NAPÚT 2007/3., 138–141. oldal
Tartalom
Vincze Ferenc
Erdélyi szász seregszemle
Tapolca
1 Stanislaw Worcell 1849-ben írott szavait homiliájában idézte Karl Josef Rauber pápai nuncius Balatonbogláron 1999. augusztus 29-én.
2 Sutarski, Konrad (vál.): Z dala od najważniejszych dróg = Távol a legfontosabb utaktól: Wybór wierszy. – Kraków; Budapest: Towarzystwo Przyjaźni Polsko – Węgierskiej w Krakowie, 1993, 141 p.
3 Szellem és egzisztencia. Pannónia Kk. 1987.
Összekapaszkodott versfák
Konrad Sutarski kétnyelvű könyvének margójára
„Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy,
melyek külön törzset növesztettek,
de gyökereik a föld alatt messze futnak,
összekapcsolódnak és láthatatlanul egybefonódnak.
Ezért egyiknek a léte és erőteljessége
a másik életének és egészségének feltétele.”1
Lengyelországban még sohsem jártam, ám Konrad Sutarski szülőhazáját és kultúráját akkor kezdtem közelebbről megismerni, amikor egyetemista társaim között egész „polonista gárdára” leltem: Éles Mártára, Pálfalvy Lajosra, Galambos Csabára és barátaikra. A nyolcvanas évek elején már afféle lengyel aranycsapatot is össze tudtam volna állítani a XX. századi kortársak közül. Álljon itt néhányuk neve: Edward Stachura, Tadeusz Nowak, Zbigniew Herbert, Mrozek és Rózewicz, Witold Gombrowicz, Czeslaw Milosz, Kapucinski és Aleksander Nawrocki (aki verset írt a szülővárosom melletti Szent György-hegyen, költeményét a keszthelyi Cséby Géza fordította). Karol Woytyláról se feledkezzünk meg! (Halálára Sutarski emlékezetes, szép verset írt II. János Pál pápa temetése napján címmel, amely éppen e folyóirat hasábjain jelent meg.) A klasszikusok közül igen szeretem Juliusz Slowackit, Cyprian Norwidot és Adam Miczkiewiczet. Utóbbi emlékoszlopánál is álltam, és sétáltam azokon a lvovi utcákon, amerre Severin Goszczinski… Mégis láttam volna egy darab lengyel földet a nyolcvanas években a Krakkóhoz közeli Ilyvón? (Lembergben, Lvivben, azaz Lwoowban?)
Föllapozom kedves költőm, Petőfi azon sorait, amelyikek ahhoz a lengyel származású tábornokhoz szólnak, akit a nép egyszerűen csak apónak nevezett: „Két nemzet van egyesűlve bennünk, / S mily két nemzet! a lengyel s magyar!”
Petőfi Sándor verse minden szobornál elevenebb s maradandóbb emléket állított Bem Józsefnek, Osztrolenka véres csillagának, akit katonái tényleg úgy is követtek, mint a hajdani királyok ama betlehemit.
A két állam alapítása óta a két népnek: lengyelnek s magyarnak – közös sorsú nemzete lett. Szomszédos két ország, két barát, egymásnak tejtestvérei. A XX. század kataklizmáiban még inkább testvériesültek. Üldözött lengyelek számára nem is annyira ideiglenes, hanem megbízható, menedéket adó paradicsom lett 60 esztendeje országunk, közelebbről Balatonboglár, de lengyel menekült-szórványokat Tapolca és környéke is fogadott be. A Mogyorósi-domb tetején Pauer Gyula kályhásmester műhelyében édesanyám még találkozott a lerongyolódott menekültekkel, akik segédkeztek a samottok, cserepek, agyagos ládák mellett. A Balaton-parton élő magyarok lengyel felebarátaikat rejtették el az üldöztetések elől, s amire akkoriban egész Európában nem volt példa: a II. világháború éveiben a lengyelek hazájukon kívül tanulhattak általános iskolában és líceumban a déli parton. Nem kevesebb, mint 200 boglarczyc-ot oktattak. Varga Béla fiatal papként az általa építtetett épületben mutatott példát hitből, bátorságból, s adott gyakorlatias útmutatót emberi tisztességből, amit az elnyomottakért, üldözöttekért megtennünk minden időben kötelesség. Magyarországon 1939-től 1945-ig mintegy 60 000 lengyel embertársunk számíthatott az itt élő családokra. Sem az évezredes történelmet, sem a két emberöltőnyire visszanyúló múltat nem feledhette azóta egyik nép sem. 1956-ban, amikor már túl piros lett az áldozatoktól Pesten az aszfalt, Lengyelországban vért adtak az emberek, hogy ezzel a humanitárius cselekedetükkel is a magyar forradalom segítségére siessenek. Antall József édesapjáról pedig a hetvenes évek végén Varsóban utcát neveztek el…
Konrad Sutarski nevét először akkor írtam le, amikor Balatonboglárról címeztem neki levelet, ugyanis egy irodalmi konferencia előkészületeiben segédkeztem. Sutarski e rendezvény vendége volt. Az olvasók 1976 óta saját kötetében is rálapozhatnak verseire. Konrad Sutarski biográfiai adataiból a legfontosabbak, amelyek a kiadványokon, folyóirat-borítókon megjelentek, a következők: A költő Poznanban született 1934-ben. Magyarországra 1956-ban jött, s a mezőgazdasági gépészeti ismereteit nálunk tökéletesítette tovább, s tervező álmainak is jutott tér. A líra műveléséről időközben sem mondott le. 50 esztendeje ír költeményeket, s magyar barátait fordítja a lengyel olvasóközönség részére. Kitüntetései mellett, hiszem, hogy között is, olyan elismeréseket tarthat számon, mint Csoóri Sándor szép és pontos szavait: „Magyarországot viszi Lengyelországba, de saját hazáját is a hátán cipeli el hozzánk. Különleges, igen szép sors ez.” Az idézet megtalálható Konrad Sutarski legújabb könyvének borítóján is.
Konrad Sutarski 2005-ben újabb bilingvis könyvével ajándékozta meg olvasóit. A Bethlen-díjas költő ezt több mint egy évtizede egyszer már megtette2. Az új válogatás címe: Kettős hazában. Magyarázatra, értelmezésre szorul? Aligha. Hisz a lengyel és a magyar nép zászlóiban is közös a piros és a fehér szín… S fekete itt is, ott is a gyászszalag. Lehet egy könyvismertetőt egy olyan kis „színképelemzésre” bízni, amelyben ezek az árnyalatok vannak? Megpróbálom.
A piros, vagyis vér szavunkból eredeztethetően a veres színmegnevezést, érthető, hogy kerülni szeretné a költő, hisz milyen jó volna, ha nem dőlne rá a tájra, nem ontódna ki a kövekre: „és naponta várod az ítéletet / az ítéletet melyben nincsenek letördelt / vörös szegfűk” (Koldus), „S körül a levegő bénaságba fehérült / mintha alattomban a fagy dermesztené / mintha lassan kifolyna arcunkból a vér” (Évek múltán). De a valóság: „mi már csak hús-a-húson egységfront / az összekeveredő vér tócsáiban / ismerhetünk rá megalvadt eszméinkre” (Bőrünket letépjük magunkról).
Sutarski költeményeiben a fehér szín található meg a legtöbbször (amennyiben szín egyáltalán a fehér, hisz a koloratúra teljességét tartalmazza). Tisztaság, remény, béke, számtalan pozitív jelentéstartalmat és hangulatot áraszt ez a jelző. Igaz: kiszolgáltatottságot, bepiszkítható szűzi felületeket szintúgy. A magyar néprajzban ismeretes a fehér gyász mint ruhaviselet. Sutarski megrendítő versében is a következő képzetet találjuk: „fehér ruhában leröppent galamb árnya állsz / fehér halott kereszt” (Lohengrinről hazatérőben). A főváros panorámájából is a jellegzetes színű Erzsébet híd káprázata az, amelyik leginkább versébe kéretődzik: „Ballagok e város kövein / A szelíd már-már fehér hídon át” (Buda üdvözlése). Nemcsak a tájból, a szobabelsőkből is a fehérlő tárgyakat emeli ki: „A partra gyűlt emberek / Megmutatják neked / A szilárdan földbe ágyazott házakat / Az ételekkel / És a kihűlt fehér terítőkkel teli szobákat” (Várandós asszony szenvedései). Még e költői portréfestészet is vértelen arcra figyel föl: „lélegezz mélyet falfehér / itt van egy pohár víz / most már nyugodtan gyűlölhetsz is” (Mészfal leszek). A gyászba visszahajló melankólia színét festett, szintén emberi ábrázaton, egy Harlekin-arcon látjuk viszont: „fehér bohócnak ajakán az ujja” (Komédiások). A lélek fehér galambja szelíd következetességgel vissza-visszaröppen a kötet oldalaira: „rázzuk a tudás fáját / fehér galambok beleolvadnak a felhők fehérjébe”.
E verssorok után, gondolom, nem csodálkozik e könyvismertető olvasója, ha a zöld színt a piros és a fehér mellé Sutarski által rendelve keresem már. Meg is leltem. A magyar trikolórt egyik drámai versébe szőtte bele a költő [Kiemelések tőlem: NIP.]: „a gyerekek piros pipaccsá tudnak válni / tudják kiáltani – anyám / fehér galambok röppennek oda és keringenek / keringenek / letépik a pipacsokat és az anyák karjába / viszik // Kati / melyik asszony néz rá kinyíló ajakadra / a vérrel alvadó pólyára / melyik lép hozzád akinek méhe mint zúgó / fenyőliget / növekvő zöld vadon” (Katalin – az 1956-os magyar tragédia emlékére).
Sütő András Anyám könnyű álmot ígér naplóregényében, Nagy László a Karácsonyfás ember című prózaversében lel hasonló allegorikus színkompozícióra a filológus vagy bárki érdeklődő. Ám Sutarski szemérmes hazaszeretetét, érzett és vállalt magyarságát is tetten éri itt, hiszen az Radnóti közismert versére játszik rá, arra, amelyben a pipacs piros és a szöszöske szára zöld (A „Meredek út” egyik példányára)…
Végül a fekete színről… Hiszen tudjuk, nem „csak a hőség s fagy miatt lógtak fekete vásznak” a két ország vajdaságaiban és vármegyéiben. Mert a fehér kereszt után tárt fekete karral elevenen Ő „ott volt az éj fekete keresztjeként kifeszítve” (Országunk történelme). Hadd ragadjam ki egy részletét annak a költeménynek, amit okvetlen beillesztenék egy virtuális antológiába, 100 legkedvesebb opuszom közé, amúgy régimódian, ahogy Szerb Antal állított össze magának egy többnyelvű vers-emlékkönyvet.
„dúdol a lány a szív lendületes kalitkájával / lassan táncol a kalitka / mint a hinta / melengeti kezét a lány / meleget áraszt a kandalló mint szúnyogot a folyó / csípik a szúnyogok a lány kezét / jó a kandalló mellett ülni // de ki súgja meg hogy a tücsköknek már dagadt a lábuk / a szívtépő ciripeléstől / – mit hallasz meg te lány / te hangoskodó tücsök valamikor / sírtál szédülő lábaid imájával / most csak ülsz énekelve / ábrándozva” (A lány és a tücsök)
Tornai József fordította magyarra a fenti költeményt. Tornai ha azt hallja, vagy ha azt mondja, hogy a kandalló mellett jó ülni, akkor feltétlen Kisfaludy Sándor jut eszébe: Ülj mellém a kandallóhoz… Emígy kérlelte a Balaton-felvidéken Himfy Róza asszonyt, hogy a Csobáncról egy agg regét mesélhessen. Ha van idill, akkor ez mindenképpen az. Sutarski versének azonban női hőse magányos. Azt is leírhatjuk: a legtragikusabb, fájdalmas madonna a férje, férfija vagy fia nélkül. Siratóasszony ő, özvegy, planctust éneklő. Gyászfekete viselete és siratódala a tücskökkel teszi hasonlatossá. Így írja alakját Konrad Sutarski metaforába. A férjeiket s fiaikat sirató asszonyok, mint tücskök, már a világirodalom első nagy mesterének művében, Homérosznál megjelennek. Babits irodalomtörténetében a következő áll: „Az Ilias végső benyomása csöppet sem kedélyes. Temetéssel végződik és keserű ízt hagy: az indulatok, s a nyomukban leselkedő végzetek ízét. Nagy emberi sorsokat sűrít, pár heti időt, akár egy Dosztojevszkij-regény. Egy tízéves háború most fordul meg emberi gyengéken. A hősök lelke »köröskörül fekete« – így mondja a költő, különös jelzőinek egyikével. Az öregek a várfalakon ülnek, és sírnak, mint a tücskök egész nap. Mint a tücskök sírnak az erdőben »liliomszerű« hangjukon.”
Sutarski versének magányos asszonyhőse trójai is lehetne, ám legpontosabban az ő Odüsszeuszára várva váró kelet-európai Penelopé. A közelmúlt típusa, másrészt örök emberi, sőt időtlen jelkép. A tücskök múzsai lények, róluk Hamvas Béla ír csodálatosan Szellem és egzisztencia című kötetében. Szerinte a múzsákat változtatták az istenek tücskökké3. Sutarskinál is valami hasonló metamorfózis történik a versben. A magára maradt szerelmes nőből gyászfekete tücsök lesz. Az erőszak által kioltott szerelem és annak hiánya, a jelen gyásza mint egymásra helyezett költői kép olyan impulzusmomentumokat kelt az olvasóban, amelynek „finom remegését” (Ady) mintha csak a kvantummechanikából vett fogalmakkal írhatnánk körül. Ennek az egyszerre szerelmes és gyászoló asszonynak az alakja, aki tücsökként sirat, és magányában dörzsöli össze a lábait, olyan „diszkrét értéket” vesz fel (mind kvantummechanikai, mind esztétikai értelemben), ami azt az olvasót érinti meg leginkább, aki tud Ady szófúzióiról és Heisenberg bizonytalansági relációjáról. Sutarskihoz hasonlóan e poétikai szinten csak kevesek zengték katasztrofista térségünk közös fájdalmát és melankóliáját, de szolidaritását is, és annak minden szépségét és humánumát. A műfordító Tornai igen pontosan, ihletetten adja vissza Sutarski költői hagyományokat őrző, de modern tudományos világképét is versélménybe hajlító szándékát. (A kötet tizenhét magyar költő-műfordító szép munkája!)
A magyarok és lengyelek történelmi barátságáról kedves rigmus is született: Polek-wenger: dva bratanki… Egy Pilinszky-vers utolsó sorai előttem (Konrad Sutarski fordításában lengyelül is): „barát / barátság mindörökre”, azaz „brat / braterstvo na wieki …” A magyar és a lengyel költészet úgy fonódik egybe Sutarski lírájában, mint ama két tölgy: ha a hazát a magasban látjuk, akkor lombokként, ha a mélyben, akkor gyökerekként.
Konrad Sutarski: Kettős hazában / Na podwójnej ziemi. Magyar Napló, Budapest, 2005
Németh István Péter