NAPÚT 2007/1., 114–119. oldal
Tartalom
Janecskó Katalin
Képpé merevített szöveg
Széles Klára
(A költő) „Öntudata szféra, melynek állandó sugara van”
Kettős sziget
Puha Ferenc és Somogyi György kiállítása a komáromi Limes Galériában
Szent hely, szent festmények? A komáromi (késő)barokk templom hajójának ódon falai, mert a kövek a szenvedésen túl a hit győzedelmét is sugározzák, megőriztek valamit abból a szentségből, amely a ferenceseket, kiváltképp Assisi Szent Ferencet vezette. A szegénységben való bűnbánat hirdetésén túl a tudományok és művészetek művelését, ápolását, szeretetét. Mindez, a Naphimnuszt is mögöttük tudva, beleivódott a falakba. Sugárzó tisztasággal, az ember-sziget csoportok egymást segítő erejét tudatosítva mindmáig él a hatás.
Puha Ferenc és Somogyi György, a szigetszentmiklósi Patak Csoport két jelesének – komáromi – honfoglalása azért is esemény, mert együttes bemutatkozásuk a helyi színt (a couleur locale-ról van szó) csak erősítette. A két művész, egy sajátos sziget őslakójaként, olyan festményeket akasztott a falakra, amelyek – jóllehet absztrakcióval „terheltek” – kazettáikban, színrácsozataikban, rejtekező önarckép-jellegükben jól közvetítik a mindannyiunkat szorító valóságon túli – ezért annál hitelesebb – eszményeket: a boldogságkeresés stációit.
Ha a szigetlét, a nagy tengerben való hajózás – lebegés – öröme és inspirációja kell ehhez, akkor evvel a nyílt bezártsággal, ha pedig az egymást erősítő – de külön-külön is karakteres – terrénumok érték-ütközése, értékteremtő harca szükséges, akkor meg az oldás és kötés nyugtalanító „békéjével”. A Kettős sziget mint cím tehát éppúgy utalhat eme furcsa összetartozás – a szigetlétet újabb szigetléttel tetéző artisztikus világlátás – egészére, mint az egyik a másikából egyre mélyülő gondolkodói körök kiteljesedésére.
Nem kell félni, nem egymást utánzó egyenarcokról van szó, hanem igazi természet- és folyambúvárok (A Duna itt folyik az ereinkben) önkifejező, a látványt létegésszé emelő kísérleteiről. Ha úgy tetszik, szellemi párbajáról. Mert a szent helyet a szent festmények – profán ikonok – valósággal belakják. Érzésvilágokat tükröznek, ütköztetnek, és mégis jól látni, hogy különbözőségükben ott van ugyanazon – csak az ecsetkezelésben, motívumkincsben és a kifejtés módszerében egymástól elütő – lelkület: a világegészt énközpontúvá emelő filozofikum mint az anyag feletti bölcs ítélkezés univerzuma.
Földszagúak, krátermélységűek, a modern technika által megtámadottak – meg vannak fenyegetve is – ezek a kis személyes világok. Puha Ferenc lírai absztraktjának érzéstömbjei és Somogyi György kazettákba zárt madárfészkei, zsombékokban leledző költőhelyei – a szemérmes elvonultság s ugyanakkor a szimbolikus önfelmutatás iskolapéldái – mégis valaminő felszabadultságról vallanak.
A hagyományos értelemben vett hit, bár a Szent Ferenc-i alázat ennek ellent mondani látszik, távol van tőlük, de már-már kozmikus anyagszeretetük révén műveik szinte a szakralitásig nyújtóznak. Akár a szerkezet „napforgása” (Madarak búvóhelye I–VI. – 2005) mozgatja őket, akár az érzéshullámot megvillantó, a festékrétegek egymásra hordásában valamilyen ethoszi irányultságot sejtető akarat (Limes – 2005), a képben megképzett idő – a múltból idáig vezetett boldogság-faktor – a személyes sors s egyúttal az egyetemessé váló szenvedély kifejezője. Farkas Veronika érzékeny, egy-egy életmű súlypontjait kitűnően láttató rendezése azt is megmutatja, hogy ebben a Kettős sziget címmel illetett énkereső játékban mi a közös, és a fölidézés módozata szerint hol húzódnak a határok.
Hét-hét festmény is elég arra (az életművek nagyobb méretű darabjai láthatók), hogy meggyőződhessünk a fejlődés fokozatairól. Ez Puha Ferenc kollekcióját tekintve látványosabb, hiszen a jel-valóságot szigorú szerkezeti renddé avató Repülés II. és Éjszakai repülés (mindkettő – 1994) fényévekre áll a Senki szigetétől (2004), de még inkább a Limes kavargó, kozmikus érzelemgócától. Somogyi Györgynél az ábrázolás mikéntségére nézvést nem észlelhető ilyen kiugró váltás – az egységes szemlélet eredője: csak az utóbbi öt év terméséből válogatott –, sokkal inkább a szigeten belüli (sokszor önálló táblaként is megálló) sziget, a színtéglák és színpálcikák és a gesztus-ecsetnyomtól az egyenes vonalig tartó háló forgásának, ritmusvariációjának fokozatos mélyülése. De talán – noha a kazetták nyüzsgő léttérképei (tájesszenciái) például a Madarak búvóhelye című sorozatban mozgás- és forgásirányok meghatározóivá váltak – nem is szükséges ilyesfajta „fejlődésről” beszélni. Nem, mert Somogyi „váltásaiban” az organikus létszemlélet és organikus motívumkincs mindig is meghatározó volt.
Puha Ferenc absztrakt színvalósága – réteg réteg alól csillámlik – az indulatgócokat a szabályozott „rendtől” megszabadította. Ezért bármily elementáris erejűek az Áttűnések (1999) fehér a fehéren (kis barnával erezett) elmozdulásai, úgy is mint valaminő konstruktív hívóélmény kiteljesítése, a jelszerkezet fölbomlása az igazi váltás. A színmezők érzelemtartománya, mert csak ösztönszerű a foltok horizontális és vertikális szerveződése, lírába bugyolálja a csaknem lemeztelenített én-képet (Senki szigete – 2004). A világoskék és zöld, a türkiz és a (kis) vörös illuzórikus, a kontúrt elmosó szövetsége a „senkit” megnevezetlenül is valakivé teszi; oldott színmezőivel csaknem elkábítja, sokkolja.
Az érzelemvihar főképp az új mű, a határozottan erre az alkalomra készült Limes sajátja. Ez a vörös jellegű, a zöldeket szinte feketén, a festékrétegek áttűnéseiben gomolygó ködfelhővé emelő varázslat már nem mutatja a – különben kiváló – Séta a szigeten (2001) jelentős absztrakt foltjainak és a középütt végighúzódó horizontális sávnak „rendezettségét”, hanem – mert a festőművész úgy akarta – belenyúlik a semmibe. Viszont ez a „semmi”, mert lírai absztraktról van szó, Puha Ferencnél minden: munka, fegyelem, gondolkodás, a faktúra által érzékivé tett indulatgóc hathatós megjelenítője.
Somogyi György – egy kis megengedéssel – mértani rendet őrző, ám azt a gesztusecset kontúros színtégláival és a belőlük épített zárványokkal minduntalan föllazító kazettái hihetetlen mélységben és (a formán belüli) formavariációban adják vissza a sziget-lét szépségének és artisztikus létszemléletének minden összetevőjét. A nagy apokrif táblák boldogságképe a véghetlen idő, a festés örökkévalóságát hirdető rajzos ecset úttalan útjának, a több variácót egymás mellé soroló munka általi (önkifejező) létezésélménynek leleplezésében van (Az én szigetem I–III. – 2000–2001).
Somogyi ettől absztraktabb tájakra – például a reneszánsz fényt magába ivó Úszó láp (2002) – olaj, vászon, spárga, csaknem plasztikailag hullámzó faktúra – organikus mezejére is gyakorta átrándul, de mítoszi fényét, a születés, a sarjadás, az élet szimbólumával jellemzett mozgást leginkább akkor tudja a nézőre plántálni, ha a korábban már önálló sorozattá összeálló ovális (tojás) – akár a szerkezeti renden belüli halovány kontúrjában – képvalósággá válik. Ennek a „múltidéző” és az építkezés tudatosságáról valló gesztusnak kiváló példája az Örök sziget I–II. (2005) belső, a kis színtéglákat megpörgető s evvel a vászonnak fókuszt is teremtő rendszere. Dicsérhetnénk is eleget, mert a tojásdad formák színmezőket robbantanak, eme friss mű szerkezeti elevenségét.
Ám a Limes Galéria – rögtönzött? a hely szelleméből eredő, s azt szigetszentmiklósi hevülettel megérzékítő? – oltárképe mégsem ez lett, hanem a Madarak búvóhelye I–VI. című sorozat (olaj, farost). Váltakozó ritmusai, motívumként visszatérő s a tábláknak forgást-pörgést adó ötszögű – a színtéglás kertek minden ékét továbbörökítő –, konstruktívan organikus halmazai a természet-élményt (a szörny elől rejtező madár és ember óvó szeretetét) visszhangozzák. Profán oltárkép? (A kitüntetett hely és a ragyogó sorozat elhelyezése legalábbis ezt sugallná.) Az, ugyanakkor főhajtás – némi szakrális jelleggel – azon hatalmak előtt, amelyek az ég vándorainak szívverését arkánumként közvetítik.
Művelődéstörténeti kalauz
Botta Dénes–Püspöky István–Vertel Beatrix A névjegy története című kiadványa remek, kézbe vehető album. Ugyan valamennyire súlya is van, de lapjait pörgetve, a képekben gyönyörködve szinte el is feledkezünk a könyv eme tulajdonságáról. Mert a térdünket nyomó tehernél – érdemes ezt a művelődéstörténeti kalauzt inkább asztalra fektetve olvasni – sokkal nagyobb az a súly, amit a benne levő tudás- és információanyag, a jól szerkesztett oldalpárok képeinek esztétikuma képvisel.
A névjegy története mint könyvremek, mint művelődéstörténeti tabló – szereplői: a magyar történelem, társadalmi élet, politika, tudományosság, közjog, ipartörténet művészet, irodalom, színház, zene megannyi nagyja – nem a semmiből pattant ki, hiszen kecses küllemét ugyanaz a képzőművész-tipográfus szerzőpáros – Püspöky István és Vertel Beatrix – szavatolja, mint a közelmúltban megjelent Hajdanvolt szépasszonyokét (Panoráma, 2004). De hogy a képeskönyv ilyen hatásosan szerveződjék, ahhoz a képi látást és az alkotók fantáziáját segítendő, szükség van izgalmas, közérdeklődésre számot tartó alapanyagra (kéziratra).
A Medicina Kiadó Botta Dénesnek a névjegy történetét földolgozó, kultúrtörténeti érdekességekkel fűszerezett tanulmányát (egy harmincezerre rúgó névetikett-, reklámkártyát tartalmazó gyűjtemény írásos „tapasztalatát”) tekintette forrásnak. A szöveg a munka során természetesen jócskán átalakult – főképp a terjedelme lett az eredetinél sokkal kisebb –, és az irdatlan számú névjegy is erősen meg lett rostálva.
Az elmúlt kétszáz év eme különös kultúrtörténete 1940-nel zárul, és az eredetihez képest „mindössze” háromszáz névkártyára zsugorodott. Botta gyűjteményét a szerkesztők kiegészítették a közelmúlt művészeti életének a nagyjaival, hiszen egy-egy jól ismert, a tágabb közönségnek is sokat mondó életmű (Bartók Béla, Tamási Áron, Csortos Gyula) megnöveli a kis nyomdai kártyákkal jelzett különleges példatár hatékonyságát.
Jóllehet a névjegynek, ennek a sajátságosan kiterebélyesedő fának, anekdotákkal színesített, sokfókuszú történeti rajzát kapjuk az albumban (szakértő: Kreutzer Andrea), a könyv nem tudományos földolgozása a témának. Sokkal inkább ismeretterjesztő, szemet gyönyörködtető munka. Az egyszerű közlést – név, cím stb. – a képzőművészet eszközével megemelő technika (dokumentumfotók, faxszimilék, képeslapok, tárgy- és eszközfotók, enteriőrök használata) odáig megy, hogy hangulatilag jól illeszkedő oldalpárok tudatosítják bennünk: az adatbázisban megbúvó szépség nemcsak a közlendő hitelességéből ered, hanem a hírvivő látványelem sokkhatásából is.
A szentkép, amelyen Szent István király Szűz Máriának fölajánlja a koronát, egy székesegyház (jelesül Pécs dómjának) levelezőlap-valóságába hasít, Zala György, a kitűnő szobrászművész névkártyája pedig az aradi Vértanú-szobor – mára szerencsére visszaállt – tisztáság-terébe. És Festetics György gróf (1755–1819) francia nyelvű, rajzos névjegye (Le Comte George Festetits de Tolna), bár a Georgikonról és a Helikonról eleget tudunk, akkor mutatja az iskolaalapító és művészetpártoló főnemes igazi arcát, ha jól szervezett, kényes ízléssel válogatott könyvtárának belső képét is megpillanthatjuk.
És minden jól ismert vagy névtelen személyiség – akár közölve van arcképfotójuk vagy műtermi beállítottságról árulkodó fényképük, akár nem – azáltal válik maradandó, az adathalmazon messze túllépő érzelmi gócponttá, hogy a vonzáskörzetükbe föllelhető nevezetesebb épületek – Magyar Királyi Pénzügyminisztérium, Sváb-hegyi fogaskerekű állomás (Budapest), Székely Nemzeti Múzeum (Sepsiszentgyörgy), Huszárlaktanya (Miskolc), Nemzeti Színház (Kolozsvár), római katolikus templom (Máramarossziget), tengeri kikötő és házegyüttese (Fiume) – helyet, történelmet, művelődéstérképet rajzolnak, ipar- és hadtörténetet, közlekedési szokásokat, a Trianon által még meg nem sarabolt szellem működését elevenítik föl. És a megannyi cím, rang, kóros urambáttyámozás, illemtan- és párbajkódex szerinti viselkedés nyomtatott arzenálja mindennek hátulütőjét is.
Egy régi kor – címekkel, tárgyakkal, kitüntetésekkel, kiváltságokkal, ugyanakkor a munka és az alkotás nagyszerűségével büszkélkedő egy-két század (noha a névjegy ókori gyökerei is tárgyaltatnak) – szalad el előttünk, s mi alig tudunk betelni ennek a szenzációs példatárnak az összetettségével. Mert valójában – névtelen egyedek és neves személyiségek által – kozmosz épül itt. Kozmosz, amelyben egy jól körülhatárolható magyarságkép is benne foglaltatik – Zrínyihez visszanyúlóan: ne bántsd a magyart! –, ugyanakkor a történelem és a modern kor darálójába került ember helykereső józansága és – minden nyugság mellett – megfeszítettség-élménye ugyancsak.
Az összes közlésbeli – írásos, nyomtatott vagy rajzi – gesztus mögött ott a hozzá köthető, sokszor nem is annyira fényes (történelmi, magántörténelmi) élményvilág is. Hát persze hogy élvezzük a rövid, nemegyszer frappáns fejezetek – Illemtankönyvek a névjegyről; Rangok, címek (titulatúra) és a névjegyek; Megszólítás; Címerhasználat; Budapest a névjegyeken; Szerelmi vallomás (bál után); „Honvéd”; A k. k., a k. u. k. és a k. und k. rövidítések; Névjegyek a grafológus szemével stb. – fölvilágosító komolyságuk mellett is néha humoros arzenálját. (Ha netán például párbajra akarunk vállalkozni, a névjegyek kicserélése után nem illik – és nem is szabad – egészen a harc megkezdéséig ellenfelünkkel találkozni.)
De örömünk – legyen az fájdalmas vagy kijózanító öröm – akkor az igazi, ha a névjegy és a vele fölidézett alak mögött dráma is van. S ezt a drámát az arcképfotók igazságát ugyancsak megerősítő – az illető életművéből válogatott – idézetek hitelesítik. „…sohasem hihetem, hogy előítélet, balvélekedés és tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének és boldogságának” (Gr. Széchenyi István); „Vezércsillagom az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutathasson rám” (Liszt Ferenc); „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát” (Bartók Béla); „A becsület, a kötelesség-teljesítés, a vallás, erkölcs, a műveltség tanai váljanak e hazában cselekedetté!” (Dr. Wlassics Gyula V. B. T. T. – vagyis: valóságos belső titkos tanácsos – m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter).
A névjegyen gyakran üzenetek is vannak – Ady Osvát Ernőnek ír, Babits Mihály a küldött verseskönyvet megköszönve Reményik Sándornak, Tamási Áron drámaigazítás ügyében valamely színházi embernek –, sőt fogorvosi árjegyzék (íme a szakma tisztelete!), s nem utolsósorban kottarészlet (Dohnányi Ernő) és szerelmi fölszólítás (Honthy Hanna valószínűleg kritikusát akarta jobb belátásra bírni: „szeressen kedves!”) és rejtvénybe ágyazott humor is. Mikor föltaláltatott a névjegyhez használatos kis boríték (1820), a bélyeg fölragasztásának egész kis rituáléja alakult ki, hiszen a kopertán való elhelyezése valódi üzeneteket közölt – a titkot nyilván a címzett is ismerte –: fent középen, egyenesen: szeretlek!; ugyanitt fordítva: szeretsz?; középen lent, szabályosan: adj találkát!; ugyanitt fordítva: nem akarlak látni!
De ahogyan élet és halál összetartozik (a névkártyáknak itt is megvolt a funkciójuk), az évődő, humoros, udvarló stb. hang mellett egészen komoly vonulatokat is leolvashatunk a kis kartonokról: a főváros egyesítését, a német nyelv fokozatos háttérbe szorulását, a rangok-címek megszaporodását és elhalását, a történelem furcsa tréfáját (megkisebbedett ország), az illemkódex – lehet-e névjegyen levelezni? – különféle változásait. A névjegy gyakran önarckép is. Önismeretet tanúsító vagy épp annak hiányában szenvedő gesztus. Ami az időben – akár boldog új évet kívánt küldője, akár halálesetet közölt vagy házasságkötésről tudósított – megmarad, és dokumentumhűséggel szól egy korról (említettük már: esetünkben az elmúlt két évszázadról) és a kartondarabkákkal légvárat vagy valódi tornyot építő embereiről.
Plakát, könyv- és brosúracímlap, kotta, fénykép, íróasztali tárgyak (toll, tinta, levélmérleg, névjegytartó, gyertya, bélyegző, kalamáris, levélnehezék) garmadája, arckép és levelezőlap tucatja, fotók, kitüntetések, jelvények, címerek sereglete segíti a kép érzéki üzenetét, valamely „holt tekercs” – hűvös közlés – képvalósággá, esztétikummá való válását. (A fotográfusi munka Püspöky Apor jó szemét dicséri.)
Akár egyetlen belelapozásra is – látva Kossuth gyászkeretes névjegyét, Dr. Serédi Jusztinián, Magyarország bíboros hercegprímása, esztergomi érsek átszellemült arcát, Jókai Mór megfáradt szemét, József Attila, talán a legegyszerűbb névjegy tulajdonosának befelé néző tekintetét, Móricz bizakodó komolyságát, Erkel Ferenc győzedelmes nyugodtságát és Liszt számon kérő, zord mosolyát –, tehát ezeket látva megérint bennünket eme különleges történelmi, erkölcsi, viselkedéstörténeti példatár levegője. Aki mindezekből többet akar magába szívni, az az albumban közölt névjegyek, dokumentumok, személyiség-kartonok sugallatára lapozza föl egy-egy híres személyiség életművét, vagy más könyvekből ismerkedjék meg bővebben avval a környezettel és történelmi levegővel, amelyet az itt fölvonultatott névjegyregiment sugall.
A névjegy története című rendhagyó képeskönyvnek tehát ilyen üzenete is van, amellett hogy a szemet szünetlen gyönyörködésre csábítja. (Medicina, 2005)
Szakolczay Lajos