KATI-PATIKA

Mi ez, talán
      káprázat?
Mi ez a sötét
      ábrázat?

Anyuka ideges?
      Gyalázat!

Gyere, Kati,
      űzzünk egy kis praktikát,
nyissuk meg a Haha-Hihi
      Kati-patikát!

Anyuka ránk néz, meggyógyul.
Úgy nevet, hogy elgurul.

RÉZ BÁCSIK

      Tudod-e, Kati, mi
            világít?
      Ott jönnek a
            Réz bácsik.

      Világítva,
      mint az izzó
            szénszál,
      mind a kettő
      piros hajjal
            sétál.

Tilos-jelzés a fejük,
zsebükben a névjegyük:
RÉZ ÁDÁM meg RÉZ PÁL.

Föld-nagymama
Ő soha nem mondta, hogy ő magyar. Ő Gaskó Julianna volt, földönfutók lánya, nyolcvan kiló. Az ő köreiben MÁV néven tisztelték az istent. Nyugdíj – ez volt a legtávolibb csillag, amit az ő falujából látni lehetett. Végül az isten egyszülött fia, a Beszkárt szállt le érette a földre; a remiz mellett laktak évekig, hat gyerekéből az a négy, amelyik megmaradt, kenetlen nyikorgásban nőtt fel. Később gyakran vigyázott rám. A konyhában gáncát ettünk, fokhagymás pirítóst – képzelete ehető költeményeit. Jóságos tészta-arca sütött mint a hold. Lassan fojtotta meg a szegények sorsa, előbb a térdéig majd a szívéig ért a víz. Aztán vályogtüdeje összedőlt, egy-két bitang holmi úszkált a hörgő áradat színén. Köztük találmánya, a „nyitott nadrág”, az egy pár férfizokni meg egy flanellbugyogó összepárosításából született ruha-masztodon, a bugyogó alján tenyérnyi hasítékkal, hogy ne kelljen levetni akkor sem – ott láttam először harisnyanadrágot, Kelenföldön, abban a kalyibában. A szegényszag még élt, a vaskályha kihűlt. És a borostás udvaron tüszkölt az ősz, a taknyos óceán.

Lég-nagymama
Ő bezzeg jobb körök neveltje volt. Erre adott, az apja még Bácskában batyuzott. Családi audienciáinak egyikén hirtelen hanyattvetette magát és a dívány huzatát markolászva vonítani kezdett, mint teliholdkor a kutyák: „A fiamat!… azok a nyomorultak!…” Tragikus népszínmű, könnyes közönség. A bádogdobozban színes krokodilok – páncélos savanyúcukor. A családi vagyont ő vesztegette el, tizennyolc elején, egy seprűüzleten. Negyvennégyben fáspincékben lakott, a fa mögött. Ha egyedül maradt, hangosan társalgott halott fiával, akit nem taníttatott a költségek miatt és akit egyszer ki is tagadott. Amíg járni tudott, ő szaladt ajtót nyitni – hátha nem a nyugdíjat hozza a postás. Holtában úgy feküdt a diványon, mintha szárnyak nélkül repülne. A család őrültje letépte róla a paplant: „Most legalább láthatod, mit ér az ember!” Láttam; a két fehér mellet bolondul duzzadni, a szeméremdombon profánul életteli volt a szőr – a női test vadul élt még, csak az álla, az esett a nyakára. Percek vagy évek teltek így, mit tudom én. „Ez nem normális!… a gyerek előtt!…” – hívott vissza a föld. A szobát aranyba akarta fojtani a nap. Autók, tejeskannák; zörögve élt a Szondy utca. Az óra nem állt meg, a tavasz mellkasában dobogott a szél.