NAPÚT 2007/3., 115–117. oldal
Tartalom
Koncz Tamás
Szépséges kacatok
Szakolczay Lajos
Fehér csönd
Időben, távolságban
Időben. Petőcz András legújabb regényének alcíme: Harminc perccel a háború előtt. Csalóka ez a cím, illúzió. Annak illúziója, hogy a regény olvasása során kiderül, melyik háborúról van szó. Feltűnnek az évszakok, sőt, a hónapok, a regény végén pedig egészen egzakt módon jelöl meg időpontot a szerző: „A számlapon megjelenik a kijelző, 7 óra 30 percet mutat.” Hiába azonban ez a pontosság, hisz miközben egy digitális óra számlapja világít felénk az időt mutatva, akkor érezzük igazán elveszettnek magunkat az időben. Talán könnyebb lenne nyugodtan hátradőlve olvasni a regény cselekményét, azzal a biztos tudattal, hogy mindez a messzi múltban történik. Mert a városról városra menekülő anyát és lányát, a háborút megelőző borzalmak képét nem szeretnénk a mi életünkre vonatkoztatni. Jó lenne, de a regény szövege ezt nem engedi meg, mert az olyan kifejezések, mint a számítógép, az internet, a biometrikus azonosító, mind a huszadik és a huszonegyedik századot jellemzik. Ennél többet azonban nem tudunk meg az időről. Azt sem tudjuk meg, hogy kitör-e végül a már említett háború.
Távolságban. A regény anya és lánya menekülésének leírásával kezdődik. Hogy pontosan mi elől bujkálnak, az mindvégig kérdés marad. Annyi bizonyos, hogy egy életüket is fenyegető veszélyt igyekeznek elkerülni az örökös vándorlással, amely végül egy kisvárosban végződik. Az apját – annak korai halála miatt – nem ismerő, ekkor még csak nyolcéves kislány ezt a helyet tekinti otthonának. Itt éli át gyerekként a hétköznapokat, iskolába jár, barátokat szerez, segít anyjának a ház körüli munkában. A mindennapok azonban állandó fenyegetettségben telnek. Nem lehet tudni, hogy mikor következik be egy újabb tragédia, mikor hal meg valaki körülötte az éhségtől, a bombarobbanásoktól, a túszdráma következményeitől.
A történet nagy részét a nyolcéves kislány meséli el. Petőcz könyvének narrációja azonban ennél összetettebb, hiszen a jelen idejű elbeszélést folyamatosan megszakítja egy-egy múlt idejű betét, melyben a jelen történéseire reflektál a lány: „Utólag azt mondhatom, hogy ekkor még minden jó volt. Persze, már semmi nem volt jó, de ekkor még úgy éreztük, hogy minden rendbe jöhet.” Nem tudjuk, hány éves az elbeszélő ekkor, de ezekből a reflexiókból arra következtethetünk, hogy vannak dolgok, melyek csak egy bizonyos időbeli vagy térbeli távolságból érthetők meg. Tovább bonyolíthatja a helyzetet, hogy a regény elején olvasható egy ötoldalas, szerkezetileg is elkülönülő rész, melyben az elbeszélő visszatér a kisvárosba, és találkozik volt tanítójával. (Petőcz technikáját dicséri, hogy a tanító alakját csak két apró utalásból lehet kikövetkeztetni.) Halottaknak szolgálnak fel közösen vizet, innivalót, rendbe rakják a sírhelyeket a temetőben. Gyanítható, hogy a lány volt osztálytársainak sírjairól gondoskodnak, rajta kívül ugyanis mindenki meghalt egy robbanásban és az utána következő lövöldözésben. Mintha a léthelyzet még itt sem lenne gyökeresen más, mint az utána következő szövegrészekben. Ezt a feltevést erősítheti, hogy itt is jelen időben mesél a lány. Mikor? „– Egy rosszul használt szó, egy helytelen hangsúly, és véged van. El kell tűnnünk a tömegben. Ez a legfontosabb. De ez már rég volt. Hogy ezt mondta nekem az anyám. Vagy tizenöt éve.” Még a kisvárosba érkezéskor mondta ezt az anya? Vagy előtte? Csak annyit tudunk, hogy „Most augusztus van.” A regény pedig szeptemberben végződik. Ahogy a lány is visszatér a kisvárosba, mi, olvasók is vissza kell hogy térjünk a regény elejére, mert az ott leírtak más jelentést fognak kapni a szöveg végigolvasása után. A körkörösség így érvényesül több szinten is, hiszen nemcsak térben és időben figyelhető meg a jelenség, hanem maga az olvasó is a mű kiindulási pontjához érkezik vissza. Nagy kár, hogy Petőcz könyvének fülszövege leegyszerűsítetten fogalmazza meg a problémát: „ – Hazudni anyám tanított – mondja a regény elején az elbeszélő, egy nyolcéves kislány.” Nyilvánvaló, hogy egy fülszövegnek nem lehet célja, hogy elbeszélőtechnikákat értelmezzen, ám így mégis beilleszti a regényt a gyerekelbeszélőt szerepeltető szöveghagyományba. S ez a leegyszerűsített értelmezés – tekintve, hogy ilyennel már számos esetben találkozhatott – nem egészen bizonyos, hogy felkelti az olvasó érdeklődését.
Idegenek. Nem véletlen, hogy az elbeszélőt eddig csak kislányként említettem. A kisvárosban mindenki Annaként ismeri, igazi nevére – és ezzel párhuzamosan előző életére – nem emlékszik az elbeszélő sem. Elmondása szerint az anyja intézte a papírokat az új helyen, az ott állomásozó katonák segítségével. Mindez értelmezhető annak illusztrációjaként is, hogy nincs igazi identitás név nélkül. Azonban nem pusztán erről a kérdésről van szó, hanem arról a problémáról is, hogy milyen identitás az, amelynek múltja és jövője bizonytalan, jelenét pedig mások formálják. Talán Petőcz regényének címe megadja a választ, ugyanis az idegenség érzésének motívuma az egész művön végigvonul. A bevezető rész pedig szintén azt sugallhatja, hogy ezt az érzést még az eltelt évek sem képesek enyhíteni: „Elbizonytalanodom. Vajon rajtam észre lehet-e venni, hogy nem vagyok idevalósi? Észre lehetett-e venni, bármikor is? […] Nem tudom, megismert-e.”
Azonban nemcsak „Anna” érezheti magát idegennek a városban, hiszen a városközpont terén számtalan náció jelenik meg. A tér egyfajta színpadként is funkcionál: vagy azért, hogy tényleges előadással szórakoztassák a lakókat, vagy azért, hogy feltűnésükkel jelzésként szolgáljanak a többi embernek, majd továbbvándoroljanak. De akadnak olyanok is, akik végül ott maradnak a városban, gyerekeik iskolába járnak, megpróbálják ők is megélni a mindennapokat. A különböző csoportoknak nincs nevük, „idegenként, zenészként, barbárokként” említik őket. Ha megfelelőiket keressük társadalmunkban, akkor rájuk is lehet ismerni. A kérdés az lesz, hogy érdemes-e az olvasónak elvégezni ezeket az azonosításokat. A választ a város plébánosa fogalmazza meg: „Nem az a dolgunk, hogy másokat bántsunk. Akik mások, mint mi vagyunk, még nem feltétlenül rosszak. […] Mi jól megvagyunk egyikkel is, másikkal is. Ha nem robbantanak, ha nem bántanak minket, akkor mi sem bántjuk őket. […] Aki fegyvert fog, fegyver által pusztul. Ezt mondja az Írás. Közöttünk is, közöttük is vannak ilyenek is, olyanok is. Jó és rossz emberek. […] Hagyni kellene őket. Békében. És akkor ők is békében élnének velünk. Nincs semmilyen különbség ember és ember között.” Talán vannak, akik szerint avítt dolognak számít egy mű üzenetéről beszélni, mégis megkockáztatnám annak lehetőségét, hogy a fent idézett szentenciát a regény egyik központi szervezőelemének tekintsem. Hiszen az idegenség érzését mindenki megéli a regényben, csak különböző módon. Így mégiscsak megteremtődik egyfajta közös élmény, amely összekötheti egymással az embereket, mégha ez távol is áll egymás megértésétől.
A címet tovább magyarázandó, érdemes odafigyelnünk a könyv mottójára is: „Peut-ętre ŕ cause des ombres sur son visage, il avait l’air de rire.” (Talán az arcán mozgó árnyék miatt volt olyan, mintha nevetett volna. – Gyergyai Albert ford.) Az idézet Camus Közöny (L’čtranger) című regényéből származik, melynek szó szerinti fordítása: ’az idegen’. Az első látásra talán túlságosan is egyértelmű címbeli kapcsolódási pontot enyhíthetik a mottó és a regény szövegének összefüggései. De ha már Camus, akkor a regényben megjelenő patkányok emlékeztethetnek minket Camus Pestisére is. Jelek, amelyek Anna számára egyszerre jelentik a veszélyt, a halált, de a szabadulást is.
Petőcz András új könyve ráirányíthatja a figyelmet a közelmúlt és napjaink borzalmaira, tragédiáira. Felfigyelhetünk arra, hogy gyerekként milyen lehet átélni a felnőttek kiismerhetetlen és egyben hazug világát. Rádöbbenhetünk, hogy az internet és a biometrikus azonosítók korában bárhol megtalálhatóak vagyunk, és hogy az identitás mennyire törékeny dolognak számít ennek a beazonosításnak köszönhetően. (Jó példa lehet ez utóbbira Mecseki Rita Eszter, akinek a könyv borítóját köszönhetjük.)
Mégsem ezeket tekinteném a regény legfőbb erősségének. Ereje abban van, hogy az olvasóban mindvégig képes fenntartani a bizonytalanság érzését azzal, hogy nem nevez meg helyeket, időt és embereket. Nincsenek általános fogódzópontok, csak konkrét tények vannak, amelyek az illúziót hivatottak fenntartani. Annak az illúzióját, hogy a történet nem érinti a mi életünket.
Petőcz András: Idegenek (Harminc perccel a háború előtt). Palatinus Kiadó, Budapest, 2007.
Dobás Kata