NAPÚT 2007/3., 40–51. oldal
Tartalom
Köpöczi Rózsa
Otthonról írták
Mi lesz avval a szerelemmel?
Válogatás Polcz Alaine és Ablonczy Anna leveleiből
„mennyi újat tudsz közös
sorsunkról”
Csorba Győző és Fodor András levelezése
Az ezredforduló idején riasztó tapasztalatok és jelzések szaporodnak a szellemi értékek elfeledéséről és elsorvasztásáról, jobbra érdemes életművek mellőzéséről, az intellektuális közöny és a nyegle előkelősködés veszélyeiről. A védekezésre szorító légkörben megkülönböztetett figyelmet érdemel minden olyan kísérlet és vállalkozás, amely az irodalmi közelmúlt (amnéziának talán leginkább kitett) korszakát igyekszik emlékezetünkbe idézni és dokumentálni. Érdemleges szerepet vállal a felelős hagyományőrzésben a pécsi Pro Pannonia Kiadói Alapítvány rangos sorozata, az Irodalmunk Forrásai; itt jelent meg az a hézagpótló kötet is, amely a közelmúltban elhunyt két kitűnő költő kevés híján fél évszázadon át tartó levelezését tartalmazza.
1947-ben Fodor András érettségi és Eötvös kollégiumi felvételi vizsga előtt álló kaposvári diák, Csorba Győző 13 évvel idősebb Baumgarten-díjas költő, a Sorsunk című pécsi folyóirat versrovatának szerkesztője. Takáts Gyula ajánlása nyomán ő küldte nyomdába a középiskolás költőjelölt országos fórumban megjelent első versét. A dél-dunántúli, somogyi és baranyai kettős indíttatás Fodor számára nem maradt a pályakezdés véletlen esetlegessége. Takáts és Csorba fölfedező gesztusát és bizalmát minden lehetséges alkalommal viszonozta és továbbadta. 1948-ban és 1949-ben a kíméletlen bolsevista irodalompolitika minden polgári és „népi” fórumot megszüntetett, a Sorsunkat előbb, a Fodort fölkaroló Választ valamivel később. Egzisztenciájuk veszélybe kerül, szellemi létfennmaradásuk válik fenyegetetté. Ekkor írja le Fodor a kölcsönös támogatás és a lelki közösség értékelvű fogadalmát: „Nem a kéz kezet mos elve alapján, hanem a sokkal mélyebb, művekkel és barátsággal igazolható barátság jogán kérlek és biztosítlak, ha valamiben segítségedre vagy segítségetekre lehetek, számíthatsz rám.”
A személyes barátsággá átalakuló kölcsönös rokonszenv később egyre jobban kidomborodó motívumai, a helyzetérzékelés, a közérzet és az ízlés közösségének vagy hasonlóságának alapmozzanatai manifesztumszerű világossággal fogalmazódnak meg Csorbának abban a levelében, amelyben Fodor első kötete, a Hazafelé olvasói élményéről számol be; a mester bátorító szavain átüt a pályatárssá avató, a kettejüket közös táborban elhelyező gesztus nyomatéka: „Jó úton jársz és tehetséges vagy; még sok szép verset várok tőled. Látható mai líránk csúnya züllöttségében különös öröm egy fiatal költő első kötetében ilyen nemes hanggal és formával találkozni. A nagy művészet egyik fő erénye az árnyaltság. Líránkból szinte teljesen kipusztult; manapság nagyfejszével szokás a külső és a belső jelenségekhez közeledni. S így születnek a tuskóversek, amelyekkel nem tud mit kezdeni az ember. A Te költészeted a fínomság, a mívesség lírája. S tömény dunántúlisága számomra még kedvesebbé teszi.” Fodor András 1959-ben, A szó ünnepe című Csorba-kötet megjelenése után üti le azt az alaphangot, amely később is, évtizedeken át folytatódik és variálódik, amikor kettejük kapcsolatáról és Csorba „régi erényeiről”, verse „megrázó igazságáról”, „mélységesen emberi vallomásáról” értekezik. „A kötet olvasása közben sokszor és jólesően ismertem föl azt a Csorba Győző-i hangot, amelynek komor őszintesége már kaposvári diákkoromban is olyan mély hatással volt rám. Magadról tudhatod, az ember milyen örömmel fedezi föl újra meg újra a forrást, ahonnét kapott valami személyiségéhez szólót, valami fontosat. Alig van nagyobb szellemi élmény annál, mikor a régi elfogultság ismét igazolódik, ha az emlékünkben élő ragaszkodás új ízekkel, színekkel gazdagodhat.”
Kettejük számára a levelezés nem utolsósorban a hiányzó kritikai visszhang pótlása, a kölcsönös odafigyelés jelzése, egymás megerősítése az irodalompolitika és a kritika igazságtalanságaival szemben. Csorbát sokáig elkísérte a „pesszimizmus” vádja (erről a jelenségről annak idején Illyés Gyula kezdeményezett nagy hullámokat vető vitát). Fodor kritikát írt az Ocsúdó évek című önéletrajzi versciklusról, bár nehezményezték, hogy elfogadja és megmagyarázza Csorba pesszimizmusát. Csorba együttérzően reflektál egy sokáig késleltetett Fodor András-kötet (Tengerek, dombok) sorsával kapcsolatos hírre: „Csakhogy köteted körül is elsimultak a hullámok! Ez megnyugtató, bár egy lírikusnál, főként egy fiatal lírikusnál, nem is olyan kevés a 3 esztendős várakozás egy kész kötettel.”
Teljes visszhangtalanságra a szó szoros értelmében egyikük sem panaszkodhatott. Csorba már a Weöres Sándor pécsi időzése éveiben kialakított bírálati módszert gyakorolta és adta át több nemzedékhez tartozó pécsi és onnan elköltöző pályatársainak: egyenként minősítették, „osztályozták” a műveket, ez megkönnyítette a lapszerkesztés munkáját és ellenőrizhetővé, összehasonlíthatóvá tette a versekről, novellákról kialakított véleményeket. Fodor is jegyzetelve olvasott, kontrolláló baráti kört alakított ki azok közreműködésével, akiknek adott a véleményére. De a hivatalos műbírálat, főleg a hetvenes évek elejéig, tartózkodó, gyakran ellenséges volt velük szemben; Csorba még azután is kevesellte s részben a vidéki írók magányával magyarázta a visszhangtalanságot: „Köszönöm szép szavaidat újabb verseimről. Megvallom, nagyon jólestek, itt helyben ugyanis a szó szoros értelmében semmi visszhangja nincs annak, amit csinálok, még annyit se nyögtek felém, hogy látták a verseimet itt vagy ott. A távoli (pesti) vélemények pedig – ahogyan gondoltad is – nem jutnak el hozzám.” Fodor is sokszor érezhette magát idegenül a közösséghiányossá torzított, az egyéni és a csoportérdekeket egymás rovására kijátszó kádári-aczéli korszak légkörében. Jó ügyekben való buzgalmát olykor meddőnek, hiábavalónak érezte. A Szólj költemény című József Attiláról szóló könyv fogadtatását ecseteli, de általánosabb érvénye van következő panaszának: „Mindig beleesem jóhiszeműségem csapdájába, hogy tudok valamit nemzedékemért tenni. Ezt a könyvet kifejezetten nemzedékem nevében akartam asztalra tenni – s akár hiszed, akár nem, Nagy László kivételével senki se akadt még, aki magától és szívesen szóba hozta a puszta tényt is, hogy megkapta és elolvasta a könyvet. (…) Igazán nem önérzetem éhezik a társak elismerésére; itt valami többről van szó. Idestova húsz éve vagyok író, de mindinkább belátom: barátság, emberség, okosság inkább a céhen kívül terem.”
Közös szívügyük volt a vidéki kulturális központok erősítése, egyáltalán az irodalom decentralizációjának támogatása a kórosan túltengő Budapest-imádattal szemben (a Jelenkor és a Somogy szerkesztése, a Berzsenyi- és a Csokonai-kultusz fölkarolása, a költészet ünnepének győri rendezvényei stb. – gyakori témái a levelezésnek). Egymás küldeményeire (olykor az ismertebb lapokban, folyóiratokban olvasott írásaira) gondosan, fölkészülés és nem egyszer piszkozatban való előzetes megfogalmazás után térnek vissza. Recenzió hosszúságú és esszéigényű levélrészleteikből szinte az egész termésre kiterjedő szöveggyűjteményeket lehetne összeállítani. Nemcsak a verses életműre figyelnek, más műfajokba is követik egymást, többek között a műfordítás, az esszé, a napló, a pályaösszegző interjú területére. Fodor András olyan műfordításkötetről is megemlékezik (folyóiratban megjelent kritikában), amely inkább keserves kötelességteljesítés volt Csorba számára, mint lelkesen végzett alkotás (A. P. Mezsirov: Búcsú a hótól), Csorba pedig örömmel fedezi föl Fodor zenei tájékozottságát és értekező prózájának művészi kvalitásait. A Vallomások Bartókról című kötetet így méltányolja: „Végül nem hallgathatom el, mennyire élveztem ritkaszép, hajlékony, elegáns, szellemes, fínom felhangokkal kísért stílusodat. Nem sokan tudnak manapság így prózát írni.” – A szemlélet és az ízlés rokonságán kívül a finom különbségek is kiviláglanak olykor, ha egymás verseiről beszélnek. Fodor a maga ősélményéhez tér vissza újra meg újra, amint Csorba beteljesedő pályáját nyomon kíséri. Mégsem ismétli magát; észleli a korábbról ismert hang folytonosságát, de a bővülést, a megújulást, a terjeszkedést és hódítást is számon tartja. „Nemcsak a korábbi jellegzetes hang él tovább, de változtatni, újítani is tudsz. (…) És hogy volt erőd, kedved, olyan szarkasztikus és bölcsen igaz megnyilatkozáshoz, mint a Sok költő…” Együtt szemléli, összehasonlítja Csorba költészetét nemzedéktársaiéval (Weöres, Vas, Takáts, Kálnoky), észreveszi a Pilinszkyhez hasonló és tőle eltérő vonásait. Kitapintja a műfordítások legeredetibb, legegyénibb vonulatát, és szerényen megállapítja, ha egy-egy versük „konzekvenciájának” hasonlóságában fölfedezi az életérzés rokonságát.
Csorba Győző értékelő elemzése általában két részre osztható. Először a főleg egyetértő, dicsérő összbenyomását rögzíti, azután azokat a verseket taglalja (mindig címeket társítva jellegzetes típusokhoz), amelyek „kevésbé tetszettek”. A Kőnyomat című kötet elemzéséből hosszabban idézek: „Új kötetedben örömmel találtalak meg újra Téged, minden emberi értékeddel, szíveddel, szépségeddel. Elsősorban is azzal, amit a kötet olvasása közben a legtöbbször följegyeztem magamnak, t.i. hogy ’kötődés’, ’kapcsolat’. A legkülönfélébb változatban: baráti, szerelmi, szülői, gyermeki, pályatársi stb., stb. Azt hiszem, ez az oka, hogy a kötetben véges végig valami nagy emberi melegséget éreztem. Ugyanakkor féltő, gyakran harcos aggódást minden és mindenki ellen, ami és aki az emberi kapcsolatokat föl akarja dúlni, meg akarja rontani, támadja vagy elárulja. S ezzel a magatartásoddal – úgy érzem – végképp lefegyvereztél, végképp meggyőztél róla, hogy Neked az ilyen értelmű életforma ’a más ügyében ollózás’ egzisztenciálisan szükséges, még akkor is, ha rengeteg energiádat fölemészti, s elveszi a közvetlen írói tevékenységtől.” Vissza-visszatérő kifogásai éppen ennek az energiapazarló „életformának” a költői lecsapódását illetik. Kritikával fogadja a „csalódás” verseit. „Melyekben gyászolod volt barátaidat, híveidet. (…) Azt hiszem, hogy aki menni akar, azt hagynunk kell menni! A Te fő hibád (erényed? gyöngeséged?) mindig a túlzott bizalom, segíteni akarás és -készség volt. Ne gyötörd magad a hálátlanság miatt!” Legszívesebben tiltó táblát állított volna Fodor némelyik versihlető témája és erkölcsi aggályosságra valló gesztusa elé: „Elszorították szívemet a barátságokat gyászoló, számonkérő versek. Ezekkel a versekkel (vagy Veled?) azonban vitatkozni is szeretnék. Én például semmiképpen nem írnék verset, (vagy ha igen, legfeljebb epigrammát) arról, hogy valaki nem fogadta a köszönésemet (…). Igazat adok a levélírónak: Nem lehet folyton adni, meg adni… Főként olyannak, aki nem érdemli meg. Meg kell tanulni rúgni is. –”
Hajlottak rá, hogy a maguk felismerten korlátozott eszközeivel beleavatkozzanak az irodalom értékrendjébe, ízlésüket, társadalmi és esztétikai kultúrájukat, ahol lehet, érvényesítsék a politikai szempontok dogmatikus képviselőivel, az ideológiai diktátumokhoz igazodó apparátusemberekkel szemben. Csorbának Pécsett – bár olykor visszaszorították vagy szándékosan húzódott háttérbe – feltétlen tekintélye volt, s ezt a hatalmon lévő vagy a hatalomtól függő partnerei is elfogadták. Fodor felemás helyzetben, a kiemelt főszereptől ódzkodva, de másokét meghaladó munkavállalással, felelősséggel és szervezői tehetséggel töltött be olyan pozíciókat, amelyek szavazati vagy legalább hozzászólási lehetőséget biztosítottak számára művek közléséről, értékeléséről, személyek legitimációjáról, díjazásáról szóló vitákban. A levelezés tanúsága szerint is fontos szerepük volt például Bertók László fölfedezésében és abban a drámai döntésében, hogy idegenkedését legyűrve élete egy fontos pillanatában visszahúzó nosztalgiái ellenére Pécsett maradt. „Bertók Lacit, ha elmegy Hozzád, karold föl, támogasd, nagyon árvának, becsapottnak érzi magát szegény.” Fodor e levele után néhány nappal Csorba higgadtan foglalja össze az időközben lezajlott beszélgetés lényegét: „Úgy látom, a hely- és helyzetváltozással természetesen együttjáró lélektani billenést fantáziájával eltúlozza. Nyilván nem kaphat egészen rövid idő alatt lakást; nyilván meg kell szoknia új munkakörét; nyilván idegen arcok veszik körül mindenfelé. Mindezt azonban tudnia kellett vagy kellett volna, mert magától értetődő. És azt is, hogy a Pécsre költözéssel mit nyerhet. Én ebben a szellemben iparkodtam a lelkére beszélni, egyébként megértve lelkiállapotát, s vele érezve.” A történetnek a levelezésből hiányzó epikus részleteit kitűnő lábjegyzet segít rekonstruálni. – Más pártfogoltjaik esetében is igazolta őket az idő. Csorba fedezte föl, Fodor is egyengette Kalász Márton pályáját, több-kevesebb sikerrel szót emeltek a protokoll-listákról rendszeresen lemaradó Szabó Ede mellett; egyetértettek több dunántúli, köztük pécsi és onnan elszármazott író támogatásában. Fodor mindent megtett, hogy Csorba az országos elismerés dolgában is a helyére kerüljön. Érdekes fényt vetnek az aczéli kulturális diplomácia és az azt kiszolgáló irodalmi vezetők cinizmussal, önkénnyel tetézett hatalmaskodására az irodalmi díjak odaítélésével kapcsolatos visszaélések. Fodor 1971. III. 4-i levelében írja: „Talán eljutott Hozzád a hír, hogy a költői Szakosztály vezetősége Kalásszal együtt József Attila-díjra jelölt. Örültem, hogy titkári minőségemben én inicializálhattam a javaslatot. Elődöm, Somlyó György engem is beajánlott az I. fokra Pilinszky és a Te neved mellé – de Darvas magasabb szempontú előterjesztésében már Sípos Gyula neve szerepel az én nevem helyén, hiszen ő a felszabadulási regénypályázat jutalmazott hőse, ki meri azt mondani, hogy nem jár neki még több babér.” Egyikük sem kapja meg akkor a díjat, de Csorbát nem éri meglepetésként a mellőzés: „örülök, nagyon örülök neki (ti. a fölterjesztésnek), de alig számítok rá. Vannak itt erők…” Fodor nem tudja így visszafojtani ellenérzését: sajnálja, hogy idő előtt elújságolta a „jóhírt”, és szinte azok helyett is szégyenkezik, akiket „ezért vagy azért mégis kitüntettek”. „Másik nagy naívságomért Tőled kérek bocsánatot. Kár volt elhinnem, hogy Te mindenképpen ott maradsz a J. A. díj listáján – s nem lett volna szabad Benned a józan kétségek közé szorított, de mégiscsak jogos reményt fölkelteni. // Legfrissebb értesüléseim szerint a lista immár egészen pocsékká vált. Az első kategóriában dísznek, álságos kompenzációként, meghagyták Pilinszkyt – s beraktak csomó nevet, akiket egyik szakosztály sem kért.” Szégyellné magát, írja, Bertha Bulcsú bőrében, s Kalász Márton esetében is „úgy mutatkozik, mintha (…) diplomáciai megbízatásához kapná a pótjutalmat. Így alakulhatott át egy művészeti díj a vélt hűségért járó obsittá.” Az idézet világosan tanúsítja, amit különben is tudunk, hogy Fodor nem az egyes díjazottaktól sajnálja a sikert és a támogatást, hanem a visszaélésre rendszeresen lehetőséget nyújtó mechanizmust és azt a korrupt, megalkuvó szellemi közeget bírálja, amely a saját vélt érdekében elvtelenül együttműködik a hatalommal, és demokratikus jogaival sem tud mit kezdeni.
Visszatérő témája a levelezésnek és a szerkezeti egység egyik tartópillére Fodor szervezői agilitása. Minden érdemesnek látott jó ügy mellé odaáll, a távolinak, esélytelennek látszó vállalkozást sem becsüli le „provinciálisként”; éppen ellenkezőleg, lehetőleg mellékesnek látszó, kevés feltűnést keltő közlönyöket használ föl súlyos mondanivalók terjesztésére. Egyetlen példát fölnagyítva: országos figyelmet ébresztett a Széchényi Könyvtár könyvtárosokat tájékoztató folyóirata, az Új Könyvek iránt. Jónevű, részben ellenzéki szerzőkből válogatta a recenziókat író törzsgárdát, gyakran jobb anonim kritikák jelentek meg ott, mint az ismert folyóiratokban a neves hivatalosaké. Csorbának is másolatot küld vagy értesíti, ha érdemleges, figyelemre méltó írás jelenik meg róla.
Alapeszméjét, a kölcsönös segítségvállalást és támogatást gyakran a rendező, a szervező félig bújtatott hatáskörében szolgálja: Vas István éleslátása és megnevező képessége kellett hozzá, hogy a „kötőanyag” metaforával érzékeltesse ennek a minőségnek és funkciónak a nélkülözhetetlenségét. Panaszok és belső konfliktusok is támadnak az önként vállalt terhek túlnyomásának érzékelésekor: „Úgy alakult a sorsom, hogy túlságosan nagy szerepet kapott benne az emberi kapcsolatokba vetett hit (…) pedagógiám másokon észlelt csődje”; „Én az agyonhajszoltság tüneteit érzem.”; „Nehezen élek: lelki szabadságom semmi. Státusügyemet mindmáig nem oldották meg, félpénzen látok el két munkakört”. Nem időrendben illeszkedik ide, de Csorba vigasztaló tapintatára kiváltképpen jellemző a következő levélrészlet: „Nem szeretném, ha félreértenél, de én úgy érzem, hogy a próbáltatások jót tettek költészetednek. Az utóbbi időben azok a verseid szaporodtak, amiket én a régiekből is főként szerettem: a drámai, gyakran tragikus hangú, kevésbé csiszoltra formált, nem epikus alapszövetű, igen lírai versek. Ha az elmúlt évnek volt része ebben (azt hiszem, nagyon is), akkor már ezért egyedül sem szabad annyira haragudnod rá.” A „próbáltatások” előnyének gondolata sztoikus alapelv, és vezérfonala, sok részletet megvilágító világnézeti tartalma ennek az egyszerre szolgálatszerű és bensőséges barátságnak.
Növelte és színezte kölcsönös rokonszenvüket velük született családszeretetük, a feleség, a gyermekek és az unokák iránti ragaszkodás és aggodalom. Formulaszerűen ismétlődik, de sohasem hat őszintétlennek, hogy a búcsúzásban kézcsókot, csókot küldenek a Családnak, a dedikációkba belefoglalják a hozzátartozókat. Betegségekről, balesetekről, rosszullétekről ismerősöktől is tájékozódnak, levélben is érdeklődnek, részletek dolgában is informálják egymást. Csorba rajongó családi elkötelezettségét talán közvetlenebb kinyilatkoztatásoknál is beszédesebben jellemzi, hogy számára viszolyogtató szakszervezeti beutalós üdülést vállal övéi érdekében. „Tele vagyok borzadállyal. Rettegek a tömegtől, a nyüzsgéstől. Csak a család érdekében vállaltam, mert más lehetőségem nem volt.” Hogy milyen belülről átélt szolidaritással élte meg a másokat érintő csapásokat és kríziseket, azt érzékeltesse ezúttal két példa. Nem maradt meg az a Csorba-levél, amely Fodor nagyobbik fiának, Dávidnak a villamosbalesete után tanúsítja együttérzését 1966 szeptemberében, de Fodor „testet-lelket átjáró érzésekkel” olvassa és köszöni meg a belőle sugárzó „baráti szolidaritást”. Csorba még november végén is visszatér az esetre, egyforma beleérzéssel vigasztalva a szülőket és a „kis Dávidot”: „Elképzelem, mennyire szenvedtek Ti szülők, hiszen nálunk még csak hasonlítható baj sem történt a három lánnyal, de a szabvány-betegségek nyomásait azért múlhatatlanul hordozom magamban. (…) Dávid nyilván emlékszik ránk, szeretném, ha elmondanád neki, hogy az egész család aggódó szeretettel várta a híreket róla, és mindannyian büszkék vagyunk rá, mert olyan erős kisfiú volt a legnagyobb bajban, és férfi módjára viselkedik most is. Azt üzenjük Dávidkának, hogy siessen meggyógyulni, mert a tél hamar elmúlik, s a Balaton várni fogja, hogy fürödjön benne, mintha mi sem történt volna.” A másik kiemelt példa Csorba megdöbbenése Colin Mason váratlan halálán: „Azért írok Neked, mert Általad ismertem meg, s így Te vagy az, akinek el kell mondanom szomorúságomat, úgy is, mint régi barátjának.” Válaszában Fodor is megilletődötten szólal meg, személyes emlékeken kívül a közös emberi veszteséget hangsúlyozza, szinte előrevetítve a későbbi Kettős rekviem alapmotívumát: „Te tudhatod legjobban, mit jelent a Testvér elvesztése. Mert ő nekem nemcsak barátom volt, valamiképpen egész életem, minden törekvésem osztályosa, igazolója. Éppen amiért léte nem volt közvetlenül fogható realitás, az időn, távolságon is győzedelmeskedő legenda eleven megtestesítője lehetett, sorsunk minden irracionális vállalásának értelme.”
Fülep Lajoshoz való viszonyuk dolgában több különbség is elválasztotta Csorbát és Fodort; másképp, más oldaláról ismerték Fülepet. Csorba inkább személyes tapasztalatok alapján, extravagáns, öntörvényű különcöt látott benne, akinek a római Magyar Akadémiába érkezésekor egy rokonszenves festőt „ki kellett lakoltatni és máshová költöztetni”, „mert Fülep megszabta, hogy melyik szobában akar lakni”. Fokozta a kapcsolat efféle disszonanciáit, hogy Fülep talán nyersen és keményen torkolta le (ugyanott és nagyjából ugyanakkor) a Csorbához költőként és barátként egyaránt közel álló Weöres Sándort; a Magyar művészet szerzőjének akkor még kötetben hozzáférhetetlen műveit a pécsi költő nem ismerte. Fodor András a mesterhez csatlakozó tanítványként került kapcsolatba Füleppel az Eötvös Kollégiumban, és lett a későbbi Széher úti csoportos találkozások egyik fő szervezője; két vaskos kötetnyi naplófüzérben és emlékező meg vallomásos versek sorában tett tanúságot arról az emberi és intellektuális élményről, amelyet a Füleppel töltött „ezer este” jelentett számára. A kételkedő kritikus és a meggyőződéses hívő ellentétes kiindulása érezhető abban a vitában is, amely Fodor naplórészleteinek a Jelenkorban való megjelenése előtt bontakozott ki közöttük. Nézeteik leginkább a naplóműfaj „impertinenciájának” a megengedhető határai dolgában ütköznek. A naplóíró egy idő után megsokallta az indiszkrécióival kapcsolatos aggodalmakat („lehet, hogy meg fognak lincselni – az is jobb volna, mint ez az áldatlan állapot”), de Csorba sem adta föl azt a nézetét, hogy „Ami 5o év múlva esetleg jellemző anekdota, az most ízléstelen pletyka netán.” Barátságuk mindkettejük számára becsesebb érték volt, mint ez az átmeneti (bár lényegbevágó) vita. „Roppantul sajnálnám, ha több mint 30 éves barátságunkat ez a Fülep-ügy megzavarná, remélem, hogy nem így lesz” – írta Csorba, megelőlegezve a kapcsolat harmonikus jövőjét. De ez nem akadályozta meg abban, hogy az Ezer este… kötetben való megjelenésekor is szóvá tegye az ellentmondást: „irodalomtörténetileg alapvetően fontos könyvnek tartom, aminek az értékét azonban erősen csökkenti az olykor már beteges szubjektivitás különféle bántó megnyilatkozása”.
Egy másik emlékezetes példa arra, hogy barátságuk falán „repedések” is támadtak, s ezeket nem elvtelen takargatással, hanem vitázó érveléssel próbálták betapasztani: a Fodor András és a Szederkényi Ervin által szerkesztett Jelenkor közötti konfliktus. Tüskés Tibor leváltása után (lásd: Volt idő. Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése) Fodornak a Jelenkorral való kapcsolata hosszú ideig megszakadt: nem küldött kéziratot a folyóiratnak, köteteiről nem jelentettek meg bírálatot. Tüskés és Fodor távolmaradása már-már bojkottnak számított, ami a városi (pécsi) kulturális politikai vezetőknek is szemet szúrt. Csorba békülékenyebbnek mutatkozott, hamarabb elfogadta Szederkényit, és Tüskésnek, Fodornak is mielőbbi kiegyezést javasolt. A város oldalában című interjúban később így magyarázza magatartását: „lehet, hogy viselkedésem opportunizmus volt. Nem szégyellem. Mindig az volt a jelszavam, hogy amit meg lehet csinálni, azt meg is kell csinálni. Az embernek legyen mindig annyi esze, én ezt mondtam magamban, hogy egyetlen párt se hozhassa olyan helyzetbe, hogy fejjel nekimenjen a falnak. Nekem is van annyi eszem, mint bárkinek. Ezért nem ugrottam be soha ellenálló ingereimnek, pedig lettek volna.” Jó érzékkel idézik a lábjegyzetek a szokásosnál hosszabban ezeket az önkommentárokat, mert „Csorba és Fodor kapcsolatára, Csorba hatalommal szembeni magatartására” is fényt vetnek. A konkrét viszonyok beható ismeretében kisebb-nagyobb gyakorlati engedményeket elfogadó és megcselekvő kompromisszumkészség válik itt el egy olyan magatartástól, amely szívósabban hallgat a belső „ellenállás ingereire”, bár lehetőleg szintén kerüli a végleges szakítás kockázatát.
A Csorbára emlékező kortársak többféle arcképet őriznek róla, de nem egészen úgy és nemcsak annyiban, mint majdnem minden összetett egyéniségről, aki az alkalomtól, a hangulattól, a körülményektől függően hol ezt, hol azt az oldalát teszi láthatóvá. Albert Zsuzsa irodalmi legendáiban fölidéződik férfiasan szép arca, sajátos humora, életszeretete, lobogása a fiatalság és a női nem iránt, de egy másik énje is, a szorongó, depresszióra hajló, a váratlan elrohanásra hajlamos és tombolni tudó. (Arról a depresszióról van szó, amelyet Illyés naplójegyzeteiből ismerünk, és amely nem zárja ki, sőt esetleg inkább stimulálja az alkotóképesség működését: „A depresszió igazi átka a túlérzékenység. Nemcsak a pillanat tűszúrásai lesznek dárdadöfések. A múlttól éppannyi támadás jő.”) A levelekben is fel-feltűnnek az idegesség és túlérzékenység riasztó tünetei: kimerítik az utazást megelőző izgalmak, „nehézkes ember vagyok – tudod – idegesítenek a bizonytalanságok”. Láttuk, olykor még a családi együttlétet is terhesnek érezte, lányaiban talált örömét is megkeserítette a várt, de fenyegető elszakadásuk bizonyossága. Pécsi költőfejedelemsége nem kímélte meg a munkahelyi megaláztatásoktól, a pécsi kertes háza környezetének megóvása és a révfülöpi építkezése kapcsán fölgyülemlő terhektől. Rendszeresen panaszkodik „a folytatódó könyvtári gyalázatosságokra”. (Főállásban Fodor is könyvtáros lévén, szakmai kérdésekben is együttműködtek és konzultáltak.) Az ingerültségig fölzaklatja 1974 májusára tervezett, de csak szeptemberben megvalósított hivatalos olaszországi kiküldetésének bürokratikus késleltetése.
1972-ben a Költészet Napja Fészek Klub-beli országos estjén a Fodor által elgondolt műsorszerkezet dramaturgiailag fontos pontján, kiemelt helyen kellett volna szerepelnie; a tervről már március elején értesült, de négy nappal a rendezvény előtt kétségbeesett levélben lemondta részvételét: „Arról van szó egészen egyszerűen, hogy a 14-i estre nem bírok elmenni. Nem a fizikai fáradtság akadályoz (bár így is éppen elegem van), hanem a szinte teljes idegkimerültség. A különféle itteni események (nem az okvetlenül rosszak, a jók is), olyan feszültséget teremtettek bennem, hogy időnként (minden túlzás nélkül) idegrohamoktól félek. (…) Ha belém láthatnál, talán még nagyobb sötétséget látnál, mint amit én hiszek és érzek magamban.” Ennek a látleletnek az őszinteségét, lelki hitelességét Fodor empátiája egyetlen pillanatig sem kérdőjelezte meg, de arra indította, hogy ezután a megértő beleélés jegyében alakítsa Csorbával is kapcsolatos irodalomdiplomáciai terveit: bármilyen elgondolását és szervezői kötelességvállalását úgy hajlította, hogy számolt a „dunántúli költő” sebezhetőségével és biopszichikai állapota ingadozásával. Javaslatait olyan feltételes módban igyekezett megfogalmazni, hogy a visszakozás, az elhárítás lehetőségét eleve magukba foglalják. Amikor a Csokonai-, a Berzsenyi-, a József Attila-évfordulók (és más hasonlók) kapcsán mindig bizakodva számít Csorba rangjához méltó szereplésére, azt is hozzáteszi fölkéréséhez, hogy „de terhelni nem akarlak semmiféle kényszermunkával”. Ez az együttműködés végül is gyümölcsözőnek bizonyult, oldotta Csorba elszigeteltségét, s olyan versek inspirációjában játszott közre, mint az Egry Józsefet, a Takáts Gyulát és Illyést köszöntő, az alkalmiságot messze meghaladó, ihletett megemlékezések. Így lehetett tartós és sikeres az Írószövetség választmányában való együttműködésük is; Csorba személyesen dönthette el, hogy részt vesz-e a budapesti összejöveteleken, vagy levélben jelzi javaslatait, szavazatát a díjazásokkal, tagfelvétellel és más ügyekkel kapcsolatban. Részben ennek a laza és bizalmas, de felelősségteljes kapcsolatápolásnak köszönhetjük, hogy írásos nyoma maradt az aczéli kultúrpolitika egynémely bizarr intimitásainak, például hogy a nyolcvanas években azt is mérlegelni és szabályozni kellett, meghívhatják-e Pécsre „közvetlenül egymás után” Mészöly Miklóst és Csoóri Sándort.
A levelezéshez Tüskés Tibor írt előszót, összeállította, a jegyzeteket készítette és az utószót írta: Pintér László; az ő hozzájárulásáról a kötethez külön kell megemlékezni. Előzőleg megszerkesztette ugyanebben a sorozatban Csorba Győző és Bertha Bulcsú levelezéskötetét, nagyon valószínű, hogy ezután is lesz kedve és alkalma a Csorba-filológia és -szöveggondozás szolgálatára. „Csorba Győző az apósom volt”, írja keresetlenül, majdnem negyedszázadon keresztül éltek „családi kötelékben”. Ez könnyíti is, nehezíti is munkáját, akárcsak céhen kívülisége, outsider mivolta az irodalomban és az irodalomtörténetben. Helyzetéből következik, hogy kommentárjai több személyes emléket, a családban közszájon forgó információt tartalmaznak, mint amennyit hasonló műfajú munkákban megszoktunk; Csorba Győző szövegeit magyarázva nézőpontja egészen közel esik a levélíróéhoz, de ahol lehet, Fodor naplóit és felesége, Sárika eligazításait is figyelembe veszi. Szándéka szerint óvakodik a kívülálló okoskodásától, nem akarja összezavarni „a jól bevált irodalomtörténeti kliséket”. „Mindössze őszintén megírtam, ami nekem, mint az egyik fél közeli ismerősének a papírra vetett gondolatokról eszembe jutott”, így foglalja össze jegyzetírói koncepcióját. Ezt a becsületesen vállalt szubjektivitást tiszteletben tartva és méltányolva, Pintér számos megfigyelését ajánlatos szemtanúi adatközlésként figyelembe venni; ilyenek például Csorba Győző családi életével, munkahelyi gondjaival, mindennapi szokásaival, testi állapotára és a lelki életére vonatkozó panaszaival kapcsolatos észrevételei. („Csorba mindig érzékeny ember volt, a legkisebb jó vagy rossz esemény is erős reakciót váltott ki benne. A hetvenes évek második fele pedig az öregség és a család szétesésének rémét vetítette eléje. /…/ Nem omlott azonban össze, ideggyógyászhoz sem ment…”) A gyűjteménybe bekerült szövegeket előzőleg csoportosítani és rostálni kellett. Pintér az inkább többet, mint kevesebbet’ elve alapján dönt, ha nincs meg az eredeti, közli a fogalmazványt, ha valami elkallódott, következetesen figyelmeztet rá. Néhány esetben éppen a teljességigény túlzásából eredeztethető a választott kétséges megoldás. Nehezen indokolható a 63/1. számú kézírásos piszkozat közlése: első bekezdése nincs kapcsolatban a levéllel és Csorbával, a többi nem tartalmaz újdonságot az elküldött végleges változathoz képest. Több mint gyanús a 75. és a 75/1. számú levelek eredeztetése, a kitépett kockás írólapok és a bizalmas(kodó) hang nem vall a Fodor család levelezési stílusára. – A levélközlés technikája lehetne egyszerűbb, jól bevált hagyományok, kínálkozó minták sokasága áll rendelkezésre. A sorszám után elég lenne mondjuk: CSORBA GYŐZŐNEK (a nagybetűs szedés elősegítené a levélszövegek szétválasztását, a második sorszám felesleges). A leveleket közrefogó idézőjelekre nincs szükség, helyettük a valóban indokolt helyekre macskakörmöket kell beiktatni. Megkönnyítené a kötet kezelését, ha a leírt vagy kikövetkeztetett dátum mindig a szöveg elejére (fölülre) kerülne. Csak dicsérni lehet az ügynöki jelentések közlését a 32. és a 145. levél jegyzeteiben, ezek kézzelfoghatóan érzékeltetik a besúgások és a kötelező, de sohasem eléggé eredményes óvatosság akusztikáját a „kommunista-szocialista rendszerben”. Üzenhetnek „barátok útján”, rejtjelezhetnek bárhogyan a levelezők: maguk is tudják, hogy a mimikri átlátszó, éppen ezért a tessék-lássék színlelés ironikus és következetlen.
A lábjegyzetekben előforduló pontatlanságok vagy félreérthető egyszerűsítések közül néhány felötlőbbet említünk meg: tárgyi tévedést is tartalmaz a Válasz folyóiratról szóló összefoglalás és korszakolás (2./5); Tőzsér Árpádot akaratlanul is lefokozza „a szlovákiai irodalomtörténész” meghatározás (36./7), Pór Juditról sem mond eleget a 95./3 számú jegyzet; a 154. számú levél szövegében értelemzavaróan el van írva a Sinka-idézet (helyesen: „az egész műbe értelmet vitt”), ugyanazon a lapon Takáts Gyula verskötetének címe így helyesbítendő: Villámok mértana. – A nagy szorgalommal és odaadással készített apparátus kezelhetőségét csökkenti, hogy túlzsúfolt és heterogén (különösen a Betűrendes mutató): ömlesztve tartalmazza a levelekben és jegyzetekben előforduló „személy-, hely, testület és intézmény-neveket, valamint mű és kötetcímeket”. A Függelékben a két költő egymásnak írott dedikációi olvashatók, a Csorbának küldött küldemények esetében terjedelmesebb annotációval.
Pintér László érezte a feladat nagyságát és fölismerte időszerűségét; összefoglalásul és befejezésül egyetértően idézzük Utószavának néhány mondatát, amelyekből a hibázás lehetőségének szerény megvallásán túl a jól és örömmel végzett munka jogos öntudata is kicsendül: „Olyan személyes ismereteket kapunk olvasás közben, amelyeket Fodor naplói, Csorba vallomásai, nyilatkozatai sem tartalmaznak: a levelek két ember kapcsolatának hol drámai, hol hétköznapi, ritkábban mulatságos, gyakrabban szomorú, néhol tragikus epizódjain keresztül teszik lehetővé két alkotó életútjának megismerését. Az emberi kapcsolat és az alkotó munka egymásba állandóan áttűnő együttese az, ami a levelezést számomra is élvezetessé tette, revelációként hatott, s átsegített a mechanikus irodalomtörténeti ’aprómunka’ nehézségein.”
(„… hűséges baráti ölelésemet küldöm…” Csorba Győző és Fodor András levelezése [1947–1996])
Csűrös Miklós