NAPÚT 2007/2., 132–135. oldal
Tartalom
Pieldner Judit
Az olvasó nevet
Zólya Andrea Csilla
A paródiák paródiái
Irodalmak határvidékén
(Jegyzetek egy tanulmánykötet margójára)
Egy tanulmány- és kritikakötet összeállítása általában – jobb esetben – nemcsak a szerző érdeklődési körét tárja elénk, hanem egyúttal egy olyan irodalmi kánont is felvázol, melyben a tárgyalt alkotóknak pontosan kigondolt és megindokolt helye és szerepe van. Láng Gusztáv Látványok és szövegek című kötete mindkét, fentebb említett megállapításnak eleget tesz, s emellett a kötet kompozíciója, tematikus fejezetei árnyaltan és érthetően foglalják egységbe az irodalomtörténész a magyar és világirodalomról vallott nézeteit. Ha a címből indulunk ki, akkor máris meg kell említenünk az első fejezet talán leghosszabb tanulmányát, melynek Látvány és szöveg a címe (alcíme Vita az avantgárdról). A szerző a tanulmány első részében a magyar irodalom egységének kérdését járja körül a Párizsban megjelent Magyar Műhely folyóirat kapcsán, melyben a tanulmány írásakor – 1987-ben – egyszerre jelentek meg a nyugati emigránsok szövegei és a magyarországi, romániai, jugoszláviai vagy csehszlovákiai szerzők írásai. Melyik magyar irodalmat képviseli akkor a Magyar Műhely? Kik tartoznak ide és kik nem? Olyan kérdések ezek, melyeket általában véve a magyar irodalom egységét tekintve is minduntalan feltettek és feltesznek az irodalomtörténészek, s ekkor születtek és születnek különböző helyföldrajzi és kisebbségi megkülönböztetések. Másrészt a tanulmány a magyar avantgárdról is szól, s annak három kitűnő szerzőjéről, Bujdosó Alpárról, Nagy Pálról és Papp Tiborról. Avantgárd és magyar irodalom. Látvány és szöveg, avagy látványok és szövegek. Nem véletlenül lett e tanulmány címe egyúttal a kötet címe is, hiszen itt olyan kérdések merülnek fel, melyek – akik hosszabb ideje nyomon követik Láng Gusztáv munkásságát, azok tudhatják – régóta foglalkoztatják a szerzőt. S ha már említettük az avantgárdot, érdemes kiemelni a kötetszervező elvet: egy olyan montázstechnikának lehetünk tanúi, mely egyszerre kísérel meg szólni az avantgárdról és a magyar irodalom egységének kérdéséről. A beválogatott tanulmányok, esszék, kritikák és jegyzetek nem (mindig) kronologikus sorrendben követik egymást, hanem különböző tematikák szerint csoportosulnak, s szintén kiemelendő, hogy érdemes figyelni a szövegek eredeti megjelenési helyeire is: egyik recenzió még a Hitelben (1989), a következő pedig az Utunkban (1977) jelent meg.
S kik kerültek a közel 40 éves kritikusi és irodalomtörténészi munkásság fókuszába? A szemezgetése korántsem teljes, inkább csak jelzésértékű: Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Grendel Lajos, Bálint Tibor, Gömöri György, Beke György, Kacsó Sándor, Cseres Tibor, Székely János, de nem hagyhatjuk ki a névsorból a külföldi szerzőket sem: Virginia Woolf, Joyce Carol Oates vagy Christopher Marlowe. A felsorolt szerzőkből már kirajzolódik egyfajta irány: főként a határon túli alkotók munkásságáról nyújt vázlatos képet a tanulmánykötet. Vázlatost, mert csupán néhány kötetre koncentrál a szerző, azonban ezen írásainak mélysége és alapossága a tárgyalt költők, írók egész munkásságáról tesz érvényes megállapításokat. Páskándi Géza Tű foka című kötetének elemzésekor Babits és Emil Staiger líraelméleti megfontolásaiból indul ki, hogy ezután a költő néhány versén keresztül jusson – „túlzott” részletesség miatt szabadkozva – a következő kitételig: „De hát nem verseinek szépségéről akartam írni, hanem költészetének jelentőségéről. Arról, amit nemcsak az olvasónak ad (bár végső fokon neki ad mindent), hanem költészetünk holnapjának is” (A mű foka). Ahogyan Király László Sétalovaglás című kötetének elemzésekor sem csupán magára a költőre figyel, hanem az egyedi jellemzők mellett figyelme minduntalan visszatér a magyar líra fejlődéstörténetéhez, és ebben a szélesebb horizontban kíséreli meg elhelyezni Király költészetét: „Egy költő jelentősége nem merülhet ki abban, hogy lényeges tartalmakat művészi formában közöl, hanem elvárhatjuk tőle, hogy műfajának fejlődéstörténetéhez is adjon valamit. Király László költészete (amelyet, sajnos, ez a kötet korántsem teljességben mutat be) ezekkel az epikusnak tartott eszközökkel gazdagította versírásunkat, ha nem is egyedüliként, de megítélésem szerint legkövetkezetesebben” (A bővített pillanat). S mielőtt azt hinnénk, hogy Láng Gusztáv figyelme csupán a hajdani kortársak, a mára már szinte klasszikusnak számító szerzők felé fordul, akkor meg kell említenünk azon írását, melyben Orbán János Dénes líráját próbálja meg elhelyezni a magyar költészet horizontján. OJD intertextusokban bővelkedő, a klasszikus és a populáris hagyományból egyaránt építkező, gyakran trágárságokkal játszó (szerep)költeményeit is a megfelelő helyre tudja illeszteni, s így már ezek a tanulmányok, kritikák nem csupán egy-egy költőről – és ennek a magyar lírához való viszonyáról – szólnak, hanem ha összeolvassuk őket, sokkal egészebb, árnyaltabb és komplexebb képet nyújtanak egyfelől a kortárs magyar költészet jelenlegi állapotáról, másfelől pedig mindazokról a tendenciákról, melyek az utóbbi harminc-negyven évben jelen voltak költészetünkben.
Lehet ugyan, hogy Láng Gusztáv irodalomtörténészi figyelme leginkább a határon túli magyar alkotók munkássága felé irányul, azonban nem szabad megfeledkeznünk a szerző azon – minduntalan visszatérő – intenciójáról, hogy ezen költők, írók alkotásait az összmagyar irodalom szemszögéből figyeli, s ebben kívánja kijelölni helyüket. Az Egyszer mindenkit szólítanak című romániai magyar elbeszélőket tartalmazó antológia tárgyalásánál is fontosnak tartja megemlíteni a magyar irodalom közös hagyományát: „A legjobbak, a teremtő tehetségek persze mindig is érezték ezt az igényt, s Tamási java prózája – akárcsak Kosztolányi, Krúdy vagy Móricz számos remeke – előlegezi a magyar s az egyetemes novellairodalom eme tendenciáját.” S ahogy utal a közös hagyományra, úgy fejti fel azt is, mit jelenthet a romániai magyar próza az összmagyar irodalom számára azzal, hogy „sajátosat, a magyar elbeszélő irodalom határait »határon túlra« tágítót teremtett” (A romániai magyar elbeszélés seregszemléje). Ez irányú figyelme akkor sem lankad, mikor nem szépirodalmat, hanem tanulmánykötetet olvas. Borcsa János Irodalmi horizontok című kötetének értelmezésekor fontosnak tartja megjegyezni, hogy a szerző folyamatosan szem előtt tartja a határon túli és az összmagyar kánon viszonyát és ennek problematikusságát, majd a lehetséges és működő irányt megmutatva az aktuális helyzetre is rávilágít: „Pedig kánonképző tevékenysége során a »határon kívüli« kritikust is az összmagyar irodalom »értelmező közösségének« egyenrangú tagjaként kellene elfogadnia [mármint az olvasónak], különös tekintettel annak a »helyi horizontnak« a képviseletére, mely az összmagyar irodalmi elvárások tagoltabbá tételében játszhatna el nem hanyagolható szerepet” (Türelem és elkötelezettség). Jól látható a két fentebbi idézetből, hogy ezen intenció miként működik az irodalomtörténészi munka során, s ezzel a szerző megkísérli felszámolni mindazon előítéleteket, melyek a kommunizmus hosszú évtizedei során a határon túli magyar irodalmakkal szemben kialakultak, s sajnos gyakran még a mai napig is léteznek és működnek.
A cím elemzésénél egy jelentéssíkot nem említettem meg: a ’látványok’ szó nemcsak az avantgárd költemény különös formavilágára utalhat, hanem jelentheti azokat a grafikákat, rajzokat, melyek elemzése szintén a kötetbe került, ahogyan Sütő egyik drámájának értelmezésekor egy színikritikát is olvashatunk. Plugor Sándor grafikáinak sárvári bemutatásakor Lessing meghatározásából indul ki: „a festészet néma költészet”, s mutat rá arra, hogy költészet és rajz ősi rokonságban állnak egymással. Láng Gusztáv értelmezői horizontja – mint láthattuk eddig is – nem egysíkú, nem ragad le a helyi színek kiemelésénél, hanem mindig egy magasabb, egy általánosabb művészeteszményhez méri az alkotásokat: legyenek azok költemények, prózák vagy éppen grafikák. Plugor műveinek értelmezésekor is figyelembe veszi a művész közvetlen környezetét, de nem elégszik meg ennyivel, s eljut a következő befejező mondatig: „Így erdélyi, magyar és egyetemes. Mert ennek a három jelzőnek csakis így együtt van értelme és rangja.” Ezzel a kijelentéssel pedig nem csupán a kitűnő erdélyi grafikus munkáit jellemzi, hanem egyúttal saját irodalomtörténészi munkásságát is: mondhatni ars poeticát fogalmaz meg. Olyan ars poeticát, mely nemcsak a Látványok és szövegek című kötetében érhető tetten, hanem Láng Gusztáv egész eddigi életművében. S ez a kritikusi és irodalomtörténészi szemléletmód és magatartás teszi különlegessé és értékessé ezt a kötetet, mely nem egyszerűn gyűjtemény, hanem diakrón metszete egy egész életműnek.
Láng Gusztáv: Látványok és szövegek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2006.
Vincze Ferenc