NAPÚT 2007/3., 64–69. oldal
Tartalom
Mi lesz avval a szerelemmel?
Válogatás Polcz Alaine és Ablonczy Anna leveleiből
Jókai Anna
Krónikásének (Részlet)
„1956 után Magyarország a hideg magány országa volt.”
(Esterházy Péter)
Fél évszázada lobbant fel és hamvadt el hirtelen a magyar forradalom lángja.
Meglett ember lett, aki akkoriban született, mire a rendszerváltozásban a szabadságharcot nevén lehetett nevezni. Azóta további másfél évtized telt el. Neves írónk egy francia lapnak 2005 végén adott interjújából vettük a mottót körkérdésünkhöz, melyben arra kértünk többeket, fogalmazzák meg, milyen lenne ma a saját számvetésük, hogyan látják most az eltelt ötven évet.
Pomogáts Béla
Fél évszázad múltán 1956-ról
Az ötvenhatos magyar forradalom fél évszázados évfordulóján (már szeptembertől kezdve) egész sor kiadvány, tudományos konferencia és emlékünnepség vetett számot azzal, vajon ez a forradalom és a nyomában (a szovjet haderő fegyveres beavatkozása által) kikényszerített nemzeti szabadságharc milyen helyet tölt be a magyar történelemben, mi több: az egyetemes történelemben. Az események nemzeti jelentősége vitathatatlan volt már fél évszázaddal ezelőtt, és vitathatatlan maradt azokban az évtizedekben is, midőn a Kádár János nevével jelzett kommunista (valójában „ellenforradalmi”) kurzus mindent megtett azért, hogy 1956 emlékét véglegesen kiiktassa a nemzet emlékezetéből és önismeretéből. A magyar forradalom emléke még inkább kiemelkedett az időből 1989 után, minthogy ez volt az a történelmi vonatkozási pont, amelyhez az új demokráciának és a megújuló Magyar Köztársaságnak igazodnia kellett, ha helyre kívánja állítani a nemzeti történelem folytonosságát.
Számos bizonyítéka van ennek: az 1988-ban létrehozott Történelmi Igazságtétel Bizottság ugyanúgy a forradalom eszméinek helyreállításában jelölte meg a magyarság követendő útját, mint az ugyanennek az esztendőnek szeptemberében rendezett Lakiteleki Találkozó. A fellépő demokratikus pártok részben az 1945 és 1947 között kiépült többpárti (ámbár a szovjet megszállás következtében csak korlátozottan működő) demokrácia, részben a magyar forradalom politikai örökségében jelölték meg a követendő nemzeti stratégiát, Nagy Imre és társai 1989. júniusi ünnepélyes gyászszertartása 1956 emlékét emelte a nemzet elé, és a rendszerváltozás jelképes eseményeként bejelentett államforma-változás: a Magyar Köztársaság kikiáltása is 1989. október 23-án történt, kifejezve azt, hogy az új magyar államiság 1956 örökösének tekinti magát. Az új demokratikus rendszer politikai és erkölcsi értelemben egyaránt az ötvenhatos forradalom és szabadságharc örökségére kívánta felépíteni a megújult nemzeti életet. Ebben a tekintetben 1956 ugyanazt a mintaadó tényezőt jelentette, miként az 1848-as forradalom számára a Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő 1703–1711-es szabadságharc, vagy éppen az 1956-os forradalom számára az 1848-as forradalmi és nemzeti megújulás. Történészek feladata lehetne részletesen dokumentálni azt, hogy nemzeti történelmünk korszakos fordulatai idején miként térnek vissza és kelnek életre a korábbi nagy fordulatok emlékei, jelképei és politikai tanításai.
Azt, hogy az ötvenhatos magyar forradalomnak mint az első „antitotalitárius”, azaz a kommunista zsarnokságot radikálisan elutasító népfelkelésnek világtörténeti jelentősége van, már a nyugati kortársak is felismerték, nemcsak a politikusok, miként Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország és az Egyesület Államok vezetői vagy az Egyesült Nemzetek Szervezetét alkotó államok igen nagy többsége, hanem a szellem kiválóságai is, miként Albert Camus, Raymond Aron, Hannah Arendt, Salvador de Madariaga, Jean-Paul Sartre és még igen sokan. A több kötetre rúgó (és egyszer bizony magyarul is kiadandó) hatalmas anyagból most csupán egyetlen szöveget idéznék fel, a kiváló francia társadalomtudós Raymond Aron A sors értelme című esszéjének egy passzusát: „A szabad világ lelkiismeretét egyetlen esemény sem mozgatta meg annyira, mint az 1956-os magyar forradalom. Tíz év leforgása alatt egyetlen más esemény sem tett szert ilyen, többféleképpen magyarázható politikai jelentőségre. (…) Amikor kitört a magyar forradalom, és amikor néhány napon keresztül győzedelmesnek látszott, valódi csodának tűnt. Megcáfolta szkepticizmusunkat: azt állítottuk, hogy egy totalitárius rezsimnek nincs félnivalója azoktól, akiket elnyom, a propaganda hozzászoktatja az embereket a szolgasághoz, a rendőrség pedig elbátortalanít minden lázadási kísérletet. Mussolinit az olasz hadsereg veresége buktatta meg, nem egy összeesküvés, és nem a király. Hitler a végsőkig gyakorolta rémuralmát. Még 1944. július 20-a után is a katonai vezetők többsége, a funkcionáriusok, és maga a nép is követte a Führert a szakadék széléig, és csaknem a kollektív öngyilkosságig. A magyar forradalom emlékezetünkbe idézte a már csaknem elfeledett, egyszerű igazságokat. A totalitárius rendszer is sebezhető. Magyarországon végül azért omlott össze, mert elhagyták az értelmiségiek, az utca embere, a párttagok, és még a hadsereg is. 1848-ban Marx arról álmodott, hogy a forradalom feje a filozófia, és szíve a proletariátus. 1956-ban ez az álma megvalósult. Az értelmiségiek hirdették az igazsághoz való jogukat, és a proletariátus a szabadság, a nemzet és a munkásosztály valódi szabadságához való jogát. Együtt győzték le a külföldi hatalom támogatta despotizmust, amely nem volt képes ellenállni a támadásnak, mert mindazok, akik a hiedelem szerint a kedvezményezettei voltak, en masse a tömegek mellett sorakoztak fel.”
A most ünnepelt ötvenedik évfordulón jóleső érzéssel idézhettük fel ezeket az egykori nyilatkozatokat és elemzéseket, és persze jóleső érzéssel figyelhettük a forradalom jelentőségét kiemelő hazai tudományos konferenciákat, ünnepségeket és kiadványokat, mindazonáltal van bennem némi hiányérzet vagy elégedetlenség, méghozzá amiatt, hogy ismereteim és tapasztalataim szerint jóformán elmaradt az ötven évvel ezelőtt kitört, először győzedelmeskedett, majd idegen katonai erőszakkal levert magyar forradalom történelmi tanulságainak, illetve politikai, szellemi és erkölcsi örökségének széles körű és megfontolt számbavétele. Pedig, ha a történelem valóban „az élet tanítómestere”, akkor erre az utólagos elemzésre, mérlegelésre és értelmezésre igencsak szükség van, már csak a nemzeti jövőkép kialakítása végett is. Másként előremenetelünk, miként ezt a mögöttünk lévő másfél évtized is tanúsíthatja, nem lesz zavartalan.
Ha egy nagyszabású történelmi esemény örökségét kívánjuk számba venni, két kérdésre kell válaszolnunk: mi volt ez az örökség és mi valósult meg belőle (mármint az örökhagyók szándéka szerint). Ebben az értelemben vethetünk számot például azzal, hogy mi volt a II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő szabadságharc, a negyvennyolcas forradalom, az 1918-as Károlyi Mihály-féle forradalom vagy az ötvenhatos forradalom és szabadságharc öröksége, és milyen történelmi sorsot ért meg ez az örökség: mi vált valósággá belőle. Úgy hiszem, ki kell mondanunk, hogy ezek a történelmi testamentumok alig váltak valóra a későbbiek folyamán, vagy ha megvalósult is valami belőlük, másként valósult meg, mint ahogy az örökhagyók kívánták.
A Rákóczi-szabadságharcnak nem sikerült az országot függetlenné tennie, nemzetépítő tervei azonban részlegesen valóra váltak Mária Terézia reformpolitikája következtében. 1848–1849 függetlenségi törekvései elbuktak, megvalósult azonban a társadalmi reform (a jobbágyfelszabadítás és a polgárosulás), és később, az 1867-es kiegyezés után nagyrészt helyreállott az ország függetlensége is (ennek a függetlenségnek talán legfontosabb kritériuma: a külpolitikai cselekvőképesség mindazonáltal csak vágyálom maradt, ennek következtében kényszerült Magyarország kifejezetten a Monarchia elvakult külpolitikája miatt és Tisza István miniszterelnök kívánsága ellenére az első világháború hadviselői közé, és ennek következtében vált az ország a trianoni diktátum áldozatává). Az 1918. októberi forradalom követelései közül végül is a nemzeti függetlenség megvalósult, a szükséges demokratikus átalakulás azonban elmaradt. A magyar forradalmak öröksége tehát minden esetben csak részlegesen, esetleg töredékesen vált valóra, mi sem igazolja ezt jobban, mint az, hogy 1848 márciusának Tizenkét pontja a maga egészében sohasem válhatott a múlt dokumentumává (mint az angol és a francia forradalmak követelései), és sok tekintetben ma is megvalósításra váró nemzeti programot jelent.
Mi volt tehát a magyar ötvenhat politikai, mondhatnám így is: történelmi öröksége? Először is a nemzeti függetlenség és a polgári szabadság helyreállítása, ebben a tekintetben a francia forradalom hármas jelszavának („szabadság, egyenlőség, testvériség”) érvényesítésére törekedett. Többen (például a budapesti Ötvenhatos Intézet kutatói) állítják, hogy a magyar 1956 volt az utolsó európai polgári forradalom, az utolsó nagy történelmi esemény abban a sorban, amelyet az 1789-es Nagy Francia Forradalom nyitott meg, majd az 1830-as párizsi felkelés és mindenképpen reprezentatív módon az 1848-as európai forradalmak sorozata: a párizsi, az itáliai, a bécsi, a prágai, a berlini, a pest-budai forradalom folytatott, majd az 1917. februári pétervári orosz polgári forradalom (az októberi bolsevik hatalomátvétel, sokak véleménye szerint, inkább volt közönséges államcsíny, mintsem valóságos forradalom, mindenesetre az oroszországi demokrácia kialakulásának hosszú évtizedekre véget vetett) és ezután az 1918-as berlini és budapesti forradalmi megmozdulások végeztek be – egészen a magyar 1956-ig. Végül valójában (és ebben a tekintetben nem értek egyet azokkal, akik az ötvenhatos magyar forradalomban látják az utolsó „polgári forradalmat”) az 1989-es prágai, pozsonyi, szófiai, bukaresti forradalmak zárták le a történelmi folyamatot. (A bukaresti forradalom megítélése körül kételyek is megjelentek, sokak véleménye szerint ebben az eseménysorozatban nem a forradalmi tömeg, hanem a Ceausescu őrült rémuralmával leszámolni kívánó hadsereg és pártelit játszotta a főszerepet!)
A magyar ötvenhat figyelemre méltó módon követte, mi több, „másolta” az 1848-as hagyományokat: így a „tizenkét pontos” követelésekben, a Nemzeti Bizottmányok intézményében, a nemzetőrség felállításában és természetesen a nemzeti és forradalmi jelképekben, például a Kossuth-címer helyreállításában, a piros-fehér-zöld kokárda viselésében és így tovább. Tulajdonképpen egyetlen új nemzeti szimbólumot hozott létre: a nevezetes „lyukas zászlót”, amidőn a rákosista, úgynevezett „népköztársasági” címert kivágta a nemzeti lobogó közepéről. Ez a jelkép azután feltűnt más közép-európai forradalmakban, így az 1989-es bukaresti forradalomban is.
Az ötvenhatos magyar forradalom ilyen módon az 1848-as forradalom és szabadságharc (és mint ilyen, természetesen az 1918-as „őszirózsás” forradalom) örököse volt, mindenekelőtt a francia forradalom hármas jelszavának érvényesítésében és a nemzeti függetlenség követelésében. Volt azonban a magyar 1956-nak egy merőben új történelmi, mondhatnám így is: eszmei és stratégiai jellegzetessége is. Ez abban áll, ki merem jelenteni, hogy a magyar ötvenhat volt az első valóságos „harmadik utas” forradalom. A „harmadik utas” eszmerendszernek és társadalomépítő stratégiának igen jelentős magyar (és nem jelentéktelen nemzetközi) irodalma van. A magyar szerzők közül mindenekelőtt Németh Lászlót és Bibó Istvánt kell megemlítenünk, mindketten arra hívták fel a figyelmet, hogy a huszadik század valójában tévutakra vitte a történelmi fejlődést, amikor egyfelől az egyéni érdekek (valójában az „erősek” érdekei) érvényesítését mindenek fölé helyező (profitorientált) „szabadversenyes” liberális demokráciában, másfelől a mindent központilag irányító és egyenlősítő (valójában a személyes szabadságot felszámoló) különféle (szélsőbal- és szélsőjobboldali) szocializmusban jelölte meg a fejlődés útját.
A mértéktelen individualizmust piedesztálra emelő liberális demokrácia csupán a szabadság eszményét vállalta a polgári forradalmak eszményei közül, és elutasította a társadalmi egyenlőség követelményét, a keresztény hagyományokra épülő testvériség („felebaráti szeretet”) eszményeivel pedig egyszerűen nem tudott mit kezdeni. A diktatórikus ideológiák és rendszerek, nevezetesen a kollektivista német nemzetiszocializmus és orosz bolsevizmus pedig megsemmisítette és meggyalázta a szabadság-eszmét, és természetesen az egyenlőség és a testvériség követelményeinek sem tett eleget. Éppen ezért Németh László és Bibó István meggyőződése szerint olyan társadalomépítő stratégiára volna szükség, amely megőrzi a személyes és közösségi szabadságot, ugyanakkor erős szociális intézkedések és szocialisztikus intézmények (például a részleges köztulajdon) által szolgálni képes a társadalmi egyenlőséget.
Az individualisztikus kapitalizmussal és a kollektivista nemzetiszocializmussal, illetve kommunizmussal szemben kell megtalálni, ezek szerint, a „harmadik utat”. Valójában nemcsak Németh és Bibó „ideologikus” munkássága törekedett erre, hanem a magyar liberális demokrácia igen sok híve (például a Nyugat körül gyülekezők, mindenekelőtt Babits Mihály), több konzervatív reformer (például Szekfű Gyula), a magyar népi mozgalom írói és ideológusai (Németh és Bibó mellett Kodolányi János, Féja Géza, Veres Péter és még korábban Móricz Zsigmond és Szabó Dezső), a hazai szociáldemokrácia (így Mónus Illés és Kéthly Anna), a kereszténydemokrácia vagy keresztényszocializmus képviselői (például a katolikus Prohászka Ottokár és Barankovics István vagy a református Ravasz László) és természetesen a szovjet típusú „szocializmusban” csalódott írók és gondolkodók (korábban József Attila, az ötvenes években Déry Tibor, Háy Gyula, Haraszti Sándor, Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós és mindenekelőtt természetesen maga Nagy Imre, a forradalmi kormány miniszterelnöke).
Ez a „harmadik utas” társadalompolitikai irányzat jelentette az ötvenhatos magyar forradalom nagy kísérletét, és ebben szinte mindenki szerepet vállalt a forradalom „címszereplői” közül, nemcsak Nagy Imre kormánya, nemcsak az úgynevezett „revizionista kommunisták”, a szociáldemokraták és a népi mozgalom: az egykori Nemzeti Parasztpárt utódjaként létrejött Petőfi Párt vezetői és ideológusai, hanem Mindszenty József bíboros hercegprímás is, aki nevezetes november 3-i rádióbeszédében a következőket jelentette ki: „jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott (a kiemelés tőlem, P. B.) magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni.” Külön szeretném felhívni a figyelmet a „szociális érdekektől korlátozott magántulajdon” fogalmára – ez valójában a „harmadik út” programjának egyféle változata, pontosabban olyan társadalompolitikai stratégia, amelynek távlatában a „harmadik út” gondolata áll.
A „harmadik utas” társadalomépítő stratégia több intézménye is létrejött a magyar forradalom napjaiban. Így a forradalmi bizottságok (bizottmányok) intézményrendszere, amely közhatalmi feladatokat látott el a kommunista vezetéssel együtt megbukott tanácsi rendszer helyén, és igen eredményesen tudta irányítani a kisebb-nagyobb községek, városok vagy éppen a fővárosi kerületek közellátását, közbiztonságát, igazgatási rendjét. Vagy még jellemzőbb módon: a munkástanácsok intézményrendszere, mindenekelőtt a Nagybudapesti Munkástanács, amely valóban újszerű érdekérvényesítési és üzemigazgatási intézményt hozott létre, olyan rendszert, amely a tervezett demokratikus jogrend és államrend keretében lett volna képes érvényesíteni a dolgozó tömegek közvetlen érdekeit, és a munkásigazgatás demokráciájával váltotta volna fel a bürokratikus állami igazgatást vagy a korábbi tőkés tulajdonosi vezetést.
A magyar ötvenhat, talán ez a vázlatos összefoglalás is mutatja, valóban érvényre juttatta a polgári demokratikus forradalmak hagyományos stratégiáját és emellett a „harmadik utas” közvetlen demokráciára épülő újszerű (addig sehol sem kipróbált) társadalomépítő stratégiát. Ezt a stratégiát valóban újszerű történelmi fejleménynek kell tekintenünk, minthogy következetes megvalósítására mindeddig nem lehetett tapasztalni kísérleteket. Illetve, ahol vegyíteni próbálták a nyugati demokráciák szabadságeszményét a szocialisztikus társadalom eszményeivel, mint Ázsia, Afrika és Latin-Amerika néhány országában, ott vagy a szabadság sérült (mint az úgynevezett „arab szocializmus” világában: Szíriában és Irakban), vagy a kollektivista elveket kellett feladni (mint Indiában a Nehru és Indira Gandhi nevével jelzett korszak lezárulta után). Persze az ötvenhatban meghirdetett „harmadik utas” társadalomépítő modell is csupán szép terv maradt, és senki sem tudja, hogy a forradalom esetleges győzelme vagy a szovjet kormánnyal létrehozandó valamilyen „kiegyezés” után ezt az izgalmas tervet miként lehetett volna megvalósítani. Mindenesetre vessünk most számot azzal, hogy ebből a stratégiából mint történelmi és politikai örökségből mi lett az 1989-es rendszerváltás után. Hogy az új Magyarország mit fogadott be és mit valósított meg 1956 eszmei örökségéből.
Előre megmondom: nagyon keveset. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszavára alapozott polgári demokratikus követelések igen kis mértékben valósultak meg: a szabadság követelménye az egyetlen, amely mind az egyén, mind a közösségek szintjén jóformán maradéktalanul valóra vált: a politikai közéletet nem korlátozzák rendőri intézkedések, a pártok szabadon fejthetik ki tevékenységüket, igaz, a civil társadalom intézményei, például a civil szervezetek, a kulturális élet nagyrészt alárendelődik a politikai, elsősorban pártpolitikai érdekeknek, és ez kétségtelenül sérti az állampolgári szabadság teljes érvényesülésének lehetőségeit.
Az egyenlőség követelménye ugyanakkor igazában nem érvényesül, és az egyenlőség fogalmán természetesen nem valamiféle utópisztikus „egyenlősdit” értek, hanem a jogok és az igazságszolgáltatás, az esélyek és a lehetőségek pártatlan és igazságos működését. Ahol a társadalom egy része nyomorba süllyed, ahol az öregek, a nagycsaládosok, a fiatalok, a munkanélküliek, a képzetlenek, a cigányok mind növekvőbb mértékben gyarapítják az önhibájukon kívül szegénységbe süllyedő emberek tömegét, és a vagyonosok mind kedvezőbb körülmények között sajátíthatják ki az ország javait, ott igazi egyenlőségről aligha beszélhetünk. A testvériség keresztény eredetű alapelve pedig teljességgel elveszítette hatékonyságát, még az úgynevezett keresztény indíttatású politikai csoportosulások körében is. A „felebaráti szeretet” krisztusi parancsolata ma a legkevésbé sem érvényesül az új magyar demokráciában, helyette a féktelen és esztelen gyűlölködés vezérli a politikai elitet.
Végül természetesen a „harmadik út” társadalompolitikai víziója is teljességgel lekerült a történelem napirendjéről. Németh László és Bibó István (valamint mások, valójában a két világháború közötti hazai reformgondolkodás és természetesen 1956) szellemi örökségének a jelenben nincs súlya és szerepe. Az új magyar demokrácia nem az ő útmutatásuk, nem az ötvenhatos magyar forradalom ideáljai szerint keresi eszményeit, identitását és tennivalóit. Aki ma a „harmadik útról” beszél, azt sajnálkozó vagy éppen gúnyos mosoly fogadja mind a jobb-, mind a baloldalon. Ezért érzékeltem valami hamisságot a forradalom ötvenedik évfordulójának ünnepségei körül: nem lehet igazán méltó az az ünnep, amely a megtisztelt történelmi esemény politikai és erkölcsi örökségével alig tud valamit kezdeni. Egy szellemi, erkölcsi és politikai örökség értéke azonban nem azon múlik, hogy az utókor miként bánik vele, és legfeljebb ürügynek és hivatkozásnak fogadja el, miközben magát az örökséget semmibe veszi. Ötvenhat öröksége ma is időszerű, és az eszmények akkor is érvényesek maradnak, ha teljes képviseletüket legfeljebb az idős „túlélők” vállalják. A történelem egyszer még napirendre tűzheti 1956 örökségét és eszményeit.