NAPÚT 2007/2., 128–132. oldal
Tartalom
Bereti Gábor
Szintézis reményből és fájdalomból
Vincze Ferenc
A test költészete
1 Kosztolányi Dezső: Előszó a „Még mindig így írtok ti”-hez. In: Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 149–154. 150.
2 „Egy elterjedt estilap, számolva a közönség növekvő irodalmi igényeivel, érdekes rovatot nyitott. Minden szombaton megjelenik egy ketrec a lap harmadik oldalán, három hasáb közé ékelve, és ebbe a ketrecbe tartozik a kiválasztott hat legnagyobb magyar író közül az éppen soron levő egy tárcát írni bele, oly módon, hogy a tárca se rövidebb, se hosszabb ne legyen, mint a ketrec, hanem éppen akkora legyen. Ezt az érdekes társasjátékot mi is meg akartuk honosítani, és felszólítottuk a hat kiváló atlétát, kik a ketrecnovella-írásban ma versenyen kívül állnak, hogy az éhen halt regényírók törvénytelen gyermekeinek javára rendezzenek lapunk hasábjain egy ilyen ketrecprodukciót.
A verseny lefolyását így képzeljük:
A hat versenyző feláll, mindegyik a maga ketrece előtt, kezében tollal, bandázs nélkül.
A ketrecek egyforma nagyok, hosszúságukről és szélességükről nyomdánk hiteles szakértői kezeskednek. Adott jelre mind a hatan egyszerre írni kezdenek, s megállás nélkül írnak, míg a ketrec végére nem érnek. Mondatok befejezése kötelező. Start!” Karinthy Frigyes: Írók a ketrecben. In uő: i.m. 189.
3 A parodizált szerzők: Demény Péter (Kezdemény Péter), Karácsonyi Zsolt (költőnk, Kara), Lövétei Lázár László (Lövétei Lázár László Lukács Lóránt Lipót Levente Lajos), Orbán János Dénes (Urbánus Dénes) stb.
4 Sántha Attila: „(…) A szertelen indulatok és szemtelen gondolatok nagystílű bajnokát, akinek műveit hetvenhét ország több mint százvalahány nyelvéből fordították vissza magyarra, nehezen lehetne besorolni semmilyen más irányzatba, mint az általa kitalált és transzszilván földön meghonosított, ugyanakkor Orbán Bebascu János személyében egyetlen tagot számláló francközép irodalomba (…)”
5 Fried István: Vers-e (még, már) amit az ír úr ír? In: : Irodalomtörténések Transsylvaniában. Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2002. 84–97.97.
6 Balázs Imre József: A paródia éve. In: Élet és Irodalom, 2005. február 4. Illetve: Uő: Mint egy úszó színház. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 149–154.
7 Korona Kiadó, Budapest, 2004.
8 Noran Kiadó, Budapest, 2004.
Az olvasó nevet
Székely Csaba és Fekete Vince paródiaköteteiről
Nem egészen száz évvel ezelőtt, 1912-ben jelent meg először az Így írtok ti. Azóta bizonyos költők kapcsán előbb jut eszünkbe a Karinthy-féle paródiaváltozat, mint az eredeti. A paródia, írja Karinthy, „tudományos szempontból” ugyanúgy élősdi műfaj, mint az irodalmi kritika. Kosztolányi egyenesen bírálatoknak nevezi Karinthy paródiáit: „az ő irodalmi torzképei egyáltalán nem mókák. Bírálatok ezek egytől egyig, álarcos vagy álruhás bírálatok, a bírálatok legnemesebb fajtájából valók: az alkotást nem fogalmakkal és elméletekkel jellemzik, hanem érzékileg és érzékletesen.”1 De, tegyük hozzá, nem feltétlenül negatív értékítéletet hordozó bírálatok. Sok esetben az lesz a paródia tárgya, ami figyelmet, mi több, tiszteletet érdemel, amiről érdemes – és lehet – paródiát írni.
Karinthy irodalmi torzképeinek megszületése óta a műfajt nem lehet anélkül művelni, hogy ne lenne érezhető benne valamilyen formában a nagy előd jelenléte, egy-egy gesztusa, fintora. Székely Csaba a műfaj néhány karinthys formatechnikai bravúrja mellett a paródia mesterétől kölcsönzi nemcsak a kötete címét2, hanem a névferdítés3 játékát is; Fekete Vince kötetében a Karinthy révén népszerűvé vált szerzői kisportré4 műfajával találkozunk.
A felvállalt – és megkerülhetetlen – hagyomány perspektívájából több probléma is körvonalazódik a kortárs paródiairodalom kapcsán. Mindenekelőtt az, hogy a parodizált szerzőknek, a kortárs erdélyi líra és próza fiatal, 1990 után porondra lépő képviselőinek a szövegei sok esetben maguk is parodisztikusak. A korábban elfogadott irodalmi kánon(oka)t és értékrend(ek)et felforgató, a komolytalant komolyan vevő és ars poeticaként hirdető, különböző nyelvi és stílusregisztereket keverő, az irónia jegyében formálódó beszédmódok kihívják a kérdést: lehet-e paródiát parodizálni? A „paródia paródiája”, mint azt a paródiakötetek jól bizonyítják, gyakorlatilag lehetséges, és a „tagadás tagadása állítás” logikai képlete nyilván nem alkalmazható itt, hanem inkább a szószerkezetben rejlő fokozatiság elve érvényesül: a paródia, amelynek előszövege parodisztikus, megsokszorozza a befogadás lehetséges szintjeit, és szinkronban élvezhető az „eredeti”, illetve az „utánalkotás”.
Székely Csaba kötetében a „kortárs fiatal erdélyi magyar irodalom” panoptikuma formálódik, amelyben a költészet és a próza művelői – Balázs Imre Józseftől László Noémiig, illetve György Attilától Vida Gáborig – egyaránt helyet kapnak, egy vagy több paródiaszöveg erejéig. Az „arcadás mint arcrongálás” torzító gesztusával nemcsak a paródiákban találkozunk, hanem a kötet végén található karikatúrákban is, szöveg és rajz együttesen próbál valami lényegszerűt kiemelni, elmondani az egyes szerzőkkel kapcsolatban. E lényegszerűség vonatkozásában pedig ismét a Karinthy-féle hagyományhoz kanyarodtunk vissza: Kosztolányi fogalmazza meg a már említett előszóban, hogy Karinthy nem az egyes műveket, verseket, regényeket parodizálja, hanem az illető szerző műveire általában jellemző jegyeket, művészetének „velejét” szándékszik megragadni. Székely Csaba paródiáiban rengeteg a poén, az ötletes formai megoldás, amelyekben az olvasó az egyes szerzők visszatérő témáira, beszédmódjuk sajátosságaira ismer: Balázs Imre József esetében a buszsofőr-téma kerül a parodeo porondjára, nonszensz versbeszédben tálalva (Ki bünteti meg az ellenőrt?), Demény Péter megszólalásmódja egy személyes hangvételű és egyben maníros műfajban karikírozódik (Libero sanzonjai), Farkas Wellmann Endrénél a nyelvi regiszterek keverése, a fennkölt és obszcén társítása teszi lehetővé a csattanót (vágy-mix), és sorolhatnánk hosszan tovább.
A kötet paródiái irodalmi körképet teremtenek, így nemcsak az egyes szerzőkről, hanem az adott irodalmi korpuszról általában is mondanak valamit. Két általánosnak mondható jegy mutatkozik meg a paródiák tükrében: a versbeli, illetve prózai megnyilatkozásmódok erőteljesen önreflexív karaktere, illetve az intertextusokban rejtőző irodalmi hagyománnyal való dialógusteremtés. Itt mindkettő nyilván a fonákjáról olvasódik. Néhány példa a költészet metatematizálására az egyes szerzők stílusában: „belém lé dől / belőlem rímek” (Farkas Wellmann Endre); „légy addig kemény, amíg megszámolod / minden beékelt szószerkezetemet” (Farkas Wellmann Éva); „és nézd, folyik a könnyem, ha sírok (…) Nézd: / megáll az eszem, ha verset írok” (László Noémi); „írok most, pedig kéne egyet egyek” (Demény Péter); „Pedig milyen jó verset írni / a középpont megszállottsága nélkül” (Lövétei Lázár László); „Egy pólós srác, szakállán / odaszáradt metafora”, „Lám, ily szép sorokat szórok széjjel / ide, mert e vers valóban költemény” (Papp Attila Zsolt). És még egy példa, a Sántha Attila „tollából”, amelyben az irónia nemcsak a szerzőt célozza meg: „Buszut gübül lusztos icsu, / csimasz hutyur, viagra, / mindegy, mit írtam itt össze, / a Helyőrség kiadja”.
Nem hiányozhat a paródiaszövegekből azokra az előszövegekre való utalás, amelyeket a kortárs líra és próza folyamatosan újraolvas és újraír, burkolt utalások vagy explicit idézetek, rájátszások formájában mozgásba, játékba hoz. A paródia a parodizált szövegre is rájátszva bánik az intertextekkel, ennek szellemében módosul az eredeti, például a József Attila-sor a következő passzusban: „Ha nincs kéj, az fogfájásnál rosszabb: / a hiánya fogat huzat a házon” (Orbán János Dénes: Whisky és szód).
A Lesz maga juszt isa című paródiakötet szerzője – forgandó a szerencse – a Székely Csaba-kötet egyik parodizált költője, Fekete Vince. A kötet nem nyújt a Székely Csabáéhoz hasonló körképet a fiatal erdélyi szerzőkről, a névsor néhány szerzőre korlátozódik. A kötet nagy részét Sántha Attila-paródiák teszik ki. Sántha Attila irodalomfelfogása, amelyet az Előretolt Helyőrség kiáltványos szerzőjeként, a transzközép teoretikusaként programatikus szövegeiben több alkalommal is meghirdetett, emlékezetes vitákat kavart a kilencvenes évek derekán. Költészetének nem sikerült minden téren beteljesítenie a saját maga által felállított elméleti igényeket, és ugyancsak eltérő vélemények, megítélések színterévé vált. Teória és költői gyakorlat a populáris irodalom berkeiben talál egymásra, amellyel kapcsolatban Fried István így fogalmaz egyik tanulmánya zárszavában: „az alul- és deretorizálás divatáramától úgy próbál megszabadulni, hogy a populáris regiszterre vonatkozó elméleti előfeltevéseire támaszkodva kikísérletez egy műfajt, amelyben működtethetők az új popularitás rekvizitumai”5. A „kikísérletezett” műfaj, amelyet a szociolektusok váltása, a tájnyelvi szavak gyakori előfordulása, a primitív, dilettáns megszólalás irodalmivá minősítése, illetve az abszurd, a nonszensz, a groteszk jelenléte jellemez, a paródia hálás terepének bizonyul. A Kemál és Amál (szado-mánia) című ciklust parodizáló szövegek ezekre a jegyekre játszanak rá, a Gajdó Máris levele és A messzi távolból című paródiaszövegek pedig a népies levélforma műfaját veszik át, és tömérdek közhely és tájnyelvi kifejezés szavatolja a csattanót.
A „francközép” további képviselői, Orbán János Dénes és Farkas Wellmann Endre provokatív, profán, vulgáris, obszcén versbeszédük jogán érdemesülnek a paródiára. Költészetük rokon vonásaira az egymondatos portré figyelmeztet: Farkas Wellmann Endre: „Orbán János Dénes ifjúkori költői neve”. László Noémit a kisportré mint az együgyű és naiv megszólalót mutatja be: „Gyerekverseket szerez öregeknek és fiataloknak. Az előbbiek jobban szeretik”, eszerint olvasandó a Nyejvi játékok, tjéfákok kisziknek ész öjegeknek című szöveg. Továbbá egy-egy paródia erejéig Kelemen Hunor és Lövétei Lázár László kapnak helyet a kötetben. A kötet állatmesékkel, a jelent érintő kérdések mentén értelmezhető, allegorikus történetekkel zárul.
Balázs Imre József a paródia évének6 nevezi a 2004-es esztendőt, amikor a fentebb említett köteteken kívül napvilágot lát még Király Levente Így irtok én7 című kötete, illetve Cselényi Béla Satnya Nyuszi8 címet viselő könyve. Az írás azt a kérdést veti fel, hogy lehet-e ebben az időbeli egybeesésben valamiféle fordulatot sejteni, lehet-e úgy tekinteni, hogy a kortárs fiatal erdélyi magyar irodalom (a számok igézetében: tizenöt év után) eljutott egy olyan pontra, ahonnan már – a paródia tükrében – vissza lehet pillantani. A kérdés nyitva marad – érdemi válasz csak a továbbiak ismeretében fogalmazható meg.
Az kétségtelen, hogy a kötetek képet nyújtanak egy behatárolt időszakhoz, illetve egy generációhoz kapcsolható irodalmi történésekről, és részeivé válnak annak a kanonizációs folyamatnak, amely ezeket a „történéseket” kísérte, a transzközép manifesztumának meghirdetésétől kezdve, az irodalmi lapokban az utóbbi évtizedben rendszeressé váló kritikai gyakorlaton át, a kortárs irodalommal foglalkozó kritika-, illetve tanulmánykötetekig.
Az analitikus megközelítés helyett a paródiák az „érzékletest” mint az irodalomtörténet-írás alternatív lehetőségét választják. És az olvasó remekül szórakozik.
(Székely Csaba: Írók a ketrecben. Paródiák. Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2004.
Fekete Vince: Lesz maga juszt isa. Paródiák, szatírák, állatmesék. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2004.)
Pieldner Judit