NAPÚT 2007/1., 17–27. oldal
Tartalom
Bori István
Budapest hídjai
Szentmártoni Szabó Géza
Porából kelt antik orgona
1 A Balassi Bálint Intézetben 2004. december 2-án megtartott előadás szerkesztett változata.
2 Az elmúlt háromszáz évben mindössze hat komolyabb pusztítást okozó földrengésről tudunk: 1763-ban és 1783-ban Komárom, 1778-ban Homonna, 1802-ben (a Brassó melletti) Hídvég, 1820-ban Mór és 1834-ben (a szatmári) Érmellék környékén volt. Lásd Réthly Antal A Kárpát-medence földrengései (1952) című könyvének adatait! A 20. században 1911-ben Kecskemét, 1956-ban Dunaharaszti körzetében mértek nagyobb földrengést.
3 Ablonczy Balázs: Lángok között. Az 1802-es és 1811-es debreceni tűzvész történetéről. In: A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995–1996. Debrecen, 1998. 195. p.
4 Az 1829. december 10-től 1830. március 19-ig tartó 99 napos jégállás azért emelte „csak” 405 cm magasra a Duna vízszintjét, mert azon a télen nem esett túl sok hó, és a fővárosi jég előbb indult meg lefelé, mint a felsőbb vidékeké. „Jégszakadás és Duna’ kiáradása” Pest-Buda 1838. Kiállítási katalógus. 1988. március 11. – 1988. október 30. Szerk.: Kaján Imre. Budapest, 1988. 12. p.
5 A Jelenkor már január 10-i számában aggódva írja: „Nyolcvanéves aggastyánok sem emlékeznek illy [sic!] iszonyú vízállásra tél közepe felé. A tavasztól rendkivül [sic!] retteghetni, mert a földön heverő s folyvást hullongó hónak olvadása bizonyosan még magasabbra emelendi folyamainkat, főleg ha az mohón történik…” Dokumentumok az 1838-as pest-budai árvíz történetéből. Szerk.: Kaján Imre. In: Források a vízügy múltjából 5. Sorozatszerk.: Marczell Ferenc. Budapest, Vízgazdálkodási Intézet, 1988. 10. p.
6 Uo. – Nem tudjuk, de feltételezzük, hogy Pest-Buda lakói már évszázadok óta ismerték ezt a jelenséget (ti. hogy a víz könnyen kilép medréből, ha a felsőbb vidékek jégzajlása előbb indul meg, mint a városé). Ismereteink nemcsak a középkor árvízvédelmi szokásairól, hanem a 18. századot megelőző (pest-budai) árvizekről is szűkösek. Forrásaink mennyisége oly csekély e téren, hogy az évszázadokon keresztül „átjáróként” használt hajóhíd történetét sem tudjuk megírni.
7 „… ezért az alulírott Városkapitányi Hivatal ezennel ismét felszólítja mindazokat, akik a Tabán főutcájában, a Vizivárosban, az Országuton [sic!], Ujlak [sic!] és más mélyen, illetve a Dunához közel fekvő utcában laknak, hogy lakóhelyeiket még idejében ürítsék ki, s minden ingóságaikkal az emeletes házakban a felsőbb emeletekre, vagy pedig a város más, az árvízveszélytől megkímélt részeibe költözzenek. (…) Végül pedig a legemberbarátibban ezennel kéretnek azon felül fel nem sorolt városrészek háztulajdonosai, amely városrészek az árvíz veszélyének nincsenek kitéve, hogy a város árvíztől fenyegetett lakosai számára a nélkülözhető, vagy különben is üresen álló szálláshelyek átengedésével tevékeny segítséget és támogatást nyújtsanak.” Dokumentumok az 1838-as pest-budai árvíz történetéből… 10. p. – A budai rendelkezés hatása lemérhető: a Duna jobb partján az árvíz nem követelt emberáldozatot, annak ellenére, hogy jóval nagyobb területeket öntött el a víz, mint várható volt.
8 A Dunától húsz kilométernyire fekvő Szabadszállást és Fülöpszállást március 18-án éjjel érte el a víz. Az itt lakók védekezni se tudtak, mert – a folyótól távol lévén – nem rendelkeztek csónakokkal.
9 A szakirodalomban található adatok közti különbségnek több oka van: 1. különböző adatokkal szolgálnak a korabeli források, 2. a korabeli leírás nem tesz különbséget a március 13-ától 18-áig tartó vészterhes órák alatt, illetve az „áztatás” folytán pár nappal, esetleg hetekkel később összedőlt házak között, 3. a kutató nem az összesített adatokkal dolgozik, hanem „kerületenként” adja össze a házkárok számát.
10 „Jégszakadás és Duna’ kiáradása”… 14. p.
11 A szabályzat részletes ismertetését lásd A pest-budai árvíz 1838-ban. Szerk.: Némethy Károly. Budapest, 1938. 267. skk.
12 L. a Jelenkor vagy a Társalkodó korabeli tavaszi, nyári, őszi számait! Pl. Balla Károly: Ötlet a pesti építésmód iránt. In: Társalkodó, 7. (1838. július 11.) 55. sz. 213–215. p.; Nagylelkű gondoskodás a pesti házbirtokosokon. In: Társalkodó, 7. (1838. június 9.) 46. sz. 177–178. p.; Szemere Bertalan: Pest jövendőjérűl szépítési tekintetben. In: Társalkodó, 7. (1838. május 12.) 38. sz. 145–147. p., ill. a Jelenkor 1838. október 20-i száma (333. p.)
13 Némethy, 1938. VII. p.
14 Erre utal az, hogy még az 1890-es [!] népszámlálás idején is Ferencváros házainak mintegy 16 százaléka vályogház volt.
15 Források Buda, Pest és Óbuda történetéhez. I. 1686–1873. Szerk.: Bácskai Vera. In: Források Budapest múltjából. Szerk.: Ságvári Ágnes. I. köt. Budapest, 1971. 60. p. (Betűhív idézés.)
Masát Ádám
Katasztrófák Budapest történetében1
Az elmúlt évtizedekben a társadalomtudományok körében önálló létjogosultságot harcolt ki magának a katasztrófakutatás, a történettudományon belül megnövekedett társadalom- és művelődéstörténeti érdeklődés pedig ahhoz vezetett, hogy kialakult a modern katasztrófa-történetírás. Számos monográfia született az 1970-es évektől kezdve, amelyek feldolgozták a nagy járványok, éhínségek, tűzvészek, árvizek és egyéb katasztrófák történetét. Az alábbi írás célja, hogy rövid összegzést adjon Budapest jelentősebb katasztrófáiról. Ebben a tanulmányban Budapesten nemcsak az 1873-ban létrejött várost értjük, hanem azokat a településeket is, amelyekből a főváros kialakult. Terjedelmi okok miatt nem foglalkozunk a budapesti járványok és földrengések történetével, bemutatjuk viszont a legfontosabb tűzvészeket, árvizeket, azok városfejlesztésre gyakorolt hatását, és kiemelten elemezzük a főváros történetének legnagyobb katasztrófáját, az 1838. évi pest-budai árvizet.
A katasztrófák meghatározása és tipizálása
A Magyar értelmező kéziszótár nagyarányú szerencsétlenségként, (sors)csapásként határozza meg a katasztrófát. A katasztrófatörténeti szakirodalom ennél egy sokkal bonyolultabb és összetettebb definíciót hoz. Katasztrófának nevezünk minden olyan eseményt, amely kollektív stresszhelyzetet vált ki, mivel bekövetkezése során az adott közösség tagjainak számottevő része veszélybe kerül vagy veszteségeket szenved. A katasztrófa bekövetkezik, mert a társadalmi rendszer nem tudja a közösség („addigi”) életfeltételeit biztosítani. Ennek a meghatározásnak tehát négy alapeleme van: A katasztrófa 1. nem elszigetelt egyéneket érint, hanem személyek kisebb-nagyobb közösségét, 2. nem pusztán fenyeget egy közösséget, hanem ténylegesen pusztít, károkat okoz, 3. stresszhelyzetet teremt, 4. létrejötte általában összefügg azzal, hogy az egyének létét biztosítani hivatott társadalmi rendszer megsérült. Ezek a felsorolt összetevők viszont nem alkotó, hanem úgynevezett alakító elemek, amelyek nem feltétlenül következnek be egy-egy katasztrófánál.
A természeti katasztrófák a legtöbb esetben földrajzi meghatározottságúak. Magyarország például csak rövid ideig rendelkezett tengerrel, itt nincsenek működő vulkánok, és az ország kívül esik a gyakori földrengések és viharok zónáján is. Így a legtöbb természeti katasztrófa (hurrikán, tornádó, szökőár, vulkánkitörés, földrengés) vagy teljesen ismeretlen hazánkban, vagy a történelem folyamán lokális jelleget öltött, és csak egy kisebb közösséget fenyegetett. Az ország történetének jellegzetes természeti csapásai ezért mindig az árvizek, aszályok, illetve járványok voltak.2
A fentiek alapján beszélhetünk a katasztrófák területi kiterjedéséről és időtartamáról. A katasztrófák földrajzi kiterjedésük szerint koncentrálódhatnak kis területen, vagy nagy területen egyszerre, esetleg fokozatosan elterjedve. A felosztás azonban vonatkozhat az érintettek létszámára is (lokális közösség, kisebb táj, régió, kontinens, esetleg néhány tucat főtől százmillió főig terjedő népesség). Időbeliség szempontjából a katasztrófák lehetnek (1) hirtelen kialakulóak, illetve rövid lefolyásúak, (2) hosszú ideig tartók, illetve fokozatosan kifejlődőek, (3) valamint rendszeresen ismétlődőek. Kategóriákat állíthatunk fel továbbá, ha az érintett közösség felkészültségi fokát és a katasztrófa társadalmi befolyásolhatóságát vizsgáljuk.
Sorsfordító dátumok
Számos történész egyetért azzal, hogy Budapest a legnagyobb pusztulást nem a természeti katasztrófák bekövetkezésekor, hanem a háborúk idején, azaz a tatárjáráskor (1241/1242), Buda törököktől való visszafoglalásakor (1686) és a második világháborús ostrom alatt (1944/1945) szenvedte el. Mindhárom dátum egyfajta cezúrát is alkotott a magyar történelemben. A tatárjárás nemcsak az ország újjáépítésére kényszerítette IV. Bélát, hanem addig folytatott politikájának megváltoztatására is. Budavár visszafoglalása a törökök kiűzésének első jelentős lépése volt, és egyúttal jelezte a közel másfél évszázados uralom hanyatlásának a kezdetét. Magyarország németektől való felszabadítása pedig egyrészt a világháború végét hozta el az ország számára, másrészt utat nyitott egy rövid demokratikus időszak után a szovjetizálás irányába.
A lerombolt Erzsébet híd |
A második világháború nyomait nemcsak a történeti dokumentumokból, hanem fényképekről és filmfelvételekről is ismerjük. A pusztulás valószínűleg azért is volt hatalmas, mert az ostrom a korabeli viszonyok között rendkívül sokáig, 102 napig, illetve a teljes bekerítéstől számítva 52 napig tartott („második Sztálingrád”). Több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált. A közlekedés megbénult, a gáz- és áramellátás megszűnt, óriási gondot okozott az élelmiszerhez való hozzájutás, akárcsak az egészségügyi ellátás megszervezése. Jelentős károkat szenvedett a pesti Duna-korzó számos épülete, teljesen kiégett a pesti Vigadó, súlyosan megsérült a budai vár, az Operaház, a Zeneakadémia és a Nemzeti Színház épülete is. A kitörésre készülő németek Pest kiürítése után felrobbantották a Duna felett átívelő hidakat. A budapesti lakosság és a katonaság embervesztesége a becslések szerint meghaladta a százezer főt.
A tűzvészekről
Sajnos kevés középkori forrással rendelkezünk a tűzvészekkel kapcsolatban. Egy-egy jelentősebb tűzesetről van ugyan tudomásunk, de a pusztítás valódi mértékét sokszor nehéz meghatározni. A történész dolga a kora újkortól válik könnyebbé, innentől kezdve ugyanis nemcsak iratok és képi ábrázolások állnak nagyobb mennyiségben a rendelkezésünkre, hanem a tűzvészek száma is nagyobb volt. Tűzesetek gyakrabban fordultak elő a török hódoltság időszakában, mert a kulturális különbségekből fakadóan a törökök máshogy fűtöttek és főztek, és ezek a megőrzött szokások a magyar körülmények között tűzveszélyesnek bizonyultak. A törökök használtak továbbá illatosító füstölőket is, amelyekből szintén kipattanhatott egy-egy szikra, és lángra kaphatott a szoba berendezése.
A végzetes mohácsi csata után, 1526 szeptemberében Szulejmán szultán bevonult Budára, és felgyújtatta a várost, beleértve a Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templomot is. A királyi palotán kívül kevés lakóház maradt épen a városban. Miután a törökök kivonultak az országból, Szapolyai Jánosra (aki „Buda romjai felett nehéz könnyekre fakadt”) hárult az újjáépítés megszervezése. A 16. században nagyobb tűzvész pusztított még 1566-ban (Budán az alsóvárosban), 1571-ben és 1583-ban, amikor a pasa háza is leégett. Az évszázad legnagyobb budai tűzvésze 1578. május 19-én történt, amikor pünkösd vasárnapján egy hatalmas vihar közepette belecsapott a villám a Zsigmond-palota előtti toronyba. Óriási mennyiségű lőport tároltak itt, ami felrobbant, és lángba borította a budai házakat is. Egyes források szerint kétezer ember vesztette életét. Georg Machen nürnbergi mester egy színezett fametszetet is készített az eseményről, amely Pest és Buda sematikus képét ábrázolja az egész eget megvilágító „tűzesővel”.
A 17. században robbanás következett még be 1603-ban és 1606-ban, tűzvész pusztított 1625-ben, 1627-ben, 1635-ben, 1658-ban, 1660-ban és 1669-ben. A 17. század második felétől országosan megindult a tűzvédelmi statútumok, rendelkezések és utasítások kibocsátása. Tiltották az éjszakai sütést, mosást, főzést és a puskalövést a városok falain belül. Miután az intézkedéseknek nem volt foganatja, újra és újra kiadtak különböző rendeleteket, megpróbálták a város falain kívülre szorítani a tűz- és robbanásveszélyes mesterségeket, sőt a dohányzást is korlátozták.3 Pest-Budán még csaknem két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy érdemi előrelépést tegyenek. Néhány évvel az 1855-ben elfogadott új tűzvédelmi szabályzat után gróf Széchenyi Ödön javasolta az önkéntes tűzoltóegyletek felállítását. 1863-ban engedélyezték a javaslatot, de Széchenyi tovább küzdött, és síkra szállt a hivatásos tűzoltóság megszervezése mellett. Végül 1870-ben siker koronázta törekvéseit: megalakult a hivatásos, éjjel-nappal szolgálatot teljesítő tűzoltóság. Amikor Pestet, Budát és Óbudát 1873-ban egyesítették, Pest 65 fős hivatásos osztaggal képviseltette magát Budapest tűzvédelmében.
Bár a későbbiekben is rendszeresen voltak tűzesetek Budapesten, a létszámában folyamatosan növekvő, felszereltségében egyre jobban fejlődő budapesti tűzoltóság képessé vált a tűz lokalizálására. Nem keletkezett többé olyan tűz, amely teljes városrészeket elpuszított, ahogy ez a középkorban, de még a kora újkorban is gyakran előfordult.
Az árvizekről
A 19. század végéig a város környékén élők sajátos módon alkalmazkodtak a tíz-húsz évente visszatérő árvizekhez: egyszerűen beletörődtek és elfogadták, hogy a „víz az úr”. A Dunán évente két árhullám vonul le: a kora tavaszi, márciusi áradást a hóolvadás okozza (jeges ár), a kora nyári áradást pedig a nyár eleji csapadékmaximum (zöldár). 1012 és 1838 között 54 jelentősebb árvizet jegyeztek fel Pest-Buda történetében, de csak a 18. századtól vannak pontos adataink. A középkori és kora újkori árvizekről az évszámokon kívül nem rendelkezünk érdemi információkkal.
A 18–19. században a következő években voltak Pest-Budán árvizek: 1712 (pusztítása ismeretlen), 1732 (Tabán és a Víziváros), 1740 (pusztítása ismeretlen), 1744 (nyolcvan ház összedől – 812 cm), 1775 (az elpusztult házak száma 600–1000 között – 864 cm), 1798 (pusztítása ismeretlen), 1799 (Ferencváros – 830 cm), 1809 (Óbuda, Újlak, Víziváros, Tabán), 1811 (pusztítása ismeretlen), 1830 (pusztítása ismeretlen), 1838 (összedőlt 2904, megrongálódott 1363 ház), 1839 (kiöntésről nem tudunk), 1850 (kiöntésről nem tudunk), 1876 (összedőlt 29, megrongálódott 104 ház).
Az 1775. évi árvíz már figyelmeztető jel volt arra, hogy a korábbi, beletörődő magatartással szemben célszerű lenne az árvízvédelem gondolatát előtérbe helyezni. Az addigi legnagyobb vízszintet meghaladó védőgát építésével és a pesti Duna-ág két végpontjának elzárásával a város lakói megoldottnak vélték a helyzetet. Pedig a veszély nem múlt el. Az 1824-től készített Duna-mappáción dolgozó mérnökök tudták, hogy a folyó szabályozatlansága bármikor hatalmas árvíz előidézője lehet. A jégtorlaszképződés ugyanis minden erősebb télen előforduló jelenség volt: Komárom és Paks között negyven olyan helye volt a Dunának, ahol sziget osztotta meg a medret, innen a Dráva-torokig pedig az éles kanyarulatok akasztották meg a lefelé vonuló jeget. Győri Sándor már 1832-ben felhívta a figyelmet egy lehetséges nagy árvízre:
„Mivel a jégtorlatot [sic!] s jeges árvizet nemző okok nem csak megfogyatkoztak, sőt 1775-től fogva nevekedtek is, nagy jégjáráskor csak egy pillanati, még pedig naponként mindíg [sic!] hihetőbb történetes megakadástól függ, hogy az eddigleni legnagyobbnál nagyobb árvízzel elboríttassunk, s egy könnyen előre látható szerencsétlenség miatt: tízszer több kárral lakoljunk, mint amennyibe a veszedelemnek egészen elhárítása kerülne.”4
A gondatlanságért nagy árat kellett fizetni: Pest-Buda történetének legnagyobb árvize 1838-ban következett be, és nemcsak városrészeket pusztított el, hanem másfél száz ember életét is kioltotta. A 19. században 1850-ben és 1876-ban mértek még nyolc méter feletti vízállást, de az akkorra megépített gátaknak köszönhetőn már jóval kisebb károkat okozott a Duna. A 20. században négy esztendőben haladta meg a nyolc métert a Duna vízszintje: 1940-ben (824 cm – jeges árvíz), 1941-ben (838 cm – jeges árvíz), 1954-ben (805 cm – zöldár) és 1965-ben (845 cm – zöldár).
Budapest történetének legnagyobb katasztrófája
A hosszú, szokásosnál hidegebb teleken a Duna jege rendszerint összetorlódott a Pest-Buda alatti homokzátonyokon, és a meder nagy részét elfoglalva akadályozta a víz lefolyását. Az 1837/38-as tél az átlagosnál jóval hidegebb és csapadékosabb volt. Pest-Buda utcáit 1838. január–februárban többször is hóviharok tették járhatatlanná, a nagy hideg miatt pedig már december közepén erős jégzajlás indult. A Szekszárd melletti borrévi kanyarban 1837. december 22-én „megállt” a Duna, majd ezt követően Pestnél is. Az alacsony vízállásnál a Kopaszi- és Nyúlfutási-zátonyokra ráült a jég, és pár nap alatt olyan jégtorlasz képződött, hogy 1838. január 6-án a víz elöntötte Buda alacsonyabban fekvő utcáit, és csak egy hét múltán tért vissza medrébe. Ekkor öntött ki a Duna először.5
Az időközben egyre hidegebb időjárás és az azt kísérő havazás a torlaszokat tovább erősítette, olyannyira, hogy a Csepel-sziget csúcsán kialakult jégtömb hozzáfagyott a mederhez. Vásárhelyi Pál, aki a torlaszt február 29-én felmérte és lerajzolta, aggódva jegyezte meg a fővárosi jéghelyzetet elemző Athenaeum-beli írásában:
„A folyamnak állapotjára való tekintet valóban alapos aggodalmat gerjeszt, hogy a tavaszi olvadással, ha a jégindulás nem kedvező körülmények között megy véghez, még nagyobb áradások fognak bekövetkezni, ha p. o. a felső Dunavidékeken meleg esőzések állnának be, minekelőtte az alsóbb részeken a Duna zaja megindulhatna.”6
A riasztó vízemelkedés láttán Pesten és Budán is megelőző intézkedéseket hoztak. Budán, ahol nem voltak védőgátak, elrendelték az alacsonyabban fekvő házak földszintjeinek kiürítését és a szobák aládúcolását, a biztonságos házak tulajdonosait pedig felhívták, fogadják be a kilakoltatottakat.7 Pesten beszegeztették a szennyvízcsatornák dunai torkolatait, majd március első napjaiban a védtöltést is megerősítették egy homokból-trágyából vert gáttal. A hevenyészett munkával megerősített töltések és sebtében összetákolt falemezek persze csak rövid ideig álltak ellen a később betörő víznek.
1838. március 5-én a Duna másodszor lépett ki medréből, ezúttal elöntötte Rácvárost, a Vízivárost, Országutat, Újlakot és Óbudát. A március 8-áról 9-ére virradó éjszakán a jégtorlasz kicsit elmozdult lefelé, így pár órára megszűnt az áradás. A jég azonban ismét megállt, és a víz március 11-én és 12-én olyan magasra emelkedett, hogy Buda elöntött részein már a házak emeleti ablakáig ért, épületek omlottak össze. Pest lakói eközben – bár kijártak a Duna-partra megcsodálni a hatalmas jégtáblákat – élték megszokott életüket. A lassan, de biztosan emelkedő víz 1838. március 13-án déltájban még mindig fél méterrel az 1775-ös árvízszint alatt volt. A látvány nem lehetett megnyugtató, egy azonban biztos: a bal part lakói nem sejtették, hogy a tragédiát hozó víztömeg ekkor indult meg Pest felé.
Március 5-én az enyhülő idő hatására Bécs fölött elindult a jég, majd ezt követően 7-én Pozsony is jégmentessé vált. A pest-budai tragédia szempontjából meghatározó volt, hogy a Szentendrei-sziget csúcsánál még januárban kialakult és azóta megerősödött jégtorlasz a fentről érkezett úszó jeget és olvadt vizet visszatartotta, hatalmas pusztításokat okozva ezzel a Dunakanyarban és Esztergom vidékén. A felduzzadt víz nyomása március 13-án kimozdította helyéből a jégtorlaszt, és az óriási jégtömeg megindult a főváros felé, elöntve közben Vácot és a Szentendrei-sziget falvait. Ettől kezdve rohamosan emelkedett a vízállás Pesten.
Este kilenc óra tájban a német színházban félbeszakadt a játék. A Duna negyedszer is kilépett medréből, átlépte a pesti Belvárost védő gátat, és akadálytalanul nyomult a város szívébe. Az áradás olyan hirtelen történt, hogy a színház emeleti páholyainak nézői közül sokan már nem is tudták elhagyni az épületet, az éjszakát is ott töltötték. A március 13-áról 14-ére virradó éjjel („Schreckensnacht”) elszabadult a pokol: előbb éjfél körül a külvárost északról védő váci gát, majd hajnali öt óra tájban a déli védvonalat képező soroksári gát szakadt át. Most már három oldalról ömlött a feltartóztathatatlan víz a városra. Ferencváros, amely a soroksári gát védelmében a régi pesti Duna-ág medrében épült, percek alatt került víz alá, de hasonlóan meglepte az áradás József- és Terézváros lakóit is. Március 14-én még mindig állt a jég a főváros alatti zátonyoknál. A jégdugó változatlanul nem engedte tovább a lefolyó vizet, ezért az a pesti oldalon a városon keresztül vette útját. A vízállás ugyan nem nőtt, de egyre nagyobb területek kerültek víz alá. A tartós „áztatás” miatt a külvárosok főleg vályogból épült házai elkezdtek bedőlni.
József nádor március 14-én Lónyay Jánost árvízi királyi biztossá nevezte ki, feladatául tűzve ki a szerencsétlenül járt emberek kimentésének megszervezését, elhelyezését és a város élelmiszer-ellátását. Pest és Buda városának a nádor rögtönítélő jogot adott, hogy megfékezhessék az elhagyott házakban végrehajtott betöréseket. Március 15-én déltájban ismét emelkedni kezdett a Duna vízállása. A helyzetet nehezítette, hogy reggel a Terézvárosban egyesült a Pestet felülről és alulról elöntő ár, így már csak a belvárosi, egyre szűkülő „szárazulatokra” tudták kimenteni a hajléktalanokat. A város legmagasabban fekvő területei az Újpiac (a mai Erzsébet tér) és a ferences templom környéke (mai Ferenciek tere) voltak, ezt a két területet nem öntötte el a víz. Több ház azonban itt is összedőlt, mert a gondatlanul bedeszkázott csatornákon áttörő víz betódult a pincékbe, és kimosta az alapot. Estére olyan magasra emelkedett a víz, hogy a Csepel-sziget-csúcsi jégtorlasz két oldalán már körülbelül háromméteres vízszintkülönbség volt. A roppant víznyomás végül kimozdította helyéből a hatalmas jégtorlaszt, és így március 16-án megkezdődött az apadás, majd 18-án visszatért medrébe a Duna a főváros szakaszán. A gyors pesti apadásnak azonban nagy ára volt: a hatalmas jégtömeg a budafoki Duna-ágban újra meg újra elakadt, a víz pedig oldalirányban tört utat magának, elöntve Albertfalvát, Tétényt, Érdet, a teljes Csepel-szigetet és a Duna bal parti síkságának mély fekvésű területeit.8 A legelsőként beállt borrévi-kanyari jégtorlasz csak március 24-én mozdult el. Az itt visszatartott, Pestről érkező rengeteg víz viszont a Sárközt pusztította el.
A károkról és a városfejlesztési lehetőségekről
Nem bocsátkozva vitába az összedőlt és megrongálódott házak számáról,9 elfogadjuk Kaján Imre adatait.10 Pesten 2281, Buda külvárosaiban 204, Óbudán 397 ház dőlt össze (összesen: 2882). Jelentősen megrongálódott további 1363. A legnagyobb károkat Pest három külvárosa szenvedte el: Terézvárosban az épületek 59, Józsefvárosban 71, Ferencvárosban pedig 83 százaléka pusztult el. Az árvíz 153 ember halálát okozta. Több mint ötvenezer ember vált hajléktalanná, akiknek nemcsak szállást, hanem élelmet is kellett biztosítani.
A József nádor utasítására folytatott vizsgálat eredményeképpen a házak összedőlését vizsgáló szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy kizárólag a városépítkezések tervszerű, tudatos szabályozásával lehet a jövőben elejét venni a hasonló tömegkatasztrófáknak. Az addigi szakszerűtlen, ellenőrizhetetlen építkezések voltak ugyanis a legfőbb előidézői a tragédia bekövetkeztének. A nádor április 2-i rendeletével kötelezte a várost arra, hogy új építési szabályzatot adjon ki. Az elfogadott, bécsi mintájú szabályzat 44 pontból állt, és elsősorban az építkezések minőségi javítását tűzte ki célul. Szabályozták az épületek magasságát padlótól padlóig mérve (11 láb), a földszint padlójára vonatkozó előírások pedig az 1838. évi árvíz legmagasabb szintje fölé emelést tették kötelezővé. Meghatározták a pince mélységét (13 láb), rendelkeztek a falak vastagságáról és az alkalmazható építőanyagok minőségéről. Megtiltották a vályogfalak alkalmazását, és a tetőzsindelyezést is lehetőség szerint kerülni kellett.11
A korabeli iratokból kiderül, hogy a szabályzatot nagyon kevesen tartották be, és az ellenőrzés sem öltött komoly méreteket. Mi lehetett ennek az oka? A katasztrófa után hajléktalanná vált több mint ötvenezer embernek rövid időn belül szállást kellett teremteni. Az ideiglenesen fedelet adó királyi palotát nem lehetett sokáig menhelyként használni. Mivel a katasztrófa oly mértékű volt, hogy teljes utcák tűntek el (mint például a józsefvárosi Stáció [ma: Baross] utca), a tragédia lehetőséget teremtett a középkori városszerkezet megváltoztatására. A szorító idő és a szűk anyagi lehetőségek magyarázzák ennek elmaradását. Az újjáépítést ettől függetlenül végrehajtották, csak a szabályzatot nem tartották be. Pontosabban fogalmazva: nem is lehetett betartani! A korabeli iratokból kiderül, hogy az építőanyagok ára – ellentétben az élelmiszerekével – a katasztrófa bekövetkezte után azonnal többszörösére szökött fel. Az alsóbb rétegek számára megfizethetetlenné vált a kő, a tégla és a fa. A fa piaci ára ráadásul szeptembertől tovább emelkedett. Hiába nyitottak meg a katonaság segítségével egy kőbányát, ahonnan olcsón lehetett beszerezni a házépítéshez szükséges anyagot, a lakosságnak csak csekély hányada részesülhetett az előnyökben. Egyedül a vagyonosabbak tudtak megfelelő építőanyagot venni, az árvíz által utolsó rongyaiktól megfosztott szegények a csekély összegű támogatásból nemhogy építőanyagot, még élelmet is alig tudtak vásárolni.12 Nem volt elegendő számú mesterember és ács, amelynek következtében újra megindult az „egyszerűbb” ember értelmi képességeit nem meghaladó, vályogból való építkezés.
1838-ban 457 építési engedélykérvény érkezett be a Szépítő Bizottmányhoz. Adataink szerint azonban az év végéig 1187 házat építettek fel. Ebből két dologra lehet következtetni: 1. elképzelhető, hogy a tervrajzokkal ellátott építési engedélyek számottevő része nem maradt ránk, 2. a lakosság jelentős része nem kért építési engedélyt: vagy egyszerűen lustaságból, vagy pedig azért, mert felismerte, hogy képtelenség az adott körülmények között a Szépítő Bizottmány előírásainak megfelelni. A szakirodalom kellő mennyiségű bizonyítékot hoz fel, hogy bátran kijelentsük: a Szépítő Bizottmánynak nem volt lehetősége minden építkezést figyelemmel kísérni.
Nem értünk egyet azzal a felfogással, hogy az „árvíz utáni városfejlesztés lett a világvárosi Budapest első alapvetése”.13 A szakirodalomban Némethy Károly (1938) könyve óta számos tanulmány záró formulájaként visszatérő gondolat – véleményünk szerint megalapozatlanul. Tagadhatatlan, hogy az árvíz után „építési láz” fogta el az embereket, és ezáltal nemcsak a romok eltakarításának láttak neki, hanem a vályogházak helyébe új, téglafalú épületek is emelked(het)tek. Az „építési láz” azonban – megítélésünk szerint – természetes jelenségként értelmezendő, hiszen több mint félszázezer ember vesztette el Pesten feje fölül a tetőt. Ráadásul 1838-ban és 1839-ban mindössze kétszer (!) annyi házat építettek csak, mint az árvizet megelőző négy évben összesen. Kaján Imre szerint a „a két év alatt felépített 859 lakóház a város önmagába vetett hitének a megújulása”, és mint több tanulmányszerző megjegyzi, a romok helyén „új, szebb, modernebb”, a „világváros csíráit magában hordozó főváros” épült. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy a katasztrófa után tízezreknek kellett új otthont építeni, és ezért az újjáépítés sürgős feladata háttérbe szorította a városszerkezet megváltoztatásának tervét. Bizonyítható továbbá, hogy az elöntött kerületek többségében a középkori városszerkezet konzerválódott, sőt, még a vályogházak sem tűntek el véglegesen.14
Trattner János korabeli leírásából kiderül, hogy az 1800-as évektől kezdve a „…legtöbben kevés költséggel, nagy épületeket, és minél hamarább kívánnak felállítva látni, csak hogy rövid idő alatt sok pénzt szedhessenek be értek. Ez azt a következtetést vonja maga után, hogy kevés idő, ipar, és anyag (és ez is nem a legjobb minéműségű) fordíttatik rá, a mi természetesen állandóságának árt. Azért a házak alapjai nemigen mélyen ásatnak, legrendetlenebb, és legrosszabb kövekből, és közönségesen csak inasok által rakatnak össze, (…) főképen a közfalak nem elég vastagságúak…”15 Amennyiben az árvizet megelőzően, szigorú megkötések nélküli szabályzatok, építési utasítások idején is már így építkeztek Pesten, miért gondoljuk azt, hogy a lakosokat vagyonuktól megfosztó katasztrófa után, amikor létfontosságú volt az azonnali újjáépítés, kevés a mesterember, méregdrága vagy megfizethetetlen az építőanyag és drákói szigorú az építési szabályzat, nem a könnyebbik utat választották az emberek, és házuk szakszerűtlen, de mielőbbi felhúzására törekedtek?
A Sprenger Pál által szerkesztett ideiglenes építési szabályrendelet szerint az 1838. évi árvízszint fölötti falszinteken engedélyezett a vályog alkalmazása, azzal a kikötéssel, hogy ezeket záros határidőn belül ki kell cserélni téglafalra. A későbbiekben ezt a legritkábban alkalmazták. Legalábbis ez derül ki az 1840-es, 1850-es évek építési engedélyeiből. Tudjuk, hogy a későbbi „Pest Belvárosára és a külvárosokra vonatkozó szabályrendelet” figyelme már sok mindenre kiterjedt – így például az épületek nagyságára, a földszinti padló és az egyes lakószintek magasságára, a falak vastagságára, az alkalmazható építőanyagokra stb. –, de ekkor már késő volt. Elmaradt továbbá a védelmet szolgáló rakpartok kiépítése is.
Az árvíz után számos terv készült egy-egy utca szabályozására, kiegyenesítésére, kiszélesítésére, de a gyakorlati megvalósítás legtöbbször elmaradt. A városfejlesztést távlatban vizsgálva, az adatok alapján arra a paradox következtetésre juthatunk, hogy a reformkorban, amikor központi kérdés volt a főváros fejlesztése – az árvíz okozta pusztításnak köszönhetően is –, nem volt számottevő előrehaladás. Ezzel szemben a neoabszolutizmus, majd a dualizmus korában, amikor a városfejlesztés legfőbb feltétele, a politikai akarat hiányzott, Pest-Buda spontán fejlődése volt olyan jelentős, hogy néhány év alatt kiépültek a rakodópartok, megsokszorozódtak az utcák és terek, megtörténtek a kiegyenesítések és feltöltések, és a Dunát regulázták.
Budapest történetében két olyan időpontot ismerünk, amikor a város tervszerű újjáépítésére, a városszerkezet tudatos átalakítására alkalom adódott volna. Az egyik dátum 1686, amikor a törökök kiűzése után Pest és Buda egyaránt romokban hevert. A másik lehetőség az 1838. évi árvíz után kínálkozott, de ekkor ismét elmulasztották a nagyszabású újjáépítési tervek és elképzelések megvalósítását. A katasztrófák által előidézett kényszerű állapotot a városfejlesztés terén sem Pest, sem Buda nem tudta előnyére fordítani.
A felhasznált irodalom jegyzéke
A pest-budai árvíz 1838-ban. Szerk.: Némethy Károly. Budapest, 1938.
Ablonczy Balázs: Lángok között. Az 1802-es és 1811-es debreceni tűzvész történetéről. In: A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995–1996. Debrecen, 1998. 191–210. p.
Budapest enciklopédia. Szerk.: Tóth Endréné. Budapest, Corvina, 1970.
Dokumentumok az 1838-as pest-budai árvíz történetéből. Szerk.: Kaján Imre. In: Források a vízügy múltjából 5. Sorozatszerk.: Marczell Ferenc. Budapest, Vízgazdálkodási Intézet, 1988.
Források Buda, Pest és Óbuda történetéhez. I. 1686–1873. Szerk.: Bácskai Vera. In: Források Budapest múltjából. Szerk.: Ságvári Ágnes. I. köt. Budapest, 1971.
„Jégszakadás és Duna’ kiáradása” Pest-Buda 1838. Kiállítási katalógus. 1988. március 11. – 1988. október 30. Szerk.: Kaján Imre. Budapest, 1988.