NAPÚT 2011/2., 98–99. oldal
Tartalom
Albrecht Ferenc
Amerika
Szalai Lajos
Dőrerímek
Lukáts János
„Medvéből lőn malac…”
avagy egy hősi ének metamorfózisa
A tunguz-monguz költészet gyökérzete – mint köztudott – az évezredes szibériai múltba nyúlik vissza. Arra az időre, amikor pálmaligetek lengedeztek az Irtisz-parti oázisok fölött, amikor őseik száraz lábbal dézsmálhatták meg Alaszka aranyát, amikor a kanadai eszkimó birodalom alig két járóföldnyire volt jakháton, amikor az Ob és a Jenyiszej még közös mederben hömpölygött, szembe egymással.
Hajh, szép idők voltak azok! Nagy volt és dicső a tunguz-monguz nemzetség, virágzott a tunguz-monguz irodalom, különösen a hősi énekek költészete. A fölségesen zengő, három napot betöltő énekek a földi tunguzok és az égi monguzok szövetségéről és mámorteljes nászáról szóltak, és olyan gyönyörűség volt hallgatni őket, hogy ha a hősi énekek fölcsendültek, a tunguz-monguzok eldobták kezükből az ekevasat (amelyet korábban a kardokból köszörültek) és a kardot (amelyet ekevasból kovácsoltak) és hallgatták a dalokat könnyes szempillákkal. Ebből lett aztán a baj! A nagy hegyek völgyzugaiban ólálkodó irkut-jakutok csak erre vártak, rátörtek az ekétlen és kardtalan tunguz-monguzokra, és leigázták őket. Nyelvüket eltörölték, dalaikat eltiltották, a szövegeket átírták, a szóbeliséget pedig szótlanságra cserélték. A leghősibb hősi dalokból, a Medve-énekekből pedig egyszer s mindenkorra törölték a medvéket, amelyek nevét sem volt szabad leírni többet.
De a sokat megélt tunguz-monguz lantosok, kobzosok, dalnokok és énekmondók sem voltak restek, de nem ám. Túljártak az irkut-jakut rabszolgatartók eszén, énekeiket megrövidítették, a medve helyett ettől kezdve a malacról énekeltek, dalaikra azt mondták: – Ezek csak óvodai gyermekdalok! – és az ostoba irkut-jakutok mindezt elhitték nekik. A dalok pedig tovább éltek, és máig őrzik az ősi tunguz-monguz lángot, bár kissé megváltozott formában! Íme, a legismertebb hajdani, hősi tunguz-monguz medve-ének!
Nagy erejű kezdő mondattal indul a törpévé zsugorított hősköltemény: Egy kis malac, röf-röf-röf! – minden tunguz-monguz tudja, ezt a sort úgy kell érteni: Egy nagy medve, brum-brum-brum! Az elnyomatás évszázadai alatt megtanulták, hogy a sorok között olvassanak. Színre lép tehát a hősi ének hőse, s azonnal a szignifikáns harci induló kezdő dallama is fölsejlik, amely a hős cselekedeteit majd végigkíséri.
Trombitája töf-töf-töf, – a hős részletes leírása során először legfontosabb fegyverével ismerkedünk meg, ez a trombita olyan jelképes értéket jelent Malac (azaz: Medve) életében, mint a Roland-énekben a csodakürt, vagy mint Toldi Miklós markában a súlyos szálfa. Trombitája, víg ormánya – csak az irkut-jakut cenzúra megtévesztésére tesz úgy a költő, mintha a Malac szerény földhözragadtságáról szólna. A nép életszeretetének, természetközelségének azonban itt is hangot ad. Földet túrja, döf-döf-döf – a munkába belefáradt tunguz-monguz nép dicsőítése kap itt hangot, amelyet a népi költészet mindig nagyra tartott, valamint a történelmi szükségszerűség közeledő dübörgése hallatszik a döf-döf-döf-ben, amely félelmetes figyelmeztetés a zsarnokoknak és mozgósító erejű fölhívás a fölkelt nép számára.
A második versszak szélesebb távlatot nyit a tunguz-monguz olvasók és a hősi mozgalom számára. Jön az öreg, meglátja, – mi más ez a sor, mint a nemzedékek összefogása, az évezredes paraszti tapasztalatok felkínálása az ifjú nemzedék számára, valamint az a fontos mozzanat, hogy észreveszi és számon tartja a korábbi nemzedék az újabbat mint lehetséges harcostársat. Örvendezve kiáltja, – leveti álarcát a költő, eltávolítja magától a jelképes beszédet, és bátran szembenéz az érlelődő történelmi helyzettel. Rajta, fiam, röf-röf, töf-töf, – harci induló ez a javából, méltó párja a legnagyobbaknak, amely egyúttal egybekapcsolja Malac (Medve) személyét és a trombita küldetéses riadójának hangját.
Apád is így csinálja, – megteremtődött tehát évszázadok álma: a nagy tunguz-monguz összefogás, a nemzedékek kéznyújtása, a harci tevékenység egybehangolása. A tézis és az antitézis után elsöprő történelmi szükségszerűséggel következik be a szintézis!
Most már együtt zenélnek! – micsoda öröm riadása ez a verssor tunguz-monguz földön, a megvalósult nép-nemzeti, törzsi összefogás és az elvégzendő feladatok pontos kijelölése. A zene – mi más lehetne?! – a közösség szellemi és szakrális energiáinak egyesítése és világba kiáltása. Kukoricán megélnek – a költő tudja, nem szabad elszakadnia a valóság talajától, a lehetőségek reális felmérése a forradalmak győzelmének záloga. Nem kínál azonnal Kánaánt vagy Édenkertet, figyelmeztet a nép ezeréves megélhetését biztosító, áldott kukoricára. Röf-röf, töf-töf, döf-döf, – zengenek a hangok és az indulatok, a hangszerek, a fegyverek és a munkaeszközök dala mind egybeforr, mozgósító erővel. Nem is lehet ez másképpen egy hősi ének diadalra juttatásában. Ezek ám a legények! – az érzelmek és az örömmámor legmagasabb pontján záródik a hősköltemény, a jövőbe vetett hit és a győzelem reményének felvillantása után. A legények szó egyszerű, de mindent magában foglal: turkálókat és röfögőket, táncolókat és trombitálókat. A hajdani hősi ének megváltozott formában is méltó utóda az ősi dicsőségnek és évezredes énekmondásnak.