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a faluból az ifjak igazából nem a mindennapi betevő előteremtése végett indultak neki a nehéz útnak, csak szerették volna tovább gyarapítani javaikat. Sokan úgy tervezték, hogy néhány évnyi munka után egy jókora összeggel zsebükben visszatérnek szülőfalujukba és szeretteik körében folytatják életüket. Az első világháború kitörése gátat vetett az Amerikába történő tömeges emigrációnak, valamint útját állta azoknak is, akik szerettek volna visszatérni hazájukba.
A háború kiszélesedésével a falu lakosságát besorozták a magyar hadseregbe, azonban magát a települést nem érintette a háború, elkerülte a front haladása. A keleti front csatáit tőlük nyugatabbra, illetve északabbra vívták. Egy akkor még fiatal asszony, Anna Hardunka visszaemlékezése szerint férjét, Antont besorozása után csak Ungvárig (ma Uzghorod) vitték, majd néhány hónap szolgálat után hazabocsátották a seregből. A hölgy valószínűnek tartja, hogy ezt azért tették férjével és más, vele szolgáló falubelivel, mert sokkal inkább tudták a hadsereg érdekeit szolgálni azzal, ha odahaza haszonnövényeket termelnek a katonák számára. Továbbá kihangsúlyozza az emberek mérhetetlen félelmét a háborútól, melyet egy történettel bizonyít: egy katonai század vonult át a falun a frontra tartva, a helybéliek abbahagytak minden munkát, bezárkóztak otthonaikba és néma csöndben várták a sereg átvonulását.
A háború befejeztével az Osztrák–Magyar Monarchia széthullott, és mint vesztes fél, a területéből nagy részeket volt köteles átadni az antant, azaz a győztes hatalmak oldalán harcolóknak. Kárpátalja az 1919. szeptember 10-i Saint Germain-en-Laye-i szerződés értelmében került de facto Csehszlovákiához. Ekkor nyugati határként a Csap és Ungvár közötti vasútvonalat, onnan a lengyel határig az Ung vonalát határozták meg. Az 1920. június 4-én a magyarok által aláírt trianoni békeszerződés kihirdetése után a román csapatok is kivonultak Kárpátalja területéről, így teljes egészében csehszlovák fennhatóság alá került.
A Csehszlovák Köztársaság a demokratikus jogok mellett viszonylagos jólétet is biztosított polgárainak, megtalálta viszont a módját, hogy kisebbségi nemzetiségeit hátrányos helyzetbe hozza. Az alkotmányát képző nyelvtörvény 20%-ban határozta meg azt a nemzetiségi arányt, amely fölött a hatóságok kötelesek voltak az ügyeket a kisebbségek nyelvén intézni. Ennek kijátszása érdekében észak–déli ún. „hosszúkás” járásokat alakítottak ki, ahol a magyarok száma nem érhette el a meghatározott minimumhatárt, még akkor sem, ha egyes települései teljesen magyarlakták voltak. A béketárgyalások során elfogadott kisebbségtörvényt elsőként Románia sértette meg, s mivel ez megtorlatlan maradt, így ezek után a többi országgal sem tudta senki sem betartatni azokat.
Csehszlovákiában a kisebbséghez tartozók egy részétől megtagadták vagy megvonták az állampolgárságot, ugyanakkor az alkotmányban biztosított jogok csak az állampolgárokat illették meg.
A Kárpátalján eltöltött több mint egy évszázad alatt a német lakosság körében elkezdődött a kulturális asszimilálódás folyamata. Ennek megakadályozása és a magyarság teljes elnyomása érdekében a csehszlovák kormány engedményeket tett a németek irányában, s míg sok magyar iskolát bezártak – új német iskolákat nyitottak a területen, valamint jól felszerelt csehszlovák iskolahálózatot alakítottak ki. Továbbá a magyaroktól elvett földeket főleg szlovák betelepültek között osztották szét, míg a német termőföldeket érintetlenül hagyták tulajdonosaik kezében.
A háború befejeztével ismét megnyílt az út Amerika felé, azonban az emigrációs szigorítások miatt kevesebb embernek sikerült áttelepülnie. A nehézségek ellenére ismét találunk néhány zsófiafalvai fiatalt, aki szerencsét próbált.
A két háború között terjedésnek indult a náci hit, melynek terjesztésére több önkéntes vállalkozott. A csendes falusi környezetben, a földművelés és a mindennapi teendők elvégzése mellett kevés ideje maradt a zsófiafalvai lakosságnak politizálásra. Ennek persze másik oka, hogy a faluban senki sem rendelkezett rádióval és senki nem járatott regulárisan újságot, így a hírek többnyire szóbeszéd útján jutottak el hozzájuk.
1923–1933 között folyamatosan csökkent az életszínvonal, s az 1933-as gazdasági világválságot követően pedig az éhínség is megjelent a területen.
Az elnyomás és az emberek fokozatos elszegényedése mellett el kell ismernünk, hogy a csehszlovák kormány jelentős összegeket különített el Kárpátalja fejlesztésére (összesen 490 millió, évi átlagban 30,5 millió koronát). Új hidakat, utakat építettek, a meglévőket felújították, továbbá fejlesztették az infrastruktúrát, építettek még közigazgatási központokat, iskolákat, közintézményeket és a betelepülő cseh hivatalnokok számára lakásokat.
Időközben Németország kilábalt a háború utáni válságos helyzetből, megerősödött és egyre nagyobb befolyásra tett szert Európa-szerte. Az angol és francia politika a megbékéltetés útját választotta, így engedményeket tett az újjászülető agresszor felé. Ennek egyik eredménye az 1938. szeptember 29-én aláírt müncheni egyezmény, melynek értelmében Csehszlovákiának új határai lettek – a németek lakta területeket visszacsatolták Németországhoz, ez azonban az ország német többségű területeire vonatkozott (Szudéta-vidék), így a Munkács környéki német telepesfalvak, közöttük Zsófiafalva is cseh fennhatóság alatt maradt.
A müncheni egyezményt követően Magyarország és Lengyelország is területeket követelt vissza Csehszlovákiától.
A magyar–cseh tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban. Kánya Kálmán az egész magyarlakta határ menti sáv átadását követelte, és azt, hogy a szlovák- és a ruténlakta területek tarthassanak népszavazást a hovatartozásról. A csehek először csak a magyarlakta területek autonómiáját, majd a második turnusba is csak a Csallóköz átadását ajánlották fel. A további tárgyalások során a két álláspont közeledett egymáshoz. A magyar fél a határ menti magyar sávra korlátozta igényét, melynek túlnyomó részét (11 300 km2) végül a szlovák delegáció is jogosnak ismerte el. Tovább nem tudtak megegyezni a magyar nyelvhatár északi peremén fekvő városok – Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács – és a hozzájuk tartozó területek hovatartozásáról. A helyzet megoldására Magyarország Németország segítségét kérte. A négyhatalmi döntés (angol, francia, német és olasz) helyett Németország és Olaszország vette kezébe az ügyet, mivel Anglia és Franciaország érdektelenségét nyilvánította a kérdésben.
1938. november 2-án kihirdették az első bécsi döntést, melynek értelmében Pozsonyt és Nyitrát Csehszlovákiának, míg Kassát, Ungvárt, Munkácsot és a hozzájuk tartozó területeket Magyarországnak ítélték. Azonban Zsófiafalva nem került magyar fennhatóság alá.
Az első bécsi döntés által megszabott új határ |
Ezt követően másnap, március 15-én a Volosin vezette ruszinok kikiáltják Karpatszka Ukrajina függetlenségét Huszton, ehhez kérték Hitler elismerését.
Teleki a megtorlás helyett a türelmes nemzetiségpolitikában látta a megoldást, így szerette volna elérni, hogy Kárpátalja kapjon autonómiát, elképzeléseinek azonban kevés őszinte híve akadt, a katonai vezetés egy része pedig szemben állt vele.
Magyarország a második világháború kitörésekor semleges maradt. A helyzet Franciaország kapitulációja után változott, amikor a Szovjetunió ultimátumban követelte Romániától Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Ez lehetőséget nyújtott Magyarország számára is a revízió megvalósítására, azaz hogy visszacsatolja Erdélyt és Kelet-Magyarországot. A második bécsi döntés visszaadta Magyarországnak Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, majd Jugoszlávia felbomlásakor a Bácskát.
Az új, Bárdossy László vezette kormány háborúpárti volt. Kapóra jött számukra a mindmáig tisztázatlan körülmények között történt kassai bombázás (1941. június 26.), amit a kormány a szovjetek agressziójának vélve július 1-jén 45 ezer katonával támadást indított a Szovjetunió ellen. Ezzel Magyarország a második világháború aktív részesévé vált, s mint utólag kiderült, ismét nem a megfelelő oldalon.
A zsófiafalvai férfiakat ismét besorozták a magyar hadseregbe, de ezt kivéve sehogyan sem érintette a falu lakosait a háború. A földművelés haladt tovább a megszokott ütemében, a faluban maradtak (főleg nők és gyerekek) tőlük telhetően mindent megtettek a jó termés érdekében. 1943 hideg telén az orosz csapatok kihasználták előnyüket, ami abban állt, hogy ők hozzá voltak szokva a fagyos télhez, visszaszorították a német csapatokat a Kárpátokba, ekkor táboroztak le a Munkács környéki falvakban, így Zsófiafalván is. A falubelieket kötelezték, hogy ételt és szállást biztosítsanak a katonák számára. Ez egyrészt anyagilag megterhelő, másrészt ijesztő volt a lakosok számára, főleg mikor a náci vér megmutatkozott.
A magyar kormány zsidótörvényei elkerülték a Kárpátalján békésen élő zsidókat; először azért mert, nem tartoztak az országhoz, később pedig már nem érkeztek elvégezni a területen a megfelelő intézkedéseket. Ezt megtették helyettük az ide érkező náci szemléletet valló német csapatok. Az egyetlen zsófiafalvai zsidó a Schwartz család volt, akik a falu egyetlen boltját birtokolták – mely a templommal szemközt állt, jómódúak voltak és nagy tiszteletnek örvendtek a lakosok körében. A család egy apából, egy anyából (Schwartz Riefka), egy lányból (Schwartz Reisie) és három tizenéves fiúból állt (a legidősebb Schwartz Herschel, a legfiatalabb Schwartz Yankel). Az elhurcolásuk híre gyorsan elterjedt a faluban, és sokan mentek ki az utcára megnézni ezt a tragikus eseményt, ahogy a közkedvelt szomszédot minden ok nélkül letartóztatják és viszik el. A falu lakosságát nagyon megrettentette ez az esemény, nem mertek ellene semmit sem tenni, valamint rettegésben tartotta őket az a gondolat, hogy holnap talán ők folytatják majd a sort. Bár a helybéli lakosság többi részét nem, a Kárpátalján élő zsidókat is, Európa más zsidóihoz hasonlóan 1944 májusa folyamán elfogták és Auschwitzba hurcolták.
Nikolaus Kozauer visszaemlékezéseiben felidézi, hogy apját, az idősebb Nikolaust a magyar hadseregbe való besorolása után hamarosan haza is engedték, azonban ezt követően a német vezetés rendelete alapján ismét hadba kellett vonulnia a német csapatok sorait gyarapítva. Az ő századát visszavonták Németországba, és ott látott el katonai feladatokat. A század Leipzig városában állomásozott és őrizte az ott létesített koncentrációs tábort. A táborban ráismert a családjától elszakított legifjabb Schwartz fiúra, Yankelre, akinek, ha lehetősége adódott, élelmet csempészett. Amennyiben ez kiderült volna, mindkettőjüket azonnali golyó általi halálra ítélték volna.
1944. október 20-án a zsófiafalvai embereket munkájuktól a harangok éktelen kongatása szakította el. Eközben a faluba német teherautó érkezett, melyről német tisztek azt a hírt közölték, hogy rohamosan közeledik az orosz front. Felszólították a falu lakosságát, hogy minél előbb, ha lehet, néhány órán belül hagyják el a falut és meneküljenek, maradásukkal életüket az orosz sereg kezébe adják és az életükkel játszanak. A megrettent falusiaknak nem volt okuk, hogy kételkedjenek e hírben. Az utasítás szerint az embereknek a munkácsi vonatállomásra kellett menniük, ahonnan nyugatra, Németországba szállítják őket. A menekülők főként öregekből, nőkből, gyerekekből álltak. Nikolaus Kozauer, Agnes Brenner és Catherine Jelenik írt visszaemlékezést a menekülés, majd a többéves hontalan, befogadott, megtűrt életről.
Grigoriy Melika írása alapján megtudhatjuk, hogy 181 embert evakuáltak, és a faluban összesen 80-an maradtak. Iván Ilnicki visszaemlékezéseiből pedig kiderül, hogy a környékbeli ruszinok az 1944-es év folyamán elfoglalták a menekültek üresen maradt házait. Néhány német család 1945-ben mégis a visszatérés mellett döntött, és elhagyva Németországot ismét Kárpátaljára jött, de házaikat már nem találták üresen. Nikolaus Kozauer nagybátyjára emlékszik vissza, Jakob Kozauerre, aki szintén visszatért zsófiafalvai házába, hogy folytassa megszokott életét. Azonban házából elkergették és fizikailag bántalmazták az időközben házába költözött ruszinok, akik Jakobot partizánnak vélték. Másnapra belehalt sérüléseibe.
A második világháború befejeztével Karpatszka Ukrajinát a Szovjetunióhoz, azon belül Ukrajnához csatolták. A falu nevét Szófiára változtatták, a terület pedig a Zakarpatszka Oblaszty nevet kapta. 1946-ban a szovjethatalom elrendelte a még itt élő németek elhurcolását. Az elfogottakat Szibériába és az Urálon túlra (Kazahsztánba) szállították. Sokukat csak azért tartóztattak le, mert nevük német származásra vallott. Szófiában és a környéken élő németek számára csak akkor engedték meg, hogy továbbra is otthonaikban maradjanak, ha bizonyítani tudták, hogy családfájukban szláv ősök is vannak. A háború előtt Johannes Beckert, német származású szófiai lakos, elvette Horomaj Erzsébet ruszin lányt, így ő, édesanyja és gyermekei feleségének köszönhetően nem váltak az elhurcolás áldozatává.
Az üresen maradt német házakba most a hatóság ukrán veteránokat helyezett el. Georgiy Melika feljegyzései szerint a falu lakosságának változása a következő:
| Év | Összlakosság | Németek száma |
| 1900 | 362 | 305 |
| 1910 | 352 | 328 |
| 1921 | 366 | 339 |
| 1930 | 356 | 312 |
| 1944 | 80 | 181 (evakuáltak száma) |
| 1989 | 440 | – nincs német lakos |
1949-ben a falu lakosainak földjét elvették és közvagyonná tették a kolhozban. Eleinte nagy veszteségek érték emiatt az embereket, azonban amikor 1960-ban a kisebb kolhozokat közös irányítás alá vették, a falu földjéhez más környékbeli falvak földjét csatolták, így a kolhoz végre hasznot termelt, azonban az évszázados hagyomány szerint még mindig szőlőt és más gyümölcsöt termesztettek. A szovjethatalom a munkásokat munkagépekkel, agrármérnökökkel segítette.
Az 1950-es éveket követően sok elhurcolt német tért vissza Kárpátaljára, így Szófiába is. Főként Kazahsztánból.
A faluban új épületek épültek, például egy iskola. A Szent István-templom évekig használatlanul állt, majd könyvtár és szociális központ lett belőle. A falusi élet is megélénkült: táncmulatságok, koncertek, színházi előadások és más kulturális programok kerültek megrendezésre. Bővült a munkalehetőségek száma azok számára, akik nem vettek részt a földművelésben. Javult az egészségügyi ellátás és az idősek számára nyugdíjat ígértek. A kommunista rezsim, bár nem engedte meg azt az egyéni szabadságot, amit a kapitalizmus, de az emberek számára a biztonság időszakát jelentette.
1991-ben, a Szovjetunió széthullását követően Ukrajna független állam lett. Eleinte nagy reményeket támasztottak az emberek az új rendszerben és a gazdasági helyzet javulását várták, de csalódniuk kellett.
2004-ben ünnepelt Szófia megalapításának 200-ik évfordulóját.
Jelenleg a faluban van vezetékes gáz, az útszéli kutak megmaradtak, a rossz út miatt a forgalom gyér, alkalmanként halad el egy autó, traktor és lovas szekér. Az emberek többsége még mindig földműveléssel foglalkozik, valamint szőlőtermesztéssel. A házak mögüli kertekből csodálatos kilátás tárul a Kárpátok bérceire.