NAPÚT 2007/3., 134–137. oldal
Tartalom
Felszeghi Sára
„…Mert a szívnek teljességéből szól a száj”
Németh István Péter
Összekapaszkodott versfák
Erdélyi szász seregszemle
Hajdú Farkas-Zoltán, az erdélyi szász olvasókönyv szerkesztője és válogatója úgy aposztrofálja a Telepes népesség című kötetet, mint félig-meddig gyászjelentést, mely „Egy néhai erdélyi nép születésének, virágzásának és pusztulásának állomásait igyekszik nyomon követni.” Szomorú és tragikus szavak ezek, melyek már az első pillanatban rányomják bélyegüket az olvasóra, akinek feltehetőleg fogalma sincs, kiket és miket gyászol e könyv. Hiszen az erdélyi szászok magyarországi irodalma meglehetősen gyér, mondhatni szegényes. Talán most, a 2007-es esztendőben, hogy az erdélyi Nagyszeben, a szászság hajdani „fővárosa” éppen az Európa kulturális fővárosa címet viseli (Luxemburg mellett), nagyobb lesz az érdeklődés az erdélyi szászok kultúrája iránt. S éppen az érdeklődés és a szászokról szóló irodalom hiánya miatt kiemelt jelentőségű ez a kötet, hiszen nem száraz történelemkönyv, hanem izgalmas válogatás, melyben a szász történetírók mellett nemcsak az elmúlt századok írói és költői kaptak helyet, hanem egyúttal azon szász szerzők is, akik a mai napig írnak és alkotnak.
S ahogyan minden népnek, úgy az erdélyi szászoknak is van eredetmondájuk, mely szorosan összefonódik Erdéllyel. Otto Folberth, Medgyesről származó író, aki 1945-ben, a második világháborút követő megtorlások elől menekült el Romániából, A három áttörés – Az erdélyi táj víziója című esszéjében nemcsak a szászok eredetére, hanem a mellettük élő két nemzet – a magyar és a román – történetére is kitér. Folberth írása nem véletlenül került a kötet elejére; az 1929-ben született esszé különleges alkalomra készült: az Erdélyi Helikon íróinak brassói bemutatkozására. Ezekben az években – a transzszilvanizmus jegyében – a két mérvadónak tekintett magyar és szász folyóirat, az Erdélyi Helikon és a Klingsor, egy-egy vendégszámot szerkesztett a társnemzet irodalmi lapjának, melyet aztán bemutató is követett. Az erre az alkalomra írt esszé az isteni teremtéstől kezdi számítani a három nemzet együttélését: „Isten bölcsessége úgy rendelte, hogy ezt a kezdet kezdetétől hármas tagoltságú országot három különböző faj vándorai népesítsék be, mintha művészi gondolatát ezzel akarta volna betetőzni. Mert bizonyos, hogy ezzel a kicsi országgal különös tervei voltak.” Nem véletlenül esik egybe az együttélés kezdete a teremtéssel Folberthnél; ezzel a szerző egyetlen tollvonással kikerülte az Erdélyben élő nemzetek a mai napig tartó, értelmetlen „harcát” a helyfoglalás elsőbbségéért. A ’Ki volt itt előbb?’ tudományos és áltudományos vitáját – mely az írás születésének idején is minduntalan fellángolt – kikerülte, s a huszadik században gyakorta előkerülő ellentéteket sem egyetlen nemzet „nyakába varrta”, hanem mindhármójukat felelőssé tette: „Még az is nehezükre esett, hogy a dombos Erdélyi-medence három fennsíkját, a Barcaságot, a Kenyér-mezőt s a Csíki-medencét egymás között testvériesen felosszák. Ehelyett betelepedésük óta mindhárman arra törekedtek, hogy lehetőleg az egész országot bírják.” S amellett, hogy Folberth helyesen láttatja az évszázadok során újra és újra egymásnak feszülő ellentéteket, arra is felhívja a figyelmet (sőt, szinte felszólítja az egymás mellett élő nemzeteket), hogy a békés együttélés az egyetlen lehetőség Erdély kulturális sokszínűségének a megtartására: „Áttörni a hegyeken, hogy egy és ugyanazon ország népeit köthessük össze: legyen ez példaadás az eljövendő erdélyi léleknek. Húzza vissza a tekintetét ez a példa minden határábrándtól, belső megértés és belső békesség felé. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy meg lehessen törni a hármas végzet átkát s vissza lehessen állítani valamennyire a félreértett és megzavart kozmikus rendet.” A szászok erdélyi eredetére vonatkozó mondák között érdekes színfoltként létezik a hamelni patkányfogó legendájának egyik változata. Ezt a mesét szinte minden kisgyerek ismeri, azonban van ennek egy kiegészített változata is, melyben a patkányfogó által elcsábított gyerekek nem tűnnek el végleg, hanem Hamelntől távol, újra felbukkannak: „a patkányfogó, százharminc gyermekével az erdélyi Almási-barlangban bukkant újra elő. Ezek a gyermekek voltak az első megtelepedő erdélyi szászok.”
Viszont véletlenül se higgyük azt, hogy a Telepes népesség című kötet csupán mesék, regék és mondák gyűjteménye. Ízelítőt kaphatunk például az erdélyi szász humanizmus jeles képviselőinek ránk maradt írásaiból is. Johannes Honterus, a brassói származású humanista, iskoláit Bécsben és Wittenbergben végezte, majd az 1530-as évek közepén tért vissza szülőhazájába. Honterus nevéhez fűződik a brassói középszintű oktatás felélénkítése, s neki köszönhetően nyílt meg az az iskola (a mai brassói Honterus Gimnázium elődje), melynek szabályzatát maga az alapító fogalmazta meg. A Luther protestáns tanait hirdető Honterus nemcsak az oktatás, hanem a vallás terén is jelentős munkát vitt véghez, s részben talán neki is köszönhető, hogy a brassói polgárok az 1540-es évek elején egyöntetűen az ágostai hitvallás mellett tették le voksukat. A kötetbe felvett Honterus-írás, Erdély minden németjének egyházi rendje (Reformatio ecclesiae Saxonicarum in Transylvania), 1547-ből származik, s az itt lefektetett szabályok és ajánlatok mind a mai napig meghatározzák az erdélyi szász lutheránus vallásosság gyakorlatát. A Balogh András fordításában olvasható szövegben a szerző nem csupán a fiatal szászok vallási nevelésének mikéntjére, a nyelvoktatásra – a latin és görög nyelv elsajátítására –, a szabad művészetek tanítására tér ki, hanem egyúttal azt is biztosítani kívánta, hogy a diákok számára minden körülmények között elérhetővé váljon a iskoláztatás: „Mivel a pap gondoskodik az iskola eltartásáról, ezért egy iskolamester sem viheti a gyermekeket aratáskor és szüretkor saját hasznára dolgozni.” Nem véletlen tehát, hogy a Honterus alapította iskola messze földön híressé vált, s a szász oktatásrendszer Délkelet-Európa egyik legerősebb képzését adta. Szintén szász humanistaként tartja számon a történetírás Albert Huetet, aki Johannes Honterushoz hasonlóan külföldi egyetemeken tanult, majd visszatérve Erdélybe népének egyik legkiválóbb szószólója lett. Híressé vált, Báthory Zsigmond fejedelem és az erdélyi országgyűlés előtt, 1591-ben tartott beszédjéből tartalmaz egy részletet a könyv, melyben az erdélyi szászság jogairól és erdélyi létéről értekezik: „Ezért itten mi már nem vagyunk idegenek, de bennszülött lakók és megerősített polgárok vagyunk. S nem országnak jobbágyai, akiknek egyesek tévesen tartanak, de szerető és hű alattvalók. Ezt nemcsak a privilégiumok és a szabadságlevelek, de a királyi adománylevelek is bizonyítják;”
S miközben bepillanthatunk az erdélyi szász művelődés hajdani kulisszái mögé, Hajdú Farkas-Zoltán szerkesztő olyan visszaemlékezéseket és szépirodalmi munkákat is beválogatott az olvasókönyvbe, melyek a szászok mindennapjaiba engednek betekinteni. A Kiszsolnán (Senndorf) született Georg Böhm Egy kerek esztendő (Ein Bauerjahr) című visszaemlékező elbeszélésében az unokáinak mesélve örökíti meg gyermekkora történeteit. A jelenleg a felső-ausztriai Munderfingben élő szerző a falusi élet fontosabb eseményeit, ünnepeit eleveníti fel, s így az olvasó a szászság évszázadok óta élő szokásait és hagyományait követheti nyomon. A szociografikus szövegből kiderül, hogy miként zajlott a fiatalok konfirmálása, vagy éppen hogyan búcsúztatták a szászok az óesztendőt. A szerző pedig saját nővérének férjhezmenetele nyomán hitelesen számol be egy esküvő hosszú és fáradságos előkészületeiről, majd az azt követő mulatságról. Megtudhatjuk, hogy a leánykérés már karácsony előtt megtörtént, a szülők már februárban megegyeztek az esküvő napjáról, s nyomon követhetjük az ünnepi sütés-főzés hagyományos „liturgiáját” is. A szubjektív hangvételű elbeszélésből pedig a házasságkötés rejtelmei mellett többek között az is kiderül, hogyan ünnepelte a legényegylet (Bruderschaft) a húsvétot, vagy hogyan zajlott az aratás.
A szépirodalmi alkotások (versek és prózák) közül talán kettőt emelnék ki. Az egyik, Hans Bergel, az 1968 óta Németországban élő író Szenteste Mosolyországban című elbeszélése, melyben a szerző legutolsó Erdélyben töltött karácsonyát örökíti meg. A zenészként is tevékenykedő szerző egy karácsonyi koncertről ír, hol a különböző nemzetiségű zenészek adnak felejthetetlen és kicsit sem szokványos koncertet, melynek végül – szokatlansága ellenére is – még a pártfunkcionáriusok körében is, hatalmas sikere lett. Az Eginald Schlattner Fejvesztett kakas című regényéből (időközben már megjelent a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában) közölt részlet pedig Fogarasra kalauzolja az olvasót, ebbe a dél-erdélyi városkába, hol egészen a második világháború kitöréséig békességben éltek egymás mellett Erdély különböző nemzetei. Schlattner regénye szembenézés azzal a korszakkal, melynek köszönhetően felgyorsult az erdélyi szászság kitelepedése és Erdélyből való eltűnése. A kamaszodó gyerek szemszögén keresztül látott és bemutatott világ még őrzi ugyan egy hajdani harmónia nyomait, mely megjelenik a még nem átalakult mindennapokban, azonban emellett érezhetővé válnak az ezt fenyegető változások is. S ezek, lassan ugyan, de beszivárogtak az együtt élő népek közé – főként a fasizmus őrült ideológiájának köszönhetően –, és ugyanakkor a Hajdú Farkas-Zoltán és Hajdú Iringó által fordított regény megsejteti az 1945 utáni változások – a kommunista diktatúra – előszelét is.
Telepes népesség, mondja a könyv címe, azonban akik végigolvassák a szemelvényekből összeállított kötetet, hamar rájönnek, hogy a szászok csupán 800-850 éve voltak telepesek. Azóta pedig – egészen a legutóbbi időkig – Erdély kultúrájának szerves és kikerülhetetlen részét alkották, és alkotják ma is: igaz ugyan, már meglehetősen kevesen élnek Romániában, azonban építészeti remekeik, irodalmuk, a továbbélő hagyományaik örökre beleivódtak Siebenbürgen, azaz Erdély hangulatába, levegőjébe. S végül mi is feltehetjük a kérdést: tényleg vége ennek az „etnológiai csodának”, tényleg félig-meddig gyászjelentés ez a kötet? Talán igen, hiszen az erdélyi szászok szinte teljesen visszatelepedtek őshazájukba, Németországba, mivel kénytelenek voltak elhagyni 850 éve választott szülőföldjüket, s így másodszor is telepes népességgé váltak. Azonban érdemes megjegyezni, hogy az ehhez hasonló könyveknek – dokumentumoknak – köszönhetően rajtunk múlik, meg tudjuk-e őrizni mindazt, ami, hajdan és most is, egész Európa számára példaértékű volt és marad.
Telepes népesség – Erdélyi szász olvasókönyv (Válogatta, szerkesztette Hajdú Farkas-Zoltán. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006)
Vincze Ferenc