NAPÚT 2007/3., 10–12. oldal
Tartalom
Kántor Zsolt
Trafó, Thalassa: kávék
Mit ér az ember?
Orbán Ottó hagyatékából
Válogatta: Lator László
Tandori Dezső
Megülni csődben, csöndben
Gyukics Gábornak, Nyilas Attilának, Varga Dánielnek
Délelőtt, ha szól az olasz music box, s verébkém,
ki sérült bal lába miatt mindent fontolva, neki-
merészkedve tesz soha el nem hagyható kalitkájában,
verébkém, akit Kassák, Berda is jól venne, persze,
csak én érek rá egész életemmel, e madárka kétnaposan
mentődött meg, sasnak való csupasz húscsomócska volt,
szakértő és nekem dolgozó kezek meggyógyították, úgy,
ahogy, kitollasították, és most, vagy míg gépelek bele
Gigi d’Alassio vagy kicsoda dalába, vagy kezemben tartom
Potyit, Potyi énekel, harsog, tarka, csipked, jól van.
Vagy délután, ha a szobájában lévő villanykályhát
– egykori dolgozószobám s kályhája – nem akarjuk
htp rovására zúgatni, gázos cseréprakatunkból áramlik
át inkább a hő, bár az is drágább, nem számít, csak
úgy mondom, a szív dolgainak sokszor van hülye, külsőd-
leges alapja, össze van nyitva a szoba, lassan
ránk sötétül, az asszony a kutyával lement épp egy-két
órára, ülünk, Potyim elalszik lassan – sose láttam őt
elaludni, ahogy harminc éven át pedig a régieket sokszor –,
magam pedig Eliot szava szerint, teach us to care, and not
to care… teach us to sit still, ülök csöndben, törődöm is,
nem is a nap, a hét, a hónap dolgaival: az év meg
– alig észlelhető kis ciklonokkal, sáskajárásokkal,
aszályokkal, földrengésekkel, elmaradó telekkel, a nagyban-
kok számláinak irdatlan új pozitívumaival, a kapitalizmus
korai korszakának feledett, mit gyötrődnénk, szénporba fúlt,
bányavízbe rohadt, félholt öszvérrel együtt gerenda alatt
roncsolódva, kárhozottan elveszett, vérébe ájuló munkással
stb., emlékek emlékeivel se hát – úgyis ugyanúgy visszatér
mindig az év, krókuszoknak örülünk Londonban, fattyúbicskok
szutyerkáznak kéklében a karók biliborításai mellett,
és a fepertyunkó ízesíti a kénbort nagy hordókban,
melyek csak tartalmukkal dőlnek a megfosatandó dolgozókba
a pucsáki, karmányi és más vállalatok szőlősgöregáborságai
jóvoltából, lassú pusztulás, mint kettes találat a lottón:
magam Potyi mellett ülök, s tényleg törődöm és nem
törődöm, mit tudnék a nagybankok pozitívumaival vagy a
magamfélék nekiszilajodásaival törődni, bizony, mert
a fosatólé ugyanúgy kibillent állagunkból, mint a legfi-
nomabb nedű, ezért én, gyarló ember, inkább nem ta-
lálkozom senkivel, öreg is vagyok már, Potyim mellett
akarok lenni, semmit se tenni a htp megkeresésén túl.
Az irodalom egyre kevésbé és egyre jobban zavar. Gyerekkori
álom. Fel nem ébredek belőle. Egy hatalmas, steril mocsoklé
lélegeztet, szénpor porlaszt mint nem használt parfőm, szpré,
tré, Santa Fé. Már alig van időm ahhoz, hogy tényleg ne
történjék velem semmi, ezt az időt ki kell használni. Bocs
hát.
Kinek szól?
Lesz-e oly természeted, mint nékem, száz év múlva?
És száz év múlva gyámolítóm lesz-e?
Ki mint Szép Ernőt én, idézve újra,
állítólag feljuttattam… hívatlan,
holott látom, ez az igyekezet lelappan,
csappan, mire elér más fülekbe.
Messze, távol járó vélt barátjának
akarta kezét adni ő naivan,
hogy ezt a változatot adjam „újban”,
példája néhány zagyva félbarátnak
lebeszél róla, fél kezükkel adnak,
aztán minden hibámra már lecsapnak.
Vélt hibámra. Az igazat beszélni
utcákon, úton, kertben mit akarnám?
Álldogálhatok napszám, vagy ezerszám
irtózhatom csak utcára-menéstől,
ami határtalan lenne, kihull a csonka részből,
a halál ellen sem tudom a világot mérni.
Takarítás, fűtés és rendetlenség jellemez család-
s emberpár-életeket, nincs semmire nagy eszme,
vagy hogy még ma is azt mondanád: gyere messze,
karon ragadlak, mert egyszer élünk,
a boldogságot keresve legalább
tanúsítottuk, tengvén nem henyéltünk.
S renyhén. Ahogy inkább azt hisszük el,
hogy hiába halljuk, végső cél, az nincsen,
„boldogság, tiszta öröm”, mely délkörön?
Nem tesz kivételt velünk sokáig isten,
lehet, 69 évemhez túl közel
valami vég, mely oly gyötrelem-özön,
hogy sejteni sem sejthetem. Addig? A sűrű nyájban
vonulok a vak néppel, nem színházba, hadba,
de ahogy mindenki lassan alább adja,
azt se tudjuk, hová az a sok gazdagság, hamarjában,
a frázisok közt bizonytalanságban lengetik hintánk,
és még rajtunk röhögnek, ha bármit is elhinnénk.
Nincs csoda. A búcsúkóda: ahogy a nyáj vándor lakója,
egy juh, felfúrja fejét, de szép Szép Ernő-szó,
valami méltó dolga lett volna itt, annak gyanítója,
de a közeg csak visszahanyatlásra méltó,
elnyomják testét-lelkét, fizikailag, nem is ártva,
és a nagy porban, alkonyatkor visszasodródik a szürke karámba.
* * *
A művek nem hamisítanak. A művek elejét
veszik mindennek, ami rég
előttük volt, meg ami rájuk következhet,
cáfolatai a velük kapcsolatos elméleteknek,
a pszichológiának, a filozófiának,
pancsatantrának és kámaszutrának,
Freudnak és Derridának,
a művek nem használhatók kardnak, dárdának,
hódítás eszközének, de nem terepei semmi
meghunyászkodásnak,
nem kell velük helyben maradni, de nem lehet
velük sehova se menni
se, egy egész világ elleni szelídségben
hozzuk létre a műveket,
és ez a leggyarlóbb műben is a műremek,
ahogy az életből vétetett,
aztán egy villanásnyira, de villámszerűen
feleslegessé teszi magát az életet,
mindegynek látszik, hely-e valaminek
oda vagy vissza, forrón-hűlten.
Önmagát ezzel hűen – premissza! –
felfalja és felissza,
és fájón gondolunk rá, mily tiszta,
és kezdődik megint elölről, gyötrelmünk,
hogy a látszólag kiirtott bozótban kell görnyednünk,
hitványul kiállnunk, vagy sáskát járnunk,
mikor a mű lehetett egyszer már egyedüli Világunk.