|
NAPÚT 2007/2., B/2
 Tartalom
 Thuróczy Gergely
„Ha jő az éjszaka, mulatni kell!”
|
|
Lászlóffy Aladár rovata
enn a lapályon állandóan történik valami. Csatornát ásnak, karavánok vonulnak, folyik a népvándorlás, tömegek vágnak át a láthatárok hegyélein. Máris úgy érzem: jó későre valami magaslatot kell választanom, ahonnan akár behunyt szemmel is belátom a terepet, a tájat. Elég szilárd, tehát régi és állandó. Állandónak a magyar a maga nyelvéből faragott kapuzábét, magafajta homlokzatot, saját görög templom-elejét választja rendszerint, nyelvébe faragott poézisét. A legkönnyebb sziklaalapzat tehát egy szállóige kell hogy legyen. Például egy efféle felleg, sokszor, mindig fel-feldobott kő, amelyik vissza is érkezik. Hát ezért nézek én is „onnan” szerteszét. Mi lehet István trónjának konkurenciája, a koppányi változat, esetleg még a Zaláné vagy egyéb szkíta, szarmata, turáni, khorezumi…? Oda már nem ül ki egy néptanító, egy vincellér, egy vasutas, egy szárnyvonaláról egyenesen nyugdíjba küldött kántor vagy egyéb helység kalapácsa. Onnan már Vajdabüki Szent Pálig, nemhogy Eötvös Károlyig el lehessen látni, onnan nem lehet a terepasztal váratlan alakulását, kavarodását megpillantva indulatosan felugrani és megálljt kiáltani, vén zászlótartóként mégis leballagni a keresztútig, belekeveredni a választásba, igazságtevésbe, pákozdi, piski, egyre eltörpülő visszhangú ütközetekbe, mégis idejében odaérni, kilökni a csűrszárnyak peckét s nagy zörgéssel előgurítni Gábor Áron utolsó ellopott ágyújának talpát, vagy előrántani az utolsó adu ászt valami magával az ördögi történelemmel vítt tarokkpartiban. Ez nem lehet Zách Felicián dühével elért változás, asszonyok, tatárok, vasas németek váltásaiban kicsi vagy nagy törökvágások tátott szája, ez nem lehet Werbőczi tüzes plattene se túlságosan Széphalom, vagy szunyókálásra biztató karosszék. Ezt csak onnan lehet tenni, gyakorolni, végrehajtani, és bármely időben, alkalomba csomagolva. Onnan kell nekünk folyton szerteszét nézni, hümmögni, idézni, ráolvasni, átkozódni, anekdotázni, összefoglalni, békíteni és lázítni szerteszét, mint soha be nem fejezhető folyamatba avatkozva, disztingválva, szavamat felejtve de történelmem fonalát nem, ahova ülni szokás a magyar poétának, lehulló naptárlap zizegés alatt. Bárki vág át itt lenn a látómezőn, a lapályon, legyen az Bessenyei („Bácsi, messze van még Pusztakovácsi…?”) vagy maga Széchenyi gróf, Vasvári Pál avagy Mikszáth – kénytelen vagyok lekiabálni hozzá, hogy hé paraszt, melyik út jön Budáról, melyik hír a Buda felőli hír.
Axióma, alapelv ez: a haza szabad, ha jól vagyok. A haza beteg, ha meghalok. Mindig ide tér vissza, egy ilyen anteuszi gesztushoz az egész koreográfiája. És sose gondold, hogy kihalnak a sújtott népek hirtelen… mégpedig azért, mert az óriási hibák háborúk, megrázkódtatások – madártávlatból nem egyebek az emberi nem vitalitásának szabályos megnyilvánulásainál. Normák, észjárások játszanak egymás relativitásának mezejében, mint a foszforeszkáló képernyő telehold fényében. Fehér hattyúk kara a fekete hattyúk taván, fekete hattyúk kozák kórusa a fehér hattyúk színpadán. Vendégjáték. Mi vagyunk a jók, ti vagytok a rosszak – éneklik, állítják, orgonázzák egymás felé. Szemlélet kérdése, ha valaha valahol egy percre is komolyan vehetnénk a másként gondolkodást.
|
