NAPÚT 2007/3., 127–134. oldal

Tartalom

Lászlóffy Csaba
Ki mennyire ismeri Dsidát?

Vincze Ferenc
Erdélyi szász seregszemle

¹ Mt 12,34
² Péld. 4, 23
³ Susan Sontag: A betegség mint metafora. Európa, 1983, 50. o.
⁴ Somlyó György: A mesék könyve. Szépirodalmi, 1974, 175. o.
⁵ Susan Sontag: A betegség mint metafora. Európa, 1983, 50. o.
⁶ Susan Sontag: A betegség mint metafora, Európa. 1983, 39-40.o.
⁷ Lozsádi Károly: De Corde Szíveskönyv. Medicina, 2004, 13.o.
⁸ Lozsádi Károly: De Corde Szíveskönyv. Medicina, 2004, 18.o.
⁹ NL: Napló-aforizmák. Forrás, 1989. júliusi szám, 5–16. o.
¹⁰ Susan Sontag: A betegség mint metafora. Európa, 1983, 66. o.

Felszeghi Sára

„…Mert a szívnek teljességéből
szól a száj”¹

A betegség mint a szereplők és a társadalom jellemzésének eszköze
Jókai Mór műveiben

„Minden féltett dolognál jobban őrizd
meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.”²

    „Azt a hagyományos elméletet, hogy a betegség úgy van a beteg jellemére szabva, mint az ítélet a bűnözőre, a tizenkilencedik században új elképzelés váltotta fel: az, hogy a betegség kifejezi a beteg jellemét; hogy a betegség az akaratból fakad. »Az akarat organikus testként tárja elénk magát – írja Schopenhauer – és a betegség annak jele, hogy maga az akarat beteg.” A gyógyulás az egészséges akaraton múlik, amely akár „diktátori erőszakkal is bekebelezi a beteg akarat lázadó erőit.« Egy emberöltővel korábban Bichat, a neves orvosdoktor hasonló képet használ, amikor az egészséget a „szervek hallgatásának”, a betegséget pedig „lázadásuknak” nevezi. A betegség a test által megszólaló akarat, a tudat dramatizálásának nyelve: az önkifejezés eszköze. Groddeck azt állítja, hogy a betegség »szimbólum, a belső folyamatok jele, dráma a Kimondhatatlan rendezésében«” – írja Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvében.³
    Ha Jókai Mór regényeit nézzük, igazat kell adnunk Susan Sontagnak, azzal a kiegészítéssel, hogy Jókai, a szereplők jellemén és a szimbólumon túl, a betegséget felhasználta szereplői cselekedeteinek meghatározására, valamint az adott társadalom jellemzésére, s ezen túlmenően, nagyfokú érzékenységével, mintegy saját sorsát is előrevetítette egyes műveiben.
    Jókai a betegségek leírásakor alapos természettudományi műveltségről tesz tanúbizonyságot, s összevetve az orvosi szakkönyvekkel, mint látni fogjuk, igen precíz ismeretekkel rendelkezik.
    „A kis Dódinak torokgyíkja kezdődött. A legveszélyesebb betegségük e gyermekeknek, amelyből az orvosi tudomány is keveset tud megmenteni. […] A kis ártatlan teremtés arca egészen el volt változva. Nem sírt az; ennek a betegségnek nincsen panaszhangja, de annál rettenetesebb a kínjai! […] A gyerek nem sírt, csak rekedten köhögött. […] egyre rosszabbul lett.”
    A diftéria hosszú évekig a gyermekgyógyászat egyik rettegett betegsége, az író maga is megélte és túlélte, ahogy ezt visszaemlékezéséből tudjuk, s felszámolását végül is a megelőzés, azaz a védőoltás bevezetése jelentette.
    Ennek a betegségnek a leírása (Aranyember – Dódi), akárcsak a Kárpáthy Zoltán Vilmájának tébécés megbetegedése esetében, a szereplő jellemének bemutatását szolgálja. Az elesettség, kiszolgáltatottság, szenvedés szinonimája. „Kőcserepy leánya nagy beteg; nehéz lázbeteg. Napok óta nincs senkinek nyugta a háznál, egyik orvos a másikat váltja fel. Senki sem találja el valóban, mi a kór oka? Egyik forró lázat sejt, másik ifjúkori vérforgásnak tulajdonítja a kiismerhetetlen bajt, harmadik himlőt gyanít. Beszélnek-e valaha az orvos előtt arról, hogy a lélek is fáj?”
    A meglévő tüdőbetegségének hirtelen rosszabbodásáért valóban a lélek lenne a felelős? – természetesen, egyéb körülmények mellett, itt ismét érvényesül az a keleti mondás, hogy „ha a lélek nem bírja a terhet, átteszi a testre”.
    Mint ahogy Fanni esetében is (Egy magyar nábob), akinél a lélek fájdalma csaknem egyéni tragédiához vezet: „Kárpáthyné az eset után igen nagy beteg lett, sokáig kétséges volt életben maradása is. Kárpáthy a világ legelső orvosait hozatta el számára, tanácskoztak, gyógyították, senki sem tudta, mi a baja? Az a nagy hiba, hogy a szíveket senki sem tudja gyógyítani. Sokáig magánkívül volt, beszélt érthetetlen dolgokat, mint betegek szoktak, kiknél a meggyulladt agy ábraképekkel van tele. …Rémeket, iszonyatot lát a beteg mindenütt, a hol semmi sincs. […] Fanny visszanyeré az életet, eszméletet; többé nem beszélt értetlen, idegen dolgokat; elcsendesült, – meggyógyult, a hogy az orvosok mondták. Ki tudja melyik a nagyobbik kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogalmazódtak meg, vagy a miket a csöndes, hallgatag gondolat a szív fenekére zár? az szenved-e jobban, a ki tombol, és üvölt, a kit megkötöznek lánccal, a ki a fogait csikorgatva és nehéz tusájában vérverítéket izzad, vagy aki hallgat és mosolyog, és érzi azt az eszmét, amitől könnyű volna megőrülni.”
    A betegség leírásakor itt is találkozhatunk az író mintegy előrevetített sorsával – a Jókaival kapcsolatos visszaemlékezésekből tudjuk, hogy második, félresikerült házassága alatt számtalan esetben ő is „hallgat és mosolyog, és érzi azt az eszmét, amitől könnyű volna megőrülni”, és ha ez nem is következik be, környezetének vallomása alapján tudjuk, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, néma kiáltásként a méltatlan, megalázó bánásmód ellen.
    Ilyen lelkiállapotot rögzít Somlyó György is Mese egy nehéz pillanatról című versében:

„Nem történt semmi különös.
………………………………
Csak éppen ordítanom kellene.
S csak éppen hallgatok.”⁴

    „A végzetes betegséget mindig is az emberi jellem végső próbájának tartották, de a tizenkilencedik század nem vette jó néven, ha bárki is megbukott a vizsgán. Az erényes ember a halál közeledtével csak még erényesebbé válik. Így jelenik meg a tbc-halál az irodalomban, és útján a tbc megrögzött átszellemítése és rémségeinek szentimentalizálása kíséri. A tuberkulózis megváltó halált jelentett az elbukottnak, […] és önfeláldozó halált az erényeseknek, […]. A haldoklás pillanatában még a legerényesebbek is új erkölcsi magaslatra szöknek”⁵ – írja Susan Sontag. Ez az erkölcsi magaslat ad erőt Vilmának (Kárpáthy Zoltán), hogy átadja Katinkának Zoltánt, mondván, szeresse – megteheti, mert a halottat csak szeretni lehet, de a halott már nem kell szeressen… Jókai ezzel a betegséggel Vilma jellemvonásait is felvázolta: gyengéd, érzékeny, szomorú, erőtlen, vagyis mindaz, amit a tébécé jelentett több mint 150 éven át, a betegség kórokozójának felfedezéséig. De nemcsak a haldokló válik jobbá, jobbá teszi környezetét is, azaz Vilma szüleit: Kőcserepy már nem akarja az ifjú Kárpáthy vagyonát, a lánya halálát megérdemelt büntetésnek érzi mindazért, amit Zoltán ellen elkövetett.
    A gyermek elvesztésének fájdalma Kőcserepyné tébolyát okozza, mint a görög tragédiákban, ahol a betegség természetfeletti erők büntetéseként jelenik meg: „A tanácsosné a legiszonyúbb kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sírt, hogy minden szobán keresztül hangzott, napok óta szemeit sem hunyta le soha, s ha lánya mellett nem volt, minden órában küldött izenetért, hogy van? Az volt a különös, hogy éppen ma nem tudakozódott felőle. […] Arca halványabb volt a szokottnál, de tökéletesen nyugodt és csillapult. […] A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka kifejezésén volt valami, a mit nem jó volt sokáig nézni.
    – Kedvesem, szólt Kőcserepy, én Vilmáról akarok veled beszélni.
    – Úgy? szólt a tanácsosné nagy kedvetlenül. Majd mindjárt. Elébb ezt a fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.
    Azzal vevé ismét a tollát és naplójába mélyedve, írt tovább.
    Irgalmas Isten suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan eltávoztak a szobából, ez a nő meg talál tébolyodni!
    – Talán már nem, mondá az orvos.”
    A fájdalom felemeli és újabb pozitív tulajdonságokkal ruházza fel a szereplőket. Ezt látjuk Vilmánál (Kárpáthy Zoltán), aki tud szülei Kárpáthy Zoltán elleni tervéről, és aggodalma csak súlyosbítja a betegségét, a kialakult „idegláz” [delirium] alatt is szerelmét félti, érte aggódik:
    „Néha olyan okosan beszél, máskor meg összezavar mindent. Egyszer üres szobában is embereket lát, a kik nincsenek jelen; másszor a jelenlevőket sem látja s a puszta erdőről beszél, melyben eltévedt. […] Minden éjjel új meg új rémlátomásokkal képzeleg; álmodik nyitott szemmel és beszél fennhangon azokhoz akikkel álmodik. […] Mikor legsúlyosabb volt a betegsége, akkor mindig Zoltánnal álmodozott; ha ő róla kezdett beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert akkor hideg gyöngyök izzadtak homlokán, akkor arca kipirosodott, mint a láng, akkor őrülés volt nézni azt a fájdalmat, a mi vonásaira nehezült és hallani azt a hangot, mely sikoltásaiból a zárt ajtókon keresztül hatott.”
    De nemcsak a tulajdonságok hangsúlyozására használja a betegség leírását az író, hanem kiválóan ábrázolja az élni akarás hiányát pl. Az új földesúr – Herminéjénél, aki azért hal meg, mert nem tud és nem is akar tovább élni, közben megélve mindazt a szenvedést, amely őt végül a halálba taszítja:
    „A beteg mindig arról álmodik, hogy ő most menyasszony. Beszél suttogva titokban imádott kedveséről akit szeret, akitől bálványoztatik. Elmondja, hogy milyen legyen menyasszonyruhája, milyen legyen a koszorú, mirtuszból, fehér rózsából… És utoljára mindig visszatér őrá magára, aki oly délceg, oly szeretetre méltó, majd boldog, majd szenved, majd hős, majd üldözött. De ő mindenütt vele van, vele érez, vele él. […] És azután amikor fölébred, mind irtózik attól, amit álmodott, hogy panaszolja el testvérének, a kísértetlátó borzadályával, minő szörnyű álmai voltak! Ismét őt látta, őt szerette!
    Szereti álmában azt, akit ébren gyűlöl, utánamegy lelkével, boldog utána, kitől eszmélve irtózik, kire gondolni fél… Egy gondolat kínozza különösen. Férje szavai: Ha én nem akarom, engem soha el nem hagyhatsz: mert ha én azt mondom a bírónak, hogy én szeretlek, az visszaád birtokomba…
    Ez a fenyegetés üldözi egész napon át, amíg ébren van.”
    Noha az ok más, de a szenvedés mértéke, az élni akarás hiánya ugyanaz az Egy magyar nábob Fannijánál:
    „[…] csak őt látta feküdni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű orczáin, a halál halványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben. […] A haldokló nyögése mind nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét nem bírja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még, melyek iszonyú kínokat okozhatnak neki; oh a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, a míg egymástól el nem bírnak szakadni! Zavart, hagymázas szavakat mond csupán: – az irisz és az amarán… a sárga jávor, szegény sárga jávor, ültessétek azt máshová…”
    Csak egy érzékeny ember képes rá, hogy átérezzen ekkora szomorúságot, szenvedést, és, mint látjuk, ez az érzékenység Jókai sajátja. Susan Sontag szerint „[…] A melankólia a négy testnedv tudományában mindig a művész betegsége. A melankolikus ember […] mindig felsőbbrendű személyiség volt: érzékeny, kreatív, félrehúzódó lény.”⁶
    A melankólia Jókai regényeiben is többször előfordul, pl. az Arany emberben Timár Mihálynál:
    „A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a múltat látja; és azt mindig látja. […] A melankólia betege pedig széttárja keblét a viharnak, s födetlen fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik és nem keresi az élet hosszabbítását. […] Mikor az étkezésnél összeült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket. Ő alig nyúlt azokhoz, s a bor nem is ízlett neki. […] Nem lehetett kitudni, mi baja volt. Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte: a keleti pestis utóhatása. Az orvosi tanácskozás eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell mennie valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, amit a szárazföld elvett tőle. Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: – Nem szeretek embereket látni.”
    Valóban, a kedélybeteg befele forduló, nem érdekli az őt körülvevő világ, és ahogy Jókai írja „nem keresi az élet hosszabbítását”.
    „Minden olyan kór jelentősége megnő, amelynek oka tisztázatlan és kezelése hatástalan. Először a legfélelmetesebb következmények (a rothadás, a szétbomlás, a fertőzés, a szervezet egyensúlyának felbomlása és a gyengeség) azonosulnak a betegség fogalmával. […] Ha valamire azt mondják, hogy olyan, mint a betegség, ez azt jelenti, hogy a dolog undorító és csúf” – írja Susan Sontag.
    Ilyen tisztázatlan eredetű betegség abban az időben a tébécé, melynek gyógyítása hosszú ideig – a betegség kórokozójának felfedezéséig – igen alacsony hatásfokú volt.
    Ezzel szemben Jókai a tífusz („hagymáz”) leírásakor ismerte azokat az okokat, amelyek a betegség kiváltói, és meg is nevezi azokat az Arany ember című regényében. A betegség leírása, az orvostörténeti értékén túl, annak a zűrzavarnak a bemutatására is szolgál, amely Timár lelkében dúl:
    „A fejem olyan nehéz, a lábaim alig bírnak, minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm. […] Mihály kezei oly hidegek, és lélegzete oly forró. […] Azon a vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései terjesztették azt szokatlan mérvben. […]
    Amint az ágyban feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a láz. Erős testalkata volt, az ilyent leghamarabb ledönti, s a legjobban megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek. Ettől a perctől kezdve szüntelenül félrebeszélt. […] A hagymázbeteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön képleteikből. […]
    A tizenharmadik napon Mihálynak elmúltak a lázálomlátásai, fejének forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; ami jelentheti az életre térést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól, indulatrohamtól megőrzik.”
    A betegség leírása szakmailag is helytálló: a lappangási időszakban levertség, bágyadtság, fejfájás, kedvetlenség, a munkaképesség csökkenése jellemzi, ezt követi a második héten 39–41 Celsius-fokos láz, a negyedik héten a láz csökken, ezután intermittáló láz, nyugtalan alvás, tudata már többé-kevésbé nyomott lehet, a beteg érdeklődése erősen csökken, nagyothalló benyomását keltheti. A láz idején a beteg félrebeszél (delirál). Nem megfelelő kezelés esetén komplikáció léphet fel, és ismét magas láz alakul ki. A betegség kiváltó okai a nem megfelelő higiénés feltételek, rossz vízellátás, a nem megfelelő ürülék- és szennyvíz-eltávolítás. Ez utóbbiak következtek be a Duna áradásakor.
    Timár lelki konfliktusának megoldására használja az író a betegség leírását, mintegy szemléltetve a betegség krízisével a főhős vívódását.
    „Annak ellenére, hogy a Mediterráneumban a szívet csak a Kr. e. évezredben sorolták az életfontos szervek közé, Kelet népei már jóval előbb annak tekintették. Az írásos hagyományokon túlmenően erről árulkodik a nyelv is, ami a szívet/lelket/szellemet/erényeket/bűnöket/érzéseket/értelmet/tudatot stb. mind ugyanazon szavakkal fejezte ki (Onians). Ezek közül is leggyakrabban a szív=lélek/szellem azonosságával találkozunk, amit a mai élő nyelvek is számos vonatkozásban megőriztek. Így következtethetünk arra is, hogy a régiek valójában mit érthettek a szív/lélek/szellem fogalma alatt.”⁷
    „A szív […] – akárcsak az asszíroknál és babiloniaknál – az egyiptomiak hite szerint is szent szervnek, a lélek, az érzelmek lakhelyének számított.”⁸
    Jókai Arany emberében Terézát csak az akarata tartja életben. A szívbetegsége jól jellemzi: a küzdeni tudás és az anyai szeretet uralják jellemét, célja, hogy életben maradjon mindaddig, amíg a gyermekét biztonságban nem tudja:
    „[…] húsz éve már, hogy szenvedek abban a bajban ami elvisz: a szívem beteg. Nem szólásmód ez tőlem. Halálos baj ez. Titkoltam mindig, nem panaszkodtam soha. […] Egy egész éve már, hogy nem alszom; semmit sem. A szememet le nem hunyom egész éjjel: ahogy lefekszem, úgy virradok fel. […] Egész nap a szívem dobogását hallgatom. Sebesen üt hármat, négyet, mintha megrettent volna, aztán egy felet; azután elhallgat, mintha meghalt volna, azután várakozva egyet-egyet dobban, megint sebesen rákezdi, ismét hosszú csend. Gyakran szédülök, csak az erős akarat tart, hogy le nem roskadok. Ezen a nyáron túl nem fog ez tartani. […] Teréza igazat mondott. Még aznap délután […] egyszerre csak ájultan esett le a földre. Akkor fölélesztették. Harmadnap […] Teréza erőltetni akarta a dolgot, s ismét elájult.”
    Amíg a szív az érzelem, az agy az értelem, a megfontoltság jelképe. Ennek sérülése megfosztja az embert attól, ami emberré teszi – a gondolkodás képességétől. Ettől rettegett Németh László, mint láttuk („amitől félek nem a halál, az elhülyülés, nyomorékság…”)⁹, és erről beszél Jókai főhőse, Kárpáthy János (Egy magyar nábob), akit életformája prediszponál a bekövetkező stroke-ra [agyérsérülés], „szélütés” éri:
    „Három nap óta valami szokatlan kellemes érzés állja el tagjaimat, hogy éjjel felkölt álmomból s a különös öröm miatt, vagy nem is tudom minek nevezzem, nem lelem helyemet. Én halálomat érzem. Kérlek, ne mondj ellent. Nem félek én attól; vágyódom utána. Olykor valami gyors zúgás csal el a fülem mellett, mintha valami sebesen elrepült volna mellette. Én tudom mi az. Kétszer éreztem hasonlóul, mindkétszer szélütést kaptam; úgy hiszem most ez az utolsó lesz. […] felugrott székéből, kiterjeszté kezeit, arcza valami irtózatos mosolyra torzult el, s lassanként félelmetesen kékülni kezde; rebegő ajkain látszott, hogy akarna még valamit mondani, de az csak egy hosszú, kínos hörgés vala, azzal fölemelé az égre kezeit, s egyszerre homlokára csapva velök, nyitott szemekkel esett hanyatt karszékében.”
    Már utaltam arra, hogy a kórképek leírásának orvostörténeti jelentősége is van, de Jókai regényeiben találunk néhány „gyógyítási” kísérletet is: Kárpáthy Abellino (Kárpáthy Zoltán), a képzelt beteg hiszékenysége nem ismer határt, szélhámosok kezébe kerülve nem veszi észre, hogy betegségét éppen a „gyógyítás” okozza, így kezd a sókúrához, abban a reményben, hogy megújult egészséggel túléli a nagybátyját, és örökölni fog.
    „Gondolja csak. Most akadtam egy ügyes orvosra, a ki egészen új embert fog belőlem teremteni. Új vért, új kedélyt, új egészséget, Isten tudja meddig tartó élettel. […] Kérdi ön, hogy miáltal teszi ő e csodát? Egyszerű, uram! Egy fél zsemlye és egy marok só.
    Mindennap be kell vennem egy adag sót, elébb csak egy szemernyit, most már több latot, egész félfontig napjában.
    – Teringettét, attól szomjas lehet az ember.
    – Pokolbeli szomjas, a nyelvem a szájam padlásához szárad és nem szabad innom egy csepp vizet sem.
    Ennem is csak egy száraz zsemlyét szabad, háromnapos száraz zsemlyét, nézze, hogy kopog. […] Látja itt ezeket az ereket? úgy-e látja? az egyik milyen kék, a másik milyen piros. Ezek a kékek a régi rossz vért viszik ki, a régi rossz anyagot, a megromlott életnedvet, ezek a pirosak, pedig friss, új eleven vért hoznak vissza. Lássa milyen lassan vernek ezek a kék erek, tulajdonképpen alig látszik, hogy ütnének; az nagyon jól van, ki kell nekik egészen apadni, a helyett a piros erek fognak megtelni mindig jobban-jobban. [Látszik, hogy a báró valami kuruzslótól tanulhatta az anatómiát – jegyzi meg Jókai.] […] A hangom milyen csengő, […] a hallásom kezd megjőni, […] Hát még a szemeim!… Még a hajam is mind újra kinő.”
    Nemcsak a sókúrát, a priznickúrát is nagyon jó kezelési módnak gondolja Kárpáthy Abellino:
    „…én egészen más ember vagyok most, olyan tál aludttejeket megeszem reggelire négy-öt font fekete kenyérrel, a milyennek a láttára kilelt volna máskor a hideg; minden csontom helyreáll, új vérem támad, a hideg víz, keresztül-kasul mossa egész belsőmet, még a bőröm is elváltozik, mint a kígyóé tavaszkor, milyen élet van itt, milyen élet! No majd meglássa: korán reggel felkelünk, mosdunk, fürdünk, nyargalunk a jó friss esőben, mert itt mindennap van eső, mezítláb szaladgálunk, nem képzeli ön milyen gyönyörűség mezítláb járni a hideg harmatos fűben, a jó tocsogó sárban. Majd meglássa ön, ha csak egy hónapig lesz is itt mennyire megváltozva érzendi magát; ez a Priesznicz úgy kimossa, úgy kiszapulja önt, hogy maga sem ismer magára. […] Itt nem szabad más kúrával élnie. Priesznicz azt nem engedi. Priesznicznek csak egy gyógyszere van és az a hideg víz.” Valóban a Priessnitz-féle hideg vizes borogatást ma is használják lázcsillapításra, de nem a fent leírtakat, ami jól tükrözi Abellino jellemét: pénzért mindenre képes, még önsanyargatásra is!
    „A huszadik században az elmebaj lett a visszataszító és szívszaggató betegség”¹⁰ – írja Susan Sontag. Az elmebetegséget az akarat kudarcának fogták fel. Az elmebetegeket elkülönítették a családjuktól és a társadalomtól, mintegy „börtönbe” zárták. Ma az ebben a betegségben szenvedőket igyekeznek visszavezetni a családba, társadalomba.
    Vita volt arról, hogy az elmebetegek valóban betegek-e, vagy csak valamit a megszokottól eltérően tettek, mint például a bűnözők, akik megszegik a társadalmi normákat, és börtönbe zárják őket. Ha igen, akkor a bűnözés is egyfajta betegség lenne-e, amelyet ugyanúgy kezelni kell, mint az elmebetegséget. Számos jogi vita is született ennek tisztázására. A betegjog ma igen határozott álláspontot képvisel az elmebeteggé nyilvánítással kapcsolatban.
    Jókai idejében még nem őrködtek szigorú szabályok a betegjogok felett, regényeiben találkozunk eme betegségek és az akkori jogi gyakorlat leírásával. A Fekete gyémántokban mint szándék jelenik meg Theudelinda grófnő gondnokság alá helyezése, míg Thibald grófot (Fekete gyémántok) de facto is gondnokság alá helyezik. Mindkét esetben a mozgató rugó a pénz, a rokonok kapzsisága. Talán nem is tudta Jókai, hogy itt is a saját sorsát vetíti előre: 1899-ben házasságot köt, és ezért a rokonság, féltve a vagyonát, gondnokság alá helyezteti az írót, akit 1904-ben bekövetkezett haláláig gondnokság alatt tartanak.
    „Divatba hozta az elbeszélés könnyed folyamatosságát, mintha csak oda volna lehelve amit ír, a természetes fordulatokat, amelyek egymásból látszanak kinőni, mint a fák gallyazata…” – írta Mikszáth Kálmán Jókairól, arról az emberről, akinek nemcsak vagyonát, de a méltóságát is elvették…
    A fent említett művek a betegségek megjelenítésének csupán egy szeletét képezik, hiszen az író műveinek nagy részét átszövik a kórképek leírásai, melyeknek nem a dokumentálás a lényege csupán, hanem a betegség a szereplők jellemzőivé válik, de nemcsak jellemzi szereplőit, hanem cselekedeteiket is meghatározza betegségük, és így az író mint rendező mozgatja szereplőit műveiben.
    A betegségek azonban nemcsak a szereplőket, de az adott kort is jellemzik, amelyben kialakultak, mert egy társadalom egészségkultúrája (étkezési szokásai, életkörülményei, családi és munkahelyi viszonyai) mintegy előrevetíti az emberek várható egészségi állapotát, betegségeit. Mondhatjuk tehát, hogy egy társadalomban halmozottan előforduló betegségek, vagyis a kórképek a kor képét jelentik. Míg a középkor egyik jellemző betegsége a pestis volt, addig a tizenkilencedik századé, azé a századé, melyet Jókai műveiben oly mesteri ecsetvonásokkal tár elénk, a tébécé.
    Így lényegül át a betegség egy olyan írói eszközzé, mely szereplőket és társadalmat egyaránt jellemez.

A lap tetejére