NAPÚT 2007/4., 26–32. oldal
Tartalom
Tornyi Zsuzsa Zsófia
Határon túli doktoranduszlányok
Dukrét Géza
Ereklyeőrzők települése •
Nyolc évbe telt • A vár
1 Jól ismerjük a történelmi tényeket: a trianoni békeszerződéssel Erdélyben az államalkotó magyarságból nemzeti kisebbség lett. A két világháború között az önálló Erdély koncepciójának három irányzata is kialakult. Egyértelmű volt hogy a transzszilvanizmus nemcsak irodalmi irányzat és kisebbségi ideológia, hanem politikai koncepció is. Képviselői – Kós Károly író, Asztalos Miklós történész, Gyárfás Elemér politikus, Ravasz László református püspök – szerint az önálló erdélyi állam majdan az Egyesült Európai Államok része lesz.
Amikor az erdélyi Nemzeti Parasztpárt kormányzása idején, 1928 és 1933 között enyhült a kisebbségi elnyomás, a magyarság hivatalos pártja, az Országos Magyar Párt jogügyi szakemberei kidolgozták Erdély Románia keretein belüli közigazgatási autonómiáját. Arra hivatkozhattak, hogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatok és a nemzetközi kisebbségi szerződések szavatolták a nemzetiségek oktatási, kulturális és egyházi autonómiáját; a számarányuknak megfelelő részvételt a kormányban; az igazságszolgáltatás és a közigazgatás terén az önkormányzatot. A Román Szociáldemokrata Párt magyar szekciója, az Országos Magyar Bizottság ekkor nem jutott el idáig, a kulturális autonómia alapján állt.
Romániában 1944–45-ben többfelől kapott ösztönzést az autonomista gondolat. Azt a reményt keltették a szovjet katonai erők is, hogy az Észak-Erdélyben a Maniu-gárdisták magyarellenes atrocitásai miatt 1944. november 14-én bevezetett – igaz, a szovjet katonai parancsnokság ellenőrzése alatt álló – önkormányzatot egész Erdélyre kiterjesztik. A Román Kommunista Párt a választási harcok idején ennél kevesebbet ígért: nem Erdély, csupán a Székelyföld önkormányzatával biztatott, beleértve a magyar nyelvű közigazgatást és csendőrséget is. Az RKP a jogegyenlőség és az autonómia illúziójával megnyert magyarságot maga mellett tudhatta az ország polgári pártjaival szembeni politikai-hatalmi harcában.
A Petru Groza vezette román kormány ösztönzésére a magyarság pártja, érdekképviseleti szervezete, a Magyar Népi Szövetség nemzetiségi törvénytervezete burkolt formában Erdély autonómiáját is magában foglalta. A szociáldemokrata párt Országos Magyar Bizottsága több tervezetet is készített a három nemzetet magában foglaló semleges erdélyi köztársaságról, melyet teljesen szuverén államként is, Magyarország vagy Románia részeként is, de egy harmadik ország, vagyis a Szovjetunió részeként is el tudott képzelni.
A sztálinista rendszer megszilárdulása idején, 1952 szeptemberében alakult meg a Magyar Autonóm Tartomány. Sokan azt remélték, hogy ez Románián belül egy kis magyar köztársaság lesz, s kiteljesednek a Romániában élő magyarság ekkorra már erősen megnyirbált jogai. Ehelyett a jogok szűkítése következett egész Erdélyben – például a kétnyelvűség csak az autonóm tartományra korlátozódott. A tényleges önkormányzatot biztosító statútum azonban elmaradt. És 1968-ban, a megyerendszer visszaállításakor megszűnt az akkor már Magyar Maros Autonóm Tartomány. Hivatalosan az erdélyi autonómiáról többé nem esett szó.
2 JMegnehezítő körülmény a jól ismert történelemhamisítás.
3 JJulia Kristeva: Szívfájdalmam, Bulgária. (In Lettre) „És megállapítom, amint már azt sokan tették előttem is, hogy a volt kommunista blokk országai közül ott a legvigasztalanabb, legkilátástalanabb (valahogy barbárabb) a helyzet, ahol a lakosság ortodox hiten van; ez a tragédia a szerb neofasizmussal érte el tetőpontját. Nem hiszek az »általános népi karakterben«, mert mélyen hiszek az individuumban. Azt sem fogadom el, hogy a vallás egymagában felelőssé tehető a viselkedésformák kialakításáért. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hit jelentősége mennyire lecsökkent a mi amúgy is népi hiedelmekben, pogány hagyományokban gazdag tájainkon, különösen a mostani, ateizmusban felnőtt generációk szemében. De azért mégsem lehet tagadni, hogy – természetesen egyéb tényezőkkel együtt, az egyén vallási felfogása, amelyet a történelem formált, de amely maga is hatott a történelemre, talán tudtunkon kívül, de mindannyiunkon rajta hagyja bélyegét, nagymértékben befolyásolja a lelki tényezők legtöbbjének alakulását.”
4 JBibó István: Válogatott tanulmányok. I. 375.
5 J„A közösségi hisztéria egyéni lelkiállapotok együttes hatásából alakul ki, azonban ezek az egyéni lelkiállapotok külön-külön nem feltétlenül hisztériások, hiszen egy-egy közösségi hisztéria gyakran több nemzedéken keresztül zajlik, s egészen más személyek élnek át bizonyos kiinduló élményeket, mások alakítanak ki egy hamis képet a közösség való állapotáról, és ismét másokon keresztül jelennek meg a közösség hisztérikus reakciói.” Válogatott tanulmányok. I. 375.
6 J„Az igazi, nagy közösségi hisztéria azonban az, amikor együtt vannak annak összes jellegzetes tünetei: a közösségnek a realitásoktól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, az önértékelés bizonytalan és túlméretezett volta és a környező világ behatásaira adott reakciók irreális és aránytalan volta.” VT. I. 374.
7 J„Románia is bizonyos mértékig abban a helyzetben volt, mint Jugoszlávia, hogy ti. a modern nacionalizmus által felkeltett vágyaknak a realizálása lehetővé vált számára, és sikerült megvalósítania az Erdélyben és Besszarábiában élő románokkal való egyesülését. Ez az egyesülés azonban kevésbé szerencsés auspiciumok között valósult meg, mint Jugoszláviáé. Románia helyzetében a politikai irrealizmusnak lényegesen erősebb tényezői játszottak szerepet. Igaz, hogy a románság belsőleg egységesebb nemzet, mint a délszláv nemzet. Viszont az összes román 1918-ban történt egyesülése lényegesen kevésbé fundált dolog, mint a jugoszlávoké. A Jugoszláviában egyesült területek jó részére – Boszniára, Hercegovinára, Horvátországra, Szlovéniára, Montenegróra, Dél-Szerbia nagy részére – sem az összeomlott Habsburg és Ottomán Birodalom, sem más nem fog többé komoly igényt emelni. Ezzel szemben Erdélyben Románia igazi ellenfele nem a Habsburg Birodalom volt, hanem Magyarország, ami megmaradt a Habsburg Birodalom összeomlása után is. Hasonlóképpen Besszarábia fölött is ott maradt az orosz birodalom árnyéka. Ebben a helyzetben Románia 1918 utáni politikájában az irrealizmusnak ugyanazokat az elemeit lehet megtalálni, mint Lengyelországéban: egy pillanatnyi szerencsés történeti helyzetbe való belefelejtkezést és a realitásokkal való szembenézés elhalasztását.” VT. I. 516.
8 JVT. I. 376.
9 J„Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség »bérenc«-einek, az »árulók«-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtilisabb és gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, az egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák. E fejlődés során Közép- és Kelet-Európa politikai életére a politikusnak egy sajátos típusa vált jellemzővé, a hamis realista típusa.” VT. I. 335.
10 JVT. I. 327
11 JVT. II. 227.
12 J„Az egyensúly végsőleg nyilván társadalmi-lélektani jelenség, azáltal azonban a legkevésbé sem csökken annak tárgyi, területi jellege. Minden társadalmi egyensúlyi helyzet bizonyos tárgyi momentumokhoz kapcsolódik, melyekben különös erővel testesül meg az egyensúlyi helyzet lényegét kitevő bizalmi és biztonsági állapot.” VT. I. 302–303.
13 JUo. 612.
14 JUo. 326–327
15 JUo. 352–353.
16 J„A magunk dolgában le kell szögeznünk tisztán és világosan, hogy nekünk nem az angolszászok, az oroszok vagy a csehek kedvéért kell demokratáknak lenni, nem is területi kérdéseink miként eldöntéséért, hanem mindezektől függetlenül egyes egyedül magunkért, a magunk népéért. Nem szabad még egyszer elkövetnünk azt az őrültséget, hogy azért, mert különféle országok, amelyek történetesen demokráciáknak vallották magukat, igazságtalanságokat követnek el, vagy magyar véreinkkel igazságtalanul vagy embertelenül bánnak, mérgünkben és elkeseredésünkben magunk fosztjuk meg magunkat azoktól a beláthatatlan előnyöktől és lehetőségektől, melyeket a demokrácia irányában való fejlődés jelent.” ÖM. 1. 192–193.
Sz. Horváth István
Lábjegyzetek a román hisztériához
A bibói hisztériafogalomról
Jelen tanulmány(vázlat) kísérletet tesz bemutatni azt a gondolatsort, ami egy már meglévő probléma átfogó vizsgálatát alapozná meg.
A szándék, a bibói hisztériafogalom segítségével, annak a sajátos térségbeli jelenségnek az alaposabb megismerése, amit úgy nevezhetnénk, hogy a román hisztéria. Vagyis nem más, mint a bibói hisztériafogalom továbbgondolására tett kísérlet és ennek segítségével, illetve ennek prizmáján keresztül való problematizálás, ami magától értetődően a tudományosság jegyében zajlana, kerülve a felületesség és elfogultság csapdáit. Ezért a jelen tanulmány Bibó hisztériafogalmával foglalkozik, érintve adott esetben egy későbbi tárgyalás hangsúlyosabb pontjait.
A témát azért is tartom roppant izgalmasnak, mert benne élek, beleszülettem.
Trianon után sajátos helyzet alakult ki a térségben. Mélyen gyökerező az a hozzáállás, amit a mindenkori román hatalom tanúsított, illetve még ma is tanúsít azzal a tabuszámba menő kérdéssel szemben, illetve kapcsolatban, amit erdélyi magyar önrendelkezésnek, erdélyi autonómiának, vagy egyszerűen Erdélynek nevezzünk.1
A kérdés megválaszolása – hogy van-e román hisztéria –, illetve a lehetséges válaszok feltérképezése, mindenképpen terjedelmes, alapos munkát igényel, olyanfajta elemzést, amely megvilágítja többek között a vallás és a politika közötti (geopolitikai, szociológiai, társadalom- és vallásfilozófiai, teológiai szempontból) sajátos kapcsolatot. Érdemes lenne talán górcső alá venni az ortodox egyház és a mindenkori román hatalom összefonódott viszonyát, ami talán segítene megérteni azokat a politikai beidegződéseket, reflexeket, amelyek a történelemi tények alapján válnak elemezhetőkké.2
Természetesen ez a kérdés kellemetlen és sokak számára csupán kreált, álkérdés vagy éppen provokáció. Több szempontból is kényes, illetve nehezen kezelhető probléma. Egyfelől a többségében ortodox hitű román értelmiség sohasem szeretett ilyen kérdésekben véleményt nyilvánítani, másfelől a belülről való megközelítés eleve nem szerencsés, holott erre a szemszögre is kifejezetten szükség van, lesz. A külső (nem ortodox) megközelítés pedig támadható, éppen a kívülállósága miatt. Ezért az alapvető tudományosság mellett a kellő tapintatosságot is szem előtt kell tartani ahhoz, hogy ebben a kérdésben valamire is jussunk.
Az említett problémafelvetést nem tartom újnak,3 viszont módszereiben és helyi specifikumából kifolyólag igen. Úgy vélem, Bibó István politikaihisztéria-magyarázata megfelelő vezérfonalként szolgálhat a téma kibontakoztatásában.
A hisztériák mibenléte. Bibó azt mondja, nincs sok értelme, „hogy rögtön közösségi hisztériának nevezzünk minden, az átlagosnál hevesebb politikai érzelmet s általában a politikai érzelmeknek és indulatoknak azt a magasabb hőfokát, mely együtt jár a közösségi érzelmek demokratizálódásával (mely nem feltétlenül demokrácia is!)”.4
Igaz ugyan, hogy Bibó kijelenti: „…téves volna a politikai közösség ilyetén »lelki zavarai«-t egyéni lelki zavarok hatásából származtatni, s egyszerűen azonosnak venni egyéni lelki zavarok összegződésével, egyes zavart lelkű egyének hatásával vagy a tömeghisztéria valamely fajával. Nem látom termékenynek, ha mégolyan érdekes is, hisztérikus közösségi tagok vagy közösségi vezetők lelkét analizálni abban a reményben, hogy ezzel okosabbak leszünk a közösségi hisztéria dolgában is.”5
Az európai egyensúlyról és békéről szóló műve csoportlélektani eszközökkel és valóban egyedülálló alapossággal elemez a politikai hisztériák tekintetében.6
Bibó egy másik írásában a térség országai között egyúttal Romániára is reflektál.7
Társadalomlélektani módszerét tekintve kritizálja a közösségi misztikát, és nem fogad el olyan elméleteket (Adorno, Fromm), amelyek például a fasizmus okát az autoriter, fasisztoid személyiségben vélték gyökerezni.8 Bibó úgy látja, hogy a politikai hisztéria kiindulópontja „mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, éspedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja”. Ebből a szempontból a románkérdés éppen fordítottan is elképzelhető. Egyfajta „negatív traumá”-ról beszélhetnénk, ha egyáltalán megalapozott az a kijelentés, hogy Trianon trauma a románság számára. Minden bizonnyal nem.
A politikai vagy közösségi hisztéria olyan tartós félelmi állapot vagy fenyegetettség, amelyet mindig valamilyen történelmi megrázkódtatás vált ki. A közösség elszakad a realitásoktól, képtelen az élet által felvetett problémák megoldására, önértékelése bizonytalan és túlméretezett, irreális reakciókat ad a világ behatásaira.9
Bibó szerint az első világháború paradoxona az volt, hogy felfokozta azokat a demokratikus tömegérzelmeket, amelyek a totális hadviseléssel mind legitimációja, mind pedig az általa követelt civil áldozatok és sérelmek miatt együtt járnak, s amelyek a nyelvi nacionalizmus terjedése révén már amúgy is elég erősek voltak, ugyanakkor viszont nem hozott létre olyan államalakulatokat, amelyek e közösségi érzelmek lanyhulását eredményezhették volna. „A nemzeti létnek és a nemzet területi státusának bizonytalansága volt az a pont, melyből a közép- és kelet-európai nemzetek politikai hisztériái kiindultak.”10 Ebből fakad, meggyőződése szerint, a kelet-európai kisállamok nyomorúsága.
Felismeri és kifejti, hogy Kelet-Európában átpolitizálódott a kultúra, és az értelmiség lett a kulturális nacionalizmus letéteményese. A kelet-európai kisállamok nyomorúságában kitűnő leírását adja az etnotörténelem megszületésének: „A »nemzeti« tudományok művelői kezdték kidolgozni »tudományos« alapon a nemzeti lét történelmi, vagy ha az nem volt, őstörténelmi jogosultságát, a területi viták »tudományos« alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem »tudományosan« felderített koncepciója szerint követnie kell.”11
A már említett reflexek jól nyomon követhetők a történelem folyamán. Meglehetősen kemény munka a román „történelemírás” ilyenszerű felgöngyölítése, mert több generáció „értelmisége” által kitermelt tények és témák napjainkban is „szent tehénként” vannak kezelve.
Nem áll szándékomba végigvezetni a bibói gondolatokat, mégis fontosnak tartok kiemelni közülük néhány idevágót.
Bibó gondolatmenetében a területi egyensúly12 meghatározó, sőt mindennél fontosabb komponensének a határok stabilitását tartotta. „A nemzetközi egyensúly centrális tárgyi momentuma az államterület […]. Ez a pont, ahol eldől, hogy egy nemzetközi közösség az állandó félelem vagy a relatív biztonság állapotába kerül-e; minden nemzetközi szervezet jósága azon múlik, hogy a határok stabilizálásában és a határviták elintézésében mit tud elérni. A határok döntő szerepén egyelőre semmiféle szorosabb nemzetközi kooperáció nem változtat” – írta. „Olyan lelkiállapot, amelyben a határok holléte az emberek és a nemzetek számára közömbös, nagyon sokára fog bekövetkezni (kiemelés tőlem), s azok, akik a határok spiritualizálását mint politikai programot hirdették vagy hirdetni szokták, a legkevésbé közömbösek azzal szemben, hogy ez vagy az a határ hol van. A határokat ma nem spiritualizálni, hanem stabilizálni kell: olyan határokat csinálni, melyekbe bele lehet nyugodni, melyeket meg lehet szokni.”13
Közép- és Kelet-Európában azonban másként alakult a történelem menete. A középkori államalakulatok, mindenekelőtt a cseh, a magyar és a lengyel királyság ismeretes módon elbuktak. A helyükbe lépő multietnikus birodalmak vagy nem akartak (Oszmán Birodalom), vagy nem tudtak (Habsburg Birodalom) eredményesen homogenizálni, és ezáltal integrált kulturális és politikai közösségeket létrehozni. (Érdemes megnézni, miként foglalkozott a kérdéssel Báró Eötvös József.) Így alakult ki Európának ezen a felén az a fajta nacionalizmus, amelynek alapjává nem az állampolgári hovatartozás, hanem a nyelv és a nyelvre épülő kultúra vált, s amely a 19. század elejétől egyre nagyobb erővel kezdte ostromolni a multietnikus birodalmak építményét. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a nyelvi-kulturális közösségek választóvonalai részben bizonytalanok voltak, részben nem estek egybe a régi történelmi határokkal. Vagyis – mint Bibó írta – „e nemzetek történelmi érzelmei […] más és rendesen nagyobb területhez fűződött, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt”. Következésképpen hamar kialakult az a helyzet, hogy az „itt újjászületett összes nemzet szomszédai túlnyomó részével ádáz határvitába bonyolódott”.14 Más szóval a politikai egyensúly megbillent, és helyét politikai hisztériák foglalták el.
Van-e megoldás ebben a kérdésben?
Bibó úgy véli, a megoldás, az egyensúly helyreállítása a stabil határok függvénye, amelyet az állam- és nemzetfejlődés logikája következtében Közép- és Kelet-Európában mindenütt a „nemzeti egységek lélektanilag és szociológiailag kitapintható határai”, vagyis a nyelvi határok mentén kell keresni. Szerinte „az összes többi szempont tehát: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és Isten tudja, még miféle szempont, melyeket Közép- és Kelet-Európában divat a legesztelenebb gomolyagban felsorakoztatni, legfeljebb egészen lokális keretek között, községhatároknál jöhetnek számításba, nagyobb méretű számbavételük azonban a legnagyobb bajok forrásává lesz”. Azt, hogy jó határ úgysincs, tehát azt kell erősíteni, amely valamilyen oknál fogva kialakult, Bibó éppolyan „babonának” nevezte, mint azt, hogy Európának ezen a részén a népek oly keverten laknak, hogy „közöttük igazságos határt úgysem lehet vonni”. Pontosabban a nyelvi kevertségnek csak két-három ilyen esetét ismerte el, köztük Erdélyét és a lengyel korridorét.15
A békeszerződés és a magyar demokrácia című, 1946-ban készült írásában hangsúlyozza, hogy a ’45-ös fordulatot követően a magyar társadalomnak nem szabad letérni a demokrácia útjáról a területi kérdéseket illetően.16 Viszont keserű szájízzel jegyzi meg, hogy a jó békekötés technikája a legsúlyosabb válságban van, és ennek, vagyis a jó békekötésre való képtelenségnek már másodjára is áldozata lett Magyarország.
Bibó szerint a demokráciának területi kérdésekben egy „direktívája”, ami nem más, mint az önrendelkezési jog. A magukat komolynak tartó demokráciák nem tehetik meg azt, hogy nem hivatkoznak erre a jogra.
Bibónak a trianoni rendezésről és a határrevízióról vallott nézeteiben a nacionalizmus és demokrácia viszonya mellett talán még jelentősebb és meghatározóbb volt az önrendelkezés és demokrácia viszonya, illetve az önrendelkezés mint a demokratikus elvekkel összeegyeztethető, új legitimitás. Álláspontja az önrendelkezésről mint demokratikus legitimáló elvről két alaptételben foglalható össze: 1. A huszadik században bármely közhatalmi legitimitás csak a népszuverenitás és önrendelkezés elvére épülhet, mert ez a kettő a modern legitimitás egyedül érvényes elve. 2. Az önrendelkezés természete szerint demokratikus és szabadságigényű elv, a népszuverenitáshoz hasonló.
Csakhogy míg a népszuverenitás egy már adott államkeretre, annak működtetésére vonatkozik, addig az önrendelkezés valamilyen értelemben az államkeret kérdését veti fel, annak területi vonatkozásait is érintve.
A további elemzések tárgyát képezi majd annak a kérdésnek a megvizsgálása, amit a sajátos román történelemírás produkált, valamint az a magatartás, amit a román értelmiség tanúsít a fent nevesített kérdésben, de ezek a kérdések terjedelmüket tekintve egy hosszabb tanulmányban kerülnének tárgyalásra.
Felhasznált irodalom
Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban. 1956-os Intézet – Osiris-Századvég, Budapest, 1995
Huszár Tibor, Vida István, Nagy Endre szerk.: Bibó István Válogatott tanulmányok I–IV. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986–1990
Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Magyar Krónika, 1989