NAPÚT 2007/2., 25–27. oldal
Tartalom
Magyar Csaba
Nemlétszám-stop • Az orosz hacker szenzációs felfedezése!
Nagy Ella Bernadette
Invázió
Merényi Krisztián
Jobb lopni, mint nem lopni
Kinn hagyom az utcán az ötmilliós kocsit. Amíg nincs új kéró és teremgarázs, addig jól van az ott. Mondjuk a tizennegyediknek elég lepusztult része. Cascóm van, így hát gond nincs.
Megszólal a kaputelefon, dörmögő hangot hallok, leszaladok, de senki. A gyerekeknek nincs ilyen mély hangjuk. Szarom le. Másnap, amint elindulok, látom, hogy két szürke arcú kapucnis matat a parkoló autók körül.
Tököm se tudja, erre hány napra – mondjuk, kettőre –, nem megyek haza. Meló után a rokonhoz. Külföldre utaztak. Macskavigyázás, viráglocsolás, ja, és vagy öt perc vicsorgás, miután megégetem a farkam a zuhanyrózsából kilövellő forró vízzel.
Másnap este, mondom, kiugrom a nőmhöz, vigasztalni kell, korai klimax vagy mi. A járgányhoz lépek, egy autó mellém fékezi magát. A minap látott két szürke pofa. Kérdi az egyik: „Merre van itt benzinkút?” Elmagyarázom szépen, ahogy jó anyám tanított, majd kulcsot be a zárba. Nem nyílik. Újra, de most sem… Hoppá!!! Megfúrták! A sebességváltó-szoknya feltépve az összebarmolt váltó körül. Lopni akartak… Az enyémet… Ellopni! Telefonálok. Barátnő, anyám, biztosító, rendőrök, ebben a sorrendben.
Létramagas, kalácsarcú újonc száll ki a rendőrautóból. Ránézésre köze sincs a bűnüldözéshez. Ezeket most helyezték rá a kisügyre, az én ügyemre. Gyurmabogár-mozgású társa a kocsim körül szaglászik. Köszönni elfelejt, egyből a lényegre tér. Úgy érzem magam, mintha előjáték nélkül kúrnának seggbe.
Kérdi a kalácsarcú:
– Ön szerint mennyi a kár? Mit írjunk be?
– Fogalmam sincs, nem értek hozzá, de a karosszéria…
– Legyen mondjuk ötvenezer.
– De hát a fényezés, a zár… majdnem félmillió.
– Nincs jelentősége, formalitás.
A gyurmabogárnak mondom:
– Nem nyúltam semmihez, tudja, az ujjlenyomatok!
Olyan pofát vág, mintha mélységesen megsérteném. Legyint egy kurtát. Folytatom:
– És láttam két gyanús alakot, felcsengettek hozzám, autóval megálltak, figyelhették…
De az önbelelkesedéstől nem veszem észre, hogy már rég nincsenek mellettem.
Indítják autójukat. A gyurmabogár kiszól az ablakon, hogy várjak, ne menjek sehová, amíg nem jönnek a technikus kollégák.
Jó két óra múlva beszólok telefonon, hogy legalább a kabátomért hadd ugorjak be. Rövid válasz: „Már elindultak!”
Hamarosan a kocsim elé gördül egy doboz formájú autó. Civil ruhás, dinamikus húsember ugrik ki belőle. Bemutatkozás után úgy húzza vissza a kezét, mintha szarba nyúlt volna. Behajol az autóba. Arca szerelmetessé válik, elérzékenyülten mondja:
– Jaj, ez a fiú… ő tette… Furfangos egy fazon, félméteres fogókkal szokta kiiktatni a váltózárat…
Színtelen hangon:
– Megzavarhatták.
Valamivel lelkesebben:
– Tíz perc kellett volna még neki, hogy elkösse! Két éve mozog a környéken.
Majd hozzám:
– Ne hagyja itt a kocsit! Hallja? Ha visszajön, akkor…
– Nem fognak járőrözni?
– Ugyan, minek? Millió az egyhez, hogy elkapjuk! Jöjjön, felvesszük a jegyzőkönyvet. Marha nagy mákja van!
Miután letudjuk a formaságokat, beül az autóba. Elköszönök tőle, ő tőlem nem. Feltárcsázza ismerősét. Ahogy elindul, a lehajtott ablakán át még hallom: „Pedig gyönyörűen kibontotta! Kevés kellett volna… nem kezdő a srác, nem ám…”
Prózácska egy versről
(B. I. kisasszony)
Bő száz méter gurulás után jut eszembe az üzenet, vagyis hogy küldhetnél műanyag katonákat. Nem nekem, a Zsoltinak! Én azokat nem tudom használni. Ja, és Zsolti édesanyja panaszkodott, hogy eltörött az ócska, régi fésű. Azt is küldhetnél. Na és még cipőt, meleg alsót. Persze csak ha marad rá pénzed. Sejtheted, az sem nekem, hm, az öregnek kell. Igen… igen, a Zsolti nagyapjának.
Említettem már, hogy vasgolyó vagyok? Vagy mégsem? Ezt teszi a tömör, belső mozgásra képtelen vasintelligencia. Hasznavehetetlen képességem, nem úgy, mint a vasakaratom.
A kertet csak az ablakon keresztül láttam. Messziről elég silány, telis-tele meddő gyümölcsfákkal.
Még három év, és elcserélnek, Zsolti mondta, hogy ha betölti a tizenkettőt, szabadon csereberélhet. Engem egy DVD-re akar. Hogy milyenre? Mintha mondta volna, de nem méltóztatik az eszembe jutni.
A helyedben nem vágyódnék ide. Igaz, a karácsonyfájuk magas, de elég gyér. Nem… nem azért, mert hullnak a tűlevelei, hanem a kopott díszektől. Remélem, Zsolti jövőre kap valami dögös golyócsajt, és akkor majd begurít minket a fa alá. Mindkettőnket ide-oda, egyszer csak összekoccanunk, és akkor végre lesznek kisgolyóink.
Álmában mindenkinek kezet csókoltam. Hamarosan elhagyom ezt a házat, az ajtórésen fogok kigördülni. Zsoltit sajnálom itt hagyni, bár úgyis túladna rajtam előbb-utóbb. Nem várom meg a karácsonyt. Csapágygolyókat találhatok az úton, mondjuk elég ütődött banda, örökös agyrázkódás az életük. És ha leesik valamelyik automobilból egy bombázó golyócsaj, azt rögtön… Vagy mégsem? Randa nyavalyákat lehet kapni tőlük. Véghez kell vinnem a küldetésem. Nincs… nincs helye a szentimentalizmusnak.
Szóval eredetileg nem vagyok golyó. Kémkedés a feladatom. Eltakarom a látszatot. Elviselhetetlen így élni, ezért is megyek. Miután csendben távozom, saját magam eltüntetésével eltüntetem a bűnt magát.
Holnaptól ellenállás nélkül gurulok.