NAPÚT 2007/2., 135–141. oldal
Tartalom
Vincze Ferenc
A test költészete
Elek Szilvia
Humor a komoly zenében
1 Lásd. Balázs Imre József: A paródia éve. In: Balázs Imre József: Mint egy úszó színház. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 146.
2 Németh Zoltán: Irónia, paródia, humor a fiatal magyar irodalomban. In: Németh Zoltán: A széttartás alakzatai. Bevezetés a „fiatal irodalom” olvasásába. Kalligram, Pozsony, 2004. 60.
3 Ezeket a szilveszteri összeállításokban megjelenő gúnyrajzokat gyűjti egybe a 2004-ben megjelenő Fekete Vince-paródiakötet. Fekete Vince: Lesz maga juszt isa. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2004.
4 A parodizált szerzők száma a Helyőrség legfontosabb tagjaira szorítkozik (jelöli ezt a „Dö beszt of francközép” fejezetcím is). Ugyan megjelenik egy-egy vers-átirat erejéig Kelemen Hunor és Lövétei Lázár László neve, de főleg Sántha Attila, Orbán János Dénes, Farkas Wellmann Endre és László Noémi költészetét karikírozza.
5 Székely Csaba: Írók a ketrecben. Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2004.
6 A 2004-ben szinte egy időben megjelenő két kötet között funkcionális különbségek vannak: a Lesz maga juszt isa egy írói csoportosulás felett végzett irodalmi karikatúrák gyűjteménye, miáltal az ún. „Helyőrség-jelenség” szerves részét képezve annak kanonizálását segíti tovább. Az Írók a ketrecben viszont távol marad az irodalmi körök érdekérvényesítésének jegyeitől, 22 szerző gúnyos átiratát hozva kitágítja a kört, teljességre törekedve, összességében fókuszál az erdélyi fiatal irodalom jelentőséggel bíró szerzőire.
7 Orbán János Dénes: Misimackó. In: Bárka, Békéscsaba, 2005/5. 40.
8 Sántha Attila: Ír úr. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.
9 Székely, i.m. 43.
10 A paródia a hatalmi tényezőket kikezdi. Sőt, szabadsága látszólag mintha nem is venné figyelembe a hatalom által meghatározott korlátokat. Ezzel szemben valójában igenis számolni kell a paródiák esetében is a társadalmi és környezeti meghatározottsággal. Mary Douglas a nevetéskultúrákat elemző tanulmányában a humor-helyzet létrejöttében épp a társadalmi tényezők meghatározó szerepét hangsúlyozza: „valamely viccet akkor fognak fel és fogadnak el, amikor szimbolikus mintába rendez egy ugyanazon időben felbukkanó társadalmi mintát. Szerintem valamennyi vicc azokat a társadalmi helyzeteket fejezi ki, amelyekben előfordul.” Mary Douglas: Rejtett jelentések. Antropológiai tanulmányok. Osiris Kiadó, Bp., 2003. 125.
Karinthy szövegeiben végig ott van a század eleji pesti polgári humor. Sőt, szoros kapcsolat van a kettő között. Szövegeit átjárja az akkori fővárosi viccek és poénok világa. Illetve ő is erőteljesen visszahatott rájuk, és oly mértékben ivódott be humora és poénvilága a köztudatba, hogy akár napjaink viccei esetében, sokszor nem is gondolnánk, hogy pont valamelyik Karinthy-poén húzódik meg a háttérben.
11 Nem ritkák ebben az időben például a külföldi tudósítások mellett képanyagként a különböző Nyugatot fricskázó karikatúrák, olykor azok teljesen át is vették a tényleges képanyagok helyét. De a hatvanas években szintén heti rendszerességgel jelentek meg különböző romániai városok konkrét problémájáról tudósító, konkrét adatokkal ellátott karikatúrák.
12 Kvári Sinkó Zoltán: Bajor Andor, a következményeket viselő író. In: Bajor Andor: Ütünk. Glória – Kriterion, Kolozsvár, 2002. 5.
13 Douglas idézett tanulmányában meghatározónak tartja a humor esetében az „exogén társadalmi tényezők” fontosságát, melyek például a testi elengedettség és ellenőrzöttség toleranciaküszöbét irányítják: „ez a küszöb társadalmilag meghatározott. Bizonyos társadalmi helyzetekben helyénvaló a testi kitöréseket teljesen a személyes közelség és oldottság szimbolizációja részének tekinteni, másokban a küszöbök alacsonyabbak, a hivatalosság és a társadalmi távolság kifejeződésének igényére reagálva.” Douglas, i.m. 112.
14 Lásd. Mózes Attila: Nehéz ügy ez a nevetés. In: Utunk, 1976. április 6.
15 Szávai Géza: Bajor Andor: Tücsök és bogár. In: Utunk, Kolozsvár, 1973. május 4.
16 Mózes Attila: Válasz a zsámolyról. In: Utunk, 1979. május 4.
17 Mózes Attila: Nehéz ügy ez a nevetés. In: Utunk, 1976. április 6.
18 Bajor Andor: Tücsök és bogár. Dácia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.
19 Láng Gusztáv: Boldog-e a humorista? In: Utunk, Kolozsvár, 1973. május 25.
20 Lásd. H. Nagy Péter: Vizuális költészeti paródiák. In: Új forrás, 2005. 7. Vö. Németh Zoltán, i. m.
A paródiák paródiái
A kortárs erdélyi paródiairodalom „előzményei”
Az utóbbi évtizedek irodalmának egyik legmarkánsabb vonása a szövegek erőteljes átitatottsága az irónia és önirónia alakzata által, illetve az elmúlt években több olyan kötet jelent meg, amelyek a parodisztikus jegyeket már nemcsak latensen, hanem vállaltan hordozzák.1
A jelenkori erdélyi irodalomban a legkiélezettebben talán a kilencvenes évek elején induló Előretolt Helyőrség történéseiben és szövegeiben figyelhető meg e jelenség. Egyik lényeges részét képezte a Helyőrség esetében is – akárcsak a kortárs magyarországi irodalomban – egy olyan irodalmi (játék)térnek a megteremtése, vagy pontosabban, annak inkább előtérbe helyezése, ahol a különböző, akár többszörösen parodisztikus szövegek is közkedveltté válhattak. Nemcsak az irodalmi paródiáknak a népszerűségét feltételezi a megállapítás, hanem a már eleve egy (vagy több) parodisztikus szöveg tovább parodizálásait is, a paródiák paródiáinak tovább író jellegét, illetve elterjedését.
A „humorelv kiszélesedésének”2 folyamata több síkon zajlott. Nemcsak az elődök szövegeit írták szét – általa beleírva magukat saját irodalmi szövegeiken keresztül az addig elfogadott irodalmi kánonba, miközben felforgatták, újraértelmezés és újraértékelés tárgyává tették azt –, hanem önmagukat is elkezdték parodizálni. Például Sántha Attila és Orbán János Dénes szövegeinek egy jelentős része ebben az ironikus és önironikus vonásokkal teli parodisztikus regiszterben kanonizálódott és nyer értelmezést. A tényleges irodalmi paródiák szempontjából az 1993 utáni Serény Múmia szilveszteri összeállításai tűnnek ki a Helyőrség-szerzők egymásról írott paródiáival. Közöttük meghatározó Fekete Vincének a szerzőtársak költészetéről írott gúnyos átiratai és irodalmi karikatúrái, melyek egyben bepillantást is adnak a kilencvenes évek erdélyi irodalmának legnépszerűbb írói csoportosulásának alkotói világába.3 Azonban részben a belterjesség problematikáját is felvetik ezek a szövegek, mivel nemigen lépik túl a baráti-alkotói kör határait, belül maradnak a Helyőrség-szerzők szövegein, értékrendjén és eljárásain.4
Ezt a vállalt paródia-vonalat teljesítik ki Székely Csaba 2002–2004 között megjelenő paródiái, melyeket majd minden jelentősebb erdélyi irodalmi lap közölt abban az időszakban. Maga a paródia is „mindennapi” beszédmóddá vált az irodalmi sajtóban, ugyanis megjelenésük függetlenedett az ünnepektől, megjelenésükhöz már nem volt szükség szilveszteri vagy áprilisi különkiadásra. Mindemellett ezek a paródiák által nem a Helyőrség-szerzők bevett paródia-szokásainak a folytatása történt. Új és viszonylag külső kritikai hangot testesítenek meg az ezredforduló erdélyi irodalmában,5 túllépik az egy írói csoportosulás felett végzett kanonizáló gesztus-együttest, és egy Így írtok ti-s görbe tükrön keresztül az egész fiatal erdélyi irodalom teljes parodisztikus arcképcsarnokát célozták meg.6
Számos egyedi pontot mutat e paródia-irodalom kialakulása, illetve több parodisztikus hagyománynak is a találkozási pontját képezik ezek a szövegek.
1. A Karinthy-hagyomány. Természetesen valamennyiszer paródiáról beszélünk, szinte mindig kétségtelen, hogy megidéződik Karinthy alakja, illetve a mérföldkőnek számító Így írtok ti. (Folyamatosan visszatérő motívum például a paródiakötetek címe esetében is az Így írtok ti szavaira való rájátszás.) Azonban lényegbevágó ebben a vonatkozásban, hogy például a kortárs fiatal irodalom paródia-hagyományaitól eltérően, az Előretolt Helyőrség parodisztikus szövegeiben és paródiáiban – amit akár már maga az elnevezésük sugallhat – Karinthynál sokkal inkább meghatározó Rejtő Jenő. Jóval markánsabban van jelen az eddigi hivatalos kánonból kiszorított Rejtő humoros világa. Szövegeikben többször visszatérő alakok a tipikus Rejtő-szereplők: például Vanek úr és Troppauer Hümér. A hátterében természetesen nemcsak az áll, hogy az elfogadott irodalmi kánon perifériájára szorított szerző szövegkorpuszának újragondolására késztessenek, hanem az is, hogy kellékként hasznosíthassák ezt a maguk sajátos populáris irodalmának a létrehozásához.
Az ún. „klasszikus” paródiához, a Karinthy-hagyományhoz írói eljárásaiban viszont a Székely-paródiák és a paródiakötet már visszanyúl. A kötetcím (az Írók a ketrecben), az Így írtok ti-szerű névferdítések, maguk a szövegek és a kötetkoncepció is ennek a jegyében olvashatók.
2. Az említett paródiák a kulturális környezet adta jellegzetességek és hagyományok általi meghatározottsága. Sok esetben egy olyan nyelvi (játék)teret idéznek, melyben a székely nyelvi humor, a tájnyelvi elemek, a régió adta kultúrák közti nyelvi átjárások is jelentősekké válnak. A tájnyelvi kifejezéseknek, illetve az azokat imitáló halandzsaszövegeknek és szövegrontásoknak a szövegeikbe való beemelése a jelentések többszintű mozgásterét hozzák létre. Jelentős szerepet kaphat itt e nyelvi elemek konkrét jelentésének ismerete vagy éppen hiánya. Rájátszanak erre az ebben a nyelvi regiszterben írott Sántha Attila- és Orbán János Dénes-szövegek, megkísértve általuk a nyelvi abszurditás határait. Több esetben átfordulnak egy olyanfajta „mintha-nyelvbe”, egy „eredeti” székely élőbeszédet imitáló halandzsanyelvbe, melyet folyamatosan átjár, meghatároz az irónia és az önirónia.
Orbán János Dénes Micimackó székely meseátiratát nem a történeti szál továbbvitele vagy meglepő fordulatokkal való gazdagítása teszi izgalmassá, hanem maga a beszédmód: „Netené… Há minnyár káromolni kezdi az Úristent, hogy mind a maga faszával veri a csihányt. Hásze hogy a súj suvajsza sze megg, mi maga? Kálvinista, gelevőgyi öszvér? Me asszem, allett, hitvány guruzsmás fajzatja! Az a baja, hogy nem dógozik, csak mind lopja a napot, hersegteti a lapit, s gugujkodik, mint az eszement. Mars dógozni! A csűrben ott vannak a csebrek, mennyen el velük a méhekhez, s hordja be a mézet. Aztán este a napszámot es megbeszéljük…”7 „Berdózik két ricskó, / buftiskodik Máriskó. / Aj, az azsagonjáró, a fuzsitos tepelák, / a nyüslető zelegor” – részlet Sántha Attila „székely nyelvű” Máris már cinkakorában zelegőr című verséből.8
Székely Csaba Bénha Etele 1 verse című Sántha Attila-paródiája ezt a megidézett „mintha-nyelvhasználatot” és pózoló szerepjátékot viszi tovább, fricskázza a nyelvi regisztereknek a nonszenszig vitt keverése által. „Buszut gübül lusztos icsu, / csimasz hutyur, viagra, / mindegy, mit írtam itt össze, / a Helyőrség kiadja”.9 A szöveggeneráló parodisztikus tobzódás a megértés határain túlra visz. Látszólag összemosódik a paródiaíró beavatkozó játéka a „mintha-nyelvhasználattal”, de valójában azért, hogy a szövegben lévő regiszterek folyamatos váltakoztatása, illetve azoknak az egymásra és saját újraíró gesztusára történő reflektálása révén tovább tágítódjon az ebbe a nyelvi térbe való beavatottság mozzanata, hogy e nyelvhasználat (szinte) már a teljes nonszenszig legyen fokozható. Nemcsak a Sántha-költészet olvasódik benne újra, hanem a Helyőrséget is bírálja („mindegy, mit írtam itt össze, a Helyőrség kiadja”). Egy olyanfajta olvasói magatartást is működésbe léptet, melyben a megidézett szövegek mellett az aktuális irodalmi élet helyi történései, mítoszai, pletykái és konfliktusai is érvényesülnek. Természetesen nem véletlenül, a paródia az irodalomnak egy olyan kritikus és önreflektív beszédmódja, ami egy olyan egyéni „együttolvasásnak” a lenyomatát adja, ahol az irodalmi szövegeken túl az adott irodalmi élet valós szereplői, személyes alakjai, a különböző aktuális történések és trendek is érvényesülnek.
3. Akárcsak a jelenkori magyarországi paródiák és parodisztikus jegyekkel bíró szövegek esetében, a kortárs erdélyi paródia-irodalomra is jellemző, hogy egyrészt továbbviszik, másrészt pedig kíméletlenül szétírják a hetvenes-nyolcvanas évek költészetének ironikus, önironikus nyelvhasználatát és írói hagyományait.
Viszont több szempontból is igen problematikus, hogy milyen viszonyban áll a jelenkori erdélyi paródia az imént említett időszakban létrejött és egyben az ő elődjének számító, erdélyi parodisztikus irodalommal. Ugyanis az 1989 előtti erdélyi irodalomban egy igen jelentős parodisztikus hagyomány körvonalazódott. Köztük gyakoriak e beszédmódot nyíltan felvállaló irodalmi paródiák is. Ezek az irodalmi gúnyrajzok többnyire elmaradhatatlanok voltak a szilveszteri és az április elsejei (vagy április eleji) korabeli lapokban, illetve rovatokban.
A század elejétől Tomcsa Sándor, az ötvenes évektől Bajor Andor munkássága alapvető, mellettük később Sinkó Zoltán és Zágoni Attila tűnt ki humoreszkjeivel és irodalmi paródiáival. De számos jeles szerző neve többször is feltűnik mint egy-egy paródia írója a szilveszteri különkiadásokban (Bálint Tibor, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Király László stb.). Hasonló parodisztikus beszédmódot érzékeltettek képileg a paródiák és humoreszkek illusztrációi, Unipán Helgának, Surány Erzsébetnek, Cseh Gusztávnak a frissen megjelent irodalmi kötetek karikatúrái, illetve a majd minden lapszámban előszeretettel meg-megidézett Benczédi Sándor-kisplasztikák.
Amíg a társadalmi tényezők lehetővé tették, míg a hatalom „megtűrte” e beszédmódot, addig írásaikat gyakran közölték. A nyolcvanas években (de előtte is) a társadalmi feszültség fokozódásával párhuzamosan csökken e beszédmód bármiféle formában való jelenléte a médiában (gondolok itt úgy a beszédmód írott változataira, mint a képi megnyilvánulási formákra, a karikatúrákra).
A hatvanas-hetvenes években majd minden lapszámban vagy pedig heti rendszerességgel olvashatók a különböző parodisztikus szépirodalmi szövegek. A parodisztikum szinte minden lapszámban megjelenik: az Utunk Humorú tükör című rovatában, az Előre ötvenes évekbeli Humor és szatíra című rovatában, majd a hatvanas években, ugyancsak az Előrében, többnyire heti rendszerességgel jelentkezett a Tücsök és bogár név alatt futó újabb és újabb Bajor-humoreszkeket és irodalmi karikatúrákat hozó rovat, illetve kiemelkedő az Utunk 1956 és 1984 között megjelenő szilveszteri paródia-különkiadása, az Ütünk.
Csakhogy az 1989 után indult fiatal írónemzedék esetében mégsem beszélhetünk az 1989 előtti erdélyi szerzők parodisztikus hagyományainak folytatásáról vagy követéséről. A korszakváltással, a társadalmi feltételek megváltozásával, a korigény és cenzúrabeli átalakulásokkal az általuk művelt parodisztikus beszédmód elveszítette az élét. Nem tudott hatással lenni az őket követő generációra. Egyedül Bajor Andor maradt szerves része a jelenkori irodalmi köztudatnak, de az ő esetében sincs bármiféle parodisztikus áthagyományozódás az őt követő írónemzedék viszonylatában.
A két generáció paródiairodalma közötti törés, vagyis az előző (erdélyi) paródiaíró nemzedék teljesen figyelmen kívül hagyása egyrészt a társadalmi tényezők együtthatásaira vezethető vissza, a társadalmi struktúra és a társadalmi ellenőrzöttség egyénre gyakorolt nyomásának eltérő voltára.10 A humor és a parodisztikus beszédmódok különféle fajtái használatának akkor erőteljes politikai vonzata is volt, magának a hatalomnak igen gyakran használt eszközeivé váltak, amivel az „ellenséget” lehetett (és kellett) bírálni.11 Ugyanakkor egy sajátosan légies, harmonikus, boldogság- és elégedettség-hangulat illúzióját voltak hivatottak megteremteni. Tehát egyfajta elegáns feszültségoldó és lazító szerepet töltöttek be. Sinkó Zoltánt idézem az Ütünk előszavából: „… a szocialista rendszer felszólította az írókat: – Elvtársak, írjatok szatírákat, használjátok a szatíra fegyverét, leplezzétek le a mesterkedő kulákokat, a szabotőröket, az amerikai imperialistákat! De elvtársak, ugyanakkor ki kell gúnyolnunk a saját hiányosságainkat is.”12
Másfelől pedig éppen ezért rendkívüli és roppant izgalmas Bajorék paródiairodalma, úgy játszották ki folyamatosan a cenzorokat, hogy fricskáik mégis a hatalom ellen fordultak. Sok esetben a humornak egy rejtett, bújtatott formáját találjuk ezekben a szövegekben, vagy inkább sokszor a sorok között, a ki nem mondottságban, a parodisztikus írásokban olykor épp a tényleges parodisztikus elemeknek a visszafogottságában, ami esetükben szintén információértékkel bír.13
A parodisztikus beszédmódnak mint az uralkodó struktúrákat sajátosan felforgató technikának tulajdonképpen az eszközei is átalakultak magának az uralkodó struktúráknak a változásával. A társadalmi ellenőrzöttség enyhülésével maga a parodisztikus beszédmód is felszabadult, jóval explicitebb, szókimondóbb és radikálisabb lett. Míg például az 1989 előtti erdélyi paródiákból hiányoztak az obszcenitásra vagy a szexualitásra vonatkozó kifejezések, addigra a jelenkori paródiairodalom szerves részét képezik ezek a nyelvi elemek is, részben a nyelv korlátlan birtokba vételéhez és szétírásához tartoznak, másrészt a fiziológiai kényszereknek és vágyaknak a bevonása mindig is szerves részét képezte a komikumnak és a parodisztikus lefokozásoknak, mintegy bebiztosítva a hatást, illetve a szexuális képzettársításokban a komikum többirányú jelentésképző funkciói is érvényesülnek. A jelenkori paródiairodalom bírálatának a súlypontja a társadalmi ellenőrzöttség és követelmények változásával már máshova tevődött, sokkal inkább az irodalmi tér, a szövegek és egyáltalán, a nyelv, a különböző „modoros” nyelvhasználatok képezik e beszédmódnak a mozgásterét.
A parodisztikus beszédmód, de a komikum és a humor szinte bármilyen formájú megnyilvánulásának ideológiai vonatkozások általi terheltsége a korabeli recepciókban igen jól nyomon követhető, miszerint a lényeges „szelepkiengedő” szereppel bíró „komor korok derűje”14 egyfajta mélyebb világlátást is hivatott volt érvényesíteni. Visszatérő motívum a korabeli kritikákban a nevetés „mélységeket meglátó” és láttató vonatkozásainak a boncolgatása, miközben a paródia fogalma jobbára hanyagolva van, illetve többnyire a nevetés mögött húzódó „mélységek” függvényében tárgyalják. Jelentéssel bírhat az is, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon eddig megjelent kötetei egyáltalán nem említik a parodisztikus beszédmód változatait. A paródia, pastiche címszó még csak nem is szerepel a lexikonban, amivel a lexikon az erdélyi irodalom egy jelentős szeletét hagyja figyelmen kívül.
A korabeli kritikában többször is megjelenik az elméleti háttér hiányának, illetve a meglévők elégtelenségének a problematikája: „…akárhányszor elméleti fejtegetést olvasok a témáról, végigizgulom, hogy talán most mégis kezemben a könyv, mely erre is tud magyarázatot…” – jelenti ki Szávai Géza az 1973-as Bajor-kritikájában.15 1979-ben Mózes Attila Sinkó-kritikája következtében alakult ki vita Mózes Attila és Kiss Jenő között, vita-válaszában írja Mózes Attila: „Mi fáj tehát Kissnek? Hogy én a humort nem az »aktualitás«, meg a »bátorság«, a »tett«-jelleg felől közelítem meg elsősorban, hanem a művészi érték oldaláról…”16
A ’89 előtti parodisztikus irodalom kapcsán visszatérő kérdés a humor „szétforgácsolása” az ún. „tömörített”, a napi és irodalmi sajtóban megjelent írásokból (humoreszkek, karcolatok és paródiák) összegyűjtött vegyes kötetek szerkesztését kifogásolva. Ezek a humoros írások magukon hordozták a napi publicisztika jegyeit, melyeknek kötetkiadása több esetben a temporalitás problematikáját kockáztatta. Az így megjelenő humoreszkek esetében nem ritka már az akkori kritikai olvasatokban az elévülésnek és általa a minőségi hiányosságoknak a taglalása, ami a velük egy kötetben megjelenő (és egyébként többnyire kiváló) paródiák megítélését is visszafogja.
Mózes Attila Sinkó humoreszkeket egybegyűjtő kötetéről írja: „az alkalmi előidéző ok időközben elévült bennünk, s már nem tudunk olyan közvetlen harsánysággal reagálni az írásra”.17 Láng Gusztáv Bajor 1972-ben megjelent Tücsök és bogár című kötetéről: „Bajor a nevetés lírikusa. S ezt nem írásainak első személyes előadásmódja mondatja velem, hiszen új könyvének18 uralkodó műfaja, a napilapban közölt, publicisztikai érdekű humoreszk, szinte megköveteli az írótól a szemtanúskodó jelenlétet, a személyes véleménymondást. Lírikussá ennek az első személynek, ennek az »én«-nek a stilizáltsága, a lírai szerepteremtés avatja elsősorban. Hiszen a költőnek mindig ki kell vetkeznie a hétköznapi énjéből, »szent őrületet« kell mímelnie, hogy másnak lássa a világot, mint a »normális« szem; hogy köznapi dolgok és események között járva, rádöbbenjen rejtett jelentésükre; hogy ami nekünk hideg tapasztalás, az benne élménnyé forrósodjék… Persze, ez Bajor – és a jelen kötet – legjobb írásaira illik elsősorban; a Tücsök és bogár nagyrészt napi penzumként született humoreszkjei között sok e színvonal alatt marad…”19
A két paródiairodalom közötti törés megközelítéséhez lehetséges megoldást adhat (a korabeli) interpretáció, és annak elméleti hiányosságai is, illetve részben feleletet arra, hogy a „fiatal” irodalom miért hagyja többnyire figyelmen kívül ezt a szövegkorpuszt. A válasz a beszédmódhoz történő viszonyulásmód megváltozásában vélhető. Az ideológiai elvárások és szemléletmód általi leterheltségtől a hangsúly áttolódott a beszédmód textuális karaktere és lehetőségei felé, a kánonképző folyamatok, a különböző intertextuális szövegmozgások és szövegmegsokszorozódások kérdéskörének irányába, melynek hátterében a paródia korszakspecifikummá való kiterjesztettsége áll.20
Zólya Andrea Csilla