NAPÚT 2007/1., 3–19. oldal
Tartalom
Lászlóffy Aladár
rovata
Dudás Szabolcs
Gondoltam…
1 Archív gramofonlemez-felvétel nyomán lejegyzett szöveg.
2 Újabb kiadása: Ujjé, a ligetben nagyszerű… Az Első Magyar Hanglemezgyár budapesti felvételeiből c. CD-n, 7. track; Pannon Archiv PA6666; Bp., JOKA, 2002
3 Cunard Line – hajózási társaság.
4 Alles eines - mindegy (ném.).
5 Klapec (vö. nyöszörgései…): fiúcska, kiskrapek, gyerök (szláv).
6 Orosz származású amerikai zeneszerző és szövegíró. Még a cári időkben, Israel Isidor Baline néven született 1888-ban a szibériai Tyumenyben, ahonnét a család 1893-ban kivándorolt az USÁ-ba. S bár több mint 101 esztendeig élt és számos siker fűződik a nevéhez (hollywoodi filmzenéket írt, a Broadway ünnepelt szerzője lett), igazából nem tanult meg kottát írni-olvasni. Az Alexander’s Ragtime Band lett a legsikeresebb dala. New Yorkban hunyt el 1989-ben.
7 Kurizál – udvarol.
8 Smonca: macera – üres fecsegés, semmiség, rizsa (ném).
9 Jambó: olasz népénekes; vándor énektársulat tagja, „kornyikátor”.
10 Ördöglépés, sátánjárás. Kottájának címlapgrafikája a 2007. feb. 24-ei ragtime-farsang szórólapján szerepelt (emblematikus!..).
11 Vaclav Nizsinszkij (1889–1950), világhírű orosz balett-táncos, felesége Pulszky Romola (1891–1978) magyar balett-táncosnő.
12 Hármaslépés, hatoslépés.
13 Cselédközvetítő.
14 Pereputty, bagázs.
15 Archív gramofonlemez-felvétel nyomán lejegyzett szöveg.
16 Újabb kiadása: Ujjé, a ligetben nagyszerű… Az Első Magyar Hanglemezgyár budapesti felvételeiből c. CD-n, 4. track; Pannon Archiv PA6666; Bp., JOKA, 2002
Thuróczy Gergely
„Ha jő az éjszaka, mulatni kell!”
Kuplékavalkád
mottó:
Az én rózsám kupléíró,
Mondhatnám, hogy kuplényíró,
Folyton szerez, folyton ír,
És ki beveszi, mindjárt sír.
A kupléi kissé ződek,
A viccei kissé blődek.
Példa ez a kis dalrefrén…
(Weiner István: Te drága bocikám!)
Az alant következő 15 kuplé előadására 2007. feb. 24-én szombaton került sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) Budapesten, a „Dzsessz te még az én utcámba” – Ragtime és kupléirodalom a Monarchia utolsó évtizedeiben (1896–1920) c. kiállításhoz kapcsolódó ragtime-utófarsang keretében. Zenélt a Bohém Trió – Ittzés Tamás vezetésével, közreműködött Simonyi Krisztina és Csőre Gábor színművész.
A válogatásnál elsődleges szempont volt, hogy többségében az 1910-es évekből származó, jobbára ismeretlen kuplészövegeket tárjunk a Tisztelt Publikum elé, bizonyítandó a Monarchia-béli gyorsan avuló slágerek és a pesti flaszterhumor kapcsolatát. A szövegek többnyire szándékoltan blődek, ám egynémelyik átcsap az „olyan rossz, hogy az már jó” kategóriába is… Jelen összeállítás szándékaim szerint egyfajta keresztmetszetét nyújtja a boldog békeidős századforduló pesti éjszakájában (mulatókban, orfeumokban, kabarékban stb.) előadott kupléknak.
A kupléról röviden: párstrófás dalocska könnyed zenére, tréfás refrénnel. Jellemzője az időszerű célzásokkal telített, gyakran pikáns, ill. közéleti eseményekre, pletykákra, az éjszakai élet ismert figuráira stb. utaló szöveg, mely általában lényegesebb a dallamnál. Igazi hatása az előadón múlik, fontos eleme a beszédes arcjáték, esetenként a tánc, vagy akár a pantomim elemeivel egyetemben. A magyar kuplé legnevesebb előadói a Monarchia idejében Baumann Károly és Gyárfás Dezső voltak.
A kuplészövegeket is tartalmazó kottákat a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány (JOKA) bocsátotta rendelkezésemre. Külön köszönet illeti Simon Géza Gábort, akivel együtt jegyezzük a magyar művelődéstörténet – a magyar ragtime-éra – e kevéssé kutatott, ám annál érdekesebb fejezetét bemutató PIM-béli ragtime-kiállítás forgatókönyvét (megnyílt 2006. április 27-én). Akit részletesebben is érdekel a jazz közvetlen előzményének tekinthető ragtime, ill. a pesti kuplé, annak a www.pannonjazz.hu, a www.jazzkutatas.eu és a www.szineszkonyvtar.hu honlapokat ajánljuk.
A kupléirodalmat gondozta, ill. a Kuplékavalkádot összállította Thuróczy Gergely irodalmi muzeológus (PIM).
Az alábbi kuplé archív felvételről hangzott el. A mai szemmel nézve PC-nek nem igazán nevezhető Heltai-szöveg érdekessége, hogy a refrén – mely egyszersmind a műfaj kigúnyolásának, önparódiának, egyfajta metakuplénak tekinthető – mondhatni irodalomelméleti tanulságokkal is bír, s a mindenkori slágerek hatásmechanizmusát, a befogadók pszichológiáját ragadja meg pár sorban („Mindig a rím a fő! / A nóta főz, a nóta győz, / Tartalma bármi bamba, bősz, / Elkábít, mint a gőz.”). Ez pedig alighanem 100 esztendő alatt sem változott – hallgatói szempontból nagyjából ugyanott tartunk, mint annak idején: bugyuta szöveg+fülbemászó dallam=slágerlistasiker…
A PIM ragtime-kupléirodalmi kiállításának egyik kulcsfogalma az egzotikum: a XIX. század végén a Monarchiában is egyre inkább igény mutatkozott a különleges kultúrtermékek fogyasztására, a honi publikum már nem érte be feltétlenül a sírvavigadós-cigányzenés kocsmai mulatozással. Ekkoriban jelentek meg Pesten az igényes és változatos szórakoztatást nyújtó mulatók – korabeli szóval élve az orfeumok –, ahol az artistákat, állatszámokat, kuplékat, zenekarokat stb. felvonultató (nemritkán tucatnyi vagy annál is több produkcióból álló) műsor mellé vacsorát is kapott a szórakozni vágyó polgárember. És ekkortájt, Pesten főleg a millenniumi ünnepségekhez kapcsolódóan bukkantak föl nagyobb számban az Európa-szerte turnézó külföldi társulatok, az amerikai zenét, így idővel ragtime-ot is játszó muzsikusok, „néger kómikusok”, akik részben az 1910-ben 15 évnyi működés után lebontott pesti mulatóváros, a 70 ezer(!) négyzetméteren épült Ős-Budavárában léptek föl.
Itt jegyezzük meg, hogy a korabeli, 100 évvel ezelőtti (sajtó)nyelvben a „néger”, „nigger”, „cigány” stb. kifejezések nem hangzottak pejoratívan. Maga Ady Endre is, párizsi újságíróskodása alatt az ottani szórakozóhelyeken „bolond nigger nótákat” hallgatott, ami alatt minden bizonnyal ragtime-ot vagy cakewalk-ot kell érteni.
Végül még egy magyarázat a „Hogyha lelkünk dalra szomjas, bús fülünk ha dalt kiván: / Néger nótát fúj a banda, négerül húz a cigány.” sorokhoz. Jó 100 esztendővel ezelőtt, amikor a ragtime fölbukkant az Óvilágban, Európában és értelemszerűen Magyarországon sem voltak ragtime-muzsikusok. A Monarchiában két zenészréteg vállalta az újmódi zene előadását – minderről 90-100 éves gramofonfelvételek is tanúskodnak. Egyfelől a katonazenészek (nagy létszámú fúvószenekar), másfelől a Monarchia egyik legfőbb kulturális exportcikkének tekinthető, méltán világhírű magyar cigánymuzsikusok (kislétszámú vonósegyüttes), akik hallatlan muzikalitásuk és virtuóz hangszertudásuk okán akár „filhallás” után is bármit képesek voltak eljátszani.
Heltai Jenő–Louis A. Hirsch:
Csak négerül1
Énekli Ferenczy Károly2
Mit nekünk a régi módi, fínom gávott, menüett?
Szebb annál a nigger nóta, és a nigger táncduett.
És a nigger, hogyha dzsiggel, és ha sikkel énekel,
Szédülünk a boldogságtól, a magyarnak több se kell.
És hozzánk az Újvilágból egy-két nóta átkerül,
Éjjel-nappal, lelkesedve, ezt daloljuk, niggerül:
[Refrén:]
Böském az én üdvöském,
Forró szerelmem ő!
Lenkém, te kis mindenkém,
Huncut, de drága nő!
Zsuzskám, te drága fruskám –
Mindig a rím a fő!
A nóta főz, a nóta győz,
Tartalma bármi bamba, bősz,
Elkábít, mint a gőz.
Hogyha lelkünk dalra szomjas, bús fülünk ha dalt kiván:
Néger nótát fúj a banda, négerül húz a cigány.
Kintornából, gramofonból nem hallatszik semmi más:
Nigger nóta, nigger táncok, egyiptomi új csapás.
Ettől szédül minden ember, ettől gyötri szörnyü láz,
Messze kint, a Hortobágyon ezt dalolja a kanász.
A PIM-béli kiállítás címadó darabja 1919-ből. Érdekessége, hogy a kotta címlapján elírták a címet (a belsejében már nem!): „dzessz” – „DZ”-vel. Vélhetően ez azért nem tűnt föl akkoriban, mert a „dzsezz” szó egészen új volt. Magyarul tudomásunk szerint először 1919-ben írták le, és kifejezetten egy új divattáncot jelentett (a ragtime-zenére járt one-stephez, fox-trotthoz, macsicshoz stb. hasonlóan), nem pedig a mai értelemben vett átfogó zenei irányzatot.
A kotta címlapgrafikáján épp Gyárfás Dezső járja a dzsesszt egy hölggyel (a PIM-béli kiállítás meghívóján is szerepel). Itt fontos megjegyezni, hogy a korabeli szemgyönyörködtető, olykor művészi kották többsége egyedi kottagrafikával készült, azaz egy adott előadóművész egy adott szórakoztatóhelyen előadott produkcióját vette meg a vásárló (mindez a címlapon olvasható is), nem pedig egy „személytelen” kottát, mint az manapság dívik. Akkoriban ugyanis a kupléénekesek estéről estére egyetlen (siker)számmal léptek föl, szerződés kötötte őket abban, hogy azt másutt nem adhatják elő – egészen addig, míg aztán át nem nyergeltek egy másik kupléra.
Harmath Imre–Márkus Alfréd:
Dzsessz te még az én utcámba!
(Doll Jazz)
Gyárfás Dezső óriási sikerű táncos száma a Fővárosi Orfeumban
Nyugaton Páris, London, Csikágó
Most egy ujmódi táncot imádó
Kauboj cipők is csak ezt ropogják,
Finom bárban topogják.
Nálunk is ó de csuda divat lesz,
A neve nem macsicsó, hanem: dzsessz!
Mindenki igy dalol majd a parketten,
Mikor svungot vesz! Óh!
[Refrén:]
Dzsessz Te még az én utcámba be babám,
Neved zokogva kántálom,
Dzsessz Te még az én buta cipőm után,
Mint egy orángután
A majombálon,
Dzsessz Te dadogja minden epernyi száj,
Gyere cicám riszálj vélem,
Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk a ragyogóját,
A padlót ma kikefélem.
[Refr.]
Berlinbe járja szőke porosz lány,
S a Szaharába minden oroszlány,
Ropják a Montblank alatt, a csucsán,
S a konyhában a Julcsám.
Nem lessz blamázs, ha minden magyar tyúk
Most a darázs derekát, a karcsút
Farsang előtt a dzsesszre dresszirozza,
S fülünk ettől zúg. Oh!
[Refr.]
Bocsánat ó, hogy most itt belépek,
De csak ha nézem, akkor elégek,
A karom ó de nagyon kitárom,
Biz én meginvitálom.
Gyere babám egy dzsesszet kivágunk,
S egy boldog uj dzsessztendőt kivánunk,
Bujjon a bú pokolba, már tánc közben
A mennyekbe szállunk.
Dr. Weiner István (?–1940), a „Kuplékirály”, a kor talán legjobb kuplészövegírója, emellett kiváló zongorista és dalszerző életéről szinte semmit sem lehet tudni: a századforduló pesti éjszakájának egyik legnépszerűbb figurája nyomtalanul kopott ki a kortársak és az utókor emlékezetéből.
Weiner István–Egbert van Alstyne:
Ha jő az éjszaka mulatni kell!
A Royal Orfeum műsorából Gyárfás Dezső óriási sikerű duhaj nótája
A nappalt úgy átaluszom,
Mint a mormotér.
De ha leszáll az éjszaka,
Felébred a vér.
Előbujok az ágyamból,
Megreggelizem.
Mulatni mék, mert hát nekem
Ez az életem!
Igy élek vigan.
És ez a jelszavam:
[Refrén:]
Ha jő az éjszaka, mulatni kell!
Mulatni kell!
Mulatni kell!
(Na ja, mert)
Rövid az élet, hát mulassuk el.
Rövid az élet, mulassuk el!
Bejárom a kabarékat,
Orfeumokat.
Egy-két jó tyúk a számomra
Mindenütt akad.
Pezsgő mellett, cigány mellett
Főzni jól lehet.
Vagy én főzöm meg a nőket,
Vagy ők engemet!
Pezsgő, tyúk és dal!
Igy boldog a magyar!
[Refr.]
Barátaim ijesztgetnek,
Hogy rövidesen
Hogyha meg nem javulok, hát
Nagy baj lesz velem.
A jó öreg Lipótmező
Lesz az otthonom.
Ott játszom majd dominót és
Fekszem hasamon.
Na hát javulok?
Szépen javulok!
A kor számos „komoly” költőjéhez hasonlóan Szép Ernő sem vetette meg a biztos megélhetést nyújtó „könnyed” műfajt. Az 1918-as A magyar kabaré tizéves antológiája című gyűjtemény előszavában így írt a kuplék ihletösztönző gazdasági vonatkozásairól:
„A költő gyönyörködtetni szeretné az emberiséget. De nincs emberiség, hanem közönség van. És a közönség többet kíván a gyönyörködésnél: jól akar mulatni. Már most itt lett ez a kabaré s tíz forintnál kezdte a fizetést. Emlékszem, az a vidéki szinész-fiatalember bejött a szerkesztőségbe s zászlaja alá toborzott bennünket, akik versirásról voltunk ott nevezetesek. Szóval a kabaré megnyilt és jól ment, és tíz, tizenöt, huszonöt és a vége felé, a világbéke utolsó esztendeiben ötven pengő forintot is kaptunk már a kupléért, vagyis szövegért vagy még szakszerűbben mondva: számért. Számnak hívták a költeményt a kabarénál.”
Szép Ernő–Weiner István:
Óh Sári, ne izélj!
A Modern–Szinház–Kabaret műsorából, énekli Vörös Ily és Sólyom Márton
Olvashatták a lapokban Pesten a minap:
Kedve jött kivándorolni Fedák Sárinak.
Hiába a nagy dicsőség, szerep és vagyon,
Unom én már Budapestet, unom én nagyon!
Cunárd Lájnnak3 nem volt még ily hires utasa!
Kivándorol Beregszászból New-Yorkba Zsazsa.
Amerikának is kell már engem látnia,
Leszek hát külföldön élő nagy hazánk fia.
[A refraint egy úr énekli a nézőtéren és megismétli az egész közönség:]
Óh Sári, óh Sári!
Ezt nem fogod csinálni!
Na ne légy kegyetlen és kevély,
Ne hagyj el minket, itten élj!
Na Sári ne izélj!
Óh Sári ne izélj!
Köszönöm a szívhez szóló szép marasztalást,
Tudtam, hogy fenyegetésem tesz majd bús hatást.
Hiszen fájó szivvel hagyom a hazámat itt,
Szeretem a közönségem, szeretem Lacit.
Mégis, mégis beszüntetem A víg özvegyet,
Sok dollárért, milliárdért New-Yorkba megyek.
Rockefedák lesz belőlem, sajnálom, de mék,
Hiv a dollár, itt maradnom lehetetlenség!
[Refrén:]
Óh Sári, óh Sári!
Ezt nem fogod csinálni!
Lesz hát pénz is, akármennyi,
Eladjuk az inget, ne félj!
Na Sári ne izélj!
Óh Sári ne izélj!
Tudtam, tudtam, hogy marasztal az egész terem,
Hisz a pesti közönséget én jól ismerem!
Ne féljenek, fojtsák vissza hát a könnyeket,
Hisz van eszem csak próbára tettem önöket.
Úgy-e? Nagyon megijedtek, hölgyek és urak,
Elég esze van Zsazsának, ezt akartam csak!
Látom úgyse engednének, jó fiú vagyok,
Jó lesz hát a magyar pénz is, itthon maradok!
[Refrén:]
Óh Sári, óh Sári!
Tudtuk, hogy lári-fári
Viccelsz mindig és a jegy elkél,
Nem unsz te meg minket, ne félj!
Na Sári ne izélj!
Óh Sári ne izélj!
A magyar nyelvterületen Medvetánc (németül Bärentanz) néven futó kuplé nem más, mint Irving Berlin (1888–1989) napjainkban is népszerű Alexander’s Ragtime Band című, 1911-es örökzöldje. Idehaza 1912-ben lett slágerré: nyilvános előadása után egyí hét sem telt bele, és már gramofonfelvételt készítettek belőle. (Ezt pár éven belül még több mint egy tucat követte!) Az eredeti angol szöveg valóban egy ragtime-együttesről szól („It’s the best band in the land”), ám a pesti változatoknak semmi közük sincs bárminémű zenekarhoz. Ami jelzi a Heltai kapcsán már érintett korabeli slágergyártás egyik sajátosságát („mindég a rím a fő”): a „fordítók” nem zavartatták magukat, vették az éppen divatos dallamot, és aktuális szöveget írtak hozzá. Azonban előfordult, hogy honi dalszerzőink a külföldi zenemotívumokat csak alapanyagul használták („egy ismert dallam felhasználásával szerzé” – áll a kottákon), vagy pedig ők írták a szöveget és a dallamot is (Weiner István, Zerkovitz Béla stb.).
A „legdivatosabb pesti nóta” népszerűségére az is jellemző, hogy 1912 táján rövid időn belül három különböző szöveg született Irving Berlin dallamára. A most következő változat szerzője Bródy István (1882–1941) színigazgató, akinek 1940-es, Régi pesti dáridók című visszaemlékezése fontos forrás a monarchiabeli Pest éjszakai életének, a századelő magyar show-business megismeréséhez. Bródy szövege élőben szinte előadhatatlan, döcögős: a szinkópált ritmusú dallam és a magyar prozódia sajátosságait tükröző szöveg szinte köszönőviszonyban sincs egymással (Ittzés Tamás főbohém becsületére legyen mondva, megpróbálkozott eléneklésével, de majdnem beletörött a nyelve…). Ennek ellenére a nóta témája, a nyelvi humor és a szójátékok végső soron egy jópofa kuplét eredményeznek.
Bródy István–Irving Berlin:
Medve-tánc [Alexander’s Ragtime Band]
Legdivatosabb pesti nóta!
Ha jön a tél, aki csak él,
Aki csak épp a lábát birja
Ihaj-csuhaj! Szörnyü duhaj,
Van nagy hangulat! Táncol és mulat.
A zsurokon, a bálokon,
Én vagyok, én az elsőtáncos,
S légfőbb táncom nekem a medve-tánc!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Táncol gróf, borbély, finánc,
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Még többet mondd, mit kivánc?
Én elő morgok nékik,
S dirmeg-dörmög mindenik,
S medve-tánc járja másnap reggelig,
Sőt, mind, medve-cukrot eszik,
Jól teszik!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Néha sok bajból kiránc!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Te vagy a szerelmi lánc!
Összekötöttél engem,
Meg egy kis lányt,
Ez lásd a fő!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Már a többi allezánc!4
Én meg a lány, ez nem talány,
Mi együtt medve-táncot jártunk,
Lassan, tunyán, de nem csunyán,
Szinte hidegen, mint két idegen,
„No aranyos – mért oly fagyos?
Hiszen nem jegesmedve-tánc ez,
Nézzen hát rám, ha szeret, melegen!”
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Meglibben a szoknyaránc,
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
„Szólj hát szivem mit kivánc?”
„Ne légy drága olyan fád,
Az öreg Beer a papád, –
Hát a házát a köruton hagyja rád
Aztán az áldást adja rám,
S terád!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Minden bajból most kiránc!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Te vagy a szerelmi lánc!
Összekötöttél engem,
Meg egy kis lányt,
Ez lásd a fő!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Már a többi allezánc!
Az öreg Beer, szólni nem mer,
Magában dörmög, mint egy medve,
Mást nem tehet, hát mit tehet,
Itt a hozomány, tied a leány!
De kikötöm, hogy örömöm,
Legyen bennetek nemsokára,
Egy kettő, s itt legyen a medvebocs!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Táncol gróf, borbély, finánc.
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Még többet mondd, mit kivánc?
Ha lesz egy kis klápecünk5
Becscs’szavamra ugy teszünk,
Majd abból is medvetáncost nevelünk,
És más táncot leverünk!
Leverünk!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
A csávából majd kiránc!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Te vagy a szerelmi lánc!
Összekötöttél engem,
Meg egy kis lányt,
Ez lásd a fő!
Óh medve-tánc! Óh medve-tánc!
Már a többi allezánc!
Első ránézésre furcsának hat, hogy Weiner István Medvetáncza egy Gésák című operett táncbetétje. Sydney Jones operettjének többedszeri felújítása során a színreállító úgy gondolta 1912-ben, hogy valamivel föl kellene dobni az akkor másfél évtizedes színpadi művet. Az Alexander’s Ragtime Bandre esett a választás, ami fölöttébb szerencsésnek bizonyult, mivelhogy a kuplé pillanatok alatt slágerré vált Pesten, számtalan kottakiadásban jelent meg. És nem is akárki kettőse táncolta-énekelte az operettben duóvá alakított számot, hanem a kor két szupersztárja: Fedák Sári és Rátkai Márton (annak rendje-módja szerint – kimonóban). Lám-lám, miből lesz a cserebogár…
Itt hívom föl a figyelmet arra, hogy ez a pesti gésa-medvetánc jelenség egy napjainkban divatos fogalom, a multikulturalizmus majd évszázados meglétére figyelmeztet. Mert ugyebár az eredeti amerikai néger zenére írott Alexander’s Ragtime Band egy orosz birodalmi zsidó, Irving Berlin6 szerzeménye, melyet egy angol zeneszerző, Sydney Jones japán témájú operettjében a beregszászi Fedák Sári vitt sikerre Pesten… És hogy még teljesebb legyen a kép Gésák-ügyben, s ne legyen kétségünk a pesti humor életrevalóságáról, még egy érdekesség. Az eredetileg Gésák, vagy egy japáni teaház története (mellesleg Kosztolányi Pacsirtájában is szereplő) operett paródiájaként egy régi színlap tanúsága szerint A Gézák, vagy: egy tabáni kávéház története c. opus is megszületett…
Weiner István–Irving Berlin:
Medvetáncz
[Alexander’s Ragtime Band]
A Gésák tánczbetétje. Előadják: Fedák Sári és Rátkay Márton
[1. vsz.:]
Vuncsi:
Drága szivem te mindenem,
Nézd csak az én foxterriőröm!
Nem vagyok-e rém elegáns?
Mimosa:
Micsoda ruha!
Micsoda szabás.
Vuncsi:
Ez a finom redinguta!
Ezek a keztyük!
Mimosa:
Minden rém fess!
Vuncsi:
Érted mindent megteszek csak te szeress!
[Refrén:]
Mimosa:
Cserebogár!
Cserebogár!
Vuncsi:
A szivemben forró nyár!
Mimosa:
Cserebogár,
Cserebogár!
Eleped lelkem mindjár’!
Eszem aztat a te szép kicsi piros ajakad!
Csókolom, édes a füled, a nyakad.
Ne várass, hisz minden percért kár.
Vuncsi:
Gyere már!
Mimosa:
Cserebogár,
Cserebogár!
A szivem már másra vár.
Cserebogár,
Cserebogár!
Mibelölünk nem lesz pár.
Vuncsi:
Öregem elkéstél, mert van már nekem rég más babám!
Mimosa:
Cserebogár,
Cserebogár!
Ne kurizálj7 mert ugy is kár!
[2. vsz.:]
Mimosa:
Drága szivem te énnekem,
Ne haragudj, de igy sem tetszel.
Vuncsi:
Jaj Istenem, jaj Istenem!
Ugye nem igaz.
Viccelsz te velem!
Mimosa:
Hogyha mozogsz, hogyha forogsz,
Akár a medve, ép úgy ugrálsz.
És a táncod olyan mint a medvetánc!
A Vuncsi–Mimosa-féle Medvetáncz kottája Rózsavölgyinél jelent meg, s egyszersmind ebben található A medvetánc paródia szövege is. A paródia egyértelműen jelzi egy nóta népszerűségét, hisz a kuplék akkoriban százszámra teremtek, mondhatni gyorsan elavultak, s csak a legsikeresebbek érték meg a kifigurázást. A régi kottákon található copyright-dörgedelmek egyike például így hívja föl a figyelmet a jogtiszta műélvezetre: „Ezen zenét vagy szöveget nyilvánosan előadni, utánnyomni, lefordítani, parodizálni, átírni és fonograf vagy grammofonra alkalmazni csak a szerző engedélyével szabad!” Nyilvánvaló, hogy a parodizálás a korabeli gyakorlatban egy kuplé „üzemeltetésének” bevett gyakorlata volt.
Jacques Aalbach, nevét meghazudtolóan, magyar származású színész-énekes. Az első, külföldön is elismert magyar művészek (korabeli szóval: artisták) egyike. Életéről nem sokat lehet tudni: az 1930-as Színészeti lexikon-ban ez áll: „A háború utáni években halt meg.”
Weiner István–Irving Berlin:
A medvetánc paródia
Énekli Aalbach a fővárosi orfeumban
Van én nekem
Becses nejem
Kitelne tán öt is belőle
Most lefogyott,
Soványodott
De még mindig nyom
Százötven kilót.
Tornázni jár,
Alig zabál,
Végigcsinál százféle smoncát8
Most a tánccal
Fogyaztaná le magát.
[Refrén:]
Gyere ide, gyere ide
A medvetáncot járjuk el.
Oly divatos, oly zamatos
És engemet ugy érdekel.
Fogd meg a derekamat
Meg a pici kezemet
Rázd fiam össze jól a beleimet
Ó ez nékem csak is jót tehet.
Most jobbra rántsz, és balra rántsz
És ez a hires medvetánc.
Most jobbra vonsz, most balra vonsz,
Most felemelsz, aztán lenyomsz
Táncolj le husz kilót rólam
Édes medvém!
A medvetánc, a medvetánc
Az csupa báj és elegánc.
Reggelire
Táncolni kezd
Medvetáncot jár éhgyomorra
Vigan járja
Pongyolába
Amig megdagad
A pici lába.
Éjjel mikor
Még aluszom
És hortyogok akár egy ágyú.
Ő felébred
Kicsiklandoz az ágybú’!
[Refrén]
Láttam hogy ez
Igy nem mehet
Kicsaltam őt az állatkertbe
Belöktem őt
A drága nőt
A medvék közé
Be a ketrecbe.
Tudják mi lett?
Meg sem ijedt,
Odalépett szegény medvéhez:
Nevem – Kleinné,
S arra kérem kegyedet:
[Refrén:]
Ach Herr von Beer, ich bitt’ Sie sehr,
A medvetáncot járjuk el…
Weiner István pajkos szövegének címében ismét fölbukkan a már jól ismert medvetánc terminus. És, akárcsak az előző példák esetében, itt is egy valóban létező táncról van szó. Ez pedig nem más, mint a cakewalk (kalácstánc), a XIX. század első felében az amerikai néger rabszolgák körében kialakult, groteszk mozgású tánc. Nevének eredete oda vezethető vissza, hogy a rabszolgák szórakozásképp egymásnak táncoltak, háziversenyeket rendeztek, és a legtechnikásabb táncos, aki a legmókásabban járta, jutalmul egy kalácsot kapott. A XIX. századi szalontáncokon, elsősorban a keringőn edződött európai közönséget valósággal sokkolhatta ez a csípőriszálást, lábrázást stb. is alkalmazó „illetlen” párostánc, mely egyes elemeiben valóban a medve mozgására emlékeztetett. És most ismét Fedák Sárit idézzük meg, ti. ő volt az első magyar művész, aki cakewalkot táncolt nyilvánosan. 1929-es Beszélgetések a barátommal című visszaemlékezésében 1902-es kezdeményezéséről így ír: „Akkor táncoltam először ’cake-walk’-ot, mindenki rettenetes megbotránkozására.”
A Jer ide kicsi szépem… szerzemény eredeti címe Grizzly Bear Rag, tehát valóban egy „medvés” kupléval van dolgunk. Az viszont némi magyarázatra szorul, hogy alcímében „Az új medvetánc”-ként emlegetik. Ennek magyarázata pedig nem más, mint hogy akkoriban igencsak divatossá lettek a „nigger nóta, nigger táncok”, a „medvetánc” pedig mondhatni márkanévvé avanzsált, valóságos „húzóágazattá” nőtte ki magát. Így aztán a mindenkori kiadó a siker reményében a „medvetánc” hívószóval próbálta meg becserkészni vásárlóközönségét. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a századelőn számos kompozíciót illettek „rag-time”, illetve „rag” névvel, holott nem voltak azok, más szerzemények nevében viszont nem szerepelt effajta kitétel, mégis ragtime-nak tekinthetők.
K. Solti Hermin (1889–1966) színész és kupléénekes, az első magyar dizőzök egyike. Sajátos előadói stílusának zamatát a palócos tájszólás és enyhén hisztérikus orgánuma adja. Férjével, Király Ernő operettszínésszel együtt a harmincas években kivándorolt az USA-ba, Hollywoodban hunyt el.
Weiner István–Geo Botsford:
Jer ide kicsi szépem…
(Az új medvetánc)
A Royal-Orfeumban énekli K. Solti Hermin és Dezsőfy László
A világ most egy uj táncért bolondul,
Táncolják a párok,
Vidáman, bolondúl.
Medvetáncot jár a falu, a város.
Furcsa egy tánc,
Hanem nagyon mulatságos.
Régen szerettem volna már megtanulni,
Akadt is tanárom: egy csinos kis urfi.
Lakására hivott,
Különórát adott,
S a táncra igy oktatott.
[Refrén:]
Jer ide, kicsi szépem!
Fond karod a nyakam körül,
Medve bácsi annak örül,
Jer ide üdvösségem!
Hajtsd a fejed a keblemre,
Annak örül a vén medve.
Én vagyok a te medvéd,
Jaj, ne vedd el a kedvét!
Érzed-e hogy odáig van, annyira szeret,
A te medvéd tégedet!
Az én uram már egy kicsit vénecske,
De azért szerelmes,
Akár egy vén kecske.
Boldog hogyha megérinthet kezével,
Öltözés nélkül
Felfalna a két szemével.
Multkor épen toalettet csinálok,
Csipkés kis nadrágban, miderben állok.
Betoppan a férjem,
Csókolja a térdem,
S azt lihegi én nekem:
[Refr.]
A jó öreg Beer Jakabot ismertem.
Most kint van állásban
Az uj állatkertben.
Ő és neje medvebőrbe bevarrva,
Ott morognak
Egész nap a barlangba’.
Este vége van a munkaidőnek,
És már nem a medvék, csak a jambók9 bőgnek.
Igy szól a Beer Jakob:
„Ha már medve vagyok,
Medvetáncot járhatok.”
Sajátos megoldás a hu!–jé!–hé! „rímkontrák” alkalmazása a sorok végén. Az egész szöveg, témájával és minden „blattolt” rímével egyetemben olyan hatást kelt, akár egy mai rap-szám (ellenben hozzáértők szerint a dallam szóra sem érdemes).
Kovács Kálmán–Grósz Alfréd:
Satana-trott10
A Kis-Komédia műsorán előadja: R. Türk Berta és Sarkadi Vilmos
[Férfi:]
Én vagyok a pesti ördög!
Rettenetes iszonyú – „hu”,
Megannyi regény a flörtök,
Mit produkál e fiu – „hu”.
[Nő:]
Nincs is e világnak kerekén
Ilyen bübájos csudás alak,
És Lipócia kellő közepén
Még a veréb is ezt zengi csak: Zsakk!
[Refrén:]
Jöjj ide Zsakkom,
Ördögi blattom,
Légy mumusom a babám,
Ördögi csóknak nincsen párja,
Angyali nőt is az ördög várja.
Ördög Zsakkom,
Csókcsuda blattom,
Jól szabott zsuradonisz,
Hoci a szád ide szentem,
Csókod menten
Mennybeli pokolba visz!
[Férfi:]
Nap, nap után száz kaland vár,
Százezeregy randevú – „hu”,
Hangadó elem a strandnál,
Itt ez a remek fiu – „hu”.
[Nő:]
Szép szeme sugára babonáz,
Mikor a nőre rákacsint,
S az ilyfajta legény nem hadonász,
Annak bedőlnek recept szerint, mind.
[Refrén]
[Férfi:]
Lábam az direkte táncos,
Pont á la Nizsinszkyé11 – „jé”,
Rugkapál akár egy táltos,
Látszik nem pitinszkié – „hé”.
[Nő:]
Táncos kis ördög oly mumusos,
Olyan valódi „Satana Trott”.
Nos, mutassuk be, igy lesz divatos,
Gyere hamar az időt ne lopd, ropd!
Székely Aladár az egyik legjelentősebb magyar ragtime-zongorista és -komponista. Életéről szinte semmit sem tudhatni: az első világháború után vándorolt ki az USÁ-ba, és Chicagóban halt meg 1928-ban.
Kalmár Tibor–Székely Aladár:
Van nekem egy tucat… (Rag-time)
Van ugyebár sok leányzó, akinek nehány jó parthie-ja virágzó,
De nekem nem kell e lánc ó,
Szabadság a fő.
Mivel a szivem csapongó, ez bizony nagyon jó, s igy vagyok amondó:
Egy tucat urat hőn imádok én,
És bolond belém mind szegény;
[Refén:]
Udvarlóm van tizenkettő, mindegyikük szekiroz és molesztál,
Szivkamrácskám igy nem meddő, de beférnek efféle csekély számú szivrokonok.
Kettő-három volt a nyáron még csupán,
Nincs egy szabad pillanatom
Délután mind
Randevura vár én rám.
Van nekem egy tucat, van nekem egy tucat, van nekem egy tucat
Rózsám.
Kifiguráztam ma őket, a csúf hitszegőket, akik igy bedőltek,
De ujra hozzám szegődtek,
Követtek tovább.
Egy mozigépet hozattam s a korzón kacagtam, mikor lekaptam.
És azóta ó, csupa büszke vágy
E csókos részvénytársaság:
A Texas-völgyi aranyvirág semmitmondó szövege szép példája annak, hogy a tengerentúli tömegkultúra hatott már a ’10-es években is: minden, ami amerikai, csakis jó és izgalmas lehet. Így aztán napjainkban főleg a hollywoodi álomgyár hatására Európában kialakult hamis Amerika-kép gyökereiből is kapunk egy kis ízelítőt, úgy jó kilencven évvel korábbról. Hisz a kuplé szerzője egyebet sem tett, mint vadnyugati paneleket kombinált a magyaros operettfílinggel: vad sziklák ölén csókos cowboylány tipegi tüzes csábtáncát. Olyan rossz, hogy az már jó…
Pártos Jenő:
Texasvölgyi aranyvirág (Texas-rag és fox-trott)
Szövegét írta és zenéjét szerzé: Pártos Jenő
A Royal Orfeumban éneklik és táncolják: Pártos Jenő és Eleky Anny
[Fiú:]
Nagyvárosban vidám az élet ujjong a nép,
Minden házban zsibongó ének, ez már nem szép!
Mily mesés lehet most túl a tengeren vad sziklák ölén.
Hol vágyva és epedve, egy cowbojlány tipegve jönne felém!
[Refrén]:
Bäby! Bäby! Texasvölgyi aranyvirág!
Bomlik érted akárki lát,
Jöjj vélem,
Hiszen a tiéd a nagyvilág!
Bäby! Bäby! Texasvölgyi tündérbabám.
Arcod forró tüze éget,
Gyönyörűket sugok néked:
Hallgass rám:
Bäby! Bäby! Texasvölgyi kicsiny leány!
[Leány:]
Hogyha alkony terül a tájra s nem zúg a szél,
Texas völgyén egy csókos lányka vad táncra kél!
[Fiú]: És míg ügyesen, lázasan, tüzesen csábtáncot jár,
Egy ifjút átkarolva, szerelmesen dalolva ezt zengi már:
Újból Fedák Sári, aki ezúttal csak mint mellékszereplő bukkan föl, a prímet a manapság akár „szupersztári asszisztens” terminussal is illethető rátarti szobalány viszi, s a csipkelődő szöveget minden bizonnyal valós személy(ek) ihlethették. A kuplé magyarnótás dallamát a kotta címlapjának tanúsága szerint bizonyos Imrey Kálmán írta. Ő pedig nem más, mint a fiatal Kálmán Imre, a későbbi világhírű operettszerző. Ám ekkoriban még komolyzenei pályafutásról álmodott, majd zenekritikus lett, s huszonévesen írta meg az Én vagyok a Fedák Sári szobalánya zenéjét. Sikert aratott, amit szégyellt, elvégre a Zeneakadémiára járt… A másik rejtőzködő: Elta – azaz Heltai Jenő. 100 év távolából nehéz eldönteni, hogy ez a fenenagy mimikri csak egy poén, szerepjáték vagy némi önkritika is (hogy azt ne mondjam: önmimikritika) érezhető a cselédszemélyiségi jogok cikizése okán.
Elta [Heltai Jenő]–Imrey Kálmán [Kálmán Imre]:
Én vagyok a Fedák Sári szobalánya
A Cabaret műsorából
Hej, be sok száz szobalány van Budapesten,
Hanem azért nálam külömb nincsen egy sem,
Nekem van a legszebb blúzom,
Nyakig dicsőségben úszom,
Az állásom kincsesbánya,
[Refrén]:
Én vagyok a Fedák Sári, a Fedák Sári szobalánya.
Ismer engem Budapesten minden színház,
Ahol csak a kisasszonyom este színjátsz,
Nekem minden szerző bókol,
A direktor kezet csókol,
S körmeimet megcsodálja
[Próza – Refrén]:
Egy manikürünk van a Sárival!
’Tomobilon ott ülök a soffőr mellett,
Úgy suhanunk az úton mint a lehellet,
Nem csinálunk nagy galibát,
Elgázolunk egy pár libát,
Azt megsütöm vacsorára…
[Refrén]:
Én vagyok a Fedák Sári, a Fedák Sári szobalánya.
Mikor aztán kimenőm van hóba-hébe,
Megjelenek a Saphir úr táncztermébe.
Mikor meglát a tanár úr,
Örömébe majd elájúl…
[Próza – Refrén]:
Elkezd áradozni: „Polka, valczer, boszton, kiasszony…”
Drejsritt, szekszsritt,12 hogy kívánja?
Na ja, mert én vagyok a Fedák Sári szobalánya.
Híhat engem a czupringer13 grófi házhoz,
Nem állok én soha-soha helybe máshoz.
Tőle soha el nem megyek,
Legföljebb ha férjhez megyek,
De azt is csak őutána…
[Próza – Refrén]:
Egy napon lesz az esküvőnk,
Én vagyok a Fedák Sári szobalánya.
A (mozdony)szőke nők lám, már akkoriban is céltáblái lettek a pajkosságnak (hogy a szőke ciklonokról már ne is szóljunk!), nemtelen egyszerűséggel démonizálták a férfiszíveket. Fontos tudnivaló: a „démony” pestiesch szlengfordulatban megbúvó „mony” a régi magyar nyelvben „tojás” jelentéssel bírt, ez pedig a közönséggel összekacsintva (és némi képzavarral élvén) egy kis szexuális mellékízt is kölcsönözhetett a szövegnek. Mert csak úgy nem lehetett malackodni a színpadon, mert mint oly sok mindenre, akadt rendelet és előírás erre is (ha úgy tetszik – cenzúra). A Rendőrségi lexicon 1903-ban a Mulatók, dalcsarnokok stb. előadásai. 20. § szócikkében így ír: „Előadhatók továbbá úgy a mulatókban, mint a dalcsarnokokban ének-, szavalat- és tánczelőadások, vagy más mutatványok, az előadás szövegének vagy tartalmának azonban a vallást, a jó erkölcsöket, a hazafias érzést, az állami intézményeket, a közrendet, egyes személyeket vagy családokat sértenie nem szabad. De tilos még az is, hogy a szereplő tagok a szinrekerülő ének- és szavalati darabok szövegét, vagy a mutatványokat közszemérmet sértő arczjátékkal vagy taglejtésekkel kisérjék. (…) Minden dalnak és darabnak a szövegét, a mennyiben azt az ügyeletes tisztviselő a 20. §-ba ütközőnek találja, köteles az engedélyes az ügyeletes tisztviselő kivánatára ennek átadni, sőt utóbbinak egyszerű szóbeli betiltására levenni a műsorról addig is, míg a végleges betiltás felett a főkapitány dönteni fog.”
Weiner István–L. Johnson:
Mancikám, te szőke démon!
Énekli K. Solti Hermin a Royal
Orfeumban
Jól megy én nekem,
Hogy mért, azt alig érthetem.
Mert tény, hogy vagy hét
Ur olvad szét,
Engem ugy szeret.
Alig ébredek,
Beállít hét szép fess gyerek.
És elkezd bőszen
Teljes gőzzel
Főzni engemet:
[Refrén:]
Mancikám, te szőke démony!
Mancikám, óh légy jótékony!
Hadd puszilni ajakadat százszor.
Az enyém a tiedre ugy pásszol.
Mancikám, ha látom drága képed,
Od’adnám az életem teérted!
Mancikám, te cukros, szőke nagysám!
Mikor leszel az én macskám?
Mancikám?
Kár, hogy nem lehet
Felparcellázni szivemet.
Mert én úgy éljek
Egy személynek
Hét tán mégis sok.
Kár, hogy nincs nekem
Szerelmi centiméterem.
Az érzelmet én
Megmérhetném,
Hogy melyik szeret?
[Refrén]
Tudják mit teszek?
Könnyelmű nő én nem leszek.
Ki kell próbálnom
Mindenáron
Mind a hét szivét.
Majd igy döntöm el.
De hátha mind jól megfelel?
Szerelmem szépen
Széjjel tépem.
Zengje mind a hét:
A kor egyik legnevesebb kupléénekese Gyárfás Dezső (1882–1921), akinek puszta megjelenése is (holdvilágképű, testalkata nem épp homorú) már kész félsiker volt. Akár azt is mondhatnánk, hogy a transzvesztita művészek előfutárának tekinthetjük, mert nem egy alkalommal lépett föl kisminkelve, női ruhába öltözötten és szőrös lábbal… A kottagrafika nyomán valóban saját nagymamájává maszkírozva szerepelt a mulatós magyarnóta előadása során, mely egyszersmind a kupléírás nehéz művészetéről is tudósít.
Zerkovitz Béla:
Én vagyok a Gyárfás Dezső nagymamája
Szövegét és zenéjét szerzé: Zerkovitz Béla
A Fővárosi Orfeumban énekli: Gyárfás Dezső
Munkács mellett van egy falu, Hájas a neve,
Ez a híres Gyárfás család őseredete.
A családnak minden sarja
Magát magas polcra marja,
És ez nekem olyan jóleső!
És hogy miért, hogyha kérdik,
Mindjárt azt is majd megértik,
Ha megtudják, hogy ki ez a nő!..
[Refrén:]
Én vagyok a Gyárfás Dezső nagymamája,
Úgy-e, úgy-e hasonlítok nagyon rája?
A szép szeme, a szép orra, a szép szája,
Én vagyok a Gyárfás Dezső nagy-nagy-nagy-nagy-nagymamája!
Ha a Salzer kávéházban letelepszem én,
Asztalomnál foglal helyet fiatal meg vén,
Iszom kávét, dupla habbal,
Flanczolok a divatlappal,
Unverschrien van is okom mér’.
A Dezsőmet magasztalják,
Mind örülnek hogyha hallják,
S épp ezért mind potya jegyet kér!
[Refrén]
Amikor a mi Dezsőcskénk új kuplét kreál,
Érdekében az egész mispoche14 összeáll,
Dalolnia muszáj kétszer,
Kitapsoljuk hatszor, hétszer,
Erre a Dezsőcském oly hiú!
De én nem vagyok oly bamba,
Tudom én azt jól magamba,
Milyen nagy untham ez a fiú!
[Refr.]
Az 1910-es években valóságos négermánia tört ki Pesten, nem csupán a négeres-amerikaias zenék jöttek divatba, de a színes bőrű emberek is. Erről tudósít Gábor Andor A szerecseny című 1914-es humoreszkje, melyben végül egy több néven futó, echte szerecsen ad leckét a pestieknek magyar nyelvhelyességből.
„Ennek az irásműnek az elolvasásához tudni kell azt, hogy egy magyar ember négergyereket hozott magával Afrikából. A néger gyerek riporterek körében, akik nem hitték, hogy csakugyan vannak fekete emberek a világon, óriási feltünést keltett. Szerencsére a néger gyerek rövid időn belül eltünt gazdája házából. Vagyis a riport körme közé került. Megkezdődött a szerencsenmosdatás. Amint alább olvasható:
Mbele Ndongó szerecsennek lenni, Dobuccábanbele, Afrikából jönni, mert őtet doktor mukandzsi elhozni magával, konzulnak lenni négerektóltől. Budapest gyönyörü város lenni, szerecsennek tetszeni, sőt olyannak lenni, hogy kizárólag szerecsennek tetszeni, mert itt piszok lenni, por lenni, füst lenni, büdös lenni, minden lenni, aminek jobb lenne nemlenni, bimbumbele. (…)
Ezenközben egész Budapest megbárgyulni és szerecsen-nyelven beszélni és mondani mukandzsi, ukmukfukandzsi, pindizsipandzsi, kandzsi, és bandzsi, s emberek egymást nem érteni, mert egyik jobb szerecsen lenni, mint másik. Egyesek már fehérnemüt sem váltani, hogy annál jobb szerecsennek feltünni, cipicupicupp. Általános szerecsenségben munkatársunk felkeresni Bóvele Dongó, aki most már szállodában lakni, Szerecsenuccában, mert homozegzuhálinak nagyszerüen menni, ugyanis ritka néger csemcsemege romlott pesti drágán megfizetni. (…)
– Mester magyarokat diridongóul tanitani akarni?
– Ugy van! Magyarul fogom tanitani e szegény nemzetet. Csak nem hagyom végkép elgügyülni e néger fantazmagória következtében!”
Végül pedig Steinhardt Gézáról (1873-1944), a ritka repedtfazék-hangú, egyéni stílusú komikusról. Színházi színész és mulatóigazgató, az egyik legkiválóbb magyar kabaréművész, utóbb filmkészítéssel, filmírással is foglalkozott. Direktortársával, Rott Sándorral együtt 1918-tól üzemeltette tíz éven át az igen sikeres Steinhardt Mulató–Kis Komédia kabarészínházat. 1942-ben adta közre Ötven víg esztendő címmel kesernyés-önironikus visszaemlékezéseit, melyben szokatlan módon egykori nagy sikereinek szövegét közli és kommentálja.
Bár a szövegközlés nem kotta nyomán készült, s nem tudhatni, készült-e egyéni grafika az előadóról, a szövegben magában is tetten érhető a kuplé műfajára olyannyira jellemző személyre szabottság. Steinhardt SZÓ SZERINT, a szöveges önreflexió szintjén is része az abszurd humorú kuplénak egy rejtett poén erejéig, hisz német eredetű neve annyit tesz: kőszív. Tehát a reárontó féltékeny szerecsen díjbirkózónő nem csupán nevén nevezi őt, ám egyszersmind kőszívűséggel, érzéketlenséggel is vádolja.
A pesti humorra olyannyira jellemző játékosság és szóviccelődés a gramofonfelvételen hangsúlyosan külön ejtett „vád-likat” prozódiai csúsztatásban virít. Értsd: egyfelől vádli –lábszárizom –, másfelől vád-lik, azaz „vádoló szavakat ontó száj”. Végül (és utolsósorban) egy újabb példa a közönséggel való összekacsintásból fakadó elhallgatásból és szándékos „félrevezetésből” eredő humorhatásra. Az utolsó két sorban található „levakart” rímhívóra kapásból nem a „rakás bajt” vágnánk rá. No comment…
Szőke Szakáll [Gerő Jenő]–Maurice Scott:
A szeretőm egy szerecsen15
Énekli Steinhardt Géza16
Megvert az isten engemet
Mikor részeg fővel
Viszonyt kezdtem egy szerecsen díjbirkózónővel.
Én szakítanék, de nem megy, mert szörnyűmód szeret.
Oly ronda, buta meg vén,
Egy fekete tehén,
És úgy utálom én,
Hogy a gálám majd’ kimén.
[Refrén:]
Jaj, az én szeretőm egy szerecsen,
Egy szerecsen vén tyúk.
Ha hevesen nem ölelem,
Hát dühbe jön és rúg.
Ha tüzesen nem puszizom,
Úgy pofon üt, hogy zúg!
Mért kellett nékem éppen szerecsen tyúk?
Megrémültem, hogy megláttam a rémes muszklikat,
De még jobban, hogy megláttam a szörnyű vád-likat
És a száját, mely tátongott – egy ilyen nagy üreg!
És ezt csókoljam meg?
Hisz olyan, mint egy heg,
A vesém is remeg,
Hogy a fene egye meg!
[Refrén]
A múltkor szökni próbáltam,
De pórul jártam, mert
Megcsóválta a bal keblét,
S azzal úgy fejbe vert,
Hogy úgy a falnak estem,
Hogy odaragadtam.
Nekem jött és megmart,
És kiabált: „Steindhardt!”
A falról levakart,
Mint egy kis rakás – bajt…