NAPÚT 2007/2., 21–23. oldal
Tartalom
Dudás Szabolcs
Gondoltam…
Magyar Csaba
Nemlétszám-stop • Az orosz hacker szenzációs felfedezése!
Horváth Ágnes
Ludek és a jövő
A helyiségben félhomály volt. Kétkedő narancsfény világított be mindent, a sarokban halványan rajzolódott egy fotelsziluett, odébb egy szekreterféle körvonalai sejlettek, mellette apró, komódforma valami töltötte be a teret.
Amit pontosan látott, az nem volt egyéb, mint az előtte álló háromlábú körasztal, karomszerű körmökkel két ráncos kéz pihent rajta…
(Ludek már oly régóta tervezgette, hogy elmegy abba a házba ahhoz az asszonyhoz. Magában csak így emlegette: az a ház, az az asszony. Ludek ugyanis irtózott kimondani a szót: jósnő.)
…az asszony belebámult Ludek szemébe, igazság szerint nem is a szemébe, hanem valósággal az agyába nézett bele, kérdő tekintete végigkurkászta koponyájának üregeit, a pépes velő folyosóin olyan önkényesen száguldott végig, mint a virtuóz informatikus a számítógép virtuális valóságán. Ludek nem akarta engedni, hogy egy idegen bányásszon az agyában. Nem akarta, hogy lássa ez az asszony, amikor apja nadrágszíjjal hasított gyerekhátába, nem akarta, hogy lássa a lábszárán végigfolyó vizeletet, nem akarta, hogy lássa az első csók ízét, azt a sajgó szerelemfélét.
Ludek csak a jövőjét akarta tudni.
De az asszony nem tágított, tekintete forró dárdaként fúródott nézésébe, tudni akarta, mit akar hallani. Tudni akarta, mit nem akar. Ekkor a karomszerű kéz megragadta csuklóját, satumarokkal tartotta a fény irányába, s nézte végig élete futurum imperfectum passiviját, azt az irányíthatatlan jövőt, amitől annyira félt. És elkezdte mondani: beszélt a bélbolyhairól, a gégéjéről, figyelmeztette egy lábtörésre, majd haladt tovább, boncolta a lelkét, cincálta szívének húrjait, szólt szerelemről és kínról, némi vagyonkáról és annak elvesztéséről…
(Ludek egyszerre rájött. Csapdában van. Nem a csuklóját szorító kéz miatt, hanem bármikorisága, felcserélhetőségének érzése ijesztette. Merthogy a történetet a bélbolyhairól, a gégéjéről bárkinek mondhatta volna az asszony. Ludek hallott valamit az önmagát beteljesítő jóslatról is, meg a tudott átkokról, melyeknek – mily titok is az emberi lélek! – tudása indítja csak el a pusztító, önpusztító folyamatot. Ludek úgy döntött: ez itt most rizsa. Nem hisz benne…)
…az asszony elengedte a kezét, tekintetét visszasüppesztette teknőcszemhéja mögé, mintha valamit mormogott is volna magában.
Ludek kilépett a fényre. Arcán mosoly terült szét. Úgy döntött, nem hisz a jóslatokban. Kettőt lépett előre. Cipőtalpa megcsúszott a mohosodó lépcsőn. Lassított felvételként zuhant el. Lába zsibbadón lüktetett…
Zebulon groteszkje
Zebulon sercintett egy kiadósat. Úgy, a fogai közül, aminek a technikáját már gyermekkorában kigyakorolta a körfolyosós lépcsőház legfelső emeletén. Általában Rodnicsek Oszkár fejét célozta. Rodnicsek Oszkár buta volt és rosszindulatú. Alaphelyzetben kivívta a kis Zebulon utálatát. Zebu – akkor még így becézték – már apró gyermekkorában, így vagy úgy, de kinyilvánította véleményét. Leggyakrabban egy kiadós és célzott köpéssel.
Zebulon drasztikusnak mondható módszereit éppen ezért nem szerették. Merthogy sercintendő mindig akadt, s bizony hasztalan önuralommal, előbb-utóbb mindig sercintett is.
Szóval Zebulon – immár felnőtt fejjel – sercintett egy kiadósat, amőba formájút, röppenőt és könnyedet, a napsütésben szivárványszínűt, örömteli habosat. A köpet a kövön csapódott. Csattanását már úgy ismerte, mint az ebédre hívó déli harangszót. Az éles és tompa között egyensúlyozó hang egyszerű „tötty” volt. A kongó ürességű, semmit nem mondó, semmit nem adó lépcsőház visszhangját is kívülről tudta már: „tötty-tötty-töttöttöttöttöttötty…”
Erőteljes töttye mindig elhalt a semmiben.
(Zebulon egyébként egy üzemben dolgozott, egy nagyüzemben, ahol futószalagon gyártották a kék, zöld, piros és lila műanyag tálakat. Zebulon megnyomott egy gombot, s – csodák csodája! – mindig előugrott egy kék, zöld, piros vagy lila műanyag tál. Az alkotás futószalagos pillanatai. Csinálás. Zebulon pedig rendre nyomogatta a gombot, szeme káprázott a kék, zöld, piros és lila műanyag tálaktól… A szivárványszín káprázatban agyagkorsókról álmodozott.)
Zebu még mindig az ajtóban tétovázott. Keze a zsebében matatott, a kulcs ismerősen simult ujjai közé. Megfordult, csukott szemét kinyitotta, a kulcsot a zárba illesztette. „Fordít, megfordul, indul” – suttogta magában. Látóterében lila vibrált. Lenézett. Kutyaedény, macskatányér…? Kit érdekel? Ennyit ér! Rúgta… (Diszkrét zajjal röppent odébb a lila tál.)
Zebulon felnézett, s elborult tekintettel konstatálta: a kék, zöld, piros és lila műanyag tálas lépcsőház – hát igen – még mindig tele van korlátokkal.
Kifulladásig
Egész nap ezt a pillanatot várta. Délben már alig evett egy falatot, idegesen leste négy előtt öt perccel a cammogó óramutatót. A kicsi végre rátapadt a tizenkettesre, s ő már az utcán sietett, majd lihegve vágódott be az ajtón.
A helyiségben tompa volt a fény. Körbenézett, a legutóbbi alkalom óta semmi nem változott. Pézsma- és vadgesztenyeillat keveredett. Lerakta táskáját, lábát kiszámított mozdulattal felemelte, kicsatolta csipke harisnyatartóját, s a harisnyát hengerré csavarva tekerte bokájáig. Blúzából és szoknyájából szinte egyszerre bújt ki. Harcra kész volt.
A támadás – félig sem váratlanul – a vádlijánál indult, majd haladt tovább combja felé. Sóhajtva dőlt hátra. Várt egy pillanatot, próbált egyenletesen lélegezni. A ránehezedő súlytól felnyögött. És megkezdődött. Lassan fel, majd le, fel és le, hosszan, finoman, kitartóan…
Ajka fölött apró verejtékcseppek gömbölyödtek. Egy kis időre elült a mozgás. Csend lett, csak felgyorsult lélegzete ütött ritmust a némaságba.
A mozgás újra indult, kiszámítottan, fel és le, fel-le, fel-le… Arcára apró grimaszt helyezett minden egyes mozdulat, egy tincs nedvesen tapadt homlokára. Lélegzete gyorsult, száraz ajkait megnedvesítette. Apró rekedtes nyögés szakadt fel torkából. Kis szünet, jótékony ernyedtség, majd egy mély sóhaj.
A súlyzók fémesen csendültek az edzőterem padlóján.