NAPÚT 2007/2., 49–53. oldal

Tartalom

Korpa Tamás
Bornemissza Péter lázálma Huszt várában • Moldvában járt a Kaszás • Ezra Pound-nak mondd meg kérlek

Kutszegi Csaba
Titkosügynök pirszingfénybe

Lacza Éva

Malacka pályakezdése

(Regényrészlet)

    Az ötvenes évek közepe felé haladt a naptár. A háborút, a pincét, az éhezést lassan kezdték elfelejteni az emberek, mert nem szerettek rá még gondolni sem, ha nem kellett. Pedig a közös gazdaságok nem működtek, az úgynevezett kulákokat taccsra tették, s bizony sokszor még a padlást is lesöpörték, ha a beszolgálandó mezőgazdasági javakról volt szó. Minden és mindenki mindenhol „fel volt jegyezve”.
    T. András rokonai egyszer „létszámon felül” suttyomban szereztek egy malacocskát, amelyet elkülönítve tartottak nem a nagyobbik ólban, hanem mögötte, a kicsiben, ahová nem nagyon lehetett belátni, úgy el volt dugva az a hely. A malacka kicsi volt és gyenge. Először tejen nevelték, de bizony néhány napig fosott az ebadta, farkincája bánatában kiegyenesedve lógott, akár egy kis darab szárítókötél. Úgy látszott, nem éri meg a holnapot, pedig milyen jó kolbászt lehetett volna belőle készíteni egy esztendő múltán! Kint hűvös volt még, ezért a gazdasszony gyakran benézett hozzá, mert sajnálta, s az is előfordult, hogy egy ócska pokrócba bugyolálva az ölébe fektette, s testével melegítette, vagy este titokban belopta a konyhába, s ott melengette egy darabig, mondhatni dajkálta, talán ha teje lett volna, meg is szoptatja. Malacka ilyenkor behunyta a szemét, s nagyon vékony hangon csak ennyit mondott: röf, röf.
    A válságos napok után azonban kezdett magához térni, már megismerte a gazdasszonyt, a gyerekeket, akik gyakran bejártak hozzá a hátát vakargatni vagy csak játszani a közelében. Már nemcsak tejet kapott, hanem finom moslékot is, amelyet a gazdaasszony nagy elővigyázatossággal kevergetett egy kiszolgált fazékban. Először tejben áztatta a kenyérmaradékot, később kevert hozzá egy kis korpát és testmelegre langyította, nehogy megfájduljon tőle malacka hasa, mert ha megbetegszik, oda a dugiszalonna meg a zsír.
    Malacka figyelt. Szeme okos volt, néha merengve bámult az ólajtón túlra. Vágyakozott valamerre, érezte, benne több van, mint az átlagban. S ez igaz is volt.
    A postás hórihorgas ember volt, egyenruhában járt, oldalán mi más is lóghatott, mint egy nagy postástáska, amely főleg T. Istvánék gyermekeinek a fantáziáját mozgatta meg. Hej, ha egyszer belekotorhatnának abba a hatalmas barna bőrtáskába! Vajon mi minden lehet benne? Csak levelek? Újságok, pénz, vagy valami más is? Vágyuk sohasem teljesült, mert közben felnőttek, a postánál új táskák jöttek divatba, a postás is elhunyt hirtelen, és ősi magyar szokás szerint a táskát és a biciklijét is mellé temették. No de ne vágjunk a dolgok elébe!
    A községben az ötvenes évek közepén csak néhányan nem beszéltek tájszólással: a borbély, az orvos meg a postás. Ez feltűnt malackának, akinek nagyon tetszett, hogy nem mondják olyan csúnya palóc á-val azt, hogy madár, meg azt, hogy malacka. Pontosabban nem mondják úgy, mint a falubeli parasztok általában, mint a gazda is, hogy madar, hanem szépen, „pestiesen” ejtik ki az á-t, mint a Kossuth Rádió bemondói. Tudniillik malacka tudta, hogyan beszélnek ők, a bemondók, mert ha délről fújt a szél, akkor egészen kiválóan hallhatta az adást. Kivált a hírek érdekelték, az, hogy lesz-e háború, mert tudta, a háborúban kevés az élelem, s olyankor még arra sincs idő, hogy a malac meghízzon, rögtön levágják, mert ha nagyon éhesek az emberek, nem várhatnak egy évig, amíg a malacból disznó lesz. Egyébként malackát nem rettentette meg a disznóvá válás tudata, mert érezte, vele más fog történni, őt másra predesztinálta sorsa, képességei.
    Szóval hallgatta ő is a Kossuth Rádiót, annál is inkább, mivel a gazda, T. István apját, a háborút, a Don-kanyart megjárt veterán T. Számel bácsit is a hírek érdekelték. Kizárólag a hírek. Ez malackának is feltűnt. Az öreg kellemes időben állandóan kint matatott az udvaron, vagy a gangon üldögélve sodorgatta magának a cigarettát, olykor a ház mögötti színben kotorászott, talán a tegnapi napot keresve, de amint meghallotta a bemondók selymes hangját, azt, hogy „híreket mondunk”, csapot-papot otthagyva rohant be a nyári konyhába, még jobban meghangosította a bizony gyakran recsegő rádiót, és hallgatta, mi újság a nagyvilágban. Malacka először nem értette, hogy miért teszi ezt. Később, amikor néhány elejtett szóból megtudta, hogy T. Számel bácsi veterán katona és majdnem elesett a fronton, mindent megértett, nevezetesen azt, hogy T. Számel bácsi jó előre tudni szeretné, háborús veszély fenyeget-e megint, kell-e gyertyát, gyufát, olajat venni a boltban, be kell-e ismét készíteni a kamrába a tartalékot lisztből, zsírból, szalonnából és egyebekből.
    Malacka e felismerés nyomán humánus eszmék csíráit vélte kisarjadni lelkében.
    A hórihorgas postás intelligens ember volt, ő olvasta el a magányosan élő öregek leveleit, ő töltötte ki a hivatalos nyomtatványokat, s ami meglepő, őt még a kutyák is szerették. Lobogó szürke nadrágját – amelynek egyik szárát a kerékpár miatt csíptetővel fogta össze – nagyon nagy tiszteletben tartották a község kutyái. Ezt malacka is jól tudta, bár nem értett a kutyák nyelvén.
    A postás mindig sietett, ami nem esett nehezére, hiszen kerékpáron közlekedett, bár a falu kaptatóin tolnia kellett a bringát. Egyébként ilyenkor is gyorsan haladt, mert igen hosszú lába volt neki, amellyel hatalmasakat tudott lépni. Úgy jött, mint a szélvész, szürke malaclopója – amely szintén kincstári volt, s amelyet hűvösebb időkben viselt – lobogott utána a szélben. Malacka sokszor azt gondolta, egyszer felkapja egy hirtelen jött vihar, s mint a gyerekek sárkánya, fölröpül az égig. A postás mindig ugyanazon az útvonalon közlekedett, s mindenki, akihez aznap betért, hozzá igazíthatta volna az óráját, ha lett volna a háború után, mert, ugye, erre is áthaladt a front. T. Számel bácsiékhoz – ha dolga akadt náluk – pontban 12 óra 03 perckor toppant be, az öreg bánatára mindig a legnagyobb hírhallgatás közepette. Hogy ezt hogy csinálta, malacka sem tudott rájönni, de tény, hogy amikor a rádióban véget ért a déli harangszó, s malacka kettőt röfögött az ebéd után, már csapódott is be a kapu, s már hallotta is a postás lépteit.
    Egy szép napon azonban történt valami. A kézbesítő elkésett. Mint később kiderült, a helyi vasúti csomópontra nem érkezett meg időben a postát szállító szerelvény, s ez okozta a nemkívánatos késedelmet. Ráadásul azon a napon valami hiba folytán a csomag- és levélszállítmány sem érkezett meg a központi elosztóhelyről, így a postás csak az Új Szó legfrissebb számát tudta széthordani. Az újság mindenkinek járt, mert a község minden szövetkezeti tagnak megrendelte felsőbb utasításra, mondván, a pártsajtót napjainkban kötelező olvasni. A parasztok jobb híján, meg főleg mivel ingyen volt, el is olvasták minden betűjét, pedig nem volt abban semmi. Malacka gyakran látta T. Számel bácsit, az öreg veteránt, amint valami zizegő dolgot tart maga előtt, s bámul bele. Malacka azt is látta az ól deszkái mögül, hogy valami jelek, fekete bogarak láthatók azon a dolgon, amit nézni szoktak. Ugyan mi lehet az?
    Nos, azon a napon, amikor a postás késésben volt, s csak az újság érkezett meg, az elveszett időt behozandó a bicikliről le sem szállva dobálta be a kapuk fölött az aznapi sajtót. Amikor T. István portájához ért, ott is általhajította az olvasnivalót a kapu fölött. Ekkor hirtelen szél támadt, s az újság lapjait szétszórta a szélrózsa minden irányába. Egy újságlapot malackához is befújt, pont azt, amelynek főcímében ez állt: Jugoszlávia kommunistái Tito, a láncos kutya befolyása alatt. Persze malacka ezt nem tudta, de figyelmét igencsak lekötötték a fehér papírlapon látható kisebb-nagyobb fekete bogarak. Ilyeneket látott ő már az ólajtó résein keresztülnézve a szemközti temető kerítésén is, csak az ott látható bogarak nagyobbak voltak. Érezte, itt valami titok van, amit meg kell fejtenie, vagy meg kell tanulnia okosan nézni ezeket a bogarakat, úgy, mint a gyerekek, akik gyakran bejárnak hozzá a hátát vakargatni. Igen, legközelebb el is röfögi nekik, hogy magyarázzák már meg, mit jelentenek a fehér papírlapon ezek a fekete ákombákomok. Érzett magában annyi intelligenciát, hogy ő is értelmezni, vagy ahogy a gyerekek mondják, olvasni tudja a jeleket. Ormányával a vályú alá döfködte az újságlapot, hogy legyen miből tanulnia.
    Eltelt néhány hét, malacka megvalósította tervét, s a gyerekek nagy csodálkozására már a temetőkapu fölötti felirat néhány betűjét is el tudta olvasni: F ltá ad nk, röfögte egyre érthetőbben. No, még egy kicsit azért gyakorolni kell, mondták a gyerekek nevetve. S ő gyakorolt, a Tito, a láncos kutyá-t már elég folyékonyan olvasta, de a Lenin elvtárs és a gyerekek sort sehogy sem tudta egybeolvasni. Mindig összekeverte a betűket, s csak nem haladt előre. Egyszer beléhasított a felismerés: „Biztosan diszlexiás vagyok. De akkor hogyan kellene olvasni tanulnom?” „Jó lenne egy pedagógiai szakkönyv”, gondolta. A legközelebbi hátvakarás alkalmával elő is hozakodott a gyerekeknek a kéréssel, hogy jó lenne, ha a járási könyvtárból kikölcsönöznének neki egy olyan szakkönyvet, amely a diszlexiával foglalkozik. Persze sejtette, hogy ezt a tanulási zavart még nem ismerte fel a pedagógia és a pszichológia, de reménykedett. S – mit ad isten! – a gyerekek megszerezték neki a Diszlexia és egyéb tanulási zavarok című könyvet, amelyet szovjet szerzőgárda írt, ám a fordítás kitűnő volt. Malacka két nap alatt elolvasta, s megnyugodott: mégsem diszlexiás. Az olvasás azonban továbbra sem ment neki. Végül rájött, hogy valószínűleg rövidlátó. A szakkönyv kicsi volt, ezért közel tartotta magához, s így két nap alatt megemésztett vagy háromszáz oldalt, míg az újság lepedőnyi nagyságú, amit távol kell tartani, ezért keveredtek össze a betűk.
    Malacka jól haladt az olvasásban, a család, a község csodájára járt.
    Jó lenne beíratni az iskolába – mondták a gyerekek.
    Így is történt, de malacka nem bírta a lassú tempót, amikor a gyerekek még csak a Pál utcai fiúk-nál tartottak, ő már V. I. Lenin Egy lépés előre, két lépés hátra című munkáján is túl volt. Kezdte unni az iskolát, arra gondolt vágyakozva, hogy ő egyszer mikrofon elé ül és híreket olvas majd, úgy, mint a Kossuth Rádió bemondói. „Az ózdi acélművek dolgozói 116 százalékra teljesítették az előirányzott tervet. A munkában elöl jártak az acélhengermű munkásai, élükön Pintér László elvtárssal, aki már két esztendeje a munka hőse kitüntetés viselője. Az ózdi elvtársak által előállított jó minőségű acélt Kínába, a Szovjetunióba szállítják majd, valamint egyes szállítmányok Csehszlovákiába, a Škoda Művekbe utaznak vonatszerelvényeken.” Tudta, a szöveg nem túl érdekes, de maga az aktus, maga az olvasás, az érzés, hogy őt bárki, mindenki hallhatja, az azért nem akármi! Malacka már a gondolatra is szinte elalélt. Ha egyszer ő olvashatna így, bármit! Egyébként elég jól olvasott már, szép tisztán artikulált; igaz, hogy volt egy kis angol akcentusa, mert a vér nem válik vízzé, ugye, hiszen ősei a cornwall-sertéstől származtak, de ezt le lehet győzni. Rózsaszínű orrocskája alig érezhető, leheletnyi nazális „színt” adott barna baritonjának, de ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt, egyénivé tette a hangját. Minden rendben volt tehát, csak gyakorolni kellett. A tanítás és a délutáni tanulás után malacka kijárt az iskola melletti folyópartra, ahol egyedül lehetett, s nyugodtan megzengethette hangját. Nadrágja zsebéből előkotorta az aznapi Új Szót, s hangosan olvasta a híreket. Szigorú volt önmagához, az az egy biztos.

A lap tetejére