NAPÚT 2007/3., 113–114. oldal
Tartalom
Kiss Anna
Csak a • Ahogy
Dobás Kata
Időben, távolságban
Szépséges kacatok
Kiss Anna verseskönyvét olvasni olyan, mint a feneketlennek tűnő varródobozban: a család tárgyi emlékezetében kutatni. A közelmúlt látszólag inkább csak leplezi, mint kiegészíti a legendáriumot – a görögországi nyaralás fotói, pár rossz emlékű számla s egy kókuszdiós csokipapír, valamelyik rokon gyereke dughatta be, személyes részt kérve a hagyományból. Aztán felvillan Ariadné indigókék pamutfonala is: szála a mélybe fut, s a doboz, valós határait elvesztve hirtelen történelmi, mégis egy-idejű, bejárható térré tágul. A feltárás eredményei: villás bajszú paraszt családja körében, arca sziklakemény, arrébb szitakötős melltű, hamis gyémánt berakással; egy puhakalapos férfi fakult fejű kisgyerekkel pózol – előttük sötéten fénylő labda a díszlet –, s míg a távolból kopott kagylók zúgnak (óh, Fekete-tenger!), a homályban tigrisszemként izzik egy sárga üveggolyó. Mindez együtt a megtalált mi, a kollektívan is önálló létező, amit, ironikus kört alkotva, a doboz berakásos fedele tükröz majd vissza. Ahogy volt, úgy lesz – a rendszer teljes és működőképes; önszépségében így tetszeleg a (közösségi) szellem. Ugyanez, Kiss Anna megfogalmazásában: „az alma egyetlen felét / egésznek megjelenti // minden tükör s mi így egész / iker felekre ejti”
Azonos elv, a tükrözések narcisztikus fél-egész játéka hatja át s tartja mozgásban a régi-új töredékekből szervesülő Az éden ízét (bár utalás nincs rá, a kötetben korábbi művek, így a Másik idő és az Alattunk is laknak, felettünk is laknak vendégszövegei is megtalálhatóak). Kiss Anna, szálanként eldolgozott hozott versanyagából részben konkrét családtörténetet ír – a Dáriak és Vikolok évszázados márquezi krónikáját –, részben pedig egy samanisztikus, kozmikus térben születő magánmitológiát teremt. „Fülem a lélekdob / káváján, hallak / testvérem a megbántott / földön…” Mormol a sámánasszony-narrátor, magának vagy a túlparton maradt én-nek – mert a két részvilág elkülönülése itt sosem egyértelmű: akárha tükröt néznénk, minden tett és gondolat megleli párját a túlsó térfélen, s pontosan az sem tudható, melyiké volt az elsőbbség – vagy létezik-e még egyáltalán elsőbbség ilyen fokú szinkronitásnál. „Észak lepkéje ujjamon, gyantája, méze”. Nyújtózik az Isten-nő, a Goddiva, testével szélrózsát formázva, mozdulatában pálmaligetet, tigriseket, apró ablakos holland házakat és a világ egyéb díszítőmotívumait sodorva el – hogy aztán dacos Dári lányként szálljon le a sublótról nagytakarítás idején; hogy ember legyen, részlet a részletek (Pelbárt, Zsofa, Nikodémusz és a többiek) között.
A családi legendárium a mitikus tükröződés és a közös szimbólumkészlet (pl. kandúr, szövet, tükör, angyal) mellett is autonóm, kifelé zárt rendszer marad: saját törvényekkel és idővel rendelkezik, jelei egymásra utalnak. A külvilággal való érintkezése névleges – a nagy történelmi eseményekről csak rövid snittekből, félmondatokból szerezhetünk tudomást; az ötvenes-hatvanas évek éráját például a titkosrendőrség, illetve a Szabad Föld felemlítése jelzi, a forradalomra pedig néma tanú: „egy lyukas / zászlóval letakart / ifjú halott” emlékeztet (Csend). Dáriak és Vikolok apró vagy nagy tetteivel mélyül a személyes idő medre – uborkasavanyítás, gyermekágy, civakodások mellett zúdul a folyam; a régi falióra porcelán számlapján lassan erdőt mintáznak a repedések – az elmúlás tehát szemmel követhetővé válik: ez a formát öltő erő, a fogalmi létezés tárgyiasulása pedig alapjaiban határozza meg Kiss Anna költészetét, jó és rossz értelemben egyaránt. A „rossz”, vagyis használhatatlan értelem az érzékiség totalitásából származik: a szerző mindent láttat, de semmit sem sejtet. Az éden ízének négy ciklusa ezért, mint négy színes fonál, majd – a modern technika történetbeli feltűnésével – mint négy filmszalag pereg végig az olvasó előtt, a továbbgondolásra már alig hagyva lehetőséget, mindebből pedig magától értetődően következik a csömör. Káprázatos, de egy idő után már kínos (számomra) az a monolit szépség, amit Kiss majd’ minden verssorában felragyogtat. Kínos, mert „elviselhetetlenül, féktelenül, / magatehetetlenül, igazán gyönyörű* – s mert nem ismer megállást, lélegzetvételnyi szünetet sem. Mintha Hrabal, Krúdy és Márquez minden szívfájdítóan szép mondatát, Nemes Nagy összes lovait és angyalait egyetlen opálosan fénylő fagylaltgombócba tömörítették volna, hogy az ember nyalja kifulladásig, míg csak bele nem pusztul a gyönyörbe. A törött csésze kiegészítésének egy részlete (a paradoxontól eltekintve) megfelelő illusztráció az elmondottakhoz. „Az álom csöndjét / sörények csapdossák, nagy, domború / szem / világol át a szélen, kerti rózsát robbant / fel valami / késő vagy túl sokáig titkolt felismerés, / a szél magába omlasztja mind a szirmot (…) és violát, rózsát old szét az ég, hol / sárkányrepülők, a törékeny / kísérletezők most is önmagukból / építenek valószerűtlen dolgot, / a felszálló áramlatokra bízva a fehér, vázra feszített vászon”. Hogy Balassi Bálint a „Jó illatú piros rózsám, / Gyünyerű szép kis violám” – sorokkal mit is akart elérni, elég egyértelmű, Kiss Anna virágnyelvét azonban csak nehezen lehetne dekódolni – üzenete a történetmesélés határain belül érvényes.
Marad tehát mutatóba a hagyomány és szépség; ezek ugyan tárgyiasítható értékek, de önmagukban még semmit sem jelentenek. Legyen szó egy patinás varródobozról vagy egy verseskötetről, a kereső előbb-utóbb elunja magát az üres jelek és színek, a szépséges kacatok forgatagában. Lehajtja a fedelet. Szeresse magát tovább a mitikus, családi, tükörben kettőződő emlékezet.
Kiss Anna: Az éden íze. Kortárs Kiadó, Budapest, 2006.
Koncz Tamás