NAPÚT 2007/4., 33–44. oldal
Tartalom
Sz. Horváth István
Lábjegyzetek a román hisztériához
Dr. Fleisz János
„A sajtó tekintélyére igenis szükség van”
Dukrét Géza
Ereklyeőrzők települése
Szentjobb (Sâniob) – Berettyócsohaj község, 1083 S. Dextra, 1469 Zenthjogh – nevét Szent István ereklyéjéről, a Szent Jobbtól nyerte.
A falu Nagyváradtól negyven kilométerre északkeletre, a Berettyó jobb partján helyezkedik el. Neve és történelme kapcsolatban áll nemzeti ereklyénkkel, a Szent Jobbal és az apátsággal, ahol azt négy évszázadon át őrizték.
A szentjobbi apátság törzsbirtoka a Berettyótól jobbra, az Érmelléki-dombok lábánál terült el. A Szentjobb körüli falvak azon a területen alakultak ki, amelyet Szent László királyunk adott a monostornak. A Szent Jobbot rejtegető Mercurius bizonyára nem valami sűrűn lakott vidékre menekült, hanem az ország gyérebb népességű részein számított biztos búvóhelyre.
A Hartvik-legenda szerint 1083. augusztus 20-án, Szent István szentté avatásának napján László király felnyitotta a koporsót, és a drága gyűrű keresése közben fedezték fel, hogy a jobb kar hiányzik. A legenda szerint István karját a gyűrűvel együtt Mercurius szerzetes kapta meg egy fehér ruhába öltözött angyaltól. Drága kincsét Bihar megyei családi monostorába menekítette, és ott őrizte. Innen az ereklye rejtélyes módon jutott Székesfehérvárra, még 1433 előtt. Azt sem tudni, hogyan és mikor került Raguzába, és mikor választották le a jobb karról a kezet.
Egyesek szerint 1242-ben, a tatárjáráskor menekítették az ereklyét Raguzába, és onnan a már leválasztott kézfej hamar visszakerült Szentjobbra. Ennek az elméletnek ellentmondanak az apátság XV. századi pecsétjei, amelyek a teljes kart ábrázolják. Mások feltételezik, hogy a Szent Jobbot a törökök elől menekítették el Fehérvárról, illetve hogy az 1540-es években került a törökök kezére, ők pedig eladták a raguzai kereskedőknek. A raguzai domonkosok iratai 1590-ben említik először, hogy tartót készítettek az ereklye számára.
Térjünk most vissza a tényekhez. I. István 1038. augusztus 15-én halt meg. Római szarkofágból átfaragott koporsóban temették el az általa alapított székesfehérvári bazilikában. I. Béla 1061-ben országos gyűlést hívott egybe Székesfehérvárra. Az összegyűlt tömeg Vata fia, János vezetésével a pogány valláshoz való visszatérést követelte. A király katonaságával szétoszlatta a lázongó tömeget, leverte a második pogány zendülést. Tartva a zendüléstől István földi maradványait egy hatalmas kőlap alá helyezték. Mercurius őrkanonoknak, aki a fehérvári Boldogasszony-templom kincstárosaként tartózkodott a királyi városban, ekkor nyílhatott alkalma arra, hogy leválassza a jobb kart, és észrevétlenül elszállítsa a Berettyó melletti településre, Berekisbe (másképpen Kis-Berki), fából épült családi monostorába. Tehát 1061-ben kerülhetett ide a Szent Jobb. Amikor 1083-ban István királyt szentté avatták, a sír felnyitásakor a jobb kar már hiányzott. 1084. május 30-án találták meg a Berettyó melletti családi monostorban, ahol Szent László apátságot alapított a Szent Jobb tiszteletére (a település is innen nyerte a nevét). Szent László új monostort építtetett itt, fából, amelyet Szűz Mária tiszteletére szenteltek fel. Az a tény, hogy az új monostor nem Szent Istvánt nyeri védszentjéül, szintén amellett szól, hogy Szent László építkezése előtt valóban állt ott egy egyház a boldogságos Szűz tiszteletére.
László a szükséges javakkal adományozta meg az új monostort: odaadta Szalacs és Szatmár vámját, Szentjobb helység vásáradóját. Rendelkezésre bocsátott 16 különféle foglalkozású szolgáltatócsoportot, több mint ötven mesteremberrel. Ilyen körülmények között a monostor lábánál rövidesen egy városka alakult ki, melynek neve Szentjobb lett, régi nevén Szent-Jobb (később Szent Jognak is nevezték). László végrendeletében meghagyta Álmos hercegnek, hogy kőből építsen méltó hajlékot a szent ereklyének. A kőtemplom 1098-ban készült el.
Az 1241-es tatárjárás végigpusztított e tájon is. Szentjobb ugyanúgy elpusztult, mint Várad. A Szent Jobbot Raguzába menekítették. A vész elmúlta után ismét itt őrizték, de csak a karcsont került vissza, a kéz feje Raguzában maradt. Van az ereklyéről egy egyházi ének, mely arról is nevezetes, hogy a legrégibb magyar nyelvű nyomtatvány volt, 1484-ben adták sajtó alá Norimbergában. Ez arról tanúskodik, hogy az ereklye itt volt a tatárjárás után is.
A XIII. században mintegy 25 község volt az apátság birtokában. A hiteles hely eredete nem mutatható ki, de már 1239-ből nyoma van annak (conventus S. Dextre), hogy messze földről is eljöttek ide a perlekedő felek, hogy esküt tegyenek Szent István jobbjára, a konvent pedig hiteles levelet adott ki az előtte lefolyt perekről. Ezek pecsétje könyökben hajlított, felfelé emelkedő kézfejű, három ujjával áldást adó kezet ábrázol.
Károly Róbert egy 1326-ban kelt oklevelében megerősítette az apátságot jogaiban. Nagy Lajos 1351-ben eltiltotta az apátságot a birtokjogi levelek kiadásától. 1370-ben, amikor létrejött a magyar–lengyel perszonálunió, a király azzal pecsételte meg a két ország közös királyságát, hogy leválasztatta és Lengyelországba vitette a jobb kar felső részét. Az ereklyét Lembergben őrizték, 1634-ben János Kázmér lengyel király aranytartót készíttetett számára. A megmaradt részt is elvitték; 1433-ban Laskai Osvát ferences szerzetes székesfehérvári prédikációja már arról tanúskodik, hogy a Szent Jobbot már ott tisztelték.
A XV. század közepére a bencés monostor a pusztulás szélére jutott. Az apátság kegyuraságát 1459-ben a pápa Vitéz János váradi püspökre ruházta. A főpap 1461-ben Majthényi Tamást nevezte ki adminisztrátorrá, és ő kivívta, hogy az apátság visszanyerje hiteles helyi jogát. Ebből az időből, 1469–1471-ből maradtak fenn a konvent pecsétjei. Háromfajta ismeretes, mind ovális alakú, szövegük is hasonló. Az egyiken ez olvasható: „sigillum conventus monasterii sancti regis Stephani de zent jog”, ami azt jelenti magyarul, hogy a szent jogi Szent István király monostora konventjének pecsétje (a fent említett rajzolattal). A Vitéz János vezette Mátyás-ellenes összeesküvés után, 1471-ben az apátság ismét királyi kegyuraság alá került. Mátyás király 1486-ban beszüntette a szentjobbi konvent hiteles helyi működését. A monostor állapota ismét leromlott.
A monostor 1480-ban a pálosok tulajdonába került. Hozzáláttak a birtokviszonyok helyreállításához, de sikertelenül. A pálos közösséget a reformáció számolta fel, a monostor a protestánsok kezébe került. A további történelmi adatok főleg a várra vonatkoznak.
A szentjobbi várat 1475-ben említik először mint az apátság várát. Talán a tatárok betörése után épülhetett, adatunk nincs erről. 1557-ben ér ide a reformáció. A pálosok elmenekülése utáni birtoklástörténetet csak hézagosan ismerjük. 1595-től a vár Bocskai Istváné. Ekkor jelentősen kiépülhetett, mert Bocskai 1598–1599-ben hosszabb időt töltött itt, és castellumként emlegetik tartózkodási helyét (castelio suo vicino a Varadino). A várat 1607. május 1-jén Rhédey Ferenc kapta meg Rákóczi Zsigmond fejedelemtől. Berendezkedett a Várad után legfontosabb erődítményben, építkezett, rendbe hozatta a régi monostor templomát is. Itt temették el.
A törökök 1660-ban elfoglalták Váradot. Még ki sem tavaszodott, és a vidék következő jelentősebb erőssége, Szentjobb után is kinyújtották kezüket. A várat Szalárdi János közvetlenül a török foglalás előtt így írja le: „…a várnak szép erőssége volna kívül is, négy reguláris, ugyan jókora, merőn földdel töltött téglafal-bástyái, közkőfal-kerítései, körös-környül jó szélesen a Berettyó lévén alatta kiöntődve, az belső vára pedig négyszegben való sorbéli igen friss úri házakkal olly erősséggel volna építtetve, az bástyák és tornyok szép tarackokkal, szakállasokkal, muskotályokkal erősíttetve, hogy ha elegendő oltalmazó nép lehetne benne, oda az ellenség kőfalrontás és ostrom nélkül be nem mehet vala.” Amint látjuk, a vár felszerelése megfelelő volt, de nem volt benne elegendő védő; ilyenformán 1661. február 21-én a törökök harc nélkül bevették. Szentjobbon szandzsákot létesítettek, ennek fennhatósága alá került az egész Berettyó völgye.
A török elleni háború megindulásától, 1683-tól ez a terület minden addiginál fokozottabb mértékben vált katonai hadszíntérré. Miután Tököli Imrét a török vasra verte, Petneházi Dávid kuruc kapitány háromezer fős hadával csatlakozott Caraffa császári tábornok négyezres seregéhez, és 1686. február 9-én Szentjobb várának visszafoglalására indultak. Amint a vár fölött emelkedő magaslaton, az apátság egykori helyén működni kezdtek a faltörő ágyúk, s egy bomba felrobbantotta a vár lőporos tornyát, a törökök, kikötve a szabad elvonulást, feladták a várat. Benkovics Ágoston püspök, Bihar megye főispánja 1688. augusztus 30-án Szentjobbra hívta össze a vármegye tisztújító, vagyis újraszervező gyűlését. A vármegye első teendőinek egyike annak a hadtestnek az élelmezése volt, amely már akkor Szentjobb és Várad között, Diószegen, Félegyházán, Szentimrén, tehát a Berettyó jobb partján táborozott. Nagyváradot 1692. június 7-én szabadították fel.
A szentjobbi várat, a szatmári béke nyomán, 1711-ben rombolták le, az akkori alispán, Komáromy György jelenlétében.
A szentjobbi címzetes apát, Vinkler Mátyás szepesi kanonok 1719 előtt építkezett a vár területén. Egyik utódja, a későbbi váradi püspök, Csáky Miklós – aki már 1728-ban katolikus papot vitt Szentjobbra – 1736-ban a vár egyik sarkánál, belül, katolikus templom építésébe fogott. Ehhez nemcsak a vár, hanem a Rhédey Ferenc építette protestáns templom – vagyis a régi monostor – köveit is felhasználta. Római katolikus vegyes iskolája 1774-ben indult.
Amikor 1771-ben két pálos szerzetes, Raffaics László és Kolarits Joachim a pálos monostor után kutatott, csak Rhédey Ferenc síremlékét találta a monostor helyén, valamint két címeres zárókövet. Rómer Flóris, aki 1879-ben járt Szentjobbon Stornó Ferenccel, nem is igen hitte, hogy a középkori monostor a temetőben kiásható volna. Bunyitay Vince szerint egy ép téglát sem lehetett ott találni. Ma nagy kőkereszt áll a temető feletti dombtetőn, ahonnan csodálatos rálátás nyílik a völgyre, a hajdani vár helyén épített katolikus és református templomra. A katolikus temető kis kápolnájának falán 1994-ben emléktáblát avatott a Szent Jobb tiszteletére Tempfli József megyés püspök, szentjobbi apát meg a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság.
Fényes, 1851: „…Határa éjszakról hegyes, délről a Berettyó mentében lapos s dombos, földei nem igen termékenyek… dézmás szőlő 700, majorsági szőlő 200, erdő 1600 hold, melly közös legelőnek is használtatik. A Berettyón nagy malma van az uraságnak 3 krékre és 6 kőre. Több nevezetesebb épületei a r. Kath. és reform. Anyatemplomok, az urasági lak, melly hajdan hires vár volt, most egy kapujánál, s benőtt sánczánál egyébb nem látható… – Birtokosa a sz. Jobbi apátság.”
Műemléke: a római katolikus templom, melynek alapkövét gróf Csáky Miklós rakta le 1736-ban. 1750-ben szentelték fel. Ókeresztény bazilika stílusában építették, szentélye barokk. A szentélyben aranyozott keretben, selyemre festett kézfej, Mária Terézia ajánlásával és aláírásával. A templom déli falán értékes szentkép, a Fekete Madonna a kis Jézussal. A templom északi oldalánál, a sekrestye bejáratával szemben 2000-ben Szent István-mellszobrot avattak. A templom búcsúja minden évben a Kisboldogasszony napjához, szeptember 8-ához legközelebb álló vasárnap. A templom mellett áll az apátsági kastély maradványa, amely az 1700-as években épült (ma orvosi rendelő). Az apátság tulajdona volt még a régi vízimalom.
A római katolikus leányiskola és zárda 1909-ben épült.
Demográfiai adatai:
1836: 503 református; 1850: 1315; 1857: 1240; 1869: 1314; 1880: 1138; 1890: 1425;
1900: 1580, melyből hét román, 1573 magyar, felekezeti megoszlása: 18 ortodox, 29 görög katolikus, 1084 római katolikus, 363 református, egy evangélikus, 79 izraelita, hat egyéb;
1910: 1808, a hozzá tartozó Nyulas-tanya: 32; 1920: 1680; 1930: 1823; 1941: 1851; 1956: 2023; 1966: 1795; 1977: 1717;
1992: 1299, melyből 23 román, 1155 magyar, 7 német, 4 szlovák, 110 cigány, felekezeti megoszlásuk: 11 ortodox, 3 görög katolikus, 977 római katolikus, 297 református, 8 baptista, 3 pünkösdista.
Nyolc évbe telt
A nagyváradi római katolikus püspöki palota visszavétele
Nagyvárad északnyugati részén, a nagyállomáshoz közel találjuk a Partium legnagyobb barokk épületegyüttesét: a római katolikus székesegyházat, amelyet II. János Pál pápa 1992-ben basilica minor rangra emelt, a püspöki palotát és a tíz egyemeletes épületből álló kanonoksort, melyeket egy 56 oszlopos árkádsor köt össze. E csodálatos és hatalmas barokk együttes a valamikori legnagyobb és leggazdagabb püspökségre emlékeztet, melynek püspökei a legnagyobb mecénások, a magyar tudomány letéteményesei voltak. Az utóbbi időszakban nagyon sok szó esett a püspöki palotáról: a püspökség hosszú és kemény harc után visszakapta jogos tulajdonát.
De előbb ismerkedjünk meg magával a palotával! 1759-ben báró Patachich Ádám lett Várad püspöke. Kicsinek találta a régi püspöki lakot, ezért új püspöki palota építését határozta el, az épülő székesegyház szomszédságában, húszholdnyi terület közepette. A palota alapjainak ásásához 1761-ben kezdtek hozzá, alapkövét 1762. május 23-án tették le. Ekkor láttak hozzá Magyarország legmonumentálisabb püspöki palotájának építéséhez. Tervezője Franz Anton Hillebrandt, az építkezés vezetője Johann Michael Neumann volt. 1773-ban Újvároson leégett a régi palota, így meggyorsították az építkezést. 1776-ban elkészült, s bár még csak néhány szobája volt lakható, a püspök mégis beköltözött. De csak egy éjszakát tölthetett benne, mert Mária Terézia kinevezte kalocsai érseknek. Az alábbi anekdotát Tempfli atya mesélte el: Mária Terézia nem nézte jó szemmel a grandiózus építkezést, s állítólag azt mondta a püspöknek: „Nagy ól ez egy disznónak, excellenciás uram!”, mire erre a püspök úgy válaszolt: „Elférünk benne ketten is, felség!” Ezért menesztették azonnal Kalocsára.
A palota 1777-re készült el teljes pompájában, Bíró József megállapítása szerint a délnémet barokk palotaépítészet szellemében. U alaprajzú, főhomlokzata, amely a székesegyház előtti térre néz, huszonöt tengelyes, melyből előreugrik és kiemelkedik magasabb tetőzetével az öttengelyes középrizalit. Rajta három kapu, a középső nagyobb és ívelt. A középrizalitot háromszögű timpanon koronázza, melyen valamikor Patachich Ádám címere állott. A főhomlokzat két végén egy-egy kevésbé kiugró, kéttengelyes rizalit található. Az első emeleti ablakok nagyobbak, félkörívesek, díszes szemöldökkel, a második emeletiek kisebbek, egy részük zsalugáteres. A két oldalszárny tizenkét tengelyes, mindkét sarkán és közepén három-három tengelyes rizalittal.
Belépve hatalmas csarnokba érünk, jobboldalt középen pompás lépcsőház, azon túl jobbra és balra a földszinti folyosók következnek, melyek négy méter szélesek. A főlépcsőház csak az első emeletre vezet. Bal kéz felé egy előcsarnokba, innen szintén balra a díszterembe jutunk. A díszterem a második emeletig ér, ez a palota középépülete. Falaira Stornó Ferenc 1879-ben a nevezetes püspököket, mennyezetére Szent László-történeteket ábrázoló képeket festett. A palota felújításakor ezeket lefestették, de talán újra ki lehet bontani őket.
A díszteremből jobbra és balra egy-egy szárnyas tölgyfa ajtó nyílik, melyek mögött öt-öt, egymásba nyíló terem következik. A bal oldaliakban (ha a palotával szemben állunk, akkor jobboldalt) volt a püspöki lakosztály, a könyvtár és a kápolna, amely szintén kétemeletnyi magas, falait Schöpf János Ádám freskói díszítik. A jobb oldaliakban voltak a díszszalonok, az oldalszárnyakban a vendégszobák. Találunk még három csigalépcsőt és a balra vezető folyosó végén a második lépcsőzetet, amely felvezet a második emeletre is. Az épületben kilencven kisebb-nagyobb terem és szoba van: a földszinten 32, az első emeleten 28, a másodikon 30. A néphit úgy tartja, hogy 366 ablaka van, valójában csak 282. A földszinten volt a gazdasági részleg: a konyha, irodák, erdészet, szőlészet, a kiszolgáló személyzet, valamint a malerdorfi ferences nővérek. A második emeleten a titkár, irodaigazgató, tanárok, 1929-től a szeminárium.
És most ismerkedjünk meg a palota jelenkori történetével Tempfli József megyés püspök és Fodor József általános helynök elbeszélése alapján! A második világháború után mintegy tízezer szlovák vándorolt ki Bihar megyéből, 1947-ben több termet lefoglaltak a szlovák konzulátus részére. 1949-ben az állam kisajátította a palotát. A püspökséget, amikor idehozták a görög menekülteket, 24 óra leforgása alatt kilakoltatták. El sem lehetett vinni semmit. Egyedül a kápolna maradt, oda tudták bepakolni az értékesebb festményeket és könyveket. Ezt lezárták. A görögök 1949 és 1963 között teljesen „felélték” a palotát. Mindent eltüzeltek, ami fából volt. „1961-ben már egyetlen üvegszem sem volt az emeleti részen, lógtak az ablakrámák, tönkrement a teljes belső berendezés, semmi épen nem maradt, a régi díszes bútorokat elvitték, ma is megtalálhatók egyes irodákban. A kápolna le volt zárva, így ez megmenekült” – mondta szomorúan a helynök úr.
1963-ban egy ajándékozási szerződés formájában átruházták a palota használati jogát. Olyan nyomás nehezedett rájuk, hogy kénytelenek voltak beleegyezni. De tudták, hogy ha valaha demokrácia lesz, ezt az adományozást minden demokratikus kormány érvénytelennek nyilvánítja „A tulajdonjog az mindig megmaradt, a telekkönyvben is benne van, de ott volt 1963-tól: Dreptul de folosinţă în favoarea statului român (használati jog a román állam javára), csak a használati jog. A nemzetközi jog ilyesmit nem ismer el.”
1963-ban a múzeum vette át az épületet. Megkezdték az épület renoválását. Kieszelték, hogy az egyház tegye rendbe, amit mások tönkretettek. A múzeum tizennégymillió lejt kapott az épület felújítására, ez abban az időben nagyon nagy pénz volt. Így 1971-ben történelmi, néprajzi, természetrajzi és képzőművészeti részlegével beköltözött a Körös-vidéki Múzeum. Közben 1964–65-ben felleltározták a megmaradt értékeket, könyveket, festményeket, kegytárgyakat, melyekből a legértékesebbeket elvitték a bukaresti Nemzeti Múzeumba, másokat a helyi múzeumba. Az értékes könyvekből a kolozsvári egyetemisták is válogattak, melyeket az egyetemi könyvtárba szállítottak. „Vasvillával hányták ki a könyveket az istállóba. A püspökségnek 30-40 000 kötete volt, plusz a püspök magánkönyvtára.”
1996-ban indította el a püspökség az eljárást a palota használati jogának visszaszerzéséért. Az alapfokon Nagyváradon tárgyalt ügyet 1998 szeptemberében Buzăuba tették át, ott semmisnek nyilvánították az ajándékozási szerződést. 2002 januárjában a Ploiesti Ítélőtábla szintén semmisnek nyilvánította. De a város, a megye, sőt a kultúrtárca állandó fellebbezései miatt az ügyet 2002 novemberétől Bukarestben, a Legfelsőbb Bíróságon tárgyalták. Egyszerűen formai okokra, az alperesek hiányzó aláírásaira vagy pecsétjére hivatkozva halasztották el a tárgyalásokat. Azzal is érveltek, hogy a felújításkor befektetett pénzt az egyház fizesse vissza. A sorozatos halasztások miatt 2002 adventjétől minden vasárnap tiltakozó demonstrációt tartottak a szentmise után a palota előtt. Ezen több száz váradi, a katolikus hívek mellett sok protestáns felekezetű polgár is részt vett. 2003 májusában abbahagyták a csendes tüntetéseket. Ekkor Tempfli atya kijelentette, hogy ha július 1-jéig nem történik semmi, a nemzetközi fórumokhoz fordul. Több mint valószínű, hogy ennek hatására, egy népes minisztériumi csoport érkezett Nagyváradra, hogy pontot tegyen az ügy végére. Június 14-én megállapodás született, hogy július 1-jéig a múzeum átadja a püspökségnek a palota melléklépcsőházát, egy földszinti, három emeleti termet és a kápolnát, valamint a borospincét. Az átadás július 6-án volt. A megegyezés arról is szólt, hogy az ügy jogi úton való rendezése után öt éven belül a múzeum átadja az egész palotát a püspökségnek, és elköltözik a volt Hadapródiskola épületébe. Tempfli atya az átadáskor a következőket mondta: „Az Úristen a csodát emberek által szokta végrehajtani. Mi nem akarunk áttelepedni sehova, itt kell, román testvérekkel, s mindenkivel, aki itt él, összefogással elérnünk céljainkat.”
Az átvett termeket a püspökség 2003 decemberéig felújította. Időközben az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását szabályozó kormányrendelet törvényerőre emelkedett, Iliescu államfő is aláírta. Ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróság továbbra is elnapolta az ügy lezárását. Decemberben azért, mert a Vatra Românească szervezet Bihar megyei fiókja tiltakozást adott be, áprilisban azért, mert a Bihar Megyei Tanács és a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal jogi szakértőjének nem állt módjában tanulmányozni a VR beadványát, meg azért is, hogy nem jelent meg a tárgyaláson a VR képviselője. Végül 2004. június 30-án került sor a döntő tárgyalásra, melyen Frunda György szenátor volt a püspökség ügyvédje. A per a bírák többségi szavazatával végérvényesen lezárult, minek alapján az ajándékozási szerződést semmisnek nyilvánították, a palota használati joga azoké lett, akik építették. Lezárult a nyolcéves kemény, kitartó harc. Rengeteg pénz és fáradság van mögötte. Az eredményhez döntő módon hozzájárult az a tény, hogy Tempfli atya személyesen megjelent a tárgyalásokon, szerénységével, konok kitartásával kivíva a bírák tiszteletét is.
És a jövő? A választ Fodor József általános helynök adta meg. Először is minél hamarabb vissza kell kapják az egész jobb oldali szárnyat, hogy a püspökség funkcionálissá váljon. Az épületet 1963-ban renoválták utoljára, így fel kell újítani az egész villanyhálózatot, a vízvezeték-hálózatot, a fűtéshálózatot. A falak meg vannak repedezve, mindenütt a padlók alatt el van rothadva, mindent fel kell újítani, ami igen költséges. Az irodákkal már át lehet költözni. Állítólag a freskók ott vannak a díszterem falán, a festék alatt, de ki kell bontani és helyre kell állítani őket. A folyosókon több mint háromszáz rézmetszet, a termekben számos nagy értékű festmény állt, melyeket nem akarnak visszaadni. Állítólag meg kell óvni őket a fénytől. A földszint ezután is a gazdasági épületrész lesz. Az első emeleten a püspöki lakosztályt, a könyvtárat rendezik be. A második emelet a távlattervhez tartozik, arról majd a jövő püspökei gondoskodnak. Reméljük, öt éven belül a megegyezés alapján a püspökség birtokába veheti az egész épületet.
A vár
A mai város történelme a X. századdal, a vár történetével kezdődik. Neve mutatja, hogy megerősített hely volt (vár), a -d kicsinyítő képző arra utal, hogy kisméretű lehetett. Építését homály fedi, oklevelek nem említik pontos időpontját. A legrégibb feljegyzés szerint azon a helyen állott, ahol a Hévjó (Pece-patak) a Körösbe ömlött. Folyóvizektől, mocsaraktól körülvett alacsony magaslaton épült, hadászati szempontból kiváló helyen. A hagyományok szerint Szent László itt monostort alapított prépostsággal és társas káptalant 24 kanonokkal. Uralkodásának második felében, 1083 és 1095 között püspökséggé emelte. Így Várad megalapítását is közvetve Lászlónak tulajdoníthatjuk. Ekkor erősítették meg először falait, fatornyokat építve sarkaira.
A püspökség létrehozása szükségessé tette egy nagyméretű templom építését is. Az első monumentális székesegyházat még maga László király kezdte építtetni. Ezt a káptalan statútumai is igazolják, amelyek tartalmazzák a Szűz Máriának szentelt templom adatait is. Ezek szerint hosszúsága hatvan, szélessége 25 méter volt, egy fő- és két mellékhajóval, a négy sarkán egy-egy toronnyal (ez valahol a belső udvaron állt, ahol most egy kerítés húzódik). Az építkezés nagy méretei miatt László életében csak a háromhajós bazilika és a szentély készülhetett el, s talán megkezdték a tornyok építését is.
László király 1095. július 29-én halt meg Zólyomban, és Somogyváron temették el ideiglenesen. Később, valamikor 1113 és 1140 között holttestét átszállították Váradra, és itt helyezték el örök nyugalomra. A legenda szerint az e megtiszteltetésért küzdő két püspökség, Zágráb és Várad között istenítélet döntött, úgy, hogy a gyászszekeret vontató ökrök az éjszaka folyamán maguktól megindultak Várad felé. László sírja rövidesen zarándokhellyé vált, s így Székesfehérvár után Várad hamarosan a magyar királyság második legfontosabb vallási és szellemi központjává fejlődött.
Várad hiteles hellyé válik, ami a mai közjegyzőségnek felel meg, elsősorban a várban működő székes káptalan tevékenysége révén.
László váradi sírja úgynevezett istenítéletek helye volt, a tüzesvas-próba, a forróvíz-próba stb. alkalmazása által igazságot szolgáltató fórum lett (izzó vasat kellett kézben tartani, s ha a seb rövidesen meggyógyult és nem fertőződött el, akkor az illető ártatlannak minősült).
A középkori László-kultusz kibontakozásához a döntő lépést III. Béla tette meg, aki 1192-ben, természetesen pápai jóváhagyással, szentté avatta Lászlót. Életéről, vitézi tetteiről és a neki tulajdonított csodákról legendák, népi énekek, mondák születtek. Váradi sírja csodatevő zarándokhellyé vált. Sírja fölé oltárt emeltek. A Váradi Regestrum 1216-ban említi először a sír előtt lefolyt peres ügyet. Az okiratok a szent király tetemére, illetve fejére tett esküről emlékeznek meg.
1241-ben a tatárok előbb lerombolták a várost, majd a vár falait. A lakosság egy részét lemészárolták, más részét rabságba hurcolták. A tatár fogságból megszökött Rogerius kanonok e borzalom történetét Siralmas énekében, a Carmen Miserabiléban örökítette meg. Elpusztultak a püspökség és a káptalan összes iratai. Csodával határos módon ránk maradt a Váradi Regestrum 389 pert tartalmazó jegyzőkönyve az 1208–1233-as évekből.
A tatárjárás után a várost és a várat újraépítették. Benépesült a város, újraéledt Szent László kultusza. Újjászervezték a káptalani iskolát. A magyar királyok jelentős adományokkal járultak hozzá az újjáépítés költségeihez, falvakat, bányákat, vámilletékeket adtak a káptalannak és a püspökségnek. Szokássá vált, hogy a magyar királyok koronázásuk után elzarándokoltak Szent László sírjához, s többen, mint II. István, II. Endre, Károly Róbert felesége, Beatrix, Nagy Lajos lánya, Mária, majd később Zsigmond király, ide temetkeztek.
Mind érezhetőbbé válik a nyugati szellem, Itáliában tanult számos kanonok és püspök. A nagy építkezések tömegesen vonzották ide az itáliai, vallon, flamand, német kőfaragókat, mestereket. Ezek telephelyeit jelzik az egyes városnegyedek nevei, mint Olaszi, Velence, Bologna, Padoa.
A trecentobeli (az 1300-as évek itáliai elnevezése a reneszánsz korból) Várad kultúrájáról szóló leghatalmasabb dokumentum, amelyet Imre őrkanonok szerkesztett 1375 körül, a Statutumok vagy (Bunyitay elnevezése szerint) a Chartularium. Részletesen tájékoztat a székesegyházról, kápolnáiról, oltárairól, a káptalanról, a püspökségről és a városról is. A káptalannak iskolája is volt, amelyet az olvasó kanonok vezetett. Itt fejlesztették ki a könyvkultúrát, gyűjtötték és írták a kódexeket. Az ifjabb nemzedék oktatása a káptalani iskolában zajlott. A humanizmus térhódításának köszönhetően Janus Pannonius korában, a XV. század közepén a váradi iskola magas színvonalat ért el. Itt tanultak olyan humanisták, mint ifjabb Vitéz János, aki a Dunai Tudós Társaság elnöke lett, Váradi Péter kalocsai érsek, királyi kancellár, Oláh Miklós, a későbbi esztergomi érsek, Gerendi Miklós erdélyi püspök.
A váradi vár épületeihez tartozott – a székesegyházon és a kisebbik Mária-egyházon kívül – a püspöki palota is, amely a székesegyháztól délre épült fel, még az Árpád-korban. A XIV. században jelentősen bővítették, szépítették.
A XIV. század közepén, Báthori András püspök idején fejeződött be a gótikus székesegyház újjáépítése. 1342-ben új szentélyt építtetett a régi köré, melyet franciás ízlésű kápolnakoszorúval vettek körül, jelentősen megnövelve ezzel a székesegyházat. 1375-ben már 45 kisebb-nagyobb oltár állt a templomban. 1360 és 1365 között készítették el a Kolozsvári testvérek, Márton és György Szent István, Szent Imre és Szent László egész alakos szobrát, melyet a székesegyház bejárata közelében állítottak fel. 1390-ben szintén a Kolozsvári testvérek Szent László aranyozott lovas szobrát is elkészítették, ezt a székesegyház előtt állítottak fel. Szent Lászlót nyugodtan lépő lovon, fején koronával, jobbjában harci bárdot tartva ábrázolták. Az európai protoreneszánsz első köztéri lovas szobra a Kolozsvári testvérek legnagyobb, a magyar bronzszobrászat legnagyszerűbb alkotása volt. Várad lakossága nagy tisztelettel övezte e szobrot, legendák fonódtak köré. Az ostromló törököket babonás félelem töltötte el, mígnem 1660-ban a többi királyszoborral együtt elpusztították. Ugyanebben a nagy váradi bronzöntőműhelyben készült el a testvérpár utolsó ismert műve, a váradi művészet páratlan remekműve, Szent László második ereklyetartó mellszobra, az ún. győri herma. Kimagasló szobrászi alkotás, sajátos fejtípusa kelet-magyarországi, váradi jellegzetesség. A mellrészén levő sodronyzománc-technikának ez a legkorábbi felbukkanása hazánkban, ami a váradi műhely fejlettségét bizonyítja.
Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) volt a kor legnagyobb mecénása. Közbenjárására a pápa 1401-ben búcsúengedélyt adott a székesegyháznak, amellyel addig csak a velencei Szent Márk-bazilika és az assisi Santa Maria Portiuncula-templom rendelkezett. Ekkor jócskán megnőtt a zarándokok száma, megsokasodtak a tőlük származó adományok. Ulászló lengyel király, I. Ulászló magyar király apja, 1412-ben gyalog zarándokolt el Szent László sírjához. Sógora, Zsigmond lóháton követte, és mindketten 15-15 napot töltöttek Váradon, itt ünnepelve meg a húsvétot.
Zsigmond király 1409-ben Scolari Andrást nevezte ki Várad püspökének. A firenzei származású főpap nagy szerepet játszott kora reneszánsz művelődésének és művészetének itteni meghonosításában. Népes firenzei kolóniát gyűjtött maga köré, s így Váradot a XV. század elején az olasz rinascimento legfontosabb hazai színhelyévé fejlesztette. Egyike volt a bibliofil főpapoknak, akiknek saját könyvtáruk volt. Az ő idején szervezték meg a könyvtár-igazgatóságot. Ő térítette a vár 4 m mély és 30-40 m széles árkába a Hévjó meleg vizét, amely télen sem fagyott be.
Földrengés döntötte le 1443-ban a székesegyház keleti tornyait, elpusztította a sekrestyét és benne a kincstárt – az ereklyetartókat kivéve – , megrongálta a szentélyt, megsemmisítette a stallumokat. Hunyadi János búcsúengedélyekért folyamodott a pápához, hogy segítse a székesegyházat. V. Miklós pápa először Hunyadinak és családjának engedte meg, hogy a váradi székesegyházat látogatva ugyanazzal a búcsúengedéllyel élhessenek, mint Róma nagy bazilikáinak látogatói, majd ezt az engedélyt kiterjesztette az ország hívő lakosaira is. Ezek a búcsúengedélyek a váradi székesegyházat a nagy bazilikák rangjára emelték, a zarándoklatokkal összefüggő adakozások pedig megkönnyítették a székesegyház restaurálását. A munkálatokat 1456-ban fejezték be. A Hunyadi család zarándoklása alkalmával láthatta először Váradot a gyermek Mátyás.
A reneszánsz műveltség legnagyobb képviselője Zrednai Vitéz János volt, akit 1445-ben Hunyadi János juttatott a püspöki székbe. Udvara a magyar humanizmus bölcsője, a reneszánsz művészet egyik központja. Húszéves püspöksége alatt Váradon építette ki a magyar humanizmus első központját. Alkotóműhelyét híres könyvtára biztosította. Könyveit főleg Itáliából, de egész Európából gyűjtötte össze. Udvarában nevelkedett az ifjú Mátyás, aki könyvszeretetét itt szívta magába. Mátyás király később (1472) e könyvek nagy részét a Corvinákba kebelezte. E feltételezést az is bizonyítja, hogy több Corvina-kézirat címlapján szerepel Vitéz János címere is, valamint több kódexben megtalálhatók Vitéz János bejegyzései.
Vitéz János csillagvizsgálót állított fel Váradon. Georg Pauerbach bécsi csillagász professzor e csillagvizsgálóra helyezte a kezdő délkört (amely ma a London melletti Greenwichen megy keresztül), s a híres Váradi Táblákban (Tabula Varadiensis) innen számította a nap- és holdfogyatkozásokat. A krakkói Jaggielonszka könyvtár kézirattárában van az a 603. számú, a XV. századból származó kódex, amely minden meghatározást a váradi meridiánból kiindulva állapít meg (Supervaradinó).
A törökök 1474-es, sikertelen ostroma után Filipecz János püspök hozta rendbe a várat. Új és erős, hatalmas körfalat húzatott és tornyokat építtetett. Ekkor készült el a székesegyház új tetőzete, a tornyokat színes mázas cserepekkel fedték be. A megújított toronyba a püspök 1478-ban nagyméretű harangot öntetett, amely bizonyítja, hogy a bronzöntés nem szűnt meg Váradon, sőt ezután is folytatódott. Filipecz a nagy műveltségű bibliofil püspökök közé tartozott, aki 1488-ban kinyomtatta Brünnben Thuróczi János krónikáját, Rogerius Siralmas énekével együtt. Az újjáépített várost a XV. század végén a Dubnici krónika Boldog Városnak, „felix Civitasnak” nevezi. Gazdagságát elsősorban nevezetes vásárainak köszönhette. A céhes élet is kifejlődött. A káptalan 1481-ben megújította a váradi kovácsok, sarkantyú- és kardgyártók régebbi céhlevelét. Ebből következik, hogy a váradi céhek már a XV. század első felében vagy még korábban megalakultak.
Thurzó püspök (1506–1512) a régi középkori palotát építtette újjá. A palota leírói csak elragadtatással, a reneszánsz építészet remekeként említik. A csodálatos épületkomplexus, négy és fél évszázad művészi kultúrájának tanúbizonysága, végleg kialakult és lezárult. A „castrum Varadiense” ebben az időben lehetett a legszebb, hiszen mindegyik stílus – a 11. század végétől a 16. század elejéig – kimagasló alkotásokkal gazdagította.
A mohácsi vész (1526) után kihunyt a középkori Várad ragyogása. I. Ferdinánd megpróbálta elfoglalni a várat, de nem sikerült. 1534-ben János király országának fővárosa lett: itt tartotta udvarát, itt fogadta a követeket, és 1538. február 24-én itt kötötte meg Ferdinánddal a váradi békét.
A törökök 1541-ben elfoglalták Budát, és onnan nagy menekültáradat indult el. A menekülők egy része Váradra jött, közülük sok kézműves, közember és pap telepedett le Olasziban. Ez időtől számítjuk Erdély különválását, majd az Erdélyi Fejedelemség létrejöttét. Várad Erdély legfontosabb végvára lett. Fejedelmei második fővárosuknak tartották. A főkapitány rangja felértékelődött, tulajdonosa a fejedelem után a második ember lett. Hadba szállás esetén, amely a határon túlra szólította a fejedelmet, a váradi főkapitány volt a helyettese. Várad főkapitányai közül Báthori István, Báthori Kristóf, Bocskai István, II. Rákóczi György fejedelmi trónra került.
1559-ben a somlyói Báthori Istvánt nevezték ki főkapitánnyá. Az ő vezetése alatt kezdték meg az új vár építését. Miután fejedelemmé választották (1571), még nagyobb hangsúlyt helyezett a vár építésére. Az olasz késő reneszánsz szellemében az akkori modern új olasz erődítési rendszer alapján építették át, lényegében 1570 és 1596 között. A hatalmas, szabályos ötszögű, szögletein földdel feltöltött füles bástyákkal erősített vár tervezőjét nem ismerjük. Olasz építészei közül csupán a hetvenes, nyolcvanas években ott dolgozó Pietro Ferraboscót, Ottavio Baldigarát és Domenico Ridolfinót, valamint a kilencvenes években Simone Gengát ismerjük név szerint. A füles bástyák nevei a következők: a nyugati főbejárattól kezdve, balra az Aranyos bástya, majd következik a Veres vagy Velencei bástya, a Királyfia bástya, a Csonka bástya, végül visszatérve a főbejárathoz, tőle jobbra, a legnagyobb, a Bethlen-bástya.
A törökök 1598-ban sikertelenül ostromolták a várat. Ezután Bocskai István ostromolta két éven keresztül, s csak miután a kiéheztetett őrség megadta magát, tudta elfoglalni a várat. 1613–18 között, Bethlen Gábor fejedelem idejében felújították a külső védműveket és a Bethlen-bástyát. A rajta levő töredezett mészkő emléktábla őrzi nevét még 1618-ból. 1619-ben a fejedelem lebontatta a romos középkori épületeket, és egy ötszögletű reneszánsz palotát építtetett, amely csak Rákóczi György idejében, 1650 körül készült el. Ez volt Kelet-Közép-Európa legnagyobb reneszánsz palotája. Az eredeti palotából mára csak töredékek maradtak meg, mivel teljesen átépítették kaszárnyává.
A nagy fejedelmek, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és felesége, Lorántffy Zsuzsanna idejében felvirágzott a város. 1657-ben Szenczi Kertész Ábrahám vezetése alatt megkezdték a Váradi Biblia nyomtatását, Károli Gáspár fordításában. Nem tudták befejezni az 1660-as török ostrom miatt, de sikerült a nyomdát és a Biblia kinyomtatott íveit kimenekíteni a várból és Kolozsvárra szállítani, ott fejezték be a munkát. Negyvenhat nap ostrom után, árulással, a törökök elfoglalták a várat. Harminckét évi török uralom után, 1692-ben szabadul fel a város. A várat a császári katonaság foglalta le. A Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok hétéves ostromzár után sem tudták bevenni a várat. Ezt követte az ún. barokk újjáépítési korszak. 1725-ig helyreállították a vár védműveit, rendbe tették a palotát, megépítették a ma is álló helyőrségi templomot. 1783-ban II. József császár rendeletével a várat kaszárnyává nyilvánították. 1857-ben Ferenc József kiadott dekrétuma végleg eltörölte a vár katonai jellegét. 1918-ig mint kihasználatlan terület létezett, majd újra katonaság költözött bele és birtokolta egész az 1990-es évekig.
Tempfli József római katolikus megyés püspök 1991–92-ben felújíttatta a vártemplomot. 1994-ben a város tulajdonába került, és megkezdik a takarítási és állagmegőrzési munkálatokat. Ezt a megalakult várgondnokság felügyeli.