NAPÚT 2007/2., 125–128. oldal
Tartalom
Fecske Csaba
Limerickek
Pieldner Judit
Az olvasó nevet
Szintézis reményből és fájdalomból
Olvasva Fecske Csaba legújabb verseskötetét, egyszer csak felismerjük a fecskei tájat, költészetének fel-feltáruló színtereit a kényszerű magány lobbanásai világítják be. S ámulhatunk, mily változatos e táj, s hogy mily termékenyítő is lehet a kényszerűség, melyek szálait összefogva, ezekkel írja, tárja elénk a részleteket. Ciklusról ciklusra haladva láthatjuk: övé a múlt, az elődök ideje, a gyermekkor, a borzongó várakozásokban kinyíló idő, de övé a megpróbáltatások, a testi és lelki próbatételek ideje is, hogy aztán intellektuális derűbe oldva a líra erejével tegye elviselhetővé, ami elviselhetetlen, az időben bujkáló végzet elkerülhetetlenségét.
A kötet egy másik fejezetében különböző stílushatásoknak enged. Ez egyszerre sokoldalú képességeinek a bizonysága, mint ahogy a distinkcióra érzékeny szem számára szelíd figyelmeztetés is: mi az, ami ebben a kötetben a saját, és mi az, ami a fecskei stíltől elkülöníthetően csupán sajátos. E sajátos funkciójú – a limerickeken túli, de a paródián inneni – teljesítmények a homo ludens megnyilvánulásai, amelyek ugyan színesítik, de végső fokon nem gazdagítják az oeuvre-t.
Ám a sajátos helyett a saját, a tehetség által a poétikai én legmélyebb rejtekéből fakasztott önálló, a fecskei univerzum anyagaiból épülő, építkező, s ezért originálisan is a tiszta önértéket képviselő versek győzik meg, avatják leginkább a fecskei költészet maradéktalan hívévé az olvasót. Ha ebből a szempontból tekintjük át a kötet anyagát, úgy azt kell előrebocsátanunk, hogy az értékorientált látásmód a kötetben alkalmazott téma-szemléletű ciklusok határmezsgyéit némiképp átírná. Hogy néhány szót erre is vesztegessünk: az Eleitől fogva ciklust az Idegen érzés mellé helyeznénk, míg az Idényvég verseit a kötet nyitó részévé tennénk, hogy ezzel indítva a többi fejezet által az olvasó figyelmét rá-, illetve elvezessük a Kilátszanak belőlem című, a kötet csúcsteljesítményét prezentáló, kimagasló poétikai értékű ciklushoz.
Bízvást állíthatjuk, hogy a Kilátszanak belőlem ciklus majd minden darabja a pályája zenitjére ért, érett költő egy-egy remeklése. Nem mintha az ide vezető stációk ne rejtenének egy-egy az itteniekhez hasonló színvonalú darabot, de míg azok csak jelzik a különleges érték közelségét, addig a ciklus darabjai immár fémjelet ütnek a kötetre, mintegy igazolván annak 24 karátos értékét.
S Fecske Csaba verseinek e magaslatán a recenzens egy különleges feladattal találja szemben magát: meg kell fejtenie a fecskei vers különösségének, itt és most jelentőségének a titkát. S teheti ezt úgy, hogy a versek elsődleges olvasatát kiegészíti – még ha csupán egy villanás erejéig is – azok egy átfogóbb, teljesebb szempont szerint értelmezett változatával. Fecske Csaba esetében érdemes e többlettel élni, hiszen ő azon kevesek közé tartozik, akik a kánonhegemónia támogatta trenden túl a kísérletezést nem öncélúan, nem a tradíciók ellenében, hanem a lírai teljesség gazdagítása érdekében művelik.
A hétköznapiság útját járó, esetünkben a poézist az epikusságra cserélő költői attitűdtől a hétköznapok színvonalát meghaladó költészet aligha várható. A poézis lényegét, a líraiság nyelvi megújítását nem vállaló, az elől az SMS színvonalú nyelvi trükkök hétköznapiságába húzódó defenzivitás a végtelen gazdagságú lírai eszköztárat a maga mulandó divatdíszeivel próbálja lecserélni. Fecske Csaba esetében trend és alkat viszonyulásaként is szemlélhetjük ezt a jelenséget. Hiszen elég egy pillantást vetni verseire, a formák tisztelete, az allegória, a képek, a hasonlatok, a metaforák használata stb., ezek mind költészetének természetes velejárói, szemben az „eszköztelenség” ma dívó kánonjával. Mindez természetesen Fecske poétikai tájékozódását sem hagyja érintetlenül. Úgy tűnik, a nyomást kivédendő, ő a közösségi kötődés és a közéletiség terén hajlamos feladni hadállásait. Persze így a magányos individuum költőjévé válik, de e mostani konfrontációban, amelyben a líraiságot az epikussággal felváltó trendnek a lírai teljességet őrző attitűddel van elszámolnivalója, még mindig ez a kisebbik rossz, hiszen így megőrizheti erőteljes lírai képességekkel megáldott énjét. E folyamatosan zajló próbatétel során olykor egy öntudatlan, máskor meg egy nagyon is átgondolt, már-már szimbolikussá váló, s jelentős tanulságokkal szolgáló küzdelem tanúi lehetünk. Természetesen immár a személyességet meghaladó, különböző felfogások között zajló és kimenetelében még bizonytalan küzdelem tanúi, amely a modernitásban alkalmazható poétikai technikákon túl, a költészet jövőbeni esélyeiért is folyik.
Ezek a megfontolások új kontextust nyitnak a líraértelmezés számára. S éppen itt, ebben a kontextusban keresendő a fecskei vers különösségének a titka. Itt kell kimondanunk: ez a titok az ő líraian megkomponált szövegeinek az imaginárius idő feletti uralmában rejlik. Ha nem az egyes versek, hanem mondjuk egy egész ciklus elemzése, jelesül a szövegekben kialakuló időbeliség felől értelmezzük az olvasatot, akkor láthatjuk, hogy a szekvencialitás megképződésében a szavak evokatív ereje által felépített poétikai kimunkáltságnak kitüntetett szerep jut. Érdemes egy gyors kísérlettel a Fecske által alkalmazott időtechnika struktúráját megidéznünk, hogy láthatóvá váljon a fecskei líra egyik értékeleme, az időbeliség sajátos módon komponált üzenethordozó funkciója.
Az idő konnotációjában a gyermekkortól az öregkorig megképződő figuralitás csakis így, a versnyelvben jelenhet meg egyszerre egységes és külön-külön is létező lírai alanyként, és csakis így, egy allegorikusan rögzített időstruktúrában értelmezhető mint cél: „múltam küszöbén állok… / gyakorlom magam / hogy elérjelek / méltó legyek a szenvedésre” (Dél). Holott az idő végtelenjében megélt élet céltalan, csak a szenvedésre érlelő időbeli egymásutániság láttatja cselekedeteinket, szándékainkat célszerűnek. Mert lehet-e cél a legszebb, a legmagasztosabb emberi érzelem, a szerelem időbe tűnő mulandósága, hogy az idő egy napon mindennek az ellenkezőjét mutassa: „ráncok pókhálójában ráng az arc / talán elviselsz inkább mint akarsz / már én se a tested csak a vágyat kívánom / az önzés mocskos ujjnyoma a vágyon” (Ezüstkor). De az immanens szövegvilág képzetében identitásrögzítő élmények is újraélhetők: „volt egy lány a testvérosztályban aki / lelkesen dicsérte a felolvasott verset / sokáig beszélgettek a twist őrült zajában” (Kamasz). Ahogy a gyerekkor eufórikus egyneműségében az eredet organikus egysége is felidézhető: „…kis kóficok nem / a szülők elől bújtunk… / a csűrbe / és a szénában ücsörögve csillogó / szemekkel vártuk azt a valamit / amiről sohasem derült ki micsoda” (A titok).
Az uralt, a megszenvedett idő, mint strukturális égbolt tartja csillagok magasában a kötet legszebb verseit. Hol egy talányos miniatúrát (Alvó nő), hol egy derűs életképet fordítva felénk (Tanító néni). Ezekben olyan rutinon, tehetségen túli finomságokkal él, melynek hatására úgy hihetjük, ilyenkor mintha maga a költő is csupán eszköz, az ihlet eszköze volna. Szétbont és összerak, hol tanáros fegyelmezettségével tüntet, hol meg a szeszélyeivel hivalkodik. Széles spektrum ura, hiszen ilyesmit csak az engedhet meg magának, aki mértéket és irályt csillagképekből merít.
A kötetben azonban ennek ellenére előfordulnak lazaságok. Egy helyütt a szövegnek a kötött formához idomuló kényszerét érezzük, máshol meg, például egy hosszabb vers esetében, elkerülhetőnek vélt szóismétlés koccan elénk. Néha a ritmust követnénk másként, de mivel ez akár az eltérő olvasat számlájára is írható, tulajdonképpen már nem is hiba.
Ám minden fellelhető vagy vélt döccenetért busásan kárpótol a kötet eminens, klasszikus értékű verse, a Korcsolyapálya. Az, ahogyan kötetének eme talán legszebb versében Fecske Csaba az allegorikus idő eszközével bánik, az maga a megtestesült líra. És nemcsak azért, mert az emlékezet világosából elmúlni nem tudó szerelem a maga megfoghatatlan anyagszerűségében, mint boldogság és szenvedés egyetlen visszafojtott sóhajtásba metaforizált lírai képzete lép elénk, hanem azért is, mert hagyomány és modernitás közti funkcióját a textus csak így, a szavak evokatív ereje által megképződő szekvencialitás révén képes betölteni.
A két rögzíthető időbeliség, az élmény és a vers keletkezésének ideje egyfelől, másfelől viszont az olvasónak a vers megjelenésével belépő és innentől a mindenkori jelenre vonatkozó szabad szekvencialitása, illetve az ezek között nyíló tér ad helyet az irodalmi szöveg aktuális értelmezési lehetőségeinek. Az értelmezés tartományát betölti egyrészről maga a vers mint rögzített irodalmi szöveg és mint az értelmezés anyaga, másrészről betöltik az anyag történeti és esztétikai, kötődésektől függő olvasati diskurzusai. A vers esztétikai értéke nagyobbrészt a lírai beszédmód teljességéhez kötődő szemantikai invenciózusságtól és kevésbé a korhoz köthető nyelvi aurától függ, ámbár ennek a korrelációnak a múló időben egyre növekvő szerep juthat, míg az olvasatok minősíthetőségével többnyire fordított a helyzet, már amennyiben ezek inkább a kor nyelvi és egyéb összetevőjű aurájának a függvényei. Mint jeleztük, Fecske Csaba költészete többek között ebből a szempontból is fokozott figyelmet érdemel, hiszen az ő habitusából, ars poeticájából, s nem utolsósorban magas fokú lírai intellektusából következően, kísérletezései által is a teljes lírai eszköztár alkalmazója.
S mindezt hogyan láthatjuk viszont a Korcsolyapályában? A fecskei időtechnika karakterizálhatóan jellegzetes szituációteremtő ereje által, a környezet egyes elemeinek az idő homályából történő asszociatív kiérzékítésével. A vers sorait átható időbeliség mindjárt a kezdet kezdetén a mesék világát idézi: „hol voltál hol nem / mit tudják azt a kóbor évek / kiről beszélek”, hogy aztán alanyának tulajdonképpeni kilétét ebbe a jótékony homályba vonva őrizhesse meg mindétig. A személyesség kétségeit, amelyek természetesen egy csöppnyi kétséget sem hagynak maguk felől, a kiélesedő környezet vibráló képei ellenpontozzák: „az iskolaudvar fölött verdes a téli éj / sosemvolt s elmúlt történeteket / sodor az idő árapálya / telehold s emlékezet világosában / a korcsolyapálya”. Minél konkrétabb az emlékezet teleholdja által bevilágított kép, annál gazdagabbak a részletek, elevenebb az érzület, s parancsolóbb, ahogy egykoron volt, a vágy. „zene szól Beatles Bee Gees Illés / a lélek vattacsomóként tömve a szájba / tekintettel a transzcendenciára / harang szól valahol messze halkan”. Hely s idő rajzolatának e metszetében, mintegy az irodalmi szöveg aktuális olvasataként itt már a magunk egykori élményei fejlenek fel, torkunkban vattacsomóként már a mi szívünk verdes, és a korcsolyák hideg, fémes hangjától kísérve újra érezni véljük egy fölhevült, édes arc hajdani érintését. „fényt izzadnak a reflektorok / fel-feltűnik prémes piros kabátja / jön a homályból gyerekkorából / a zúzmarás kerítés mögül bámulom / mit karcol a jégre korcsolyája”. Hely s idő rajzolatában most megint minden újra eleven. Lehet, hogy mégis megőriz belőlünk valamit az idő? És halálunk után, avagy első életünket követően egy második következhet? Remény és fájdalom szintézisében vergődik az emlékezet. „tizenhét múlt minden elmúlik / szeme kék mint a megrepedt üveg”. Ám mielőtt a megrepedt üvegből ömlő idő árapálya végképp elsodorná életünk uszadékait, mintegy figyelmeztetőül, csak verset olvastál, megismétlődnek a kezdő sorok: „hol voltál hol nem”. S végül „félálomban a vasgyári villamos csönget”.
Íme Fecske Csaba kötetének legszebb verse, legszebb bizonyságául a teljességet gazdagítani és nem dehonesztálni igyekvő kísérletezés időszerűségének.
(Fecske Csaba: Első életem. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006.)
Bereti Gábor