NAPÚT 2011/2., 55–56. oldal
Tartalom
Bárdos Attila
Világirodalmi miniatűrö
Ádám Tamás
Vecsernyekor kopog az eső a balkonon és haikut ír sárga levelekre az ősz • Hársfaágak kopott árnya • Majdnem tökéletes vagy / csak szakadt harisnyatartód fekete árnya riaszt
1 idzakaja: japán falatozó, iszogató étterem
2 Dzsidzó: buddhista szent, főként gyermekek, abortált magzatok, gyökértelen vándorok patrónusa
3 hibacsi: faszenes melegítő platni
Villányi G. András
Völgy-hangszer
Az idei tél első havát láttam a Völgyben. A városban sehol nem maradt meg a hó, nem is reménykedtem fehérlő tájban. Centinyi esett, a fűcsomók kikandikáltak a takaró alól, mégis csaknem teljes volt a fehérség. Felfelé kapaszkodva a kietlen Völgyben ismerős, de mégis szokatlan hang ütötte meg a fülemet. Egy tölgyfán félig letört ágacska lifegett, amin fennragadt egy összeszáradt, vén levél. A csendes szél körkörösen, lassan mozgatta ezt a természeti hangszert, ami különös, hártyásan fás hangokat bocsátott a táj hideg, vak ürességébe. Megálltam s hosszan néztem a látványt, hallgatóztam s próbáltam értelmezni a jelenséget. Megfogalmazhatatlan kérdések rajai merültek bennem fel, amelyekre ha létezne válasz, akkor a megfogalmazhatóságtól még távolabb esnék. A kis gallyacska és rajta az elaszott, vén levél azóta fészkelődnek elmémben és szívemben. Napok teltek el, de mocorgásuk nem lankad, az Űr tágas közönyébe vinnyogott dallam nem halkul. Tanácstalan vagyok, ám valamiért mégis boldog. A muzsikus magánya egybekelt az enyémmel, hogy létrehozzon egy kottázhatatlan rendet.
Hegyi idzakaja1
Kóbéban gyakran kóboroltam az Aotani feletti hegyen, mert ott találtam rá a „spiritus loci”-ra, amit ma Budapesten a Harangvölgy idéz számomra. Patak futott a szurdokban, és Dzsidzó-szama2 szentélye az egyik leágazásnál hívogatott. Szerettem eljárni a sejtelmes mosolyú kő-Dzsidzóhoz, őnála fohászkodtam akkor is, amikor Nagyapám halálhírét vettem. Már akkoriban erős hajlam élt bennem a vallási eklektika iránt. Fohászkodásra pedig bármilyen „szent” helyet alkalmasnak találtam, amiként – legalábbis elméletben – azzal is tisztában voltam, hogy „bármilyen” hely: szent.
Eldugva állott valahol a hegyen egy hagyományos japán stílusú faház, amely hajdan jobb napokat élhetett meg. Valószínűtlen hely volt: családi házban vendéglátóféle, amire leginkább az idzakaja fogalma illene. Elbizonytalanodtam, hogy illő-e, szabad-e belépni ide, valóban „büfé” ajtajában állok-e, vagy csak néhai büfénél, ami már régtől nem az. Aztán valahogy beléptem, beljebb kerültem. A helyiség világos volt, elvarázsolt és elbájoló. Minden tárgy elmúlt idők hangulatát lehelte. Nem emlékszem, hogy láttam akár egyetlen modern darabot, használati tárgyat. Rézlapátos ventilátor, hibacsi3, minden avítt, agyonkopott. Nem afféle kopottság, amit divatból gyakorta igyekeznek több-kevesebb sikerrel imitálni. Itt maga a kopás is megkopott volt, idő cirógatta, vénségesen sima. Még a levegő is éltes dohban motoszkált a házban. Az egyik sarokban koros mamika rezegtette fejét, amíg a pultnál talán a nővére szolgált ki az üveg Szapporo sörrel, amit az egyetlen kínált fajtából választottam. Lehetett ám enni is! Csomagolt süteményt tartottak, kétfajtát, amilyet a Lawson üzletláncnál árulnak. Nem ment volna a Szapporóhoz. Látszott másik lehetőség: a pulton egy tálkában tojások heverésztek. Valami azt súgta, biztosan kemények. Rájuk néztem, majd a mamára. Intett, hogy rendben. Feltörtem, megsóztam és elmajszoltam a sörhöz. Talán 60 yent kértek darabjáért. Valamiért úgy éreztem magamat, mint akit pompás vendéglátással kényeztettek és isteneknek való elemózsiát szolgáltak fel a múlt titkai mellé.
Tizenhat év után emlékezetemben újra élni kezd az ódon idzakaja, ismét ott ingatja ősz fejét a nénike, látom a kemény tojásokat és a Szapporo fekete címkéjét. Mélyen magamba szívom az elmúlt idők illatát. Élnek-e a nénikék? Szinte lehetetlen – azt gondolom. Aztán másik érzés kezd felderengeni: meglehet, már akkor sem éltek, amikor a vendégük voltam.