NAPÚT 2007/3., 52–63. oldal
Tartalom
Csűrös Miklós
„mennyi újat tudsz közös sorsunkról”
Pomogáts Béla
Fél évszázad múltán ’56-ról
1 B. Hrabal: Harlekin milliói
2 Mozaik Stúdió, Szeged
3 Interjú Nádas Péterrel, Magyar Narancs, 2001. május
Mi lesz avval a szerelemmel?1
Válogatás Polcz Alaine és Ablonczy Anna leveleiből (2. rész)
Annácska,
olyan nagy anyagot zúdítottál rám (rémes, szorít a szerelem), hogy kapálózom alatta. Mintha a Niagara-vízesés alatt állnék. Ezt a hasonlatomat Miklós szellemi és tárgyi hagyatékára szoktam mondani. Láttad a Niagarát? Még a közelébe menni is csak védve lehet – csuklyás esőköpenyt adnak rád, és egy erre a célra épített helyre vezetnek (persze fizetsz érette), és akkor megdöbbenve állsz. Az élet megszűnik körülötted, Ő uralkodik. A dübörgés minden hangot kizár, elnyom. A látvány is. Nincs semmi más. És lassan ellep a vízpermet (azért is adnak rád esőköpenyt csuklyával). Alatta csak meghalni lehet. Ilyen az életem is: mint vízesés, mely elszakadt önnön robajától. De majd – hamarosan – kiment a halál.
Emlékszel, a múltkor mondtam, hogy élni szeretnék és meghalni. Mind a kettőt teljesen. És nem lehet. Egyik kizárja a másikát. De csak azért, mert mind a kettő túl sok. Ezek után kérlek, meríts egy vödörrel ebből a szerelem-Niagarából: nézd át és írjuk meg a különböző korok szerelmi felfogását. Úgy, ahogy akarod, vagy ahogy látod. Erre szükségünk van. Ez egyúttal megfelel Márai felfogásának a szerelemről. Ő egy mondatban megfogalmazta a lényegét.
Azután nézd meg az Értelmező Kéziszótárban, mit írnak a szerelemről, hadd mulassunk egy kicsit. Írjak dátumot? Ne írjak? Véletlenül tudom, hogy május 30-a van, mivel az előbb mondtad telefonon. Nem, nem gondoltam, hogy lavina lesz, amit rám zúdítasz. Nem is csak ez, hanem a melléklete, amit összeszedtél, igen nagy anyag. Te jó ég! Hát vannak, akik ma is komolyan foglalkoznak a szerelemmel? Mármint az elmélettel. Persze az irodalom. Nádas Péter a hatszáz oldalas Emlékiratok könyvében egyebet sem tesz. De hogyan? Mindenféle szerelemmel.
Ölellek: Alaine
Képzeld, édes Alaine,
most is egyhuzamban gépeltem le a kazettádat, mikor a munkából és a könyvtárból hazaérkeztem, és fél tizenegyre végeztem is. Meg szokott fájdulni közben a hátam, de egyszerűen nem bírom abbahagyni, annyira kíváncsi vagyok, mi következik. És mindig következik valami, amire nem számítok. Most például a különös álmaid és megrázó emlékeid (Miklóssal, barátaiddal, családdal, Kisoroszival kapcsolatosak) után a kazetta végén a javaslatod, hogy állítsunk össze a leveleinkből egy szerelem-könyvet. Persze, mondtad ezt már nekem előtte telefonon is, de az a helyzet, hogy akkor nem vettem komolyan. Szóval hiába voltam hullafáradt és álmos, a megismételt javaslatodtól pillanatok alatt felugrott a vérnyomásom, a gondolataim meg százfelé szaladtak. Fölmentem ugyan a galériára aludni, és le is hunytam a szemem, de a gondolataim tovább kergetőztek, és nem is hagytak békén mindaddig, míg el nem kezdtem osztályozni őket: fontos, nem fontos, érdekes, nem érdekes, igaz, nem igaz, s a többi. És a hirtelen támadt nagy rendrakásban odáig jutottam, hogy megkérdőjeleztem, létezik-e egyáltalán igazi, kétoldalú szerelem? Mert ha magamat nézem, vagy Téged (az életed és a történeteidet), de még a szűkebb környezetemben is, a szerelem szinte kivétel nélkül magányos műfajnak látszik. Az egyik leggyönyörűbb és legmegrendítőbb magányos műfajnak. Aztán még az is eszembe jutott, miközben végre elhomályosodtam, hogy jó lenne megálmodni, mit is tegyek, úgy értem, merre induljunk el? Írhatok-e arról, ami engem érdekel, vagy arra kell figyelnem, ami másokat érdekel? De mikor felébredtem, szomorúan állapítottam meg, hogy én bizony nem álmodtam semmit. Senki nem súgott semmit szerelemügyben.
Viszont kicsit korábban ébredtem, mint általában, és elkezdtem olvasni a párnám mellett árválkodó kulturális antropológia tanulmánykötetemet. Éppen Ruth Benedictnél tartok (ennél a „tündéri”-nek nevezett antropológusnőnél, akinek fiatalkori nagyothallása felnőttkorára süketségre váltott, mégis kitűnő és népszerű előadója volt egyetemeknek, mert megtanult szájról olvasni). Az ő tanulmánya adta meg nekem az első lökést, hogy merre is induljunk el szerelemügyben. Egyáltalán az antropológia, azt hiszem, ez a legérdekesebb tárgy, amit most tanulok, és amiről eddig keveset tudtam, most meg már ott tartok, hogy ha újra születnék, talán nem lélekbúvár, hanem antropológus lennék, édes Alaine.
Szóval Ruth Benedict is a kulturális mintákkal foglalkozott és azzal, hogyan befolyásolja az emberek viselkedését az adott kultúra. Azt írja, hogy ez annyira összetett és bonyolult, hogy fölösleges erőlködni egy olyan rendszer kialakításán, amivel az emberiség összes kultúrája leírható. Azért kell éppen a kis népeket, törzseket, falvak lakóit, hagyományőrzőit megfigyelni, mert kicsiben ez a folyamat sokkal jobban megfigyelhető. Tehát nem a kultúra milyensége a lényeg, hiszen a kutatók a primitív kultúrát sem tartják kevesebbnek, hanem a minősége, az integráló ereje, a személyiségjegyek formálásában, az értékek és tiltások, a szokások és minden egyéb közvetítésében játszott szerepe miatt fontos.
Miután a szerelemfelfogásunk is a kultúránk, a szocializációnk része, talán kezdhetnénk mi is azzal, hogy vázolunk egy általános képet, miközben leszűkítjük a kört közvetlen környezetünkre, és a saját tapasztalatainkkal vetjük össze tudásunkat és eszményeinket. Ez lenne a nagyban a kicsi, amelyben az egész folyamat jobban megfigyelhető, egyetértesz?
Eldöntöttük egyáltalán, hogy mit szeretnénk megtudni? A szerelem lényegét vagy a titkát? Ó, Istenem. Annyit és annyian írtak már róla, s mi is olvastunk már róla éppen eleget. A szerelem egyfelől olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. Másfelől senki sem, mert aki volt már szerelmes, az tudja, hogy mindig a szerelemnek lesz hatalma rajtunk, és nem fordítva. A leveledben említetted például Nádas Péter könyvét, amit én sajnos még nem olvastam, de mit tegyek, ez az ember túltesz Dosztojevszkijen. Hát kinek van ennyi ideje manapság olvasásra? De nem is ez az érdekes, hanem hogy az a könyv nyilván férfitudással van tele. A mi levelezésünk pedig valami mást, mondjuk egyfajta női tudást képviselne (már ha egyáltalán van értelme egy ilyenfajta megkülönböztetésnek). Vagy nem?
Megfigyeltem különben, hogy ha egy kapcsolatban az érzelmek némileg kiegyenlítődnek, akkor tulajdonképpen minden rendben van. Nem firtatunk körülményeket, nem keresünk logikát, értelmet, okot, miértet. Természetesnek vesszük, örülünk, hogy szeretünk, és viszontszeretnek minket. De, ha nem kapjuk meg, vagy másképpen éljük át, mint ahogyan azt megálmodtuk, egyből beindul a verkli. Vagyis a tudat a viszonzatlan érzelmeknek mindig keres valamilyen értelmet (nyilván, mert annak nem sok értelme látszik, hogy valaki annyira bamba, hogy egy másik embert viszonzás nélkül, sőt érdemtelenül is szeret). Pedig gyakran nincs más magyarázat, mint hogy a legszentebb érzelmeink azért hiábavalóak, mert a kiválasztottunknak arra semmi szüksége. Na de fel tudja ezt fogni egy szerelmes ember? Nem tudja, hogy tudná, nem is lehet elviselni, ezért tovább keres, mert valamit kapnia kell cserébe, az érzelmek helyett legalább értelmet.
Sajnálom, hogy fáj a szemed, és megértem, ha félsz, hogy nem tudják megállítani a folyamatot. Képzeld, még imádkoztam is érte, hogy kapjunk rá időt (bár, azt hiszem, az én imádságom kicsit káinos, nem sokat ér, de hátha a cél szentesíti az eszközt). Nem, még nem adjuk föl. Semmit nem adunk föl, drága Alaine – ha engem kérdezel. Sem a könyveidet, sem a szemedet, sem az írást, sem a lakásodat. Ne menj a nyugdíjasok házába. Vegyél le inkább az előadásokból (bár az is igaz, hogy ezért legalább fizetnek). Majd találunk megoldást. Persze minden legyen, ahogy akarod. De ismerlek, tudom, hogy milyen sok kedved van hozzá. Nekem is.
Ahogy kérted, kinyomtattam azt az összeállítást, amit az Interneten találtam a szerelemrő2 (elképesztő, hogy ezen kívül is mennyi anyag van róla!). Mellékelem, és nyáron, ha lesz legalább egy szabad hetünk, végigbeszélhetnénk Kisorosziban. És érdemes volt megnéznem az Értelmező Kéziszótárt, mert tudod mit írnak a szerelemről?
„A szeretett személy iránti vágyban, odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem.”
Nemi vonzalom, nagyon eredeti. Igazad van, Márai Füveskönyve ezerszer többet ér! Ott írja (többek között), hogy: „A szeretet szuverén.” Vagyis abszolút független. (Az akaratunktól is.) És azt is ott írja, hogy eleve féloldalas, mert az egyik mindig jobban szeret (és hogy ez törvényszerűség, teljesen fölösleges harcolni). Amikor először olvastam, azt gondoltam, hogy na persze, így gondolkodik egy megkeseredett öregember, akinek nem volt szerencséje. Ma már tudom, hogy nem tévedett, de ha egyből egyetértünk, már be is fejezhetjük a levelezésünket, nem?
Csókollak: Anna
Ui: Nem tudom, miért, de a Kéziszótár készítőinek a „nő” és a „férfi” fogalmának meghatározása sem jelentett igazi kihívást, mert tudod, hogy mit írnak?
„Nő: nőnemű felnőtt; feleség”;
„Nőies”: – (nincs ilyen meghatározás);
„Férfi: hímnemű felnőtt személy; A férfias tulajdonságok megtestesítője.”
„Férfias: aki a férfi jellemző testi tulajdonságait mutatja – szilárd jellemű, határozott, tetterős.”
Gondoltad volna, édes Alaine? És mi az, hogy a nőiességről a szótár készítői teljesen megfeledkeztek? Ha van férfias, lennie kellene nőiesnek is, nem? Természetesen rögtön arra gondoltam, hogy biztosan férfiak állították össze az anyagot. De nem. Megnéztem, és a lektorok, anyaggyűjtők között szép számmal találtam női neveket is. És mielőtt megkérdeznéd, megmondom, hogy a szótár egészen friss, előszavának dátuma: 2003. március 10. Na jó, nem dühöngök. Nyilván nem érdekelte őket annyira a téma, mint minket.
Annácska, virágom
ez az internetes összeállítás, amit küldtél, már végképp hosszú az én szemeimnek. Tudod, még az ép is hamar fárad. Kaptam ugyan egy csodálatos nagyítót, de azt meg tartani kell az írás fölött, fél kézzel. Nagyon érdekel, mit írnak, ezért kérlek, röviden foglald össze nekem, és úgy beszélgessünk róla.
Ami pedig a foci-hasonlatodat illeti – én nem gyakorlom és nem is értek hozzá – de egy alkalommal, hogy valamit mégis megtudjak róla, megkérdeztem Kisorosziban a telekszomszédunkat, Kukorelly Bandit, aki barát is. Azt válaszolta: „A foci egyszerűen minden!”
A kutyaharapást szőrével gyógyítani mondás, amit próbáltál (volna), mindig azt hittem, hogy azt jelenti: egy új kapcsolatba kapaszkodva gyógyulni. Most (a sírhoz közeledve) kapok egy ismeretlen olvasómtól levelet, aki elmeséli, hogy gyermekkorában, vendégségben megharapta a nagynénje kutyája. A nagynéni megfogta a kutyát, szőrcsomót vágott le a bundájából, azt elégette, és a hamujával beszórta a sebet. Látod a szimbólum mélységét? És ezt csak most tudom meg, miután százszor használtam a mondást (sajnos, csak a mondást). A történet vége: otthon az anya felháborodva mosta le a hamut és paradicsomszeleteket tett a sebre. Természetesen meggyógyult.
Ölellek: Alaine
Édes Alaine,
sajnálom, hogy figyelmetlen voltam, de annyira belelkesedtem. Nem is tudom, mi volt a célom a kinyomtatott anyaggal? Csak megtetszett, és gondoltam, használhatnánk sorvezetőnek: átvesszük, ami tetszik, amit mi is fontosnak tartunk, a többit meg jól megkritizáljuk. Rendben?
Természetesen, a szerelemfelfogásról szóló legkorábbi írásos anyagok is az antikvitásban születtek. A görög-római megközelítés jellemzője a sokszínűség, de az is érdekes, hogy a szerelmet általában isten átkának, büntetésének tartják. (Talán ez az oka annak, hogy pozitív archaikus szerelmi történet egy sem maradt fenn?) A görög kultúra hatására lesz később istenek átkából egyfajta társas kedélybetegség a szerelem. Fontos megjegyezni, hogy ekkor fogalmazódtak meg az európai kultúra és emberkép szerelemre vonatkozó alapelvei is, illetve ebben az időszakban született és vált elfogadottá a szerelemfelfogásban Catullus újítása: az, hogy a szerelem mindenre kiterjedő monogámia.
Mit jelentett ez a monogámia? „Egyetlen érték van, amely értelmet adhat az ember életének: mégpedig a minden életmozzanatra kiterjedő, a választott személy minden jellemvonását elfogadó, monogám és halálig tartó szerelem vállalása. Minden életmozzanatra kiterjed, mert a választottal nem csak kivételes alkalmakkor kíván együtt lenni. A választott személyiség teljességének elfogadását jelenti, annak hibáival együtt, mert tudván tudja, hogy a másik is ember. Monogám, mert kisajátítólagos: csak egyetlen személyben találhat teljes elfogadást, csak egy olyan ember van, aki bennünket olyannak ismer, amilyenek vagyunk, s csak egyetlen olyan ember lehet, akinek mindent meg tudunk bocsátani. Halálig tart, mert ezt a választást nem lehet ismételni, totalitása sérül közben. Catullus értelmezésében a szexualitás alá van rendelve a társas létnek, az érzéki örömök pedig annak a biztonságnak, hogy számíthatok a másikra, és a másik is számíthat rám. Vagyis a szerelem nem az istenek akaratlagos vagy véletlenszerű büntetése, nem betegség, nem fiziológiai probléma, hanem az értelmesen élhető, teljes, alkotó lét egyetlen biztos pontja.”
Gyönyörűséges, nem? Rájöttem, hogy az én eszményem is éppen a catullusinak felel meg. Hogy miért? Mert ebben minden benne van, amit én egy nő és egy férfi kapcsolatának teljességéről gondolok – a további korokban egy kicsit kevesebbel is beérik. És talán azért is tetszik, mert egyedül ez a megfogalmazás olyan, amibe nincs kedvem belekötni. Persze elismerem, hogy sérül benne az egyéni szabadság, a szabad akarat elve, mert mi az, hogy monogámia, mi az, hogy kizárólagosság, mi az, hogy halálig? Valóban sérül benne sok minden, de hát ez természetes, mert ez az eszmény a teljesség-alapú. Aki a szabadság-érzékiség-individuális alapúra vágyik, az jobb, ha választ magának egy másik eszményt, például a romantikusokét vagy a felvilágosultakét, vagy akár a huszadik századi egyenrangúakét. Azt is belátom, hogy az utóbbiak sokkal életszerűbbek, és jobban megvalósíthatónak tűnnek, mint a teljesség-alapúak, de hát mit tegyek, ha azok nekem a teljesség igénye nélkül hiányosak? A teljesség-alapú szerelem megvalósíthatóságát nyilván nagyban befolyásolná, ha minél többen hinnének benne, és minden kapcsolatnak jót tenne, ha mindenki, akinek van már valamilyen eszménye (hite), azt (és nem valaki másét, mondjuk a szüleiét) mindjárt az első, na jó, a második alkalommal megosztaná választott partnerével. Beszélj az eszményedről és megmondom, ki vagy. Na persze.
És akkor most az egész, szépen felépített teóriámat fölborítva jöjjön egy idézet Weöres Sándortól, aki a következőket írja a teljességről A teljesség felében:
„Minden ismereted csupán arra jó, hogy a változók közt eligazítson, de a változatlanról nem nyújt semmi bizonyosságot. Ismeret csak a változóban van és csak a változóról, mert benne külön-külön vizsgálható a Van és Nincs, helyes és helytelen, domború és homorú; de a teljességben mindez bontatlanul azonos, ezért nincs benne semmi megnevezhető. A teljesség nem egy és nem több, nem én és nem más, nem valami és nem semmi. Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert rá vonatkozólag minden igen és nem ugyanazt jelenti: hanem merülj el önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden mindennel azonos: ez a teljesség.”
Most mit csináljak, drága Alaine? Ezek szerint a szerelem nem lehet teljesség-alapú, hiszen változó; mi sem bizonyítja jobban, mint mulandósága és változékonysága életünkben. Na és az eszménye? Az is mulandó és változó? Nem, nem, itt valami nem stimmel. Nem tudok semmit, fogalmam sincs a teljességről. „A teljességben nincs semmi megnevezhető.” Uramisten. Vagyis csak körülírható mindazzal, ami nem az, jól értettem? Istenfogalom nélkül beszélni a teljességről meg eleve tévedés. Vagyis nem úszhatom meg, el kell merülnöm önmagamba, ráadásul nem is kérdezhetek semmit mindaddig, amíg „minden mindennel azonos” nem lesz. (Akkor meg már minek?)
Rendben van, de merülés előtt idézek még egy rövid részletet Nádas Péter egyik néhány év előtti interjújából, amit éppen a korábban említett könyvével kapcsolatban készítettek vele (ezt legalább olvastam), aztán abbahagyom: „Az Emlékiratok könyve a szabadság és a spiritualitás hiányának regénye. Az egész könyv az Istennek, az abszolútumnak, a teljességnek, az egésznek a rettenetes hiányáról és ennek a rettenetnek a következményeiről szól. Azért mondom a sok nevet, hogy mindenki a maga világnézete szerint érthesse. Az európai kultúrában van egy mindenkori törekvés az elveszített teljesség visszaszerzésére, a tiszteletünkre egyedül méltó személy megtalálására, ami abban a pillanatban hitnek nevezendő, amikor megtalálták, és valakiben ténylegesen testet öltött, vagy testisége éppen szellemivé változott át. Ettől kezdve imádott névként jelenik meg…”3
Az elveszített teljesség visszaszerzése, ugye milyen szépen mondja? Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem! Szóval ez az oka a nagy tülekedésnek, sóvárgásnak! Mindenkinek hiányzik. Még annak is, aki egyébként tagadja. Ott van az valahol legbelül, jól elrejtve. A megérintőből pedig – akárki is az – imádott név lesz. Tényleg. (Lám, lám, ez a büntetésem. Már csak azért sem értek semmit, mert nem olvastam el a Nádas-könyvet.) Szóval így hangolódik össze a földi és az égi szerelem? Vagy ahogy Te is fogalmaztál, a földi szerelem előképe az isteni szerelemnek. De hát akkor a szerelem egyszerűen hit kérdése lenne?
Ölellek: Anna
Annácska,
Nagyon szép, amit a catullusi szerelemfelfogásról írtál. Csakhogy nem árt meggondolni a monogám szerelemmel kapcsolatban, hogy Catullus újítása előtt és után, az előkelő római férfi, amikor a nemi vágyait akarta kielégíteni, akkor a rabszolganőjéhez ment, ha szerelemre vágyott, a hetérákhoz, ha nemes utódokat kívánt nemzeni, akkor meg a feleségéhez. És akkor jön Catullus a monogám felfogásával.
Különben mindkét szerelemfelfogás örök érvényű: a nő szerepe tulajdonképpen hosszú ideig: legyen jó háziasszony, jó anya és jó szerető. Ha kell, múzsája is a férfinak. Vagyis a férfi igényeit kiszolgálni – mindenestül.
De nem óriási dolog ez a minden? Mert a nő hozza az életet, a nő szüli a gyermeket, a nő váltja ki a szerelmet, a nő táplálja és gondozza a gyermeket (és a férfit). Hogy mit kap mindezért cserébe? Nyilván ez a szerep önmagában is képes boldoggá tenni a nőt. Mert a nő tudja, hogy ő tartja fönn az életet. Tudod, Jungot szoktam idézni, aki azt írja, hogy egy kor szellemiségét a nők határozzák meg, a férfiakon keresztül.
Persze, jogos a kérdésed, hogy mindezt tudja-e a férfi, és a társadalom elismeri-e, és vajon meddig szerelmes egyáltalán a férfi? De ne ragadjunk le már az elején. Erre térjünk vissza majd később. Vegyük át a középkort: itt egyértelműen lemondást, áldozatot jelent a szerelem. Miért? Mert a középkori szerelemfelfogásra a keresztény teológia rányomta bélyegét (és ez a bélyeg, engedményekkel ugyan, de eltartott egészen a huszadik századig). A keresztény felfogás szerint a szerelem az érzékiséggel együtt üldözendő és bűnös dolog volt. Istenre hivatkozva gyakorlatilag elutasítják a szerelmet, mert Isten és ember közé áll, ékelődik, vagyis eltávolít tőle. Nem is engedi meg (a katolicizmus napjainkig) a szexualitást, csak házasságon belül, és csak gyermek-vállalása céljából. Hajmeresztő, nem? Ugyanakkor küszködik a cölibátussal. Döbbenetes például a pedofíliával megvádolt papok száma, ismerem katolikus pap barátaim szerelmi problémáit – hát mit tehettek szegények, ha nem mertek szeretőt tartani? (Már aki nem tartott.)
Persze, a szerelem és az ember közben kísérletezik, és igyekszik áttörni a szigorúságon, mint például a trubadúr- és a lovagi szerelem is mutatja (a Madonna-képek modelljei is rendszerint a festők szerelmei voltak), hogy test nélkül is lehet valakit imádni? Az érdekes ebben az, hogy tényleg lehet, sőt az a tartósabb.
A középkori szerelem nagy áttörési kísérletének legmagasztosabb példája Abelard és Heloise szerelme. Heloise bátran vállalja a titkos, az őt mindenképpen megbélyegző ágyasi-leányanyai szerepet. És csakis szerelmese büszkeségére való tekintettel választja később a visszavonulást és lesz apáca. Szerelemélménye azért fontos, mert ez az első kísérlet és példa arra, amelyben megpróbálja a catullusi felfogást a keresztény elvárásokkal egyeztetni. De micsoda áron. Örök téma maradt az irodalomban az ő szerelmük, mint ellentéte, a Rómeó és Júlia. Ugyanakkor mind a két nagy szerelemnél ott a beteljesedés elérhetetlensége, mint Trisztán és Izolda szerelmében is. „Örökké tartalak, mert sohase öleltelek”, írja Rilke. Hát mi van a szerelemmel?
Megjegyzem, Einstein azt javasolja az aforizmagyűjteményében, hogy ha boldog akarsz lenni, ne emberhez kösd célodat.
Ölellek: Alaine
Drága Alaine,
hát nem ez a középkori eszmény gyűrűzött be az én életembe is? Előző levelemben már írtam róla. Persze nem a katolikus, hanem a puritánabb protestáns változatával. Mai fejjel nem is értem, hogy volt bátorságunk házasságot kötni, annyira nem ismertük egymást. Csak mert szerelmes voltam és hittem, hogy a választottam is az? Igen. Hittem, mert hinni akartam, hogy ő az, akit mellém rendelt az Úristen. A házassági esküm szövegét ma is kívülről tudom, és csak azért írom le Neked, hogy érzékeltessem, milyen gyönyörű, és hogy micsoda erő, ugyanakkor milyen teljesíthetetlen ígéret van benne: „Én xy, esküszöm az élő Istenre, aki atya, fiú, szentlélek, teljes szentháromság, egy, örök és igaz Isten, hogy xy-t, akivel most Isten színe előtt, kézen fogva állok: szeretem. Szeretetből megyek hozzá (veszem el őt) Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom. Hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. Isten segítsen engem ebben, Ámen.”
Az eredeti szövegben az eskü végén szokásosan az „Isten engem úgy segéljen!” szerepel, amit az Édesapám (aki minket is esketett) egy kicsit megértőbbre változtatott (nem a gyerekei miatt). Érezni a különbséget, ugye?
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen totális fogadalmat csak két szerelmes (módosult tudatállapotú) ember képes félelem nélkül kimondani. Mert szerelem nélkül mégis milyen alapon tehetne ígéretet valakinek, ráadásul egész életére, akiről csak annyit tud, hogy hány éves, hogy néz ki, mi a foglalkozása, és kik a szülei? A hit csodákra képes, persze. Meg a szerelem is. (Most ne menjünk bele abba, hogy jó néhány keleti országban ma is gyakorlat, hogy a szülők választanak társat és döntenek gyerekeik házasságról, mi itt élünk Európában.)
A valóság sajnos a mi szép időnket (és eszményeinket) is kikezdte. De igazán rendes voltam, vállaltam az utána következő nehezebb éveket is. Csak akkor váltam el, amikor a gyerekeink már főiskolások lettek. És huszonnégy évi házasság után a családomban mégis azt olvasták a fejemre, hogy az eskü szerint akkor is a férjem mellett a helyem, ha már nem szeretem. (Amilyen virágot szakítunk, azt szagoljuk? Na persze.) De hát az emberek azért házasodnak, hogy önként és szeretetből boldogabbá tegyék egymást, vagy ahogyan a Biblia is fogalmaz, mert „Sokkal jobban van dolga a kettőnek, mintsem az egynek… (Préd 4,9)”. Erre teszik le a nagyesküt. De ha évekkel később mégis gond van, akkor mégis mitől lesz jobban dolga a kettőnek, talán az eskütől?
A szerelem különben amennyire közel hozza, úgy el is távolíthatja az embert Istentől. Nálam legalábbis így történt, mert a férjem, akibe szerelmes voltam, egy idő múlva szinte észrevétlen átvette Isten helyét a szívemben – és így a hatalmat fölöttem. De törődtem is én mindezzel! A lényeg, hogy a korábbihoz képest egyszeriben kivirágzott az életem. Hogy mitől voltam olyan boldog? Ennyit nyomott a latban az, hogy a vágyott férfi, a szerelmem vett feleségül? Ennyit és még többet. Nem láttam, nem hallottam, nem érdekelt semmi más, a szerelem betöltötte szívemet, testemet, a fejem búbjától a sarkamig. Mint egy vajas-mézes kenyér, úgy csöpögtem… és addigi életemben először (akkor még nem tudtam, hogy csak rövid időre) kikezdhetetlenül teljesnek éreztem az életem.
Pedig sok minden ellenünk dolgozott: nem volt lakásunk, egy komfort nélküli szoba-konyhába fogadtak be minket anyósomék, és laktunk náluk-velük egy szobában, öt és fél évig. Persze, mehettünk volna albérletbe, de akkor egy fillért sem tudtunk volna félretenni és reményünk sem lett volna saját lakásra. A konyha és a lavór volt a fürdőszobánk, hátul meg a budi. Több mint egy évig, míg terhes nem lettem, az anyósommal együtt, hárman aludtunk a kinyitott rekamién. El tudod képzelni? Ma már én sem. És mert én a mostoha körülmények ellenére is nagyon vágytam gyermekre, így az öt év alatt két kislányunk is megszületett. Két hónapos volt a kisebbik, mikor végre megkaptuk a kiutalást, és átköltözhettünk a hatalmas, az ötvennyolc négyzetméteres szövetkezeti lakásba. Ahova, miért is ne, átjöttek velünk idős, betegeskedő anyósomék is. Igazán megérdemelték öregségük idejére az összkomfortos lakást. A három szoba pont elég volt a három generációnak. Na, ehhez mit szólsz, édes Alaine?
Csók: Anna
Annácska,
rádöbbentettél valamire ezzel a vallomással. Egyrészt a szerelem lényeges összetevőjére – amire Miklós is hivatkozik, hogy a szerelem felfogása szocializáció kérdése: így, ilyen hittel esküdtél. És az esküben is hittél. Jó, ez így van. De hogyan tarthatja magát évszázadokig egy túlhaladott életfelfogás, hogy ennyire meghatározza még ma is egy ember életét? Persze, aztán jön a lázadás, a séma és a korlátok széttörése. De milyen áron, mekkora bátorság, keserűség és csalódottság kell hozzá? Ugyanakkor a kor is tördeli a korlátokat. Amikor mindannyian tördeljük, az nem nehéz, sőt könnyű. De mit csinál a következő generáció, a korlátlanul élhető szerelemmel? Jó, hagyjuk ezt is későbbre. Nézd csak meg, hogy mit csinált a reneszánsz a szerelemmel?
Ölellek: Alaine
Drága Alaine!
Amikor telefonon vagy személyesen beszélgetünk, nem is tudom, miért, mindig újabb lendületet veszek és meglódulok. Mondtad is, hogy most rögtön írjam le, amit mondtam telefonon, de mire hazaértem, szépen elfelejtettem. Ráadásul kicsit zaklatott is vagyok, mert alig tíz perce mentek el tőlem erdélyi asszonyok, akik az utolsó árujukkal becsöngettek hozzám. Könyörögve kértek, hogy vegyem meg az utolsó gyapjútakarót, párnával, ágyneművel együtt nagyon olcsón odaadják, mert várja őket a busz, indulni kell haza, és ha nem tudják eladni, elveszik tőlük a határon. Fényképet is mutattak, a családról, éhező gyerekekről meg Isten áldásáról beszéltek, és én hiába kívántam nekik hasonló jókat, valahogy megérezték, hogy nem fogom elküldeni őket. Megvettem a takarót, az ágyneműt is, és még egy használt papucsot is adtam az egyiknek, amelyiknek feltörte a lábát a saját szandálja. Szóval ez a vásárlás csakis Erdélynek köszönhető, meg Neked, mert amióta ismerlek, ha Erdélyre hivatkozik nekem valaki, egyből Berta barátnőd jut eszembe, és azzal vége is az alkudozásnak.
Szóval a szerelem. „Szerelem, szerelem, édes mennyországban átkozott gyötrelem”, jól kitalálta nekünk a Fennvaló ezt a szépséges világjátékot. Vajon mit mondtak volna a fáradt erdélyi asszonyok, ha fizetés közben megkérdezem őket, mit gondolnak róla? Mert hogy gondolnak róla valamit, az biztos. De hogy nem ugyanazt, mint én, az is.
Hanem a reneszánsz felfogásban a szerelem végre már egyenlő az életörömmel. Vagyis a szerelem és az érzékiség bűnösségét nemcsak megkérdőjelezik, de tagadják is. Persze, ebben a korban már általános az addig követett erkölcsi és világi értékek változása, kicserélődése, és az újak vonzásával együtt járó létbizonytalanság. Bár ismerik (és elismerik) a catullusi szerelemfelfogást, mégsem ez érvényesül, mert a szerelemben magát az érzéki gyönyört keresik, miközben vállalják és tisztelik egymás szabadságát. (Belemenjünk, hogy miért?)
És mert nagyon közel állnak egymáshoz, most rögtön hozzáveszem a következő részt, a felvilágosodás korát, amikor a szerelem egyben a konvenciók elleni lázadás eszköze is. Mindeközben dúl a szentimentalizmus, írják a szerzők. Szentimentalizmus és lázadás? Ez hogy jön össze? A szenzualisták az emberi érzelmek szabadságára hivatkozva állítják, hogy a szerelem két fél egyenrangú kapcsolata (ez idő tájt kezdtek mozgolódni a feministák?). Ugyanakkor kísérletet tesznek a magánélet és a közösségi lét összehangolására is, de ez inkább csak a művészi alkotásokban sikerült. A korszak másik szerelemfelfogása individualista alapú, és csak az én-központú kapcsolatot helyeselte. Akik éppen az öröm és érzékiség vállalásával mondtak le az odaadó, a kizárólagos, a teljes kapcsolat lehetőségéről. Az érzékiség változatossága fontosabb szempont volt a kapcsolat tartósságánál… Ez nagyon érdekes. Mármint, a rövid távra tervezés. Ez ma is így van valahogy, nem?
Ölellek: Anna
Egek, Annácska!
Te egyszerre legalább hatot kérdezel. Hogy tudjak én válaszolni? Rendben, nem akarjuk és nem is tudjuk megváltani a világot. Tudjuk, hogy nem tudjuk megtenni – csak beszélgetünk a szerelemről. És azt is tudjuk, hogy minden, amit elnyomunk, egy idő múlva fokozott erővel tör fel. „Ne nyomd el vágyaidat, mert párzanak és fiadzanak” – írja Weöres Sándor. Aztán mit csinálsz a sok kis fiókával?
Így minden felelősséget elhárítva, az utolsóra válaszolok: azt gondolom, hogy minden kapcsolat, ami az érzékiségnek van alávetve, magában hordja a pillanatnyiság veszélyét. „Rövid távra tervezés.”
Így van ez ma is. Még fokozottabban. Ha a rész uralja az egészet, fölborul az egész. És mi lesz azután? Hogy jön össze a szentimentalizmus és a lázadás a konvenciók ellen? Ugye minden lázadás a meglévő szabályok ellen lép fel. Nemcsak a test élvezete volt bűnös, hanem a szerelem, a vele együtt járó minden szenvedély és érzelem is. „Tudat alatt kicsiny házban / Ül az ösztön talpig gyászban” – mondja Freud (vagy Szondi). Talán nem is pontosan idéztem. Hát hogy lehet az egyik legnagyobb erőt, a fajfenntartás ösztönét az örömétől, a gyönyörtől megfosztva a szerelemről leválasztani? Bumm, kitörtek! És itt a sok hozzá tartozó fióka, burjánzanak az érzelmek. Ez a szentimentalizmus. (Mindeközben te templomban esküszöl az életre szóló szerelemre. Mi több, hiszed is. Anélkül, hogy legalább egy kevéssé ismerted volna a szerelmedet. De ismerted a szerelmet, a nagyot. És ez nem kicsi dolog!)
Annácska, meg kell nézzük, keleten mi van „Isten” és a szex összefüggésében. A kórházban, a könyvárusnál találtam egy könyvet, A tao és a szerelem a címe (leértékelve 100 forint az ára), és csak elméletileg találtam benne taót. De remek, igazi szexet, pontosabban: a szeretkezés kultúráját viszont igen. (A Káma szutrát már elfelejtettem. Megvan Neked?) A kínai felfogás a szerelemről nagyon érdekes, mert a nőnek sokkal nagyobb hangsúlyt ad. A férfi a jang, a tűz, a nő a jin, és a víz. A víz erősebb, mint a tűz. A tűz föllángol, hódít, veszélyt hoz. A víz el tudja oltani. Mindenképp a nő az erősebb. És végigveszi a kettő egységét, s pontosan, világosan fogalmaz: egyrészt kínai szimbólumokkal, másrészt áttéve azt a mi gondolatvilágunkba, és elemzi, hogyan közvetítették ezt az európai és amerikai társadalomhoz egyes fordítók, olvasók. A szerelem testi részének olyan pontos és gazdag a leírása, az utasítások is, ami valóban az „ars amandi”: a testi szerelem művészete. A mai fiataloknak nem ártana erről olvasni. Tehát a partnerre figyelés és uralkodni tudás azon a szerelmi kultúrán, technikán, amit megismernek. Ez számomra új és ismeretlen, és csodálkozva olvasom: valóban ragyogó, még a leírása is hat az érzékiségre. Ugyanakkor ott áll mögötte a két nem teljes összeforrása.
Szóval megvettem a raktárocska összes példányát, hogy odaadjam fiatal barátaimnak. Na és én? Halálig tart a szerelem utáni vágy? Jó, más a szex, és más a paradicsomi állapot vágya, egy kapcsolat teljessége, a teljes bizalom.
Erről jut eszembe, tudod, honnan jön a „paradicsom” szó? Az óperzsa nyelvben a „paradice” kerítés, elkerített hely. Csak a királyoknak, az uralkodóknak voltak ilyen körülkerített, gyönyörű kertjeik. Az Isten az első emberpárt „a paradicsomkertbe”, vagyis az elkerített kertbe helyezte el. De ez nem a nagyvilág, hanem a védett, körülkerített hely. Alighanem igaz. A szerelem, a boldogság nem a világ – hanem a körülkerített hely. De Éva átlép a kerítésen.
Minerva és Pallasz Athéné is nők voltak. Pont a tudásnak van istennője, nem különös? Gaia is nőnemű. Hát hogy is lehetne férfi? Mit tudunk mi, amit mégis elfelejtettünk?
De kicsit hátrébb az agarakkal. Nem olyan régóta van szavazati jogunk. A középkorban a teológusok még azon is vitáztak, hogy „habet mulier animam” (van-e a nőnek lelke)? Előfordul, hogy kiharcolt jogaink időnként a fejünkbe szállnak? Majd elmúlik. Nem a jog a mi lényegünk.
Annácska, gondolkoztam egyik reggel, és eszembe jutott a következő: hogy a régi tiltás és merev erkölcsök milyen vágyottá és kívánttá tették a szerelmet, de volt neurotizáló és tragikus hatása is. Főként a nőkben. Például, ha teherben maradt egy szegény és fiatal lány, vége volt az életének. Egy főúri nő elment vidékre vagy valahova, titokban megszülte és kiadta dajkaságba a gyermekét. Folytathatta az életét. Polgári osztályban látszatházasságot kötött valakivel, olyan vallás szerint, amelyik szerint lehet válni. Szerintem Apám azért lett unitárius, hogy többször házasodhasson. És az a gyanúm, hogy Egon bátyám apától született, de előbb gyorsan férjhez adták valaki máshoz anyámat névházassággal, míg apám lebonyolította a válását, hogy utána elvehesse anyámat. Tehát akit tudtak, kimentettek. Egyébként egy lefekvés után, már nem szűzként, megalázott lett a nő, ha nem tudott férjhez menni. Leányanyaként is meg volt pecsételve a sorsa. No, legalább ennek vége, hála Istennek. A genetikai vizsgálattal, amit a gyámhatóság elrendelhet, a biológiai apának is felelnie kell.
De a nehézségek akkor is csak egyes embereket érintettek. Most pedig széles rétegeket érint a szex- és a szereleméhség. A szerelem, a szex fogyasztási eszköz lett. Persze, vannak ma is igazi, nagy szerelmek, de ez inkább a kivétel. A fiatalság bukdácsol. Olvasom az újságban, hogy a tizennégy éveseket föl kell világosítani a védekezés módjáról, az óvszer, a tabletták használatáról. És egyetlen szó nem esik arról, hogy lelkileg is föl kell készíteni őket, és főleg az nem, hogy éretlenül, korán kezdeni a szexuális életet veszélyes. Ma a társadalom inkább elnézi és elfogadja a korán kezdést, sőt segít is abban, hogy hogyan védekezzenek a fiatalok (a lányok) a terhesség ellen. Kész. Ez a szerelem? A biológia, a testismeret? De az is milyen? Néha egy-két lagymatag, elavult szó az érzelmekről. A tetejébe tablettákkal beavatkozni a hormonháztartásba egy kamasz, fejlődő szervezetben, nem tanácsos. Döbbenetes ez a társadalom. Ma még nehezebb a fiatalok helyzete, így csak veszíteni lehet. Ráadásul széles rétegek veszítenek azzal, hogy lecsúsznak egy monoton ürességbe. Ezt az ürességet jól jellemzi a dugni szó, amit a fiatalok szeretkezés szó helyett ma leggyakrabban használnak.
A magánélet és a közösségi lét összehangolása szintén örök téma. Emlékszel, Freud azt írja, hogy a szerelmesek aszociálisak, mert úgy el vannak foglalva egymással, hogy nem nyitottak a közösség felé. De nem ám: csak az enyém légy és senki másé. A görögök, ahol a demokrácia született (na persze a rabszolgaság vállán), ezért tartották kicsit beteges állapotnak a szerelmet. A szerelmeseket türelemmel kell elviselni. Majd magukhoz térnek. (Ez rendszerint meg is történt.)
Tudod, milyen volt egy spártai esküvő? Csak rövid időre tért be az ifjú férj a feleségéhez, a kőből készült tűzhelyhez, hogy utódokat nemzzen, aztán visszatért barátai körébe, hogy nemes gondolatokkal és tettekkel foglalkozzanak. (Még a római katolikus Isten, illetve a pápa sem volt ilyen szigorú.) Az újszülöttet pedig hideg borban mosták le. Ha kibírta, jó. Ha gyönge volt vagy satnya, ledobták a Taigetosz hegyéről egy szakadékba (ne legyen közel a tetem és a bűz).
Ennyit a szerelemről. Bocsánat, mégiscsak elölről mentem hátrafelé. Azt a kutyafámat.
Ölellek: Alaine
Ui: Annácska, ma tépelődés, azaz gondolkodás közben rájöttem, honnan ered a „kutyafáját” kifejezés, amit régen, valami bosszantóval kapcsolatban használtunk. Ha egy kutya rápisil egy fatörzsre (a kutya fája), azzal megjelöli a területét, és ahány kutya arra jár, szintén odateszi a bélyegét (azaz rápisil). Az ám, csakhogy a lánykutyák guggolva pisilnek, mint a nők. Hát már itt kezdődik? Azt gondolom, nekünk fölösleges megjelölni a területünket, az úgyis a miénk. Az élet bennünk van.