NAPÚT 2007/3., 93–99. oldal
Tartalom
Kodály-cédulák
Dér Zoltán (1928–2007)
Elek Szilvia nekrológja
Elek Szilvia
Csáth Géza újjászületett zenéi
Brenner József újonnan felfedezett zeneszerzői hagyatékáról
„A varázsló kertje – Csáth Géza igaz arcai” című dokumentum-drámám megírásakor az ismeretlen Csáth izgatott. Hisz novelláit, drámáit, orvosi írásait, zenei tanulmányait, kritikáit, sőt naplói egy részét valamennyien olvashatjuk, az azokban számtalanszor emlegetett zenész és festő Csáthról viszont vajmi keveset tudunk. Tényleg komponált, s ha igen, miféle műveket, s hová lettek azok, s valóban festett, rajzolt, vagy ezen utalások inkább egyfajta, a morfiumtól előbb-utóbb valamiféle irreális nagyzolási mániában szenvedő, minden művészetet birtokolni akaró ember kétségbeesett álmodozásaira vezethetők vissza?
Kíváncsiságom hosszas kutatómunkát eredményezett. A könyvtárakat járva, s a Csáthról szóló írásokat tanulmányozva alkotótársaimmal sikerült eljutnunk Szabadkára, Dér Zoltán író, újságíró és felesége, Beszédes Valéria otthonába, amely akár egy Csáth-múzeum; a kézzel írott naplók, levelek, elsárgult fényképek talán leggazdagabb tárháza. Megcsodálhattuk az ifjúkori olajfestmény eredetijét – amelyről egy-egy életrajzi könyv fotót is közöl –, és a befejezett, ill. félbehagyott rajzokat, képeket is, bekeretezve a falon, és a naplók, füzetek oldalain. Igen, valóban, Csáth Géza szenvedélyesen rajzolt, festett, nemcsak a naplók széleit kidekorálandó, hanem, ahogy gyerekkori naplójában írja:
„Ábrándozok arról, hogy jó lenne festőművésznek lenni. A bohém-pálya csábít, de nem vagyok magammal tisztában. Tehetségemben nem bízok. Kevesebbet tudok, mint valaha. A technikám javult, a megfigyelőképességem romlott. Embereket, arcokat nagy ritkán találok el, pedig az iskolában gyakorlom folyton. A tollrajz már erős oldalam. A tájképek sikerülnek.” Tehát komoly, művészi szándékkal tanulja a festészetet. Bámulatos sokoldalúsága azonban kiváló zenei képességeiben is megnyilvánult. Kosztolányi Dezső, a nálánál két évvel idősebb unokatestvér, a gyerek- és felnőttkori jó barát, a kamaszkori csínytevések s a művészi útkeresések „cinkostársa” írta még gyerekfejjel róla:
„Érdekes gyerek is ez az én Jóska öcsém! Mindenbe sebtébe belefog, most franciául, két nap múlva angolul tanul, most híres hegedűművész akar lenni, most bámulatraméltó festő.”
Igen, Csáth Géza, azaz ifj. Brenner József, a szabadkai gimnázium tanulója a napló tanúsága szerint zongorázni és hegedülni is tanult. Hegedűtanulmányaival oly kitűnően haladt, hogy például 1902. február 16-án már nagy sikerrel lépett fel a gimnázium tornacsarnokában.
„Újráztak, mereven fellépkedtem és eljátszottam Wieniavszky Obertas-at, ezt a hatásos és csattanós Mazúrt. Jól ment minden. Diákok gratuláltak.” Brenner József játékát nemcsak a diáktársak és tanárok méltatták, hanem a Bácskai Hírlap újságírója is, aki szerint: „Brenner József VII.o.t. kiválóan szép hegedűjátéka ragadta bámulatba a közönséget. Meleg tónus és szép technika jellemezték a fiatal művész játékát.”
Taníttatása valószínűleg nem folyamatosan egyazon tanárnál történt, ugyanis ő maga számol be arról, hogy hol a városba látogató ifjú hegedűművésznő, hol apja foglalkozik vele. A gimnáziumi évek alatt hamarosan gyümölcsöző, alkotó munkakapcsolatba kerül unokabátyjával, aki neki küldi bírálatra legújabb verseit, cserébe Csáth dalokat komponál Kosztolányi verseire. A zenei pályára való készülést egy sajnálatos kudarc szakítja meg; Csáth 18 éves korában felvételi vizsgát tesz a Zeneakadémián. A szigorú bizottság – talán azért, mert saját művét adja elő a hegedű tanszak felvételijén – elutasítja, így aztán az Orvosi Egyetemen köt ki, még ugyanabban az évben. A hegedűművészi pályáról tehát letesz, de a zene továbbra is imádott szenvedélye marad. Elképesztő zenei intelligenciáról, érzékenységről és tárgyi tudásról tesz bizonyságot a még egyetemista évei alatt megkezdett zenei tudósításaiban, újságokban közölt zenekritikáiban, műelemzéseiben. Ő Bartók új hangjának, egyedülálló tehetségének egyik legelső méltatója s felfedezője, de ugyanúgy rajongó csodálója Debussynek, Puccininak, s a kor számos egyéb komponistájának és előadóművészének. Írásaiban változatlanul említi saját kompozícióit is. Hol lehetnek Csáth Géza elveszett zeneművei? A kérdés egyre sürgetőbben ismétlődött bennem.
Dér Zoltán bibliográfiája több mint tucatnyi zenedarab címét, műfaját, sőt előadásának, bemutatójának idejét is említi. A művek fellelhetőségéről viszont a közismert Csáth-kutató sajnálatosan nem tudott információt adni. Annyit azonban megjegyzett, hogy minderről Csáth Géza lányát, a ma 88 éves, jó egészségnek örvendő Brenner Olgát kellene megkérdezni. Így történt. A kigombolyított szálak az Országos Széchényi Könyvtárba vezettek. A jókora paksamétát alkotó kottaköteg a könyvtár hagyatéktárában fekszik, feldolgozásra várva.
A kottákkal való első, közvetlen találkozásomkor ugyanazt a megilletődést és meghatottságot éreztem, amelyet Szabadkán, a naplók és levelek kézbevételekor. A zeneművek igazából léteznek, nem mese, legenda, hanem valóság létük! A hagyatékban kizárólag kiadatlan, kézzel írott kották találhatók (nyomtatott kottából csak egy van, szintén a Széchényi Könyvtárban), nagyrészt Csáth saját írásával. Néhány darabot idegen kéz – később – lemásolt, de ez jól elkülöníthető az egyértelműen Csáthtól származó kottáktól. A kották mindegyike, még a szépen, rendezetten leírtak is tele vannak áthúzásokkal, javításokkal. Csáth ezek szerint hosszasan érlelhette, s többször át is írta műveit. A darabok közt legnagyobb számban Kosztolányi-versekre komponált dalok találhatók. Kamaraművek; hegedű-, zongoradarabok, vonósnégyes tételek és más kamaraegyüttesre írt kompozíciók is jelentős helyet foglalnak el a gyűjteményben. Különösen érdekes a „Hamvazószerda” című dráma kísérőzenéje, amely zenekari hangszerelésben és zongorakivonatos változatban, s teljes egészében szerepel a művek közt. A teljes egészt azért lényeges hangsúlyoznom, mert egész műveket azért jóval kisebb számban találtam, mint töredékes, hiányos vagy befejezetlen darabokat. Hogy milyenek ezek a zenék valójában?
Eklektikus, ebben a korszakban általános stílusjegyeket viselő, de mégis egyedi művekről van szó. A XX. század eleje a zeneművészet azon korszaka, amikor a késő romantika erjedt, túlburjánzó remekművei mellett megjelennek az újító, impresszionista vagy dadaista franciák (Debussy, Ravel, Satie), s hamarosan szárnyait bontogatja az „ellenstílus”, a szigorú „új bécsi iskola” (Schönberg, Berg, Webern), nem beszélve a magyar kiválóságokról (Bartók, Kodály, Weiner, Dohnányi). Csáth szivacsként szívta magába az újat, a modern zene, vagyis az újító kortársak hangját. De a korszak divatos, polgári szalonzenéjéből, a magyar nóta, a magyaros motívumokkal díszített népies műdal hatásából sem vonhatta ki magát. Így aztán korábbi műveiben a „magyaros” stílust követi, s majd később leginkább a kodályi dalírásra hasonlító, időnként franciás, máskor szikárabb hangzású alkotások kerülnek ki keze alól. Ami egyedülállóvá, csak Csáthtá teszi e műveket, az a jellegzetesen melankolikus, még a derűsebb darabokban is mindig tragikus hangulat, az elmúlás, halál, a csüggedés gondolata. A legsikerültebbek nyilvánvalóan a Kosztolányi-dalok, amelyeknél a szöveg szépsége adott, s hallhatóan alkotóik lelki s művészi rokonságát bizonyítják. Csáth Géza zenéit lapozgatván ugyanarra gondolhatunk, mint képei nézése közben; bámulatos tehetségű ember volt, akinek szűkre szabott 32 évébe már nem fért bele az, hogy minden művészetben azonos módon képezze magát. Ha felvették volna a Zeneakadémiára, talán ma híres zeneszerzőként említhetnénk, vagy ha tovább tanulja a festészetet, esetleg a kor híres festőjévé válik. De ma őt a századelő egyik legnagyobb írójának tartjuk, akinek zenészsége és a képzőművészet iránti fogékonysága minden művében tetten érhető, sőt tápláló lételeme s sajátos összetartó kapocsa írásainak. Éppúgy, mint kiváló orvosi működése is.
Ezért oly csodálatosan s költőien dallamosak, festőien színpompásak, s megdöbbentően s racionálisan realisták novellái, drámái. S ettől olyan utánozhatatlan Csáth valamennyi műve.
A következőkben álljon itt egy beszélgetés Kelemen Éva zenetörténésszel, az Országos Széchényi Könyvtár Csáth Géza-hagyatékának gondozójával.
Elek Szilvia: Kelemen Éva zenetörténésszel akkor beszéltem először, amikor a Brenner családtól frissen kapott információ nyomán újból az Országos Széchényi Könyvtárba vezetett utam. Szinte alig akartam elhinni, hogy az általam régóta keresett kották valóban ott, a Zeneműtárban vannak. Amikor telefonon hívtam Kelemen Évát, egy nagyon kedves, barátságos hang fogadott a vonal túlsó oldalán. Segítségéről s támogatásáról biztosított, s arról, hogy természetesen rendelkezésemre bocsátja a keresett műveket, csak a szükséges s kötelezően beszerzendő engedélyek legyenek birtokomban. Azóta, hála Éva segítőkészségének, a kottákat végiglapozhattam, a számomra leginkább érdekeseket lemásoltathattam, úgyhogy semmi akadálya nincs már annak, hogy Csáth Géza eddig ismeretlen kompozíciói a nyilvánosság előtt elhangozzanak. Kelemen Évával így, e komoly munka közepén, a zeneművek kiválasztása, általam történő javítása (áthúzások értelmezése stb.), és előadhatóvá tétele, valamint az őszre tervezett színdarab, „A varázsló kertje – Csáth Géza igaz arcai” című előadásban történő megszólalásuk közötti időszakban beszélgettünk, a könyvtárban, amikor is először saját pályájáról, tudományos munkásságáról faggattam. Hogyan kerül egy zenetörténész az Országos Széchényi Könyvtárba? S miként válhat hagyatékok gondozójává?
Kelemen Éva: Amikor elvégeztem a Zeneakadémiát, egy minisztériumi ösztöndíj segítségével 10 hónapot tölthettem el a Széchényi Könyvtár Zeneműtárában. Később visszahívtak ide, úgyhogy – kisebb kitérő után – körülbelül húsz éve dolgozom itt. Az évek folyamán lassan megtaláltam a zeneműtári, pontosabban a gyűjteményi kutatómunkának azt a szeletét, amelyben igazán otthon érzem magam: a rendkívül gazdag és szerteágazó zenei gyűjtemény XX. századi szerzői hagyatékaival foglalkozom. E hagyatékok kezelése, gondozása, feltárása s mélyebb megismerése-megismertetése, publikálása mellett munkám része a hozzánk forduló érdeklődők (muzsikusok, kutatók) felvilágosítása, eligazítása, segítése egy-egy hagyaték tartalmát illetően. Könyvtárosként pedig 1995-óta a Magyar Nemzeti Bibliográfia Zeneművek Bibliográfiája című kiadvány szerkesztője vagyok.
E. Sz.: Mi muzsikusok általában akkor látogatunk be a Széchényi Könyvtárba, ha olyan kottát vagy könyvet keresünk, amelyet sehol máshol; sem a kotta- és könyvesboltok polcain, sem a hagyományos könyvtárakban, a hozzáférhető nyomtatott anyagok közt nem találunk. Vagyis kéziratos, leginkább kiadatlan dokumentumokat szeretnénk meglelni.
K. É.: Gyakran valóban emiatt fordulnak hozzánk az érdeklődők, hiszen több jelentős, nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő gyűjteményrészt mondhatunk magunkénak. Ilyen például a XVI. századi ún. Bártfai-gyűjtemény, vagy az Esterházy-archívum irat- és kottaanyaga, köztük Joseph Haydn s a családnál működő más zeneszerzők kéziratai. Az egyetemes és egyben a magyar zenetörténet egyik óriása, Liszt Ferenc autográfjai, valamint nemzeti operánk megteremtője, Erkel Ferenc szerzői életműve mellett a XIX. század magyar zenetörténetét korabeli dokumentumok gazdag gyűjteménye reprezentálja. Színházzenei gyűjteményünkben pedig bőséges korabeli forrásra lelhet a magyar zenés színpad kialakulását, fejlődését, repertoárjának alakulását áttekinteni kívánó kutató. A XIX. század második felétől – különösen az 1890-ben napvilágot látott első kötelespéldány-rendelet óta – folyamatos, és nagymértékben megnőtt a könyvtárunkban fellelhető zeneműnyomtatványok száma is. Megemlíteném, hogy a XX. sz. elejétől kezdődően nagyszámú könnyedebb műfajú kottánk (operett, tánc-zenék) van – ez egyébként számos érdeklődőt vonz, és igen értékes az archív lemezgyűjteményünk is.
A Zeneműtár 1924-tól vált önálló osztállyá, s innentől már alaposan szervezett, tudatos fejlesztés és gyűjtés volt a könyvtári munka alapja. Az akkori vezető, D’Isoz Kálmán úgy gondolta, hogy egy nemzeti intézménynek egyik legfőbb feladatául kortárs alkotók műveinek gyűjtését is célul kell kitűznie. Ezért azzal a kéréssel fordult hozzájuk, hogy küldjék el a könyvtárnak kézirataikat. Ezt sokan meg is tették, Bartók például 1926-os Zongoraszonátájának autográfját küldte el. Ez a gyakorlat szerencsére ma is él, így ennek is köszönhető, hogy a XX. sz.-i szerzői hagyatékok gyűjteménye ennyire gazdag.
E. Sz.: Akkor a gyűjtemény gyarapodása egyrészt a kiadók által kiadott, és kötelesen beszolgáltatott példányokból, másrészt azon szerzők által behozott művekből áll, akik úgy érzik, műveiknek itt a helyük?
K. É.: Igen, vannak szerzők, akik már életükben ránk bízzák kompozícióik eredeti példányait, és van, hogy az örökösök gondolják úgy, hogy a hátrahagyott műveknek méltó helyük lenne a Zeneműtárban.
E. Sz.: Hogyan juthatnak az érdeklődők ezekhez a különleges dokumentumokhoz?
K. É.: A nyomtatványokhoz bárki hozzájuthat, érvényes olvasójeggyel megkapja és megnézheti őket, a kéziratok azonban csak előzetes megbeszélés, osztályvezetői engedély után tekinthetők meg. Természetesen nálunk csak helyben lehet a dokumentumokat tanulmányozni, de másolatokat – ugyancsak engedély birtokában – készítünk a kért anyagból.
E. Sz.: Mi a feladata a hagyaték gondozójának?
K. É.: A feladat szerteágazó. A helyszíni megtekintéstől, válogatástól kezdve, az adományozóval folytatott tárgyalásokon keresztül, az állományba vételen át sok tennivaló van addig, míg a kották polcokra kerülnek. A hozzátartozók általában egészében kívánják elhelyezni a hagyatékokat. Ezeknek gyakran van egy úgynevezett levéltári része; a szerzőre vonatkozó iratanyag, fényképek, buszjegyek, szalvétára feljegyzett sorok… Valamikor ezeket dokumentumtípusonként szétosztották, ma már inkább egyben tartjuk, hiszen egy életmű megismeréséhez nagy segítség, ha minden már összegyűjtött adat együtt van. A hagyatékok állapota változó. Van, hogy válogatás nélküli, rossz állapotú papírhalmaz kerül hozzánk, amelyet nekünk kell rendezni, rendszerezni. Ehhez szükséges az alapos zenei képzettség, hiszen előfordul, hogy egy-egy kompozíciót külön kottalapokból kell összeilleszteni, és csak ilyenkor derül ki, hogy valóban izgalmas művekről van szó. Viszont találkozunk időnként gyönyörűen rendben tartott hagyatékkal is, ilyen volt például a Vass Lajosé. Az ő életművét felesége, az azóta ugyancsak elhunyt dr. Kaposi Edit tánctörténész dolgozta fel, s így adta át a könyvtárnak. Ez annyira alapos munka volt, hogy hozzá sem nyúltunk, hanem rendszerét megtartva helyeztük el a raktárban.
E. Sz.: A Dohnányi-hagyaték esetében hogyan történt a feldolgozás?
K. É.: Van néhány olyan, a teljes életművet felölelő hagyaték nálunk, amellyel hosszú éveken át nem foglalkozott senki. Ilyen volt a Dohnányi-hagyaték is. Dohnányit Ernőt, aki 1944 őszén elhagyta az országot, 1945-ben a háborús bűnösök listájára tették, s később hiába rehabilitálták őt, s derült ki az igazság, mégis, valahogy nem volt illendő foglalkozni vele. Egészen a 90-es évekig. (Utolsó tanítványa, Vázsonyi Bálint 1971-ben ugyan kiadott egy kötetet – ez azonban olyan kis példányszámban jelent meg, hogy nem is volt jószerével kapható.) Akkor is először külföldről keresték meg a Zeneműtárat, és kezdtek érdeklődni felőle. Szerencsére napjainkban Dohnányi műveit sokat és sokan játsszák, 2002-ben létrejött a Dohnányi Archívum, s az életműkutatás ma már szervezetten folyik. Azt Dohnányi leveleiből tudjuk, hogy kimondott kívánsága az volt, hogy itthon maradt hagyatéka kerüljön be a Nemzeti Múzeumba (melynek 1949-ig a Széchényi Könyvtár része volt), de csak akkor, ha Magyarországon rendezett állapotok lesznek. Ezt a kívánságát halála után, a 60-as évek elején teljesítették. A nálunk lévő hagyaték páratlan mennyiségben tartalmaz eredeti dokumentumokat, ennek érzékeltetésére csak néhány adatot említenék: 55 mű eredeti kézirata, mintegy 80 kompozíció első kiadása, közel 4000 újságkivágat, több száz fénykép és koncertműsor, levél és iratanyag… A teljes feldolgozás a vége felé közeledik…
E. Sz.: Térjünk rá a Csáth Géza-hagyaték történetére.
K. É.: A hagyatékot valamikor a 90-es évek közepén hozta be a könyvtárba Székely Endréné Brenner Olga, aki a zeneszerző Székely Endre özvegye, s Csáth Géza lánya. Akkor ez Székely Endre hagyatékaként érkezett, s nem is tudtuk, hogy tartalmazza Csáth Géza kéziratait is. Amikor elsőre átnéztem, vagyis egy listát állítottam össze a hagyaték tartalmáról, akkor derült ki, hogy a művek egy jelentős része Csáth Gézáé. Addig én nem is gondoltam, hogy Csáthnak ennyi zeneműve lehetett.
E. Sz.: Sokan ma sem tudnak erről.
K. É.: Igen, valóban. Nem is ismerünk Csáth Géza nevű zeneszerzőt. A hazai zenetörténet-írás szempontjából Csáth zenekritikái és esszéi az igazán fontosak. Az emlékesteken elhangzott egy-két dalon, valamint a „Hamvazószerda” kísérőzenéjén kívül művei ismeretlenek, nyomtatásban talán ha három dala jelent meg, és ezek sem váltak népszerűvé. Pedig naplójából tudjuk, mennyi terve volt, és milyen központi helyet foglalt el életében a zene. Zeneszerzői munkásságának megismerése ezért mindenképpen hozzátartozna a magyar kultúrtörténethez.
Véleményem szerint Csáth a századforduló tipikus polgárművész polihisztora – Reinitz Bélához hasonlíthatnám, akinek hagyatékában hasonló külső stílusjegyeket találtam, meg persze azonos kultúrkörből, Szabadkáról származtak –, vagyis az az autodidakta zenész, aki bár szisztematikus, rendszeres zeneoktatásban nem részesült, de tele volt invencióval, s ezt mindenképpen kifejezésre juttatta. Jellemző az ilyenfajta komponistáknál, hogy az évek során – mintegy önmaguk igazolására? – újból és újból átírják, javítgatják, rendezgetik, jegyzetekkel látják el műveiket, míg ez – számos hagyaték ismeretében állíthatom – az igazán képzett, önmagukkal elégedett személyiségű muzsikusoknál nem fordul elő. De visszatérve a hagyaték történetére, bekerülése után bizony sokáig elfeledve feküdt a raktárban, mígnem a „Muzsika mesekertje” című kötet készítésekor a könyv közreadója megkeresett. Így kerülhetett be az összeállításba a hagyatékban talált Összhangzattani jegyzet, annak is a szöveges része. Igazából ekkoriban kezdett foglalkoztatni a hagyaték tartalma, s kezdtem el a zeneművek szisztematikus tanulmányozását. Csáth művei ugyan kiforratlanok, ám nagy tehetségről tesznek tanúbizonyságot, s igazolják, amit zenei tárgyú írásaiból is érzékelhetünk: kapcsolata a zenével különleges, különlegesen egyedi volt. Jó lenne, ha előbb-utóbb elhangozhatna néhány alkotása, talán sokan örömmel és nagy kíváncsisággal fogadnák őket.
E. Sz.: Remélem, hogy így is lesz, s ha előbb nem, hát 2007 őszén biztosan érdemes lesz eljönni A varázsló kertje – Csáth igaz arcai előadásra, amelynek teljes kísérőzenéjét az itteni hagyatékban talált Csáth-művekből, ill. azoknak részleteiből állítottam össze.