NAPÚT 2007/1., 120–128. oldal
Tartalom
Szakolczay Lajos
Kettős sziget • Művelődéstörténeti kalauz
Szlanka András
Egy 140 éves budai dokumentum
1 Lászlóffy Aladár: Szabó Lőrinc költői helyzetei. Kolozsvár, Polis Kiadó, 2005. Kettős tükörben c. sorozat. (Az első kiadás: Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1973. Kismonográfiák sorozat)
2 I.m. 15. (in: első kiadás. A továbbiakban is az első kiadás oldalszámaira hivatkozom.)
3 A gondolatkörnek, Szabó Lőrinc szellemi közellétének figyelemre méltó momentuma és bizonyítéka az 1957-es, jelentős vers Szabó Lőrinc halálára (későbbi címén: Sermo super sepulchrum L. Színhelyek, 1965. 121–123., vmint: …hogy kitudódjék a világ, 1980. 30–32. S erről a költeményről tudhatjuk, hogy megszületése közvetlenül kapcsolódik a halál dátumához (1957). (1957. október 3. – A vers megjelenésének helye, ideje: Igaz Szó, 1957. 12. 998–999. Előtte, a – tudtommal azóta kiadatlan – Kesztyűtlen kézzel, uo. 996–998. Az utóbb említett verset akkor, s azóta is nagyra becsülöm. Mindkettőnek az eredeti fénymásolata birtokomban van. Ellenőriztem az annak idején füzetembe, kézzel lemásolt szövegeket. Szövegében változatlan, de néhány írásjelet változtatott. Monográfiám függelékében, ha lehet, közlöm ezeket, leendő textológusok számára.) S azt sem vélem közömbösnek, hogy fontos szerepet játszik akkor és az ezt követő időben (főként: az 1958–1960/61 között), a sajtóban zajló heves vitában, az első Forrás-nemzedékre vonatkozó támadó hadjáratban).
4 Máthé József: Szabó Lőrinc költői helyzetei. Igaz Szó, 1976/2. sz. 180–181.
5 Kabdebó Lóránt: Lászlóffy Aladár Szabó Lőrinc monográfiájáról. (A 2005-ös második kiadás bevezetése, 5–6.) Már az előszó címadása is helyreigazítás jellegű. Elfogadja „monográfiának” ezt az író által vázlatnak nevezett írást. Jelzi később, hogy miért és milyen kiemelt szempont vezérli ebben.
6 Kabdebó Lóránt: i.m. 6.
7 A szó szoros értelmében voltaképpen nem befejezetlen, hiszen Szabó Lőrinc első köteteinek tárgyalásától eljut az akkor ismert legutolsó darabok elemzéséig, az életmű lezárulásáig. De ez a „teljesség” az időrendi szemle teljessége, s nem jelenti a figyelem hasonló egyenletességét.
8 I.m. 7, 8.
9 Ebben – ahogy erre hivatkozik is – segítő, pozitív szerepet játszik az, hogy a kortárs: Kabdebó Lóránt készülő Szabó Lőrinc-monográfiájának ezzel az időszakkal foglalkozó, első kötete már rendelkezésére áll. (Szabó Lőrinc lázadó évtizede, 1918–1928. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp, 1970.).
10 I.m. 30–31.
11 I.m. 31. Kiemelések: Sz. K.
12 I.m. 8.
13 Vö. Szabados Márk szociológiai tanulmányával, illetve a fényképész-műhely világán keresztül megvilágított, emberi „galaxisok ütközései”-vel. (A műhelytulajdonos öreg Tamás korabeli szocialista forradalmár, s kitűnő tanítványként követi őt Szabados Tamás, aki társadalomjobbító hittel a munkásmozgalomra áldozza életét. Sztrájkot szervez, bebörtönzik, majd száműzetés lesz a sorsa. Testvére, Lajos másféle utat jár: felhasználja bátyja érdemeit, s karriert épít 1945 után.)
14 I.m. 10.
15 I.m. 10. v,: Uo. Kiemelés: Sz. K.
16 I.m. 10.
17 Szabó Lőrinc költői helyzetei. 1973. 16, 15.
18 „Aktivizmus”, a szó korabeli, szűkebb és tágabb értelmében. Megfelel a német expresszionizmus balszárnyának és a magyar Kassák-kör összefoglaló elnevezésének. L. Rubiner Die Aktion és Kassák Tett című folyóiratának programjaik hasonlósága ez. Lényeges a harcos humanizmus vállalása.
19 Vö. 2. fejezet (kéziratban: 2–10. l.). Bővebben: Egy irodalmi befogadástörténet („kanonizáció”? „bekerülés a kánonba”?) lépcsőfokai /Az erdélyi első Forrás-nemzedék indulása: 1956–62/ – Példasor dokumentumokkal. ItK. (Elfogadott tanulmány, megjelenése még késlekedik.)
20 E tekintetben is természetes módon összefügg mindaz, amivel a versesköteteiben, illetve prózájában találkozunk. (Vö. És tapsolt az ideges ipszilon; Telsztár stb.)
21 I.m. 13–14. l.
22 „…a századelő megalázott, szabad paraszt mivoltában újra megalázott, egyre bonyolódó társadalmi képletű” falvai harcának ideje ez, ahol „nemrég még ugyancsak nem babra ment a bérért, földosztásért folyó mitikus erejű kiállás” – írja a századforduló agrárszocialista mozgalmaira utalva. I.m. 40. l.
23 I.m. 40. l.
24 I.m. 11. l.
25 A dolgozat folytatása során a „műszer” kifejezés ilyen, speciális értelemben többször, újra előfordul. (Vö. i.m. 60, 101, 103 stb.)
26 I.m. 17–18. l. A nagybetűkkel kiemelés a szerzőtől, a kiemelések tőlem (Sz. K.) valók.
27 Ars poetica; Eszmélet
28 I.m. 17. l. Hozzáteszem: egyike ez ama helyeknek, ahol, következetesen – az eltérést általában ki nem fejtve – párhuzamba állítja Szabó Lőrincet József Attilával – az utóbbi előnyére. „József Attilától természetesen fényévnyire lemarad, más irányba tér” – állapítja meg, a történelmi, politikai tisztánlátásról beszélve. (Vö. i.m. 16, 17, 28, 43, 45, 94.) Mindez igazolja Kabdebó Lóránt már idézett észrevételét, amennyiben a kötetet a József Attila-kutatók figyelmébe is ajánlja.
29 Németh Lászlónál található meg lényegében ugyanez a gondolat, más megfogalmazásban. A véletlen egyezést a megállapítás egyik bizonyításának látom.
30 I.m. 20. l.
31 I.m. 41. l. A félkövérrel szedett szó az eredeti szövegben a költő kurziválásával lesz kiemeltté. A többi kiemelés tőlem: Sz. K.
32 I.m.42. l. Kiemelés: Sz. K.
33 I.m. 8. l. Kiemelés: Sz. K.
34 I.m. 8–9.
35 I.m .55. l.
36 I.m. 55. l. (vö. Másutt, visszatérő, kulcs-mondatok! „a Birodalom legnagyobb kiterjedése…”).
37 I.m. 55–56. l. (Kiemelés: Sz. K.)
38 Alcím: – Műhelynapló a megtartó kedélyről – (Kriterion Könyvkiadó, Bucuresti, 1988.)
39 Botrány Gordiuszban 1994.; A jerikói trombitás 1994.; Longobárd korona 1997.; Szélmalom-leltár 1999.; Gyarló és kalapács 2004.
40 A Helikon című kolozsvári hetilap címoldalán olvashatunk ezekből rendszeresen.
(A költő) „Öntudata szféra, melynek állandó sugara van”
(Lászlóffy Aladár: Szabó Lőrinc költői helyzetei, 2005. 2. kiadás)1
A címnek választott mondat így folytatódik: „…nemcsak ünnepélyes alkalmakkor, nagy pillanataiban birtokolja, használja szellemi ereje maximumát, tárja ki, adni-kapni, tartályait”. S az „Öntudata szféra, melynek állandó sugara van” – frappáns, profán hasonlattal kerekedik be, szerzője természetéhez, írói karakteréhez ugyancsak jellemző módon illeszkedve: „…állandó sugara van, nem ernyő, melyet szükség szerint fel lehet nyitni, össze lehet csukni.”2
Pályája kezdetén írja ezt, mondhatjuk: első versei, első megjelenései éveiben. Hiszen eredetileg az utolsó egyetemi években szakdolgozatnak készül a Szabó Lőrinc-írás (még 1956/57 táján).3 Majd, ahogy a tanulmányokat, úgy ezt a témát is évekig félretéve, csak jóval később veszi elő újra, hogy engedve a baráti unszolásnak, megjelentesse a Dacia Könyvkiadó kismonográfia-sorozatában. A kis kötet első, 1973-as megjelenésekor korabeli kritikusa, Máthé József bizonyos joggal láthatja így: „nem úgynevezett szaktudományi értekezés”-ről van szó. Inkább „nagyobb teret enged az írói szubjektivitásnak”.4 Maga a szerző sem sok ügyet vet rá, mintegy mellékesnek, mostohagyermekének tekinti. Mindenképpen befejezetlennek, töredéknek látja (alcíme is ezt jelzi), aligha gondol arra, hogy közel negyven év múlva második kiadása is lesz.
Elgondolkodtató lehet, hogy az – eredeti szövegében változatlan – kis kötetet a megírása óta eltelt évtizedek során megszületett számos jelentős monográfia, kötet, tanulmány nem teszi meghaladottá, elavulttá. Ellenkezőleg. A teljes Szabó Lőrinc-monográfiát, jogos elismeréssel fogadott tudományos elemzést, kiadásokat, jeles szakirodalmi köteteket maga mögött tudó kortárs irodalomtörténész, Kabdebó Lóránt a „nagy rálátások egyiké”-nek, „az első teljes rálátás”-nak nevezi. Sőt, továbbmegy: „…most értettem meg igazán könyvének akkori újdonságát. Megelőzött mindnyájunkat.”5 Mi az oka a közel fél évszázadnyi szünet után ily nagyot változó értékelések különbségének? Az 1973-as első kiadást még alig méltányolták; 2005-ben pedig magas fokon becsüli meg a szaktudós.
Kabdebó Lóránt méltató szava, a nagy „rálátás”, jó szó. Kitűnő szó („nagy rálátás” – „az első teljes rálátás”). Az ő kiemelése szerint Lászlóffy Aladár Szabó Lőrinc-portréjának újdonsága, eredetisége az, hogy a költő életművének „kettősségét” tárja fel. „Két költőt ír le, akiket csak az életrajzi egybeesés okán hívnak egyébként Szabó Lőrincnek.” S úgy ítéli meg: „Ez a szembesítés mára kap hangsúlyt: most értettem meg igazán könyvének akkori újdonságát.”6 Egyetértve, újabb kérdéssel folytatnám. Honnan ered, mi a lényege ennek az eredeti látásmódnak, s a látásmódtól elválaszthatatlan, merőben új kifejezésmódnak?
A kis Szabó Lőrinc-kötet érdeme és lényege alapvetően s elsődlegesen nem irodalomtörténeti fogantatású. (Talán nem is túlzás, ha újra eltűnődve, az okkal kiemelt, szakirodalmi újdonságot mintegy mellékterméknek vélem.)
Valóban (ahogyan 1973-ban Máthé Gábor látta): nem értekezést, nem szokott, várható filológiai munkát ír itt Lászlóffy Aladár a választott, nagy elődről. A címadásban adott megszorítás beszédes. A nagy poéta „költői helyzetei”-t jelöli meg a szerző. (Egyben megkülönböztetve az „emberi helyzetei”-től.) S erről, e helyzetekről, egyben a költői helyzetről szól. Szabó Lőrinc kapcsán, példáján, de legalább ennyire saját költői helyzete nyomán, birtokában, szemszögéből. A „helyzet” így maga is többértelművé, elvonttá válik. Egy bizonyos, leírt, számba vett kor-, irodalmi, életrajzi képnél lényegesen tágabb körűvé, merészen egyetemessé, sajátosan „történelem-, művészetelméletivé, -filozófiává” lesz, vagy még tágabb értelemben vett életszemléletté. „Vázlat” mivolta, befejezetlensége7 többletévé válik. Lászlóffy Aladár szerint Szabó Lőrinc „két költészetű” költő (amilyen jelentéssel ezt Kabdebó Lóránt kiemeli). Ugyanakkor ez a „két költészetű” volta egyben „két képet, két forrást, két eredményt” „kínál” (ékes példája, szemléltetése, megnyilvánulása) egy tágabb, egyetemesebb értelemben vett kettősségnek. „Az alkotói pálya természetszerűleg” adott, két irányának. A „szándékolt, akart, tervezett” és/illetve a „leküzdhetetlen, valóságos” irány egymástól elváló kétféleségének.8
Így, elvileg kétféle módon elemezhető. Egyrészt: logikusan megérdemli az irodalomtörténeti figyelmet (ennek körvonalait jelzi, erre tapint érzékenyen Kabdebó Lóránt). Másrészt: azt a gondolatmenetet helyezve előtérbe, amely Szabó Lőrinc kapcsán, az ő példáján keresztül, általában a költőről, a költészetről szól. Ez utóbbit nem követhetjük a szó szerinti, racionális logika fonalán, hanem inkább csak a személyes „líra-logikával” – József Attila szóhasználatának értelmében. Ez az az áramlat, amelyet recenzense „szubjektívnek” nevezett, nem ok nélkül. De hát miféle „szubjektivitás” ez? A „szubjektív” jelző adott esetben differenciálást, pontosítást, megkülönböztetett figyelmet kíván.
Annak vagyunk tanúi, hogy különösen nagy empátiával foglalkozik Szabó Lőrinc költői indulásával, a „titáni évaddal”9 – saját „titáni évad”-jának megélése idején. „A titánság évada ez: kitörni az életbe, és betörni az irodalomba, tudni és művészkedni”10 – olvashatjuk Szabó Lőrinc első verseskötete: a Föld, Erdő, Isten (1922) megjelenése kapcsán.
A kijelentésen belül fontosnak tartom a „kitörni” és a „betörni” közötti megkülönböztetést. A dilemmát, amelyet a pályakezdő költőnél, Szabó Lőrincnél így fogalmaz meg: „Kétségtelen különbség van, s kimutathatóan tudatában van ez a fiatal költő annak a különbségnek, ami a két lehetőséget elválasztja.” Miért, hogyan és milyen választásokat lát elválasztani valónak? „kitörni, és aztán művészkedni, …duzzadni, együtt duzzadni a korban körül dühös duzzadásnak indult, …esztétikummal, poétikummal;” – ez az egyik út. S a másik? „…avagy a megfoghatatlan önálló megfogalmazásával ’hatalmi tettet’ kísérelni meg a szellem birodalmában”.11 Ez a második fajta esély, adott kifejezésmódjával, maga is még „megfoghatatlan” lehet, különösen a megírás idején.
Többet mondhatnak a dolgozat megoldásaiból vett konkrét példák. Így az a részlet, az a mód, ahol s ahogyan a pályakezdő Szabó Lőrincet körülvevő időszakot megjeleníti. Azt a hátteret, azokat a művészi irányokat jellemezve, amelyekkel (a fentiek értelmében) „együtt duzzad”-hat, ami „a korban körül dühös duzzadásnak indult” – s többek között – esztétikai, poétikai szinten.
Lászlóffy Aladár „két-világháború-közöttiség”-ként határozza meg ezt a korszeletet, lényegében az 1920-as éveket. Az ő interpretációjában ez az időszak a „döntő, politikai, technikai, civilizációs, kulturális szempontból egyaránt nyugtalan, egyenetlen, de rendkívül jelentős, nagyon rövid történelemdarab”, „mely a költő hazájának kemény történelmi meteorológiája szerint is rendkívül zord idő, de a világ számára is a lábra kapni igyekvő tanulságok elfelejtésének, nagy forradalmi álmok melengetésének, erőlködő fennmaradásnak végül tragédiába forduló két évtizede volt”.12
Gondos figyelemmel, avatottan idézi meg a kor társadalmi, gazdasági összefüggéseit.
„A gazdasági életben a pénz kozmikus farsangja, világ-áprilisa, mely a »szegény embert még az ág is húzza« alapon s a nagy politikai gazdasági törvények értelmében a kisembernek mindig csak rosszabbat hoz, a trösztök és érdekek pókhálójába fogott világtermelésnek, technikai fejlődésnek felvirágzást és hihetetlen eredményeket.” „Gazdasági válság, sztrájk, munkanélküliség és öngyilkossági hullám, vagyonok születnek, milliárdok állnak a milliárdok mellé, éhség és túltermelési válság, éhhalál és petróleummal leöntött narancshegyek.”
Ez a tömörített körkép megfelelője, mintegy előzetese annak a képnek, amelyet majdan prózai munkáiban szerepeltet. Például emberisors-alakulásokban, regény formában jeleníti meg később, A képzeletbeli ásatásban.13 Itt a történelmi jellemzés így folytatódik: „Revans, ellenforradalom, fasizmus, Abesszínia, Spanyolország – egyszóval igazi kétvilágháborúközöttiség, a válsághangulat állandósulása.” S ehhez a politikai vázlathoz ízesül a korabeli tudomány-, technikatörténet átfogó rajza, pillanatképe. („És közben a tudomány, az információ nagy felvirágzása, mindegy kinek a vélt céljai szerint, kinek a pénzén. És film és rádió és helikopter és légi közlekedés menetrend szerint. Lindbergh – óceánrepülés, sarki expedíciók és sok Nobel-díj.” „Megvan az urán, de egyelőre a kőolaj a sztár, és arany a valutafedezet.” „Arany és szurony és Tigris-tank.”)14
Ebben az összefüggésrendben közvetlenül a vészterhes politikai helyzetképhez kapcsolja az értelmiség, a szellemi élet nem kevésbé fenyegető, fenyegetően sanyarú lehetőségeinek odavetett skiccét: „És politizálnak a szobafestők, nemkülönben az egyetemi tanárok és hidegvérű diplomaták, s kiderül, hogy a szobafestőknek, mivel szemtelenül az »eredményre« mennek, »tömegalapjuk« van.” „Ez egyúttal a kor átlag értelmi színvonalára szomorúan jellemző.”
A ’tömegalap’ tehát a jelzett tendenciák, vészes mozgalmak, vezérek mellett van, ezeket a táborokat erősíti, segíti hatalomra. S ezzel szemben: „…az értelmiség, kiszolgáltatva, szintén jellemző módon alkalmi hómunkás”. „A szellem alkalmi hómunkásai a költők is…”15
De a költőket közelebbről illeti mindaz, ami nemcsak az irodalomra, hanem közösen, valamennyi művészeti ágra vonatkozik: „Modernség a művészetben, divatban, életformában. Futurizmus és Bauhaus. Charleston és Chaplin. Őrültségek és nagy, igazi nekirugaszkodások.”
Ez a művészi közeg felel meg a korábban idézett: „a korban körül dühös duzzadás”-oknak s e dühösségnek megfelelő művészi lázadás-formáknak: „…esztétikum”-nak, „poétikum”-nak. Ezzel szembesíti Szabó Lőrincet, az induló költőt. S ezzel szembesíti saját magát – általában a költőket, immár egyetemes horizont felől, felé nyitva. Az 1920-as évek költőinek (művészeinek) helyzetét immár kardinálisan választja el a világirodalom (művészet) minden megelőző évszázad-(évezred?-)béli helyzetétől. Kiemelést érdemel a korábbi, politikai, gazdasági oldalról megvilágított helyzetképnek idevonatkozó része, a gondolatmenet egyetemes irányú elkanyarodása. A már idézett mondatok („…az értelmiség, kiszolgáltatva, szintén jellemző módon alkalmi hómunkás”) – így folytatódnak: „A szellem alkalmi hómunkásai a költők is,…” „sokkal inkább, mint máskor, mint Villon, Ronsard idején, hogy Homérosz és Anakreón koráról ne is beszéljünk.”16 Ím jócskán kitágul a szemhatár – „Lászlóffy Aladár-osan”.
Nemcsak egyedi és egyedi módon megrajzolt, biztos kézzel odavetett skicc ez a fajta korrajz. Benne foglaltatik a személyes állásfoglalás. Megjelenik például úgy, amint – Szabó Lőrincre vonatkoztatva – a mottóul választott idézetekben szerepel. („…nem transz a költés, hanem direkt részvétel a világ dolgainak intézésében.” „…a művész, a költő azért kényelmetlen, mert az önkifejezés, önelemzés, emberkifejezés, emberelemzés, világkifejezés, világelemzés fárasztó szellemi kalandjába akarja belerángatni felebarátait.”17) Határozott választás ez, a húszas évek kategóriái szerint: az aktivizmus 18 (s különféle válfajainak) oldalára állás. Hallgatólagosan pedig kapcsolódik a dolgozat megírása idején, a romániai magyar irodalmi lapokban, fórumokon zajló, vehemens – elméleti-gyakorlati – összecsapásokhoz. (Például a szabadvers-forma létjogosultságáról, a közelmúlt irodalmi öröksége értékeléséről folyó vitákhoz.)19 Utóbbiak fontos, sőt sorsdöntőnek nevezhető szerepet játszottak az adott költőgeneráció, köztük Lászlóffy Aladár lírikusi indulásában, ennek lehetőségében, fogadtatásában.
Külön figyelmet érdemel az, hogy amit vállal, azt hogyan teszi. Milyen kifejezésmódot alakít ki. Első pillantásra – s akár a kiemelt idézetek nyomán is – feltűnhet, hogy akár az adott korrajz megjelenítése bizonyos fokig magán viseli a 20-as évek jellegzetes stílusjegyeit. Nem annyira „rajzot” látunk, egységes vonalvezetést, mint inkább „skiccet”: erőteljes, expresszív vonásokkal felvázolt körképet. Az a gyors képsor, amellyel elénk vetíti az adott időszak igen határozott tényeit (mondhatnám: adatait), s egyben hangulatát, egymásmellettiségében a kollázs montázs-, mozaik-, filmtechnikát idézheti, joggal. Az is jól ideillik, hogy a körülíró megjelölések mindegyikének köze van a vizualitáshoz, az irodalom és képzőművészet eszközeinek érintkezéséhez. Köze van az avantgárdnak ahhoz az akkor újmódi, sokszor botrányosnak tekintett újdonságához is, hogy szemben az előző hagyományokkal, irodalmi művek esetében is fontos szerepet szán a tipográfiának. Feltűnő formabontásként ötvözi a szóbeliséget a képszerűséggel. Egyúttal mintegy elmossa a szokásos műfaji határokat, például a vers és a próza határait. Amit és ahogyan Lászlóffy Aladár tesz itt íróként, annak köze van a fenti vonásokhoz, de nem azonos ezekkel. Úgy fogalmaznék: egyéníti, s egyben meg is haladja a vázolt eljárásmódokat.20
Meghaladja: egyrészt azzal, hogy gondolatmenetét követve, untalan kilépünk az adott, tárgyalt évtized kereteiből. Az általa, mintegy magánhasználatra kialakított világban, történelmi korokat átívelő idő- és tér-hidakon járunk. Például az értelmiség, a költők méltatlan társadalmi helyzetéről szólva, számára evidens módon kerülnek egy mondatba, egy képsorba a húszas évek költői és „Villon, Ronsard… Homérosz… Anakreón”. Ez, a választott nézőpontnak madártávlati nagyvonalúsága vonatkozik arra is, ahogyan a gazdasági és tudomány-, technika-, művelődés- és művészettörténeti vonatkozásokat, tényeket kezeli. Ahogyan mindezek változásainak összefüggéseit merész tablókban megjeleníti. S valamennyit mintegy megfejeli azzal, hogy igen profán, kamaszos, diákos „impertinens” hasonlatokkal hozza közel. Az eddig idézett részletekben például az értelmiség tagjai, s a költők is a „szellem alkalmi hómunkásai”-ként jelennek meg. A pénz „kozmikus farsang”-járól, „világ-április”-áról beszél. A költőt (egyben felelős embert) úgy jellemzi, mint aki „töpreng mások helyett is”, aki eszméletét „nemcsak ünnepélyes alkalmakkor” birtokolja, használja. Olyan emberként, akinek öntudata „szféra, melynek állandó sugara van”, s „nem ernyő, melyet szükség szerint fel lehet nyitni, össze lehet csukni”. Oly módon is megjeleníti ezt a különbséget, hogy szembeállítja a hétköznapi átlag- „eszmélet”-tel, s az anarchistáéval. „A polgár odaépíti a térre a szökőkutat, mert van pénze, ideje rá.” De utána „mindössze eljár mellette”. „Akik használják: tőle szélső-jobbra a hippi: belemossa a lábát, a nőjét; tőle szélső-balra: a költő, a festő: mereng, elgyönyörködik benne.” „A polgár ezek láttán ordítani kezd, hogy kergessék el a csavargót, emez meg munkakerülő.” „Erre a hippi azt mondja, hogy akkor nem kell a szökőkút, és felrobbantja.” „A másik pedig, …lefesti, megírja – ellopja: hazaviszi a maga szökőkútját.”21 Az 1918–19-es évek jellemzésénél pedig, miután felvázolja az agrárszocialista mozgalmak után álló falvak keserves helyzetét22 – eseménytörténetében a következő szavakkal jellemzi: „…a bevonulás, aztán az őszirózsázás, aztán a tősgyökeres akasztófásdi, miután a ’legények virágát’ kivitték a színről, és übermezőgazdasági, hiperimperialista idegen érdekek őrjöngő doberdóin kinyújtóztatták nemzetiségre való tekintet nélkül.”23
A fiatal költő kamaszos hányavetiségéről van szó? Nevezhetjük ezt így? Aligha lehet eltekinteni a merész szókimondás nemes, mélyen etikai indíttatású, tragikus felháborodásától mint indítéktól. Erről az oldalról nézve, inkább a József Attila-féle ’hetykeség’-gel vonható párhuzam. A petőfis, József Attilá-s, egész életet egy lapra feltévő hazaszeretetről. A bizonyságul önmagát akár áldozatul felkínáló hazaszeretetről. A költő valóban fiatal, de az itt megfogalmazódó, emberi-költői credo, ars poetica, igen határozott, érett világlátásra vall.
Ez utóbbi különösen élesen szembetűnhet akkor, amikor a már említett, más oldalról, a költészetre vonatkozó nézetek kifejtése oldaláról közelítjük/olvassuk a kis kötetet. Mivel a Szabó Lőrinc költői helyzetei kapcsán leírt megállapítások nemcsak (s talán nem is elsősorban) a választott költőre vonatkoznak, hanem annál általánosabb, elvontabb, egyetemesebb érvényűek. Úgy olvasom: a dolgozat monografikus jellegű, irodalomtörténeti elemzése mögött, mintegy búvópatakként meghúzódik, helyenként felszínre tör egy olyanféle poétikai, esztétikai hitvallás, amely személyesen vállalt, egyszemélyes, eredeti felfogást képvisel. Összeilleszthetőek és egységet alkotnak a kijelentés-mozaikok.
Eszerint: a költők „lelki szeizmográf”-ként24 viselkednek. S ez a fajta, természettudományi eszközökhöz hasonlítás – folytatódik. „Hogyan navigál a költő?” – teszi fel a kérdést. S válaszát, saját felfogását egy szemléletes hasonlattal világítja meg, kiemelve mindazt, ami – költői viszonylatban – élesen eltér a felhozott, konkrét földrajzi, történelmi Kolumbusz-példától. „Sem Spanyolországból (India) Amerika felé, sem felfedezés után vissza nem navigál ’tudományosan’” – a költő. Szemben a hajó kormányosával, kapitányával: „Iránytűje, szextánsa, térképe, barométere – minden a műszerébe beleépített KÖLTŐBEN leledzik.” „Benne van a Spanyolországok lehető legpontosabb képe és Amerika, s még felfedezetlen Indiák elképzelése is. Ez jelzi, hogy vihar van, hogy kormányt balra, jelzi a legénység közérzetét, s az esedékes egzakt megfigyeléseket is ez végzi.” Az ilyen értelemben vett „műszer”25 „…egészsége – a vállalkozás egyetlen biztosítéka. A művek biztosítéka. Az igazi műszer egészségét semmi más, csak a halál tudja befolyásolni: megszünteti – amint azt mindenkinél szomorúbban és ragyogóbban bizonyítja Radnóti Miklós példája.”26
S ez, a költő, „az igazi”: az egészséges „műszer” meghatározása máshol is megjelenik, másféle hasonlatok, metaforák formáiban. Ezek szerint (szintén a költő) „ideggóc”, „szellemi erőmű, minden időben s minden körülmények közt az”. S az előbb közel hozott hasonlat értelmében, ugyanazzal a kifejezéssel (mintegy egyéni ’terminus technicusként’) megfogalmazva olvashatjuk: „Élő műszer, az időtlen történés emberórája, nagy nyugtalanságát az EGÉSZ váltotta ki, nagy érzékenységét a MINDEN bántotta: abból a fajtából való, akinek ahogy legjobban lehetne, úgy sincs jól.” Joggal asszociálhat bárki József Attila „A mindenséggel mérd magad!” – költő-etikai követelményére, avagy „Sebed, a világ, – ég, hevül, / s te lelkedet érzed, a lázat”27 soraira. De mindkét esetben érzékelhető a lényegi párhuzam mellett az újfajta, eredeti kifejezésmód, egyéni gondolatrendszer jelenléte is. S most már Lászlóffy Aladár idézett mondatainak folytatásában valóban megjelenik József Attila mint konkrét példa: „József Attila óriáskagyló volt, kiben a teljes lét is csak homokszem szerepet játszott.”28 S a vállalt felfogáshoz illeszkedik a dolgozat más helyein megtalálható kijelentések sora is. „Mindegy, milyen sorrendben szembesül a költő a lét dolgaival (melyek között a szellemi előzmények, mint tények, semmivel sem jelentéktelenebbek immár, mint az objektív világ); mit milyen sorrendben fog fel, kebelez be, épít be a műszerébe, nem lényeges.” „A lényeges: hogy a megkapott, beszerzett, megemésztett hatásmennyiségből milyen minőségi következtetést von le.”29 S új sorban kezdve, alfejezet-lezáró megállapításként így zárja le itt a gondolatsort: „Tehát a művek.”30
Mindez pontosan egybeillik azzal, amit például a „művészet szent jogá”-ról mond. „…szent joga, hogy ő kezeli a valóság – a közvetlen s a történelmi valóság – nagy, örök tükrét, s gyakorlatilag minden alkotó, minden költő személyesen kezeli.” S a gondolathoz aláhúzottan hozzáteszi az erkölcsi felelősség ettől elválaszthatatlan súlyát, vállalását is. „Ám felelni felel azért, ahogyan; felel holtáiglan és halhatatlanságában, mihelyt újra és újra meg fog méretni.”31 Fél oldallal később ugyanezt más szavakkal megerősíti, immár konkrét példa kapcsán. „Az első megméretés eredménye tehát: …ország bőrén, világ bőrén tanul az okos: a költő, mert ország bőre, világ bőre az ő bőre.”32 Egybevág az eddig felsorakoztatott ítéletekkel az is, amit korábban, ismét a költőről mint „egyén”-ről állít: „az egyén, az egyed, az egyéniség, a személy a modern civilizáció konfliktusainak szenvedő, fájó ütközőpontja és reménységeinek igazi menedéke”.33 Minden folyamat „mint a tér és idő egyetlen érvényes és érdekes alapegysége, mértékegysége”. Ő, a „létbe, világba magát beásó koncentrált értelem” (akinek „öntudata szféra”). Ilyen öntudat, értelem a költő, akinek „külön, tulajdon érdemeinek alapján” áll, keletkezik a „rangja”34, és tőle elválaszthatatlan felelőssége. Tehát, nem „odakünn”, hanem „odabenn”: a költőként megszólaló személyiség belsejében, benn, ott, a születés közegében” segítik egymást a „kész, a készülő, s a potenciális művek”35. Ezért azt vallja, hogy „ az életműben, a teljes műben él a befejezettség-eszmény”, „ama Legjobb Forma, mely az ő határa: végtelenségének határa, s melyet maga az alkotó is csak ritkán képes újra meg újra elérni”. S ez a bizonyos egyéni „befejezettség-eszmény” lesz, lehet „megméretésének átlényegített eredménye”.36 S ennek az elméleti okfejtésnek szerves folytatása az a felfogás, amely már holmi belső, maga teremtette tolvajnyelven így jelenik meg: „Ott, legbelül” ennek a belső alkotói „térnek” „a neve: időpont”. Vagyis: amiként a „költő helyzetei”-nél nem a külső, hanem a belső („költői”) jelző a hangsúlyos, úgy az időbeliséget illetően, akár a versek keletkezési sorrendjének jelentőségénél is átértelmezett maga az idő-fogalom is. „Az idő ebben a szerepében idegtényező, a betápláltság ritkán fellépő legkedvezőbb, legteljesebb állapota, ingere.” S erre a „legkedvezőbb, legteljesebb állapot”-ra, ingerre (mondhatnánk: „ihletre”) vonatkozóan vallja azt, hogy ez szándékosan egyelőre „épp annyira előidézhetetlen, mint például valamely makrokozmikus jelenség, ám bekövetkezése ritmusának pontos ismerete számos fontos adatot szolgáltat egy alkotó mikrokozmoszának felméréséhez”. „S annak, hogy »itt járt«, kiáltó bizonyítéka egy-egy újabb remekmű.”37
A Szabó Lőrinc-dolgozat írásakor a szerző aligha sejtette, hogy ez a fajta esszéisztikus megszólalásmód mennyire termékenynek bizonyul. Hogy elsőként a Szövegek szövetsége,38 majd sorra öt hasonló, esszé-gyűjteménynek, sajátos költői publicisztikának nevezhető kötet követi ezt, a most kiemeltet.39 S az ötödik kötet (Gyarló és kalapács, 2004.) nem egy sorozat lezárulása, hanem a legutóbb napvilágot látott óta is szüntelenül folytatódnak, naponta, hetente40 íródnak az addig olvasható esszék édestestvérei. A költő állandósult rádióadásának egyik, állandó formája. Működése, sugárzása – mint ahogy Szabó Lőrinc kapcsán írta az elsőként 1973-ban megjelent dolgozatában, a költőről, általános értelemben – „öntudatlan szféra” megszólaltatásának vállalása, „melynek állandó sugárzása van”. Állandó jeladás, „adás”, csupán a megfelelő vevőkészülék, ráállított hullámhossz szükséges ahhoz, hogy a „vétel” is létrejöjjön, megfelelő lehessen.
Széles Klára