NAPÚT 2007/3., 17–24. oldal
Tartalom
Mit ér az ember?
Orbán Ottó hagyatékából
Válogatta: Lator László
Tömjén helyett szurkot
Tamási Áron naplójából
Bán Péter közlése
A szép és a jó fia
Bella István hagyatékából
Albérleti szerződése 1964-ből, bérlőtársa Módos Péter író volt.
A lap túloldalán kézírásos szöveg:
„A megállapodást f. év november hó végéig meghosszabbítjuk.
Bella István Zimonyi János”
Drága Édesanyám, Drága Nagymama!
Nem tudom elmondani, mennyire vártam ezt a levelet, és mennyire elkeserített. Már nagyon régen akartam írni, de valahogy nem bírtam leülni megfogalmazni (mindazt), ami állandóan bennem van, bennem kavarog. Itt akarom elmondani, hogy ne higgyétek el, hogy én menekülök, vagy hogy elhagylak benneteket. Állandóan veletek vagyok, rengeteget gondolkozom, problémázom, de pillanatnyilag olyan keveset tudok segíteni, hogy az kevesebb a semminél. Csak ezt az egy évet bírjátok ki valahogy, aztán megjelenik majd könyvem, és abból veszek lakást, televízióval, mindennel. De most nem tudok segíteni, haza se tudok menni, mert csak egy könnyű nyári cipőm van, s ezt mégsem adhatom tudtára a falunak. De a következő héten, huszonhatodikán vagy huszonhetedikén hazamegyek, hiszen olyan régen akarok már hazamenni, s valamit megpróbálok csinálni. Olyan esett a mi sorsunk, édesanya, de olyan esett. De bízzál bennem, egy év, két év, és minden megváltozik.
Novembertől nekem is jobb lesz. Az Írószövetségtől kapok 500–600 forintot havonta. Kezdenek egyre inkább megjelenni a verseim. Karácsonyra tudok magamnak venni egy ruhát, meg cipőt. Cipőt talán már a következő héten veszek. Csak ezt a kis időt várjad ki, Édesanyám, és segítek, segíteni fogok. Ami a Kádár elvtársat illeti, inkább írok egy verset arról, hogy nincs lakásunk, és ez inkább hatásosabb, mert száz meg száz embernek mondom el, s az illetékesek is jobban felfigyelnek. Ne feledd el, Édesanya, hogy a vers: fegyver.
Sokat tanulok, sokat dolgozom, egyre erősebb hittel és szenvedéllyel, mert hivatott vagyok arra, hogy mindenki helyett beszéljek, mindenkiért, értetek is.
Ölel és csókol mindkettőtöket
Pista
Önarckép – vers helyett
Anyámat Joónak hívják, apám neve szépet és háborúkat jelent. A szép és a jó fia vagyok tehát; háborúk, halálok közé vetett ember, mint az a nemzedék, amelynek sorsosa vagyok. Örökségem gyermekkorom, szegénységünk, ami csak nyomorúság volt, egy hadiözvegy s egy félárva gyerek szűkölő harca szeretetért – vagyis kenyérért, fáért, meleg ételért.
A költészet számomra éhség, szerelem, szüntelen készenlét, a játék és a teremtés indulata. Munka, vagyis belső lényeg, az egyetlen létezési forma, amiben embernek mondhatom magam. Éppen ezért a költészet számomra nem világmegjelenítés, de önkivetítés, önmegvalósítás. Nem költő vagyok – lírikus, a Juhászgyulák, Jeszenyinek szomorú fajtájából.
1940-ben születtem.
Vázlat – magamról
Anyakönyvem szerint 1940-ben születtem Székesfehérváron. Igazi szülőföldem azonban Sárkeresztúr, ez a hétszáz éve élő színtiszta jobbágytelepülés, Illyés hazájának északi csücskében, ahol felnevelkedtem. Az itteni tájak, arcok ivódtak idegeimbe, a becsapódó ólajtók keserűsége, a kutak, egy messzement óriás földbe ásott kulacsai, az égaljú házak: ők éltetnek engem. Igaz, idegenek voltunk, ideszakadt tanítócsalád, de a háborúban megváltottuk a honfoglaláshoz szükséges jogot és földet; húgom itt halt meg tífuszban, s itt fekszik – mert így találtam ki valamikor –, sír nélkül, apám is, aki eltűnt a hadifogságban.
A háború után anyám napszámos lett, markot szedett, répát egyelt, gépen dolgozott. Én kilencéves koromban, mert nekem volt a legszebb hangom és legfoltosabb nadrágom a faluban, kántor lettem. Ez, hogy én temettem, eskettem, hogy öreg, ötven-hatvan éves embereket tanítottam énekelni, meg az, hogy ettől kezdve félig-meddig magam ruháztam, etettem magamat, felnőtté, koraéretté tett. S itt véget is érhetne életrajzom, hiszen ami ezután történt, hogy „egyetemi polgár” lettem, hogy „költő” vagyok, csak reprodukció, másolat. Ennél többet nem tudok élni, itt kezdődtem és itt értem véget. Talán ezért van az, hogy most, huszonnégy évesen egyre eszelősebben vágyom valami félig állati, félig gyermeki öntudatlan létre, s néha úgy érzem, hányódó, önmagamba száműzött vagyok, és félek, mert olyan boldogságot vágyok, amit csak a zene, a nagy vizek, s az anyaméh szeretete adhat.
Az írógép
A legemlékezetesebb mégiscsak az volt. Az írógép. Babits bombasújtott írógépe. Ott, a kecses asztalkán, a könnyed, miniatúrákkal, finom faragásokkal díszített két doboz, Osvát dohányszelencéje és Szép Ernő dohányos ládikója között, a Nyugat kiállításon. Mint egy ismeretlen őskori bogár. Mint egy ősszörny, liliomok között. József Attila sorai jutottak eszembe, a védtelenségről: „Hanyattesett bogár búja ráz / kezem és lábam ríva hadonász / mint viharban ezer rózsatő.”
Ez a kín, s ez a kiszolgáltatottság azért más volt. Vaskosabb, kegyetlenebb, tárgyszerűbb. S hiába próbáltam az összetöpörödött pléh- és acélcsonk helyébe képzelni az egyik legnagyobb magyar humanista költő munkaeszközét, az egymásba csavarodott billentyűk görcsösen ágaskodó ujjak voltak, egymásba égett kalimpáló vasfüvek, levegő után kapkodó béna hangszálak. S hiába próbáltam elképzelni a meggörbült hengeren fénylő fehér papírlapot, a fürgén kopogó, föl-fölágaskodó billentyűk mögött, csak a jeges hómezőket láttam, s a fagyott lábak, menetelő mankók kopogását hallottam a trocheus könnyed lejtése, a jambus deli tánca helyett. S a vers fölé hajló fekete szikár arc helyett is azt a másikat, az utolsó fényképről, a gégerákkal tusakodó némaságot, akiről még Radnóti szólt így, mert akkor volt még, hol és kinek: „Csak csont és bőr és fájdalom.”
Mintha az az eleven, megdermedt kín sose lett volna más, csak bárddal bezúzott arc, megkövült szó, emberségásvány a huszadik század vitrinében. Cinikus és kegyetlen dokumentum: íme, ezzé lesz, ennyit ér az emberi szó, a vox humana, ennyit tehet az írástudó az embertelenséggel szemben. Lám, nem fegyverekből, az emberi szóból, de a tollból, az írógépből gyártja az ember az ócskavasat.
Ha egyszer szobrot készítek az elembertelenedés ellen – ezt az írógépet másolom le, figyelmeztetőül.
(Az 1969-es Ünnepi Könyvhétre, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 6-ik kerületi könyvtárában 1969. április 6-án tartott szerzői est meghívójába készült írás.)
Üzenet
„Bátorság! Boldogulni fogunk!” – a kicsike kis ember negyven éve üzeni ezt az emberiségnek. Megy az országúton, ormótlan cipőjében, csámpás lépteivel kacsázva a kék vagy a szürke hegyek felé, megy, oldalán az ágrólszakadt lánnyal, mint a reménnyel, megy karonfogva. Hová? Még maga se tudja. Csak egyet tudhat: el kell indulnia, mennie kell a boldogság vagy a jövő felé vivő országúton, nagy cipőben ladikolva a bajok, az összetorlódó semmik fölött, mintha a vízen járna.
Vagy a vízen jár valóban, mint a szentek, a csodatévők? Lehetséges, hogy ez a kis ember kellékeivel, a nagy kemény kalappal, buggyant, rogyadozó nadrágszárával, bajuszával, fölkunkorodó orrú cipőjével valóban föltalálta a vízen járást? Még ezt is elhisszük neki, mert a nagy csodatévők közül való.
Charlie Chaplin – mert őróla volt szó eddig – 1936-ban, a Modern idők vásznán szólal meg először a filmben. Addig csak némafilmeket készített, s a Modern időkben is csak egyetlen egy mondatot ejt ki, a nagy énekhalandzsa után, ezt az üzenetet: boldogulunk.
Vajon hogy boldogultak azok, akik először hallották, látták ezt a filmet? Boldogultak-e a szüleink, nagyapáink, akiknek először kellett volna megtenniük mindazt, amire Chaplin biztatta őket? Chaplin azt válaszolja: talán. Mert emlékszik előre, mi minden történt azóta azon az országúton, a Modern idők országútján.
Mert az az út azóta már rég történelem.
Miképp Chaplin is az már. Sőt! Kissé már apáink-nagyapáink is azok.
Mégis, bármit is ért meg az emberiség, Chaplin üzenete ma is ugyanolyan fénnyel ragyog. Talán, mert nem hazudik. Nem boldogságot ígér, hanem boldogulást. Nem a semmi kék madarát röppenti fel az elérhetetlen boldogság képében, de azt mondja, ne add föl, indulj el, boldogulsz. Vagyis, hogy cselekedned kell neked és nekem. És akkor – hidd el – sikerülni fog.
Megy a kicsike kis ember, oldalán a reménnyel a szürke hegyek felé.
Tartsunk vele. Neki van igaza.
Magyar Papír, 1974. január 7. (V./1.), 1. old.
Önarckép – most?
Valamikor, kicsinél is kicsinkébb koromban két Napom volt, mint a világvégi balladákban. Az egyik odafönn az égen, a másik itt lenn a földön, a fekete kútban. Az égi: fénygubancos, árny-csimbókos fenevad-arc, akire tilos volt ránézni, mert karmaival belemart az ember szemébe, s megvakíthatta, netán örökre. A másik, a békességes, a víz színén szelíden lebegő nagy aranykorong. olyan kerek és fényes, mint a nagy ingaóra alatt jobbra és balra lengő réztányér, ahogy nálunk mondták, az óra – vagyis az időnk – holdja. Soká tartott, talán már harmadik nyaram is elkezdődött, amire magam is elhittem, amit mondtak róluk, hogy a két nap egy és ugyanaz, bár mégis más.
Valahogy így voltam másik arcommal, első tükörképemmel is. Már rég túl azon az ősemberi döbbeneten, amikor is az első emberek egyike – és magának mindenki az – először pillantja meg arcát az elnyugvó víz tükrében. Lehet – képzelem –, meghőkölésében odaszegeződött a földhöz s bámulta, mint a csodát. De az is lehet, megijedt és világgá futott önmagától, a mástól. És tudtam azt is – milyen ijesztő és boldogságos volt a fölismerés –, hogy az a másik, az a folyton elmozduló és folyton össze-összeálló fényálarc valami módon én vagyok. Az én arcom, ami van is, meg nincs is. Van, mert látom, és mások is látják, és az istenek, életem igazszavú mindenhatói, apám és anyám is azt mondják. Nekik pedig el kell hinnem mindent. S mégis, ha elsötétül a világ, vagy hozzáérek ahhoz a másik archoz, ha óvatosan megcsendítem a víz tükrét, összezavarodik és eltűnik minden. Talán ezért is vágtam bele ököllel a nagy fehér tükörbe, hogy megtudjam, hogy lehetek ott, ha itt kint vagyok.
Ezek a szépséges szorongások és fényes félelmek vezethettek egyik későbbi, bár nem sokáig űzött játékomhoz, ami szigorú szemmel nézve talán a viviszekció sajátos formájának, szelíd változatának is mondható. Volt egy kutyám, Szuli, és volt egy macskánk. És volt ama kétajtós, nagy fehér szekrényünk, az egyik ajtaja tetőtől talpig tükör. Magányos óráimban, s mennyi ilyen akad egy egyedül játszó gyerek világában – nem egyszer becsalogattam a szobába s odavonszoltam őket külön-külön a tükör elé, s néztem, mit is csinálnak. Szuli, ahogy a másikat megpillantotta, rögvest neki akart ugrani. Ugatott, morgott, fogát vicsorította, fölcsapta a farkát, s uzsgyi neki. Ahogy a tükör lapjába beverte az orrát, hátrahőkölt, szűkölni kezdett, majd újra morgott, fogát vicsorgatta, és újra és újra a másiknak ugrott, az meg neki. Aztán a többszöri roham után lekushadt a tükörrel szemben, s nézte a másik pihenő ebet, vinnyogott, majd elsomfordált. Macskánk, ahogy észrevette a másikat, nyugodtan nézelődött, majd elébb fújt egyet, prüsszögött, hátát görbítette, farkát csóválta, s látván, hogy az is ugyanazt teszi, közelebb lépett a tükörhöz, nézte a fújó, prüsszögő szörnyet, majd némi tűnődés után megpróbált odakapni a mancsával, s hogy ez nem sikerült, megpróbált a tükör mögé nyúlni, majd körbesettenkedve a tükör mögé kerülni.
Azóta is egy láthatatlan fény előtt állok, s mintha Krisztus sebébe nyúlnék, meg-megpróbálom kitapogatni benne magamat. Néha ököllel vágok bele, mint hajdanán, mikor arcmásom – arcmesém – elkezdődött és összetörött. Néha meg-megpróbálok a tükör háta mögé nyúlni, hátha ott vagyok.
Ilyenkor írok verset, vagyis önarcképet.
Önarckép helyett.
Modern Állattan – A költő
Dr. Balgacsovics előadásaiból
A költő rendszerint nem éri meg halála napját,
mert előtte, csupán ravaszságból, éhendöglik.
A költő szárnyas állat. Négy részből áll: fej, kéz, potroh, papír. Különleges ismertetőjele: hatodik ujját, amely a törzsfejlődés folyamán tollá vagy ceruzává módosult (lásd: darwini fejlődéselmélet), egy papíron időnként párhuzamosan mozgatni kezdi. Ilyenkor azt mondjuk, hogy a költő ír.
Rendszerint kávéházakban található, de néha egyéb helyeken is előfordul. (Pl: lexikon, könyvek, utcák, terek stb.)
Különböző költők vannak. Nagy költő, kis költő, költőcske, költőke. Nagy költő újabban csakis a Szovjetunióban található.
Ha megvizsgálunk egy költőt, ahogy a kávéházban ül, azt tapasztaljuk, hogy időnként a hajához kap és a plafonra réved. Aztán hirtelen, mintegy belső intuíciótól megragadva, egy szimplát rendel. Ilyenkor először megjelenik a pincér, aztán nem jelenik meg semmi, majd megint semmi, s aztán, valahol messze, sántítva jön az ihlet.
Az ihlet egy szagtalan, íztelen, színtelen anyag, vegyjele nincs. Ezt az anyagtalan anyagot a költő szavak alakjában beveszi. Pillanatok múlva, módosult ujjából egy kékes, zöldes folyadék kezd folyni, miközben ujja fel-alá rángatózik. Ekkor azt mondjuk, hogy a költő ihlik.
Történelmi időkben a költők lantokat pengettek. Némely kivételes időkben pedig forintokat és filléreket. A legújabb természettudományos megállapítás szerint inkább filléreket, mint forintokat.
Ma semmit sem pengetnek.
Rendkívül szerény állat. Hihetetlenül kevéssel beéri. Hetekig képes szalonnán és kenyéren eltengődni. Idővel aztán éhendöglik. Ilyenkor azt mondjuk, hogy a költő halhatatlanná vált.
Ha már meghalhatatlanodott, közköltségen eltemetik. A temetésen két jól táplált úr elérzékenyül, beszédet mond, s legjobb barátjának nevezi a költőt, akit senki sem értett meg, csak ők. A hallgatóság szintén elérzékenyül, még a másik sírásók is elérzékenyülnek, mindenki sír és elhatározza, hogy ha vége lesz a halhatatlanításnak, akkor – – – akkor hazamegy.
Mindez ideig nem sikerült megszelídíteni, s így, eltérően egyéb hasznos háziállatoktól (úgymint: politikus, hadvezér, államminiszter), semmi munkára nem fogható.
Néha hetekig lehajtott fejjel járja az utcákat, és keresgél. Az utcán hever a téma, amelybe a vaksi költő rendszerint belebotlik. Ezután káromkodik egyet, s óvatosan, hogy a többiek ne lássák, megtörüli s zsebreteszi. Azután ő hever. Ezt nevezzük szaknyelven élménygyűjtésnek vagy élménykeresésnek.
A legtöbb költő halála napjáig él, némelyik azonban tovább is.
A tovább is élő költők utcákon, tereken fordulnak elő, ahogy kezüket felemelve mozdulatlanul állnak, évtizedekig és évszázadokig. Ebben a tulajdonságukban a hindu fakírokra emlékeztetnek.
Ha már a költő igazán éhendöglött, akkor jön a rendszerváltozás, s az új rendszer kijelenti, hogy senki más, csak ő valósítja majd meg a költő elveit. Ekkor vonul be a költő a tankönyvekbe s az utcai falvédőkre. A többi élő költőt azután ez a rendszer is éhenhalasztja, mondván, hogy tehetségtelen, államellenes marhák. Ez évmilliók óta periodikusan ismétlődik.
Némelykor a költő megmakacsolja magát és azt mondja: ló....t fogok éhendögleni. S többet nem ír. Ilyenkor a rendszer Kossuth-, Lenin-, Sztálin-díjjal jutalmazza.
A költőt hülye emberek idézik, szavait fegyverül használják fel a népbutításban és népelnyomásban. Könyveit, melyek közkincsek, egy fajnak, egy népnek, egy osztálynak a leple alatt kisajátítják, s egy szűk hatalmi csoport céljainak álcázására használják fel. Ilyenkor döglik meg szellemileg is a költő, s elhatározza, hogy inkább átalakul lótetűvé, hogy legalább valami hasznosat tegyen életében.
(A Markó utcai fesztiválon Silt-díjjal kitüntetett írás.)
Bella István sírbeszéde Koczkás Sándor temetésén
Drága Sándor,
barátaid, tanítványaid és barátaiddá lett növendékeid szavával szólok most Hozzád, szólítalak meg Téged. Megszólítalak, mert nem beszélni akarok Rólad, hanem beszélgetni Veled mint annyiszor a negyven év alatt, jóban és rosszban: földi és égi örömeimben, testi és lelki nyomorúságaimban. Beszélni szeretnék Veled, csak most nem négyszemközt, de sokak előtt, szeretteid és tisztelőid előtt. Hogy miről is? Talán arról, hogy nem jól tette megfáradt tested, hogy megvonta szellemed fényét tőlünk, még ha tán sokat is szenvedett, még ha tán nem is akarta, nem is így akarta, még ha ebben nem is Ő, hanem valaki más, a kimért sors, netán Isten a bűnös. Beszélgetni szeretnék Veled, hiszen a beszélgetés – a szemtől szembenéző, de szívtől szívig érő szó – volt a Te legcsodálatosabb műfajod, tapintatos tanárságod lelke, szemérmes szereteteid titka, emberséged varázsvesszeje. Te úgy voltál tanárunk, hogy a tükrünk, benső barátunk voltál, s úgy voltál barátunk, hogy jaj, csak rá ne jöjjünk, a tisztelt Tanár Úr Te vagy, a Te fényedet sugározzuk vissza. Pedig nemcsak az elménket palléroztad, a szívünket és szavainkat is fényesítetted, s egy sötét és hazug korban látni nem akaró szemünk ólmos szemhéját úgy érintetted meg valami láthatatlan virággal – tanárod, Sík Sándor humánumával, Radnóti, Bálint György, Sárközi és az élő nagyok fényével –, hogy föl kellett nyitni azt, meg kellett tanulnunk látni.
És most hadd szólongassalak azok szavával, akik nemcsak tanítványaid, de növendékeid is lehettünk, növendékeid a literatúrában, a poézisban, mai tanárok, tudósok, írók, szerkesztők, költők, akkor izgága diák-krisztusok, kócos, éhenkórász poéták, Tiszta szívvelesek, alkotókörösök. Szerettél minket, és szereteteddel úgy szabadítottál szabaddá minket, hogy óvtál, féltettél is bennünket. Óvtál, féltettél annak a pokolnak a messzire nyúló lángjától, ami tombolása idején, a forradalom leverése utáni első hónapokban téged is megégetett – el is pusztíthatott volna akár. Mennyire magától értetődő, mennyire szemérmes lényedből fakadó, hogy soha nem beszéltél erről; hogy ezt is most kellett megtudnunk, halálod után, az Ady-kutató tudós előtt fejet hajtó Vezér Erzsébet szavaiból.
Mit is akartunk mi akkor? Nem nagyot és nem sokat, csak valami nagyon természeteset: szabadok akartunk lenni. Szabadok, mint minden, ami él: ember, fák, szív, levegő, száj, tüdő, lélegzetvétel és zászló. És szabadok, mint minden élettelen: kő, ház, sár, por, országút, kilométerkő, országhatár, még a börtönrács is. Ez volt az a nagy bűn, a Te és a mi bűnünk, a Tiszta szívvel, a Te szabad szellemiséged és a mi fogékony ifjúságunk szerelemgyereke; a szamizdatok korszakáig az első és egyetlen szabad, független, szerkesztésében még Tőled is független irodalmi és esztétikai magyar folyóirat. Máig is csoda, hogyan születhetett meg az első száma, hiszen valami spirituális módon, amolyan Szentlélek-szerű rejtéllyel fogantatott, és mivel némi diákos mismásolás árán nem kapartatott el, világra is jött 1965. január 28-án. Aztán másnap vagy harmadnap fölzúgtak a heródesi hordák, suhogni kezdtek a kardok. A lapot elkobozták, betiltották, Téged – helyettünk – felelősségre vontak. Mi azt hittük, minket is. Hogy Rád rossz esetben börtön, rendőri zaklatás, a tanítástól eltiltás vár, ránk meg szelídebb változatban eltanácsolás, rosszabb esetben kitiltás az ország összes egyeteméről. Három riadt szerkesztők, futottunk is hát Hozzád, a lakásodra, február első ködös és ragacsos estjén, a ránk zúdult nagy társadalmi télben: mi lesz Veled, mi lesz velünk, mit tegyünk?! Te nemcsak jó szavakkal, de borral is nyugtatgattál minket, s a végén azt mondtad: „Fiúk, ne csüggedjetek, sursum corda, föl a tiszta szívekkel!”
Téged aztán eltiltottak tőlünk, a fegyelmi tárgyaláson, ahol kiálltál mellettünk és megvédtél minket, megfosztottak az alkotókör vezető tanára tisztétől. Mi megúsztuk, látszatra Te is, de Téged vagy tíz-tizenöt évre félreállítottak. Talán ekkor és ezért szálltál föl szerelmetes istened, Ady Illés-szekerére, szegődtél Ady Endre életművének halálodig tartó szolgálatába.
Drága Tanár Úr! Keveseknek adatik meg, hogy már éltükben azzá legyenek, amire lettek: tüzes, gyorsszívű lángok, eföldi Illés-szekerek. Te ezt a lobogást, ezt a lángot önemésztőn magadba rejtetted, lassú máglyává szelídítvén, magadba ölted; a lélektől lélekig, nemzedéktől nemzedékekig ívelő szolgálatba, a tudós munkájába és tudásod tanításába menekítetted. Hiszen mi más lehetett számodra tálentumod fénye és ragyogása, ha nem az örökkön örök magyar irodalom hűséges szeretete, az ifjú és újabb és újabb új költők és írók gyámolítása. Joggal hiszem hát, hogy Téged, aki egész életedben a magyar irodalom röpítő lángja voltál, most már Téged is röpít az a szekér. Ott ülsz Ady jobbján, és azokkal beszélgetsz, akikért egész életedben éltél, a halhatatlanjaiddal. És azt is hiszem, hogy most, eltávolodóban hozzánk is közelítsz, idejössz mellénk, itt maradsz velünk, barátaid, tanítványaid, növendékeid és szeretteid között, hogy valahányszor, ha szükségünk lesz Rád, ha megszólítunk, ha kérdezni akarunk valamit, ha beszélgetni akarunk Veled, meghallhassuk azt, amit mondasz, meghalljuk válaszod.
Drága Sándor! Isten veled!
Légy áldott haló porodban is!
Összeállította: Zsille Gábor